2014. december 29.

Félbemarad bennem a világ

Leguggoltam a széked mellé, arcomat kézfejedre hajtottam, és beleszuszogtam kék ereid húsba ágyazott futópályáiba. Elnevetted magad, ugyanúgy, mint bármikor máskor, csak a hangod volt keserűbb, valamivel nehezebb. Akkor rá kellett volna jönnöm, hogy te engem sosem szerettél, csak szántál, és magadat is szántad, amiért nem tudtál szeretni, pedig jó voltam hozzád, majdnem olyan jó, mint James és a szülei.





A történet címe: Félbemarad bennem a világ
Szereplők: Sirius & Bill
Kulcsok: ajándékbontás, hagyomány, Főnix Rendje (könyv), Weasley pulóver
Műfaj: dráma
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: OOC karakterek, AU, slash
Leírás: Leguggoltam a széked mellé, arcomat kézfejedre hajtottam, és beleszuszogtam kék ereid húsba ágyazott futópályáiba. Elnevetted magad, ugyanúgy, mint bármikor máskor, csak a hangod volt keserűbb, valamivel nehezebb. Akkor rá kellett volna jönnöm, hogy te engem sosem szerettél, csak szántál, és magadat is szántad, amiért nem tudtál szeretni, pedig jó voltam hozzád, majdnem olyan jó, mint James és a szülei.
Megjegyzés: A címet Orbán Ottó – Három vers című művéből választottam. Alkotásban sokat segített a Phosphorescent zenekar, és erősen ajánlom Nick Cave – O Children dalát az olvasáshoz.

Tavalyelőtt ilyenkor magaddal vittél egy kis faluba, azt mondtad, valamikor régen, egy másik életben, ahol még nem voltál ennyire sovány és összetört, eljöttetek ide egy nyáron, csak ti ketten, egyetlen hétre, mert a Potter szülők tovább nem engedték volna James-t egyedül nyaralni. Veled sem. Szerettek téged – megérintetted a falra szögelt, semmibe meredő festmény keretét, végigsimítottál rajta –, nem tartottak csibészebbnek a saját fiúknál, magukhoz fogadtak volna bármelyik percben, akár örökre is, mint saját gyermeküket, de nem bíztak bennetek, folyton féltek, valaki más rángat haza titeket az éjszaka közepén. Puhán beszéltél róluk, mindig nagyon puhán, lágyan, mintha féltél volna, hogy a szavaiddal így utólag is, ilyen irtózatos távolságból képes lennél felsérteni az emléküket.
 Benned nem fakult el soha semmi. Néha órákra magadba roskadtál, ha megkérdeztem, mi bánt téged – mert téged valami mindig bántott –, egészen egyszerű, villanásnyi emlékképeket idéztél fel: egy kószán megvillanó tekintet, egy elcsukló hang magába zárt téged is, és addig őrölted magadban, míg úgy nem érezted, képes vagy elhúzódni; elidegenedni tőlük beláthatatlan időre. De folyton vissza-visszatértél hozzájuk. Őrjítő volt, hogy hétköznapi dolgokra nem emlékeztél, születésnapok és nevek mosódtak össze elmédben, viszont jelentéktelen szavak, meggondolatlan mondatok, az indulat lüktetéséből kiszakadt kiáltások folyton tekinteted különös fényében vibráltak, és te mindig szomorú voltál, mindig valami más miatt. Így hát emlékeztél, milyen szelíd gyöngédséggel simogatta homlokodat James édesanyja, valahányszor megbetegedtél, akárcsak az édesapja játékos korholására csínytevéseitek alkalmával.
Egyszer sokáig ültél a székedben, délelőtt még futó pillantást vetettél régi képeid egyikére, aztán egész napra magadba zártál, kibontani téged saját szirmaid közül nem lehetett, csak később, az emeleten találtalak meg, miután apa elkeseredetten, az újabb eltűnések hallatán elindult hazafelé, ott ültél egymagadban, a sötétben, tekinteted a szoba másik pontjára szegeződött, ujjaiddal előre és hátra lépdeltél a kopott karfán. Megkérdeztelek, mi bánt. Akkor pillantásod elszakadt a ponttól, megtalálta aggódó arcvonásaimat, és csúfondárosan összevontad szemöldöködet. Azt hittem, haragudni fogsz rám, vagy kinevetsz, ehelyett sóhajtottál, egészen kisimultál a sóhaj mélysége alatt, majd elsuttogtad, hogy azon etted magad, milyen jó lenne, ha létezne bűbáj, amely képes lenne visszahozni hangokat, színeket, emlékeket életednek azon korszakából. Tudtam, hogy a családod hiányzott, azok az emberek, akik nem is voltak a családod igazából, nem papíron, nem névlegesen. Leguggoltam a széked mellé, arcomat kézfejedre hajtottam, és beleszuszogtam kék ereid húsba ágyazott futópályáiba. Elnevetted magad, ugyanúgy, mint bármikor máskor, csak a hangod volt keserűbb, valamivel nehezebb. Akkor rá kellett volna jönnöm, hogy te engem sosem szerettél, csak szántál, és magadat is szántad, amiért nem tudtál szeretni, pedig jó voltam hozzád, majdnem olyan jó, mint James és a szülei.
A temetésed után – mert eltemettünk téged, nem volt sem koporsó, sem belevaló test, csak egy fejfa, amin a neved állt, a születési és halálozási dátumod, még idézetet sem írtunk alá, egyikünk sem tudta, mit lehetne odaírni, rólad, akit meglopott az élet, és aki eltűnt egy nyamvadt boltív mögött; voltál is, meg nem is, meg is haltál, meg nem is, nem tapogathattuk kihűlt tested, de többé nem léteztél – iszonyú állapotban értem vissza az Odúba. Senki se szólt egy szót sem, csendben levettük a kabátot, egész álló nap esett, dörgött és villámlott, a magad módján bosszút álltál, amiért elföldeltünk. Tétován álltunk az előszobában, olyan sötétség ült a házon, mint előtte még soha, gyermekkorom helyszíne, a mindig fényes és zajos ház némán figyelte gyászunkat. Nem tudom, édesanya sejtette-e, hogy hozzád tartoztam - hiszen első találkozásunktól fogva magadhoz láncoltál, nekem többé nem volt szabad akaratom, mindent úgy tettem, hogy neked jó legyen, hogy te boldog légy, bár sosem kértél rá -, de aggódva figyelt, elvette a kabátomat, megszorongatta a karomat, szavak nélkül egyre azt kérdezte, jól vagyok-e. Kerültem a pillantását, mert nem tudtam, jól vagyok-e, csak azt tudtam, hogy most már nem lehetsz ott mindenütt, már kijelöltünk neked egy helyet, ahol szabad rád emlékezni, és el kell tüntesselek a mindennapok monotonitásából, el a fejemből, elvégre ez a temetés lényege, a halál visszavonhatatlan tényének materializálása, az elengedés, a búcsú, az élők visszatérése az életbe.
Még azon az estén visszaszöktem a főhadiszállásra, betörtem a szobádba, hogy valamit magammal vigyek, akárcsak egy apró darabot is, bármit, amivel kevésbé érezném valósnak a hiányodat, egy pulóvert, zakót vagy inget, egy telefirkált fecnit, ágytakarót vagy csorba bögrét, valamit, amit érintettél, szerettél, amihez ragaszkodtál vagy gyűlöltél. Szétdobáltam mindenedet, közben arra gondoltam, milyen nevetséges lenne, ha megjelenne az ajtóban Dumbledore, aki akkor még nem tudta, kihez tartozik ez a ház, és mind azon tanakodtak, biztonságos lenne-e visszatérni ide, félhold szemüvege mögül rám nézne, szánakozva, amiért kisírt szemekkel, alkoholtól bűzölögve, kétségbeesetten túrom át magam az iskolából visszamaradt pergamentekercseiden. Nem szerettél abban a szobában aludni, zártad az ajtaját, mintha attól féltél volna, hogy a múlt láthatatlan kísértetei kimásznak az ágyad alól, kiszakadnak a falból, megkínoznak, megölnek. Gyakran mondtad, félsz valamitől, valakitől, arctalan-testetlen alakoktól, lidércektől, önmagadtól, a csendtől és sötétségtől, ezért éjszakánként addig duruzsoltam a füledbe, amíg el nem aludtál. Egyszer magamévá akartalak tenni abban a szobában, valami értelmet adni neki, jó emlékeket, beleitatni az illatom poros takaródba, közel húztalak, de te két kézzel toltál el magadtól haragosan, tekintetedben ismeretlen megbántottsággal, mintha bűn lett volna, hogy gyermekkorod színhelyén kívántalak meg. Földre vetettem magam, addigra nem sírtam, elfogytak a könnyeim, csak a zokogás rázott belülről, belereszketett a testem, miközben megemeltem földig érő ágytakaródat, hogy benézzek, ugyan mi rejtőzik az ágyad alatt, mitől rettegtél annyira, miért nem tudtál ott aludni. Egy apró csomagot találtam, rénszarvasos csomagolópapírral borított, tenyérnyi valamit, rajta egy fecnivel, amire ismerős, szeretnivalóan csúnyácska betűiddel ennyit írtál: Remusnak, 1995., Karácsony. Ujjnyi port töröltem le róla. Megilletődve forgattam. Lélegzetvételeimet visszhanggá gyúrta rémálmaid keskeny rése. Azt hiszem, ha akkor nem tépem fel a papírt, ma kevésbé lennék magányos – és kevésbé szánnálak.

Remus,
Nem jöttél el, de nem is haragudtam rád igazán. Tudtam, hogy nem fogsz eljönni, mégis vártalak, igazán, szívből, csak vártalak, reménykedve néztem az ajtót, hátha kinyílik, megjelensz, és azt mondod, végre itt vagyunk mindketten, végre megint hozzád tartozom, vagy te hozzám, és ez a sok megmagyarázhatatlan üresség hirtelen megtölti magát kettőnkkel. Kitépett részeim, amelyeket beléd injektáltam, mert minden jó bennem a tiéd volt, hozzád tartozott, egy emlékhez. Amikor hazatértem, egy dobozban megtaláltam régi lakásom maradékát, benne volt néhány tucat könyv, talár, ing, nyakkendő, a lúdtoll is, amit te hoztál nekem az utolsó nyáron, mennyit szenvedhettél azért, hogy szegényes fizetésedből valahogyan kipréseld ezt a kis kedvességet. Ránéztem a dobozra, kiborítottam, tapogattam a könyvek fedelét, neveket, címeket, mintákat, és arra gondoltam, hogy itt van most minden, és ennek a mindennek az enyémnek kellene lennie, de nem az enyém, hanem a miénk, mert ezt olvastam a hátadnak dőlve, amarról meg beszélgettünk, a kis bőrkötéses meg csókba fulladó vitát indított egy sápatag éjszakán. Ujjaim között átcsúsztattam a nyakkendőt, siklott az anyag, könnyedén, de valahogy közömbösen is, mert azt szerette igazán, ha kézfejed köré tekerted, és úgy vontál közelebb magadhoz. Felvettem az ingem, nem állt jól rajtam, lógott lesoványodott testemen, szégyenkeztem, szinte sírtam, mert féltem, soha többé nem mondod majd, milyen jól áll rajtam ez vagy az, hogy mennyire szépnek látsz, mert nem vagyok már sem szép, sem kívánatos, csak elrongyolt, öreg és csúf.
Végighordoztam tekintetemet a szobámon, de mindenhonnan te néztél vissza rám, mert annál az asztalnál írtam neked leveleket, abban a sarokban olvastam soraidat, az ágyon nyúltam magamhoz rád gondolva, fiatalságom minden momentumából te sarjadtál ki, ebben a szegényes, szikkadt táptalajban gyökeret vertél. Már nem emlékszem, mi volt előtted, csak testekre emlékszem, elsuttogott hazugságokra, mímelt mosolyokra, színlelt boldogságra. A fél világ szerelmes volt belém, folyton ezzel ugrattatok, pedig nem szeretett engem senki sem, mert nem ismert senki sem, James előtt is egymásba ütközött és görbült manír-lemezek sokasága voltam, csak neked nyíltam meg sokadik együttlétünk után, azt is olyan lassan, olyan kényszeredetten tettem, mert úgy éreztem, a testem már mindent elmondott neked, amit el lehetett, úgy rándult, ahogyan kérted tőle, ismerted minden titkát, ezerszer jobban, mint én valaha. A lelkemen is így láttál át.
Mégsem tudtam neked megadni mindent. Pedig próbálkoztam. Iszonyú erővel. Az első közös karácsonyunkon hazavittél magatokhoz, közösen vacsoráztatok, egy asztalnál, beszélgetve, idegenként feszengtem közöttetek, és a kapott ajándékot mert a szüleid igazán jók voltak hozzám, meg sem érdemeltem – odalent hagytam az ebédlőasztal mellett, csak két nappal később küldette fel veled édesanyád, és úgy szégyelltem magam, mert azt hittétek, engem nem érdekelt az ajándék sem. Az igazság az, hogy nem tudtam, mihez kezdjek ezzel a gyönyörű gesztussal, mert teelőtted soha semmit sem kaptam, a fa alatt ugyan várt valami jelképes, a szüleim számára értékes és sokatmondó csomag, de nem szoktam hozzá idegenek kedvességéhez, vagy egyáltalán a kedvességhez. Nálunk a karácsony nem létezett, nem volt bensőséges, nálatok viszont a levegőben éreztem az összetartást, és ez túlmutatott minden vérségi, minden kényszerűségből létező kapcsolaton. Lázasan kutattam, hogyan lehetne változtatni bármin is, és emlékszem, mielőtt elzártak tőled olyan sok időre, az utolsó veszekedésünkkor rám is mordultál, miért nem viselkedem felnőttként, miért ragaszkodom ennyire a gyermekkoromból hozott mintákhoz, mikor elég érett vagyok már, hogy magam alakítsam a sorsomat, ne bújjak nyüszítve minden hibám elől az apám kegyetlensége és anyám szeretetlensége mögé. Iszonyúan kétségbeestem, mert hiába kutattam át mindent magamban, nem találtam ott semmit, nekem senki se adott a kezembe használati útmutatót, csak túrtam a gyerekkoromat, a Potter családnál töltött éveket, beléd szerelmesedésem minden pillanatát, és hiába tudtam, hogy látnom kellene valamit, valami valóban sorsdöntőt, vakon tapogatóztam.
A börtönben hagytam, hadd tegyék velem, amit tenniük kell. Szentül hittem, hogy tele leszek nyomorult, gyerekkori élményekkel, pofonokkal, szúrós nézésekkel, Regulus pimasz mosolyával, az idegenség és magány érzésével, hogy ez lesz a jussom, ezt kapom majd, amiért nem szerettelek eléggé, nem elég jól, nem elég ügyesen, minden erőfeszítésem ellenére. Két emlékbe sorvasztottak annyi éven át. Két emlék üldözött szüntelen. Ez volt a két legsötétebb, ezek voltak a társaim. Az egyiknek anyámhoz van köze, volt egy karácsonyunk, utána adtam magam neked, a testem, mindenem, körülültük az asztalt, Regulus papírforma szerint rám terelte a szót, hogy az aurorságon gondolkodom, képzelheted, milyen veszekedés kerekedett, amíg vissza nem vágtam a kviddicsálmaival, akkor apánk levágta a kanalát, néhány csepp leves szétkenődött az abroszon, és üvöltözni kezdett, egészen kikelt magából. Hogy mihasznánk vagyunk, ez a viselkedés nem méltó a családhoz, nekünk nevünk van, kérem, vagyonunk, előre elrendelt helyünk a világban, ez embertelen, méltóságunkon aluli, ő nemzett két gyereket, és mindkettő az arcába köp, pedig milyen szép és fényes jövőt álmodott nekünk, de az egyikünk elárulja a családját – ez voltam én , a másik nem tiszteli a rangját – ez volt Regulus. Egy pillanatra megakadtam anyám arcán, ahogy körbejárattam pillantásomat, egészen belekomorult minden vonása, csak nézte, nézte az apámat, aki fenyegetőzött és nyögött, nézte ezt az embert, akinek két fiút szült, tanácstalanul bámulta, mintha nem tudta volna, hogyan került oda, hogy ugyan neki mi helye van mellette, mit keres ennél az asztalnál, ki ez az ember, akivel leélt ennyi évet, mintha álomból ocsúdott volna, csak nézte, kitartóan, hitetlenkedve-szomorúan. Tekintetünk találkozott egy másodpercre, talán annyira sem, akkor rendezte a belül dúló háború nyomait, eltüntetett mindent, visszadermedt abba az anyaarcba, amely soha semmilyen érzelmet nem árult el.
A másiknak hozzád van köze. Amikor elhagytál, vissza se néztél rám, mentél egyenesen az úton, amíg ki nem értél a hoppanálási zónába, hátad merev volt, nem láttam az arcodat, de távolodó alakod belém égett, mert tudtam, többé nem jössz vissza hozzám, most elmész, és idegenekké leszünk, pedig csak időt kértél, magad sem tudtad, mennyit, de bebörtönzésem után nem jöttél be hozzám, nem kérdezted meg, én tettem-e, mert nem tudtad, hinnél-e nekem, és akkor én már tudtam, iszonyú volt, de tudtam, hogy többé nincsen közöd hozzám, többé nem szeretsz már.
De tudnál még szeretni? Mindenestül, az összes hibámmal, azzal a tizenkét évvel együtt, minden bánatommal és rémálmommal, tudnál szeretni magamért? Nem azért, mert csak mi maradtunk, engem az sem érdekelne, ha nem csak mi lennénk, hanem még mindannyian, én szeretnélek.
Az első igazi karácsonyunkon, amit már önálló, dolgozó fiatalemberekként ünnepeltünk, elvittelek abba a házba, ahol egy nyáron Ágassal töltöttünk egy hetet.

Most?
Most még ne törj össze.
Még bírd.

Meztelenül feküdtem az ágyban, imádtam kelletni magam előtted, szerettem, ha pillantásod megakadt egy falatnyi bőrfelületen, és láttam tekintetedben megvillanni a vágyat, tudni, hogy vágysz rám akkor is, ha éppen nem lehet, vagy teljesen kimerültél már. Államat az alkaromra helyeztem, félig oldalra fordított fejjel figyeltelek, éppen olvastál, de mindent olyan nagy beleéléssel tudtál csinálni, ha elmerültél valamiben, akkor ott voltál, mindenestül, valahol máshol, nem velem, és egyszerre bosszantott és töltött el csodálattal. A sorok közül kiszakadtál, hogy rám nézz, nem értetted, miért figyellek így, akkor a szám felfelé rebbent, te pedig megsimogattál, törleszkedtem az érintésedhez, mint egy jól nevelt kiscica. Megígértem neked, hogy minden karácsonykor eljövünk ide, mindet itt töltjük majd. Rám hagytad, holott tudtad, nem lehet ezt mindig így, csoda, hogy el tudtunk szökni, de mi lesz majd, ha megszületik Lily és James első gyereke, mi lesz majd, ha a szüleink látni szeretnének. Az ember nem tűnhet el napokra, de szerettél engem, annyira szerettél, hogy ezt nem mondtad ki, inkább megígérted, hogy így lesz, minden pont úgy lesz, ahogyan szeretném, ahogyan elképzeltem. Hazudtál, de szeretetből, ahogyan a szülők hazudnak gyermekeiknek. Sose tudtam, hogy felnőni ennyire fáj. Magányos vagyok nélküled, mindentől félek.
Azon az estén, amikor hazatértem és felpróbáltam az ingemet törékeny, csontos testemre, sírásra görbülő szájjal, eltorzult tekintettel meredtem a tükörben, te mögém léptél, gyengéden levetted rólam, és elkísértél a mosdóig. Megfürdettél. Ültem a kádban, egy szót sem tudtam szólni, a börtön előtt, elválásunk előtt mindig rengeteget beszéltem, be nem állt a szám, örökmozgónak, csacsogósnak tartottak, egy energikus trubadúrnak, gyöngéden megmosdattál, szárazra dörzsölted a hajam, visszakísértél aludni. Másnap reggel megérintettelek, átöleltél. A csókod íze is más volt, egymásra sem néztünk, valahogy máshogy nyúltunk egymáshoz, ügyetlenül, zavarodottan, mint akik sosem voltak együtt, pedig folyton megkívántál, és a testem folyton megadta magát neked. Már nem egy nyelvet beszéltünk.
Miután visszamentél a kastélyba, sokáig feküdtem egymagam, Ágas helyett Lilyn járt az eszem, hogy Harrynek mennyire hasonlóak a szemei, szinte ugyanolyanok, és vajon Harry fogja-e látni, amit Lily mindig látott. Mondanom sem kellett neki, sőt, soha senkinek nem kellett beszélnie ahhoz, hogy Lily tudjon dolgokat. Rezdülésekből, hangszínekből hámozta ki a legféltettebb titkokat is. Hatodévben, miután odaadtam magam neked, karácsony után rögtön, másnap már tudta, ültünk a klubhelyiségben, és hirtelen rám nézett, egészen másként, mint előtte bármikor, szemöldökét összeráncolta, ajkai leheletnyire elnyíltak. Pillantása feléd vándorolt, majd vissza hozzám. Minden titkok tudója tudta, hogy a tiéd vagyok. Végérvényesen, visszavonhatatlanul.

Nemsokára ideér, és nem tudom még, mit mondhatnék neki.

Lily azt is tudta, mennyire gyerek vagyok még, örök-gyerek, de látta az igyekezetemet is, ezért fogadta el, amikor felvetettem Petert, mint titokgazdát. Miattad. Nem, nem a te hibád, de miattad tettem. Mielőtt hozzám vágtad, mennyire gyerekes vagyok, nem gondoltam volna át, mivel jár, ha önzőn magamhoz ragadok bármit, amivel az emberek igazolják, hogy fontos vagyok. Elvettem, bárkitől elvettem. Ahol egy csepp szeretetet érzékeltem, ott teremtem, mindet magaménak akartam, mert engem nem szerettek, gyerekként sem, kamaszként sem, velem folyton a baj volt, sose feleltem meg az elvárásoknak. Elhagytál, és megfogadtam, hogy más ember leszek, egészen más ember, olyan, akihez érdemes visszajönnöd, akiért érdemes megpróbálnod még egyszer. És Peter… A robbanáskor hisztérikus nevetésre fakadtam, mert sírni nem tudtam már. Nevettem, mint aki zokog, hangosan, öblösen, el-elcsukló hanggal, mindenem belerázkódott. Jót akartam, a lehető legjobbat, és Peter… Nem értettem, hogy lehetséges, hogy bármit teszek, bármerre lépek, mindenhol pusztulás, üresség fogad, akármihez érek hozzá, az szétporlad. Nem is bántam, hogy nem volt tárgyalás. Ugyan mit mondhattam volna? Valóban én voltam a felelős, miattam haltak meg. Ágas és Lily. Ugyanolyan önző makacsság volt a részemről, mintha azt kértem volna, legyek én a titokgazda, mert jár nekem. Helyette azt kértem, legyen más, hogy visszakapjalak. A túlvilágon bizonyosan van külön hely azok számára, akik ilyen ocsmányságot követnek el.
A halált is vállalnám érted. Már meg is tettem – ezerszer. Szeretnél még engem? Így is? Mindennel együtt? Én szeretnélek, mindenestül.
Én szeretlek, mindenestül.
Sirius

A fenyőfákat most tépi a szél, hideg van, tegnap éjjel óta egyfolytában havazik, apró pelyhek ülnek meg kabátom ujján, ahogyan előrenyújtom karomat. Zsebemet ólomsúly húzza lefelé, be a földbe, be melléd. Meg akartam halni veled együtt én is. Előtted annyian voltak, olyan sokan, sosem gondolkodtam, csak elvettem, ami nekem járt, de amint megismertelek, úgy éreztem, a részed vagyok, örökké felelősséggel fogok tartozni érted, mert kivert kutya voltál, megtépázott és elhagyatott, az egyetlen, akinek köze volt hozzád, gyerek volt, és ti egymástól vártatok valami csodát, feltámasztást, hogy talán a másik végre megmenthet titeket. Nem tudom, miért nem adtad oda neki a levelet, talán az apámmal történtek miatt, az a karácsony borús és félelemmel teli volt, viszont a leveled elolvasása után tudtam, miért voltál olyan lelkes, olyan magával ragadó, kedves és előzékeny. Lupin nem bukkant fel. Vártál rá, kitartóan, hosszasan, eredmény nélkül. Karácsony reggelén magadhoz hívtál, éppen az ingemre húztam pulóveremet, édesanya zokogott, mert Percy visszaküldte a sajátját, behúztál egy üres helyiségbe, és ajkaidat meglepett számnak tapasztottad. Hónapok óta udvaroltam neked. Egyszer meg akartalak csókolni, te elütötted az arcodra simuló kezem, és nevettél zavarodban. Semmire sem tudtam gondolni, az enyém voltál, hozzám tartoztál, szinte haraptalak, olyan jó volt a csók, a te szomorú, váratlan csókod. Nem is éreztem, hogy nem kívántad. Nem létezhetett, hogy nem kívántad, mert én kívántalak, olyan régóta. Ha megcsókoltál, hát megcsókoltál, viselned kellett a következményeit.
Lábnyomaimat már befedte a hó, most felkavarodik a levegő, valahol éppen összesűrűsödik, anyagot formál, és hirtelen légörvényből hullámmá alakul, szétverődik, itt, körülöttem. Te is hullám voltál. Beterítettél. Szelíden fogadtad imádatomat. Egy magas, filigrán alak bontakozik ki a sűrű hóesésből, sietős léptekkel indul felém, érzem az illatát. Számtalanszor elképzeltem, hogyan érhettél hozzá, mit mondhattál neki, te, aki életem kísértete voltál, a karácsonyoké és mindennapoké, te, akitől meg kell szabadulnom végleg. Fleur nem érdemli meg, hogy ágy alá dugdosott levelekből tudja meg, sosem leszek az övé, soha, egyetlen percre sem. Elképzelem, hogy most felé szaladsz a hóesésben, egy rosszul irányzott hógolyó mellette húz el, két karjába zár, fekete hajtincseid közé fúrja orrát, te pedig a nyakához simulsz, bele lélegzel. Átölel. Boldog vagy.
Remus megrázza kabátját, fehér szitálás omlik a levegőbe, kérdőn néz rám. Zsebemből előhalászom a súlyt, lelkem súlyát, a titkodat, szerelmi vallomásodat, mindened. Egy könyvhöz kötötted, nem tudom, mi a jelentősége, ő biztosan tudja, egy pillanatra meg is dermed, ahogy a gerincére siklik pillantása. Ha akkor elmegy… ha azon a karácsonyon elmegy oda, ahol bebörtönzésed előtt minden karácsonyt töltöttetek felnőttként, sosem csókolsz meg kétségbeesetten. Én voltam a csepp szeretet. Senki sem pótolhatta Remust, senki sem.
– Másfél éve találtam meg. A temetés után, a szobájában. – Nem néz rám, én sem rá, bámulom a fenyőfák hajladozását. – Oda kellett volna adnom, de egészen megfeledkeztem róla. Ne haragudj. – Végre egymásra nézünk, tudja, hogy hazudok, tudom, hogy tudja. Udvariasságból nem mond semmit.

Huszonhét lépés a hoppanálási pontig. Hozza utánam a szétbontott levél zizegését a szél. A kör bezárult.

Vége

13 megjegyzés:

  1. T______________T Édesjómerlinem! Így kell ezt! *-* És ne haragudj, de egyszerűen többre most nem futja, de jövök később, lehet, csak holnap, de itt leszek, kritikával, véleménnyel és mindennel, amivel jönnöm kell, és tudd, most döntöttem el, hogy nem adom fel, csakazértis elolvasok és véleményezek minden történetet, de annyit mindenképp, hogy érvényes legyen, mert persze mindannyian megérdemlitek, de jelen pillanatban ez a történet mindent vitt nálam, megadott mindent, amire vágyom, amikor megnyitok egy történetet.
    Köszönöm! <3

    Kyra

    VálaszTörlés
  2. *sigh* Hát, ezt megkönnyeztem.

    Karácsonyi faktor:
    Keserű és fájó karácsonyok emléke - az ünnep nem mindig boldog, nem mindig ragyogó.
    9 pont

    Összbenyomás:
    10 pont

    Összkép:
    Az elején kicsit gondban voltam, ugyanis nem tudtam, kihez társítsam az "én"-t - később persze már a helyére kattant. Még egy megjegyzés: szemmel láthatóan szereted a hosszú mondatokat, ez a stílusod része, de volt, ahol úgy éreztem, jobb lett volna, ha kettészeded egyiket-másikat.
    9 pont

    Szereplők-kulcs:
    Billről a könyvekben nem sok mindent tudunk meg, szóval, akár ilyen is lehetett. Sajnos, Sirius lelkébe sem nagyon pillanthattunk bele, elhiszem neked, hogy ilyen volt, hogy ilyenné vált.
    10 pont

    Páros kémia:
    Nehéz úgy kémiáról beszélni, hogy a páros egyik tagja már a múlté, és csak Bill emlékei mutatják, milyen lehetett - de elhiszem neked, hogy ott volt az a valami, ami Billt Siriushoz húzta-kötötte.
    9 pont

    Karácsonyi tradíciók-kulcs:
    Ha jól tippelek, akkor nálad ez az ajándékbontás volt.Nos, ez meseszerű lett - volt is, meg nem is. Nem az bontotta ki, akinek szánták, illetve, ő majd csak később teszi meg. Ugyanakkor mégis ott lógott a levegőben.
    9 pont

    Karácsony szelleme kulcs:
    Hagyománnyá lehetett volna, hogy hármasban - vagy akár csak kettecskén - eljárnak abba a házba. Hagyományok voltak mind a Black, mind a Weasley és talán még a Lupin családban is. Egyik sem harsogott ki a történetből, de benne voltak.
    10 pont

    Titkos kulcs:
    Mit mondhatnék?
    10 pont

    VálaszTörlés
  3. Nehéz úgy írni egy lélekficről, amikor előtted agyon dicsérték. Egy megjegyzés így előtte: jobb lett volna, ha a kulcsok kategóriáit is feltüntetted volna, mint a többi író, mintegy pontozást könnyítő.
    1. Karácsony-faktor:
    10/5
    Amikor a karácsony hangulatáról van szó, mindenki a cukormázas, giccses hangulatra gondol. Itt a borús, bús karácsony jelent meg. A gyászoló, szomorú ember karácsonya, amivel nincs is baj, ha ez központi elemet kap. De ez a fic akár játszódhatott volna augusztusban, rekkenő hőségben, nem adott hozzá a történethez az, hogy karácsonyi jelenetek is voltak benne.
    2. Összbenyomás:
    10/7
    Nem szeretem a lélekficeket. Szépen megírt történet volt, bár néha nehezen különült el múlt és jelen, annyira, de annyira a belsőre koncentráltál. Bár gondolom ez a lélekfic lényege, de mégis… nekem ez néha zavaró volt. Mindenesetre szép, igényes történet.
    3. Összkép:
    10/8
    Ami az előbb hátrány volt, hogy nem tudtam elkülöníteni mi, mikor játszódik, kinek a fejében vagyok, kiében nem vagyok, az itt előny. Teljesen vissza tudtad adni a Billben tomboló érzéseket, mindent. Viszont néha annyira kibővítettél egy mondatot, hogy azt sem tudtam, mi volt az eleje, vissza kellett olvasnom, külön összetennem a mondat elejét és a végét. Ez sajnos hiba. Ahogy számomra az is az volt, hogy igazából a történetet nem tudnám felosztani úgy, hogy mi az eleje, mi a közepe meg mi a vége.
    4. Szereplők kulcs:
    10/4
    Bill volt a kulcsod, rajta keresztül ismerjük a történteket. A vele kapcsolatban elhangzott személyes információk, amelyből tudhattuk, hogy ő Bill, lényegtelenek voltak, kihagyhatók. Akár lehetett volna Harry, Perselus, bárki, mert mindegy volt a történet szempontjából. Ráadásul Billt nem is ismerhettük annyira, így igazából a jellemábrázolására sem tudnám azt mondani, hogy OC vagy OOC volt.
    Sirius… őt a levélből jobban megismerhettük. Kicsit a múltját, Remusszal való viszonyát, amit Jamesék iránt érzett. Az ő karakterét jól ábrázoltad, el tudom hinni, hogy ő tényleg ilyen. Aztán jött az a karácsonyi jelenet, amit Billtől tudtunk meg, a csók, és… nem, én arra nem tudtam azt mondani, hogy igen, Sirius ezt tenné. Sokkal inkább még jobban magába roskadt volna.
    5. Páros-kémia:
    10/5
    Megvolt a kémia, csak nem a főszereplőid között. Egy plátói kapcsolatban nem beszélhetünk kémiáról, és itt az van, hogy Bill szereti Siriust, aki viszont Remust szereti. Volt is, meg nem is. Ami volt, az szépen volt megírva, de nem az lett volna a lényeg, hanem az, amit kihagytál, mert nem valósulhatott meg.
    6. Karácsonyi tradíciók-kulcs:
    10/10
    Volt egy ajándék, amit nem az bontott ki, akinek szánták. Viszont fontos volt, mert talán ez a levél döbbentette rá Billt, hogy sosem szerette őt Sirius.
    7. Karácsony szelleme-kulcs:
    10/6
    Mindenhol voltak hagyományok, megvalósultak és olyanok is, amik sosem valósultak meg. Ha nem tudom, hogy ez is egy kulcs, fel sem tűnt volna, hogy ez is egy kulcs. Érted, ugye? Jól építetted be, nem éreztem azt, hogy bármennyire is indokolatlan a megléte egy-egy jelenetben a hagyományok megjelenítése, de azt sem éreztem, hogy indokolt lenne. Olyan semmilyen volt az egész.
    8. Titkos kulcs:
    10/4
    A pulcsi benne volt… tudom, hogy benne volt valahol, a jelenetre is emlékszem, de vajon jelentett valamit? Nem… nem hiszem. Bill felvette a pulcsiját. Meg Sirius megcsókolta karácsonykor. A Főnix Rendjés karácsonyon. De a karácsonyi jelenetek, amik a könyvben voltak, nem jelentek meg, hanem saját jelenetet alkottál. Tévedtem. Molly sírt Percy miatt, ez benne volt a könyvben is.

    VálaszTörlés
  4. Kedves Író! :)

    Kicsit később, mint ígértem, de itt vagyok végre. Újra elolvastam a történeted, és nem lepett meg, hogy ezúttal sem érzem másképp, mint az első olvasás után.

    1. Karácsony-faktor: 10/10
    Ez az, ami nekem nem ment volna; a szomorkás, keserű karácsony idézés. Márpedig nem mindenkinek telik habos-babos, rózsaszín vattacukorfelhőben úszva, igenis sokaknak fájó ünnep ez. Örültem, hogy te nem cukormázat hoztál, bár hazudnék, ha azt mondanám, azt nemszeretem. xD Tudom, tudom, kicsit furán hangzik, hogy ezzel és azzal is meg lehet venni engem, de gyorsan hozzáteszem, hogy nem ennyire egyszerű a dolog. Nem minden édes cukormáz jön be, ahogy nem mindegy az adott angst fic stílusa, megfogalmazása sem. A Tiéd pont olyan volt, ami simogatja a lelkemet.

    2. Összbenyomás: 10/10
    Nagyon szeretem a stílusodat, és tényleg nem leszek képes választékosan méltatni minden egyes pontnál külön-külön, néha legyen elég, ha csak a pontjaim beszélnek. :P (Max majd akedves Szervezők kizárnak a véleményezésből. :”D)

    3. Összkép: 10/10
    Elvarázsoltál a stílusoddal, és bár nem vagyok rajongója a sem tőmondatoknak, sem pedig a barokkor körmondatoknak, de Nálad kicsit sem zavart, hogy néhol háromsoros mondatot olvashattam. Kellett, mert ez egyfajta ritmust adott a történetnek. Nem hallgattam az ajánlott zenét olvasás közben, ne haragudj rám ezért, de szerintem nincs is rá szükség, mert a sorok között ott van a dallam, ez a történet maga a zene. *.*


    4. Szereplők kulcs: 10/10
    A helyükön voltak, és hitelesek lettek, én elhiszem Neked, hogy ők ilyenek is lehetnek, szerettem őket.


    5. Páros-kémia: 10/10
    Bill és Sirius. *mélyről felszakadó sóhaj* Hogy én mennyire imádom a különleges párosokat, és mennyire szeretem most őket! Bill megérdemelné, hogy egyszer majd írj a beteljesedett szerelmükről, annyira szeretném olvasni.


    VálaszTörlés
  5. 6. Karácsonyi tradíciók-kulcs: 10/10
    Mondtam fentebb, nem leszek képes százféleképpen méltatni a történeted. Egyébként ez a levél számomra fájó pont. Szegény Bill! :’( Szép megoldás volt, még ha Billel együtt nekem is megszakadt a szívem. Te aztán tudod, hogyan kell játszani az ember érzékeny húrjain, de ez most nem szemrehányás, imádom, amikor egy író hat rám, könnyeket csal a szemembe.

    7. Karácsony szelleme-kulcs: 10/10

    8. Titkos kulcs: 10/10
    Az utolsó három szempontot ezúttal nem tudom annyira külön kezelni, mert mindhárom kulcs számomra tökéletesen a helyén volt, nem tudom egyiket jobban vagy kevésbé kiemelni, egyik után sem maradt bennem hiányérzet. Annyira szépen belesimultak a történetbe, ugyanakkor nem sikkadtak el, volt jelentőségük, de mégsem ordítottak az arcomba, hogy:”Helló, itt vagyok ám, látod? Kötelező volt beleírni, hát itt vagyunk.”

    Igazából már elfogytak a szavak. Ülök itt, és el-elbambulok, mert még mindig szörnyen a hatása alatt vagyok a ficednek, ami nagyon jó. Esküszöm, próbálok hibát találni, végiggondoltam újra és újra, de semmi, és tudod mit? Nem is akarok! És persze lehet, hogy ez az egész kritika így totál elfogultnak tűnik, mert az első bekezdéssel, talán már az első mondattal megvettél, de nem vagyok hivatásos kritikus, nem kötelességem kiemelni a hibákat, koncentráljon arra más. Egyszerűen csak élvezem, ami tetszik, hagyom, hogy hasson rám, ennyi.

    Imádtam ezt a történetet, gondolom, ez az eddigiekből lejött. Az első mondata magával ragadt, elsodort. Az egész nagyon dallamos volt, hol gyorsabb, hol lassabb, szomorkásabb ritmusra váltott, elringatott, kesernyés mosolyra és könnyekre fakasztott. Szerettem.

    Köszönöm, hogy olvashattam, sok sikert kívánok Neked!

    Szia,
    Kyra
    Kritika Klub tag (Megtalálsz minket a Merengő fórumán ;) )

    VálaszTörlés
  6. Kedves író!

    Karácsony-faktor: Több karácsonyról is írtál a történetben. Mindegyiknek van szerepe, de többnyire a szomorúság volt, amit kiváltottak belőlem, és nem a meghittség, amit a karácsony kifejez. Nem kerültem túlzottan karácsonyi hangulatba tőle, viszont Sirius jellemfejlődése szempontjából fontosak ezek a karácsonyok, így a funkciójukat betöltötték.

    Összbenyomás: Megható volt ez a történet. Nagyon szép mondatok voltak benne, amiket a melankolikus hangulat ellenére öröm volt olvasni. Nagyon mélyre hatol ez a történet, megérinti az embert. Engem legalábbis nagyon megérintett.

    Összkép: Gyönyörűen írsz. Még a legszörnyűbb dolgokat, mint például Sirius azkabani rabsága is nagyon szépen fogalmazod meg, de ettől nem válik a stílusod nehézkessé. Könnyeden írsz, gördülékenyen olvasható, bár kicsit megakasztott néhol, hogy nagy tömbökben írsz. Tagoltam volna kicsit jobban a szöveget, mert néha megakadtam az olvasásban, mert egy kicsit összefolyt, főleg a levélnél. Szerettem a történet lassabb, gyorsabb, szomorkás, édeskés ritmusát, ahogy a váltások végigvibráltak az egész történeten.

    Szereplők kulcs: Sirius karaktere ugyan jobban megmutatkozik, többet megismerünk belőle Bill által, mint magából Billből, de utóbbit sem érzem kevésnek. Amit a könyvekből megtudunk róla, az alapján el tudom képzelni, hogy ilyen. Jól ábrázoltad Sirius összetörtségét és szeretetéhségét, és ahogy kihasználta az első adandó, kínálkozó lehetőséget, és megcsókolta Billt és egyszersmind közel is engedte magához valamelyest. Nagyon tetszett ez a része, jól megformáltad a karaktereket.

    VálaszTörlés
  7. Páros-kémia: Merész dolgot léptél meg. Nem gondoltam, hogy lesz, akinek eszébe jut ilyesmi, de nálam telitalálat volt. Megleptél. Volt itt páros-kémia, még ha nem is úgy, ahogy gondolná az ember. Bill beleszeretett Siriusba, de ez majdnem végig plátói maradt, aztán Sirius egy kicsit mégis közelebb engedte Billt azzal a csókkal, noha nem szerelemből. És itt a te páros-kémiád lényege! Sirius nem szerette Billt, de mániákusan hajszolta a szeretetet, mindenkiét magának akarta, de attól az egytől, akitől szerette volna, nem kapta meg, így elvette Billtől, amit adni tudott, miközben végig Remust szerette. Ez ám a páros kémia! Életszerű, le a kalappal!

    Karácsonyi tradíciók-kulcs: Nem egészen hangsúlyos kulcs, de amikor megjelenik, akkor nagyot üt. Fontos szerepe van. Ha Bill nem bontja ki és nem olvassa el a levelet, sohasem fogja fel, hogy árnyakat kerget, mert Sirius soha, egy percre sem szerette, csak egy pótlék volt. Tetszett ez a felhasználás.

    Karácsony szelleme-kulcs: Ez a kulcs kicsit beleveszett a történetbe, így nem is tudtam először, hogy hol, milyen formában jelenik meg, de újra átolvasva a történetet feltűnt. Az egyik a Black karácsony említése, mikor Mr. Black kiabál a fiaival, hogy milyen haszontalanok, és hogy más utat szánt neki, vagyis itt megjelent, hogy az apjuk azt szeretné, hogy mindketten kövessék a Black hagyományokat, az utat, amit ő jelölt volna ki nekik. A másik rész, ahol megjelenik, az amikor Remusszal a Jamesszel közös nyaralásuk színhelyén tölti Sirius a karácsonyt, és azt szeretné, hogy töltsék ott minden évben. Tehát szerepel benne a kulcs, de valahogy nekem elsikkad a történet sodrásában.

    Titkos kulcs: Megvolt benne említés szintjén a Weasley pulcsi, de nem kapott semmi fontos szerepet. A Főnix Rendje karácsonyi jelenetei már inkább, mert Sirius szempontjából fontos volt, hogy Remus nem jelent meg, Bill szempontjából meg Sirius csókja. Tehát ezzel nem volt gond, sőt örülök, hogy itt olyan részletekre is figyeltél, hogy Molly sírt Percy miatt.

    Köszönöm, hogy olvashattam a történetet!

    Pontjaim:

    Karácsony-faktor: 7
    Összbenyomás: 10
    Összkép: 8
    Szereplők kulcs: 10
    Páros-kémia: 10
    Karácsonyi tradíciók-kulcs: 7
    Karácsony szelleme-kulcs: 6
    Titkos kulcs: 5

    Üdv:

    LL, zsűri tag (Kritika Klub tag, megtalálsz minket a Merengő fórumán)

    VálaszTörlés
  8. Kedves író!

    1. Karácsony-faktor: 7 pont
    A történet gyönyörű volt, ehhez kétség sem fér. A változatosság kedvéért szomorú, bús karácsonyt láttunk, fájdalommal és vesztességel telit, de az sem volt eléggé beledolgozva a történetbe. Ha nem emílted meg több helyen is, hogy karácsony van, igazából bármikor játszódhatott volna a történet, akár tavasszal is.

    2. Összbenyomás: 10 pont
    Tökéletes volt. Egy-két helyen túlzásnak éreztem a költői képeket, a bonyolult megfogalmazást, de illett a történethez, az tény.

    3. Összkép: 9 pont
    Néhol találkoztam zavaró szóismétlésekkel, de a legnagyobb problémám a tagolatlanság volt. Nagyon egybefolyik a szöveg üres sorok nélkül, főleg a levél. A bonyolul körmondatokat viszont kifejezetten szerettem, pedig általában pont az ellenkezőjét váltják ki belőlem, de itt egyáltalán nem volt zavaró.

    4. Szereplők kulcs: 10 pont
    Mindkét felet kellőképp megismerhettük, mindkettejük érzéseit, motivációt, gondolatait szépen beledolgoztad a sorokba.

    5. Páros-kémia: 10 pont
    Habár Bill érzései végig egyoldalúak voltak, és Sirius egészen az utolsó pillanatig nem adja meg magát Billnek, a kémia nagyon ott van köztük, fantasztikusan ábrázoltad.

    6. Karácsonyi tradíciók-kulcs: 6 pont
    Amennyire fel tudom idézni, egyszer szerepelt csak az ajándékbontás a történetben, és az sem annyira hangsúlyosan - amikor Sirius Remus szüleitől kapott ajándékokat.

    7. Karácsony szelleme-kulcs: 8 pont
    A hagyományt érthetjük a Weasley pulóverek alatt is, de én inkább úgy éreztem, hogy itt Sirius és Remus közös karácsonyi hagyományára gondoltál, ezt próbáltad beleszőni a történetbe, ami sikerült is, és ügyesen megoldottad, viszont azt hiányoltam, hogy ez a kulcs nem a két főszereplő között jelent meg.

    8. Titkos kulcs: 8 pont
    A Főnix Rendje, mint titkos kulcs rendben volt, viszont a Weasley pulóver csak - ha jól emlékszem - két helyen jelent meg, és ott sem volt túl hangsúlyos; kapott egy-egy mondatot és kész. Hiányoltam ennek a kidolgozását.

    Üdv,
    Eddy, zsűri tag (Kritika Klub)

    VálaszTörlés
  9. Kedves Szerző! Köszönöm, hogy olvashattalak! Íme, az értékelésem:


    1. Karácsony-faktor: 10/7

    Sok karácsony megjelent a történetben, viszont csak emlékekben… a sztori jelenjét én nem éreztem karácsonyinak.

    2. Összbenyomás: 10/7

    Hmm… hogy őszinte legyek, meglehetősen távol állnak tőlem ezek a fajta történetek. A maga műfajában és stílusában nagyon jó, csak az én személyes ízlésemmel ütközik, nem tudott hozzám közel kerülni.

    3. Összkép: 10/7

    Szépen fogalmazol, jók és különlegesek a képeid – de nekem ez így sok volt. Néhol túlírtnak éreztem, túl hosszúak a mondatok, így – lehet, hogy szintén csak számomra – monotonná vált a szöveg. Ehhez hozzá tett az is, hogy nagyon hosszúak a bekezdéseid, nekem egybefolyt az egész. Illetve akadt néhány elírás is, főleg az elejénél. A történet felépítése rendben volt, követni tudtam az eseményeket még a sok flashback ellenére is.

    4. Szereplők kulcs: 10/6

    A szereplőket szépen megformáltad, érthetőek voltak az érzéseik, a motivációik – bár Billnek igazából csak a gyászát ismerhettük meg. Viszont ami nem igazán tetszett, hogy ugyanabban a stílusban írtad Bill gondolatait és Sirius levelét. Két POV-ban írtál, mindkettő E/1, ráadásul az egyik még levél is… Markánsabb különbségnek kellett volna lenni közöttük.

    5. Páros-kémia: 10/10

    Ez nekem átjött, igaz, csak egyoldalú szerelemről (vonzalomról?) volt szó.

    6. Karácsonyi tradíciók-kulcs: 10/8

    Ajándékbontás megvolt, de nem igazán érzem karácsonyinak.

    7. Karácsony szelleme-kulcs: 10/10

    Ez rendben volt, nekem átjött. Rengeteg hagyományt és nem hagyományt említettél a sztoriban, ezt szépen beleszőtted.

    8. Titkos kulcs: 10/8

    A pulcsinak sok funkciója nem volt, de sokat visszautaltál a Főnix Rendje alatt játszódó karácsonyra, ill. Sirius halála is ebben a könyvben volt.


    Azt hiszem, nem én voltam ennek a novellának a célközönsége, de elismerem, hogy ebben a műfajban sikerült egy szép és színvonalas történetet alkotnod. Köszönöm, hogy olvashattam!

    Üdv: Xwoman

    VálaszTörlés
  10. Kedves Író!
    A felnőtt, börtönt megjárt Siriusról olvasni számomra mindig egyszerre jelent örömöt és jókora adag szomorkodást is, ezt az élmény pedig tőled most maximálisan megkaptam. Még a zenét is betettem mellé, azt hiszem, pontosan kétszer ment le, mire az utolsó mondatnak vége lett. Meg aztán még egyszer, amíg csak ültem és emésztgettem az élményt, hogy mielőtt véleményt is megpróbálok összeszedni, még egyszer elolvassam az egészet. :)

    KARÁCSONYI FAKTOR: 8 pont
    Tetszett, ahogy az egymásra figyelés ünnepe összetűzésbe került nálad a karakterekkel és valahogy megfordult. Bill hiába figyelt annyira Siriusra, mégsem volt képes észrevenni a valóságot, mert nem akarta, Molly hiába érezte, hogy valami nincs rendben, nem látta meg, hogy miről van szó. Ezeknél a jeleneteknél éreztem a karácsonyt, de mindemellett mégis maradtak pillanatok, amikor egyszerűen elfeledkeztem róla, hogy egy karácsonyi történet. Persze a karácsony az emlékezés ünnepe is és nem mindig vidám, úgy hogy egyáltalán nem a cukorkahangulatot meg a fényeket hiányoltam. Valahogy mégsem járta át minden részét a történetnek a karácsony, legalábbis számomra. Mikor viszont megjelent, akkor kétségtelenül éreztette a hatását.

    ÖSSZKÉP: 10 pont
    Imádtam olvasni a történetedet, a stílusod nagyon közel áll a szívemhez (ezzel el is árultam egy füst alatt, hogy gyanítom, ki lehetsz. ^.~) a szóválasztásod gyönyörű, a történet ritmusa vitt magával, annak ellenére, hogy alapvetően két monológról volt szó. Az ilyen történetekkel nekem gyakran meggyűlik a bajom, mert könnyen szárazzá tudnak válni, de neked ezt sikerült elkerülnöd, egyszer sem éreztem azt, hogy leülne a novellád és unnám, amit olvasok. :) Néhol a sokszor egymásba ágyazott, iszonyúan hosszú mondatoknál kicsit elvesztem, amit első olvasás után még a szemedre akartam vetni, de második olvasásra tudod mire jöttem rá? Hogy itt két ember gondolkodik és bizony, mikor gondolkodok, sokszor az én elmém is csapong (Kié nem? X3) összefolynak gondolatok, amiket próbálok megfogalmazni. Miután pedig ez eszembe jutott, már egészen máshogy olvastam, jobban ráhangolódva, és jé, már nem is zavartak a nagyon hosszú, kanyargó mondatok. :)

    VálaszTörlés
  11. SZEREPLŐ KULCS: 10 pont
    Siriust jobban megismerhettük, mind a levélből, mind pedig abból, ahogyan Bill látta őt. Szép kontraszt volt, egyfelől nagyon fájt, ahogyan önmagát látta a börtön után visszatekintve, másfelől pedig amit Bill látott. Olyan volt ő, mint egy tükör, végig vérzett a szívem, hogy Sirius már nem mer belenézni, hogy úgy lássa magát, ahogy egykor Remus szeretetének tükrében látta. Ott volt a lehetőség, hogy észrevegye, hogy még mindig szeretetre méltó, kár, hogy ennyire rettegett. És épp ettől vált hitelessé, azt hiszem, az egyik kedvenc Siriusom lett, az a megtört felnőtt testbe börtönzött rettegő kamasz lélek, akit te ebben a történetben megmutattál nekünk.
    A másik főszereplődet jobban elrejtetted, annak ellenére, hogy az ő lelkén át meséltél el mindent nekünk, elsőre mégis mintha minden lélegzete Siriusról szólt volna. Én épp ezért érzem, hogy megismertem, hogy annak ellenére, hogy őt nem fejtetted annyira nyíltan ki, mégsem lett erőtlen. Mert számára Sirius létezett, a szeretete, az odaadása határozta őt meg. Az idősebb Weasley gyerekekről keveset tudunk meg a könyvekben, de nekem ez a Bill épp olyan hűséges volt, amilyennek a könyvekben megismerhettem, lenyűgözött a gyöngédsége, amivel Sirius felé fordult és a lelkiereje, amivel képes volt felismerni, hogy nem csak ő volt tükör, de halálába Sirius is azzá vált számára. A végével nyertél meg igazán; azzal, hogy Bill tudott elengedni és nem ugyanabba a végtelen körforgásba zárni önmagát, amiben Sirius, felismerni azt a sorsot, ami előtte áll, ha görcsösen kapaszkodik a múltba. Elengedni nem azt jelenti, hogy megfeledkezik róla az ember, hanem azt, hogy hagyja a kirakós darabnak, hogy a helyére simuljon, és nem háborgatja, forgatja, próbálgatja örökké a következő, új képbe belepasszírozni. Számomra ez az erő tette Billt Billé.

    PÁROS-KÉMIA: 10 pont
    Nagyon tetszett a karakterválasztásod, meglepődtem, hogy egy ilyen párossal találkoztam ezen a kihíváson, de szerintem teljesen jól sült el. Hiába volt kifacsart, diszfunkcionális és kétségbeesett kapcsolat, mégiscsak kapcsolat volt. Kényszerű, de mégis életszerű, könnyen el tudom hinni, hogy ez akár így is történhetett (volna).

    KARÁCSONYI TRADÍCIÓ: 10 pont
    Azt hiszem, ezt már Bill karakterénél kicsit túlbeszéltem, úgyhogy ide csak a kínos vigyorgással egybekötött bólogatást tudom beszúrni. Volt ajándékbontás, fontos szerepet kapott, olyan jelentést, amit (elsőként) Remus kezébe érve talán soha nem kapott volna meg az a levél. Tetszett ez a kulcsfelhasználás nagyon, Billnek kellett ez a „pofon”, úgyhogy részemről jár a maximális pontszám, de nyugodtan szorozd fel gondolatban kettővel. A karácsony tradíció kulcsok közül engem a te kulcsfelhasználásod nyert meg a legjobban. :)

    VálaszTörlés
  12. KARÁCSONY SZELLEME: 10 pont
    Szép hagyományt teremtettél a helyszínnel, nagyon tetszett a visszajárás és az, hogy nem volt az olvasó szájába rágva, hogy ez a hagyomány, ami Sirius számára olyannyira fontos és amit a végén – én úgy éreztem – Bill adott tovább. Hogy a te szavaiddal éljek; bezárult a kör, Bill számára is, Sirius számára is és Remus számára is, azt pedig, hogy Remus tovább fogja-e ápolni a ház meglátogatásának karácsonyi hagyományát már az olvasóra bíztad, csak azt árultad el, hogy Bill kilépett ebből a körforgásból, hogy tovább menjen. Azt hiszem, ebben a kategóriában nehéz kulcsot választottál, nagyon könnyen elcsépeltté válhatott volna a hagyományok kihangsúlyozása, de megoldottad, hogy egyedi és szép legyen a felhasználás. Nekem maximálisan átjött és bejött a megoldásod. ^.^

    TITKOS KULCS: 6 pont
    Vérzett a szívem, hogy a pulóver nem kapott mélyebb szerepet, mert így nem tudok itt is maximális pontot adni, legalábbis akkor nem, ha a lelkiismeretem is nyugodt akar maradni. :( A könyvbeli karácsonyt viszont remekül felhasználtad, mind Remus és Sirius kapcsolatának szempontjából, mind pedig Bill és Sirius kapcsolatának szempontjából fontos momentum lett.

    ÖSSZBENYOMÁS: 10 pont
    Na és akkor most következzék mindaz, amit a fentebb lelistázott szempontok egyikénél sem tudtam kiemelni, de nagyban hozzájárult, ahhoz, hogy ez a történet beírta magát a kedvenceim közé és biztosan újra fogom még olvasni. Sokszor.
    A címet imádtam, már a leges-legelején felkeltette az érdeklődésemet és elmondhatatlanul tetszett (Na jó, csak kezdek kifogyni a szinonimákból. XP) ahogyan visszaköszönt Sirius és Bill karakterében ez a lelki törés, félbe maradottság.
    A másik dolog, amit nem tudtam sehová leírni ez az idézet: „[…]csak azt tudtam, hogy most már nem lehetsz ott mindenütt, már kijelöltünk neked egy helyet, ahol szabad rád emlékezni, és el kell tüntesselek a mindennapok monotonitásából, el a fejemből, elvégre ez a temetés lényege […]”. Ezt mindenképp ki akartam emelni, mert amellett, hogy gyönyörű szép gondolat, valami olyan fájdalmas dolgot is megfogalmaztál benne, ami miatt első nekifutásra bezártam a történetet és félretoltam, hogy ezt majd legutoljára fogom végigolvasni. (Igen, ezzel el is ismertem, hogy valójában két és félszer olvastam. ^.^”) Fájdalmas gondolat, de borzasztóan igaz, köszönöm, hogy így leírtad, megragadtad, mert nekem eddig nem sikerült, pedig már nagyon régóta járt ez az igazság a fejemben.

    Nagyon köszönöm az élményt, amit ettől a novellától kaptam, tényleg kíváncsi leszek, hogy vajon eltaláltam-e, hogy ki lehetsz. :)
    DaeMoon, zsűri tag (Kritika klub tag)

    VálaszTörlés
  13. 1. Karácsony-faktor: 10
    2. Összbenyomás: 10
    3. Összkép: 10
    4. Szereplők kulcs: 10
    5. Páros-kémia: 10
    6. Karácsonyi tradíciók-kulcs: 10
    7. Karácsony szelleme-kulcs: 10
    8. Titkos kulcs:10
    Ezt a történetet konkrétan nekem írták, és külön örülök, hogy az elsők között olvashattam. Összeszorult a szívem, és kis híján elbőgtem magam először, ahogy sorról sorra haladtam. (Aztán egyébként másodjára is.) Imádom. Fáradt. Komor. Szomorú. Pont olyan, mint a magányos emberek ünnepe.
    Angel8

    VálaszTörlés