Let It Snow

Lily Evans le akarja zárni a múltat, mielőtt beleveti magát a háború sűrűjébe, ehhez azonban szembe kell néznie az érzéseivel, a realitásokkal és persze egy régi baráttal.

A története címe: Let It Snow

Szereplők: Lily Evans, Perselus Piton, Mrs. Evans (Clare), Mr. Evans (Paul), Petunia Evans, Vernon Dursley

Kulcsok:

Karácsonyi tradíció: karácsonyi ének

Szereplők: Lily Evans, Perselus Piton

Karácsonyi hangulat: megbocsátás

Titkos kulcs: Félvér Herceg, hóvihar

Páros kémia: barátság

Műfaj: általános (Nagyterem)

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: nincs

Leírás: Lily Evans le akarja zárni a múltat, mielőtt beleveti magát a háború sűrűjébe, ehhez azonban szembe kell néznie az érzéseivel, a realitásokkal és persze egy régi baráttal.

Aláfestésnek ajánlom Ella Fitzgerald karácsonyi albumát.

Let It Snow

A cokeworthiek kedvetlenül figyelték az erősödő hóesést, ami napok óta ostromolta a várost: nem volt ínyükre, hogy a vezetékek leszakadásán áll vagy bukik a karácsonyuk. Az utak végérvényesen lefagytak, az ereszekről hosszú jégcsapok lógtak, és még az ajtókra akasztott díszeken is csomókba gyűltek a hópelyhek.

Az Evans-ház ablakaiból áradó meleg fény megtörte a délutáni sötétséget, és visszaverődött a felhajtón felejtett szánkó talpáról. Az ünnepi előkészületek eredménye, a plafonig érő karácsonyfa és a kandallót körülölelő fenyőágak olyan nyugalmat és békét árasztottak, ami elérhetetlen vágyálomként lebegett a család szeme előtt.

Lily Evans aggodalmas tekintettel bámulta a kertet, őt azonban nem az ítéletidő nyomasztotta. Apja vele szemben ült a konyhaasztalnál, és látszólag minden figyelmét a kelbimbópucolásnak szentelte, de Lily tudta, hogy pattanásig feszült idegekkel várja a válaszát. Számított a kérdésre, mégsem dolgozott ki egy megnyugtató, könnyed, ugyanakkor hazugságmentes mondatot a varázslóháború jelenlegi állásáról, és ezt keservesen megbánta. Az sem segített a gondolkodásban, hogy bár becsukták a konyhaajtót, a nappaliból beszűrődött Petunia és Vernon udvariaskodó, vonalas társalgása.

– Nem túl rózsás a helyzet – sóhajtotta végül, és gondterhelten apjára pillantott. Paul letette a kést, és félretolta a kelbimbóstálat, hogy előredőlhessen az asztalon.

– Nem vagyunk varázslók, de ostobák sem. Tudjuk, hogy mivel jár egy háború, és nem segít, hogy mindent elhallgatsz előlünk.

Lily hevesen megrázta a fejét, és felpattant az asztaltól. A székcsikorgásra elnémult a beszélgetés a szobában, de kisvártatva folytatódott is – valószínűleg úgy tettek, mintha semmit se hallottak volna. Lily legszívesebben beletépett volna a hajába: fogalmuk sem volt, hogy mi a háború. Világháborús filmeket nézni, elszörnyülködni a BBC híradón és gyászjelentéseket olvasni az újságban egészen más, mint háborúban élni, a tudósítások alanyának lenni, és ismerni a meggyilkolt, tönkretett embereket.

– Óriásit tévedsz. – Visszaereszkedett a székére, és az edényt maga elé rántva nekiesett a zöldségnek, hogy legalább a szemkontaktust ne kelljen fenntartania: nem akart a szükségesnél több fájdalmat okozni. – Bízom bennetek, de ezt úgysem értenétek… Elképzelni se tudjátok, min megyünk keresztül.

– Hízelgő – horkant Paul, és kivette Lily kezéből a kést. – Tudod, nincs baj a fantáziámmal. Ami azt illeti, anyádéval se.

– Sárvérű vagyok, nem maradhatok ki a harcból, és nem is akarok. – Pault meglepte a nyers hang, Lilytől nem ehhez szokott. – Növelné a komfortérzetedet, ha részletesen ecsetelném, hogy miket csinálnak a halálfaló-palánták a Roxfortban? Vagy ha elmesélném, hogy melyik évfolyamtársam családját kínozták halálra a héten?

– Kit kínoztak halálra? – A benyitó Clare megtorpant a küszöbön, és elkerekedett szemmel bámult a lányára.

– Többeket – felelte Lily sötéten, és felállt, hogy elvegye tőle az emeletről lehozott bőrmappákat. – Épp azt bizonygatom, hogy nem kell minden mocskos részletről tudnotok.

– Paul, nem hiszem el, hogy karácsonykor is ezzel gyötröd a gyereket! – pirított a férjére Clare, miközben becsukta maga mögött az ajtót, hogy legalább Petuniát ne idegesítsék fel.

Lily lerakta az asztalra a mappákat, aztán a konyhapultnak támaszkodott, és mélyen beszívta a sütőből áradó mézeskalácsillatot, hogy elszakítsa a gondolatait a varázsvilágtól – azért jött haza, hogy normális karácsonya legyen, nem egy kiadós veszekedés kedvéért.

Mikor visszafordult a szüleihez, akaratlanul is elmosolyodott: anyja alacsony volt és karcsú, szeme zöld, akárcsak az övé, mégis a vállas, nyúlánk Paul fölé magasodott, ahogy csípőre tett kézzel és felvont szemöldökkel várta a magyarázatot.

– Muszáj volt megkérdeznem. Gondoltam, esetleg…

– Rosszul gondoltad – legyintett Clare, és a lányára pillantott. – Mindjárt itt lesz a kórus, a kottákkal még nem végeztem – a mappákra bökött –, az útvonalat viszont már összeállítottam.

Lilyt meglepte a hirtelen témaváltás, anyja nem szokta csak úgy félresöpörni a kellemetlen beszélgetéseket, de azért elvette a felé nyújtott papírdarabot, és szórakozottan széthajtotta. A városi kórus minden karácsonykor becsöngetett néhány baráthoz, és mivel Clare volt az ötletgazda, általában a teljes Evans család képviseltette magát. Lilyt nem különösebben izgatta, hogy kinek énekelnek, az év nagy részét a Roxfortban töltötte, így se barátokra, se ellenségekre nem számított. Hanyagul átfutotta a listát, és már nyújtotta is az apjának, mikor megakadt a szeme az utolsó néven.

– Pitonék? – Visszarántotta a lapot, hátha rosszul látta, de nem tévedett. – Sosem megyünk Pitonékhoz.

– Tudod, hogy Perselus elárvult, és…

– Ne már, anya, ezt nem veszem be! – csattant fel Lily, és lecsapta a papírt az asztalra. – Talán nem fejeztem ki magam elég világosan: már nem vagyunk beszélő viszonyban.

Clare tudta, hogy az amúgy is fölényeskedő Vernon mindent hall a nappaliban, mégsem engedett. Kezét a kelbimbókat fixírozó Paul vállára tette, és belenézett lánya dühösen villogó szemébe, csak aztán szólalt meg.

– Te magad mondtad, hogy senki sincs biztonságban. – Lily már nyitotta a száját, de anyja figyelmeztetően felemelt ujja megállította. – A rendes háborúkról se sokat tudok, nemhogy a varázslókéról, de ha olyan súlyos a helyzet, hogy be se mersz avatni minket, rendeznetek kell a kapcsolatotokat. Éveken át barátok voltatok, most az sem biztos, hogy megélitek a másnapot, és őszintén szólva fogalmam sincs, min lehet annyira összekülönbözni, hogy ilyen helyzetben se…

– Akkor tartsd magad ehhez, és ne adj nekem tanácsokat! – Lily olyan hangosan kiabált, hogy még Paul is felemelte a tekintetét, pedig minden erejével azon volt, hogy kivonja magát a beszélgetésből. – Fogalmad sincs, Piton mire készül!

– Akkor mondd el!

– Perselus…

Kis híján kibukott belőle, hogy nem ugyanazon az oldalon állnak, de végül megrázta a fejét, és hátrált egy lépést. Nem bírta kibökni, hogy a fiú, akivel a nyári szüneteket töltötte, talán minden további nélkül képes lenne lemészárolni az egész családját. A szülei nem a mindennapos eltűnések és árulások világában éltek, és képtelen volt az ünnepek közepén letörölni az arcukról azt a naiv bizakodást, amivel a Pitonhoz fűződő kapcsolata helyreállításáról beszéltek.

– Nem kell kibékülnötök, csak álljatok szóba egymással! – javasolta Paul, mikor rájött, hogy Lily nem fogja befejezni a mondatot. – Mit gondolsz, Perselus miért jött haza az ünnepekre, hogy a falat bámulja?

– Lenne pár ötletem…

– Ha nem akarsz bemenni hozzá, ne tedd, de attól nem lesz bajod, ha kijössz a kórussal a Fonó sorra – mondta Clare. Túl jól ismerte lánya hajthatatlanságát ahhoz, hogy erősködjön. – Ezt még az emberségesség is megköveteli.

– Ja, fogalmam sincs, mi lenne Pitonnal, ha nem kornyikálna a küszöbén egy csapat mugli… – forgatta a szemét Lily, és dühösen a füle mögé tűrte sötétvörös frufruját.

Az idősebb Evans lány szinte észrevétlenül jelent meg az ajtóban, azonban mikor megszólalt, áradt a hangjából a feszültség.

– Mégis mit műveltek idekinn?!

Petunia ideges sziszegésétől felállt a szőr Lily hátán. Frissen eljegyzett nővére makulátlan kiskosztümjében nem illett a konyhába, ahogy dühtől rángatózó arca sem passzolt szolid frizurájához és ékszereihez.

– Lily, nem sokat kértem, csak hogy viselkedj normálisan Vernonnal…

– Nem csináltam semmit!

– Negyed órája a veszekedéseteket hallgatjuk! Rendes család nem veszekszik vendégek előtt – jelentette ki Petunia, és felkapott egy tányér süteményt. – És nem farmerben lófrál karácsony napján – tette hozzá, mielőtt visszatért volna a nappaliba, hogy némi édességgel engesztelje ki Vernont, akinek elég egyértelműen gyengéje volt a desszert.

– Azt hiszem, a „fejemre nőtt” a megfelelő kifejezés – sóhajtotta Paul kopott házi nadrágjára nézve.

– Nyugi, nekem szánta – legyintett Lily –, és sajnos igaza van. Hagyd a kelbimbót, menjünk öltözni.

Gyors oldalpillantással meggyőződött róla, hogy nővére tényleg kiment, aztán előhúzta a pálcáját. Intése nyomán az önálló életre kelt kés nekiesett a zöldségnek, a kották pedig bepakolták magukat a fekete mappákba. Nem várta meg az álmélkodást, ami minden bűbáját követte: kirontott a konyhából, és felszaladt a lépcsőn a szobájába, mielőtt még Vernon elkaphatta volna, hogy folytassa végtelen monológját a Grunnings fúrógyárról.

Az emeleti kuckó minden szünetben kisebbnek tűnt, Lily mégis végtelenül megkönnyebbült, mikor magára zárta az ajtót, és leheveredett az ágyára. Kipakolatlan ládáját leszámítva semmi sem emlékeztette arra, aki valójában volt, mintha megállt volna az idő a sok távol töltött tanév alatt.

A plafonról foszforeszkáló bolygós matricák néztek le rá, éjjeliszekrénye aljából kikandikált néhány Barbie csupasz lába, a komódja tetején pedig plüssállatok ültek: köztük fájdalmasan tátongott egy képkeretnyi űr, ahonnan még ötödév végén eltávolította a Perselusszal közös varázsfotóját.

A tóparti incidens után megfogadta, hogy soha többet nem veszi elő azt a képet, most mégis elöntötte a vágy, hogy megnézze. Pitonról sosem volt kivel beszélnie, a barátai eleve bolondnak tartották, amiért szóba állt vele, és mikor összevesztek, igazolva érezték magukat – rosszul vette volna ki magát, hogy majd két évvel később se tudja elengedni a fiút. James közel tökéletes barátnak bizonyult, de a Pitonnal kapcsolatos érzelmeit vele sem oszthatta meg.

– Invito fénykép! – A komód felső fiókja halkan kicsúszott, és a fotó egyenesen a felülő lány ölébe repült.

A maga módján történelmi relikviát tartott a kezében: gyerekek vigyorogtak egymásra egy gőzölgő üst fölött, néha megkeverték a főzetet, és nem törődtek a talárjukat díszítő címerekkel. Úgy érezte, mintha mindez egy másik élethez tartozott volna, mintha a barátságuk egy rég letűnt világ részét képezte volna.

Már nem haragudott Pitonra, az idő túlnyomó részében úgy tett, mintha ő is csak egy átlagos halálfaló-aspiráns lenne, akivel sosem volt személyes kapcsolata – amíg anyja rá nem írta arra a listára, szinte tökéletesen kizárta a tudatából egykori barátját. Most viszont, ahogy elnézte az önfeledt, gondatlan kölyköket a képen, feltámadt a lelkiismerete: részvétet kellett volna nyilvánítania.

Mikor megpillantotta a Próféta hasábjain Eileen Piton nevét, könnyedén elhessegette az elemi késztetést, hogy osztozzon a fiú fájdalmában, de a szobája magányában be kellett ismernie, hogy a jóérzés legalább egy lapot megkövetelt volna – ha a barátságuk emléke nem is ért annyit, Eileen igen.

Összeszorította a szemét, aztán ledobta az ágyára a képet, és idegesen járkálni kezdett. A háború nem volt éppen a fraternizálás szakaszában, már Lumpsluck partiján is keresztülnéztek egymáson, mégis úgy érezte, anyjának igaza van. Harcolni akart, és tudta, hogy Piton is így van ezzel, csak éppen a másik oldalt támogatja – ugyanakkor még mindig ő volt az, akivel öt éven át megosztotta a titkait. Mikor néha elkapta a fiú tekintetét, az volt a benyomása, hogy Perselus sem felejtette el azokat az időket, akármilyen csúfosan ért is véget a kapcsolatuk.

Maga sem tudta, mit mondhatna neki, hiszen eszében sem volt kibékülni vele, mégsem akarta, hogy a Kövér Dáma előtti veszekedésük legyen az utolsó alkalom, mikor beszéltek egymással – abban sem volt biztos, hogy egyáltalán behívná-e, ha felbukkanna nála: mióta Jamesszel járt, szinte érezte a fiúból áradó gyűlöletet.

Feszülten körözött az apró szobában, legszívesebben Potterékhez hoppanált volna, hogy kihúzza magát az éneklésből, de a büszkeség nagy úr, és valódi griffendéles különben sem futamodik meg az első kellemetlenségtől. Az utcáról beszűrődő izgatott nevetés hallatán az ablakhoz lépett: az öltözésre szánt idő elszállt, a kórus első tagjai már a szomszédos ház magasságában jártak.

Miközben beletúrt a ládájába valami alkalomhoz illő ruha után kutatva, átsuhant az agyán, hogy James mit szólna, ha rájönne, hogy megpróbált beszélgetni egy veszélyes mardekárossal, aki nem mellesleg az ősellensége, de aztán elhessegette a gondolatot, és elővette a sminkkészletét. Ő és Remus már azelőtt rendtagok voltak, hogy James tudott volna a szervezett ellenállásról, így egy szava se lehetett.

Csak fésülködés közben realizálta, hogy már úgy gondolkodik a Pitonnal lefolytatandó beszélgetésről, mint kész tényről, és ez nem tetszett neki: nem akart tervezni, nem engedhette meg magának, hogy csalódást érezzen, ha Perselus szóba sem áll vele.

– Lily, lejönnél? – Clare kiabálását Petunia pisszegése követte, nyilván nem tartotta elfogadhatónak felordibálni az emeletre, hogy lezavarják a boszorkányt a normális emberek közé.

– Megyek már! – Lily felhúzta a csizmája cipzárját, aztán gyorsan kinyitotta a szekrénye ajtaját, hogy megnézze magát az egészalakos tükörben.

Lazán feltűzött, sötétvörös haja lágyan keretezte arcát, fekete tüllszoknyája ugyan elfogyott a combja közepénél, de térdig érő, magas sarkú csizmájának hála nem sok látszott ki a lábából. Zöld, hosszú ujjú blúza kiemelte szemszínét, és kicsit talán mélyebben volt dekorálva az illendőnél, amire Petunia sosem mulasztott el megjegyzést tenni. Akaratlanul is elképzelte magát Pitonék házában, és arra jutott, hogy udvariatlanul túlöltözött, de mielőtt kereshetett volna egy kevésbé finom anyagú felsőt, kopogtak az ajtaján.

– Lily, már majdnem mindenki megérkezett, és te még egy szót se váltottál senkivel. – Paul brummogásából kihallatszott, hogy nem ő érzi feltétlenül szükségesnek, hogy kisebbik lánya kiterjedt társadalmi életet éljen, amin Lily akaratlanul is elvigyorodott.

– Kész vagyok!

Pálcáját felkapva kijött a szobájából, és apjára mosolygott.

– Meg fogsz fagyni – csóválta a fejét a férfi. – Ha esetleg nem emlékeznél, tavaly négy órán át vándoroltunk a városban, és idén még esik is.

– Ugyan – legyintett Lily lerázva magáról a röpködő mínuszok gondolatát, és lesietett a nappaliba, hogy üdvözölje a vendégeket: addig sem aggasztotta az útvonalterv utolsó állomása.

~ * ~

A fekete szövetkabátos kórus vidáman beszélgetve közeledett a Fonó sorhoz. Ahogy lóbálták a karjukat, csengőik néha akaratlanul is megszólaltak, de ez már senkit sem zavart –túl jól érezték magukat ahhoz, hogy az ismeretlen lakosok nyugalmával törődjenek. Lilyt ezzel szemben egyre erősebben nyomasztotta a közelgő találkozás, Petunia pedig azon volt, hogy anélkül hordja le a húgát, hogy Vernonnak feltűnne. Lily a csoport végén haladt, így ő cipőkötést mímelve lemaradt, és a megfelelő pillanatban karon ragadta a lányt.

– Mégis minek megyünk az abnormális haverodhoz?!

– Azt én is szeretném tudni…

– Ne játszd meg magad, nem elég, hogy beleegyeztem, hogy együtt vacsorázzunk azzal a fiúval, képes vagy még Pitonékhoz is elcipelni minket?!

– Anya ötlete volt! – Lily védekezően felemelte a kezét. – Tudod, emberségesség is van a világon, Perselus pedig egyedül maradt karácsonykor.

Petunia arcáról lerítt, hogy szerinte nem mindenkit illet meg az a felebaráti szeretet, amit legalább mímelni illik karácsony tájékán, de csak összepréselte halványrózsaszín ajkait, és idegesen visszagyalogolt Vernonhoz. Lily gyanította, hogy ha nem akarná fenntartani a látszatot, hogy kifogástalan a családja, nem úszta volna meg egy ellenséges pillantással.

Ahogy kiértek a Fonó sorra, megcsapta az orrukat a folyó kellemetlen, állott szaga, amit a hófúvás behozott a házak közé. Nyoma sem volt, hogy bárki megpróbálta volna letakarítani a kacskaringós kőutat, Lily csizmája egyre mélyebbre süllyedt az érintetlen hóban, a többiek lábnyomát követve viszont megérezte a jeget a fehér takaró alatt. A malomtorony baljóslatúan magasodott a városrész fölé, Vernon gyanakodva pillantott Petuniára, aki láthatólag nem tudta megindokolni, hogy mit keresnek ezen az alantas környéken.

Mikor a csoport eleje kinyitotta Piton szebb napokat is látott kertkapuját, Lily torka elszorult, hirtelen nyelni sem tudott, nemhogy énekelni. A kórus a veranda előtt két szabályos sorba rendeződött, ő, mivel nem volt állandó tag, az első sor szélére került – tökéletesen rálátott a házra, és tudta, hogy ha Perselus kinéz az elsötétített ablakon, őt pillantja meg először.

Clare becsöngetett, de nem érkezett válasz.

– Egyáltalán itthon van? – fintorgott Petunia, és fázósan megdörzsölte a karját.

– A kémény füstöl. – Lilyt az egyre kínosabbá váló helyzetben már nem is zavarta, hogy nem érzi a lábujjait, így vagy úgy, de túl akart lenni rajta.

– Kezdjük el! – javasolta a városi könyvtáros, egy magas, sovány hölgy. – Lehet, hogy szégyellős. Majd kinyitja, ha látja, milyen jók vagyunk! – Kacsintására felkuncogtak a körülötte állók, de Lily túlvolt azon a ponton, ahol még megy az udvarias mosolygás. Petunia és Vernon egészen más okból, de hasonlóan éreztek.

Clare lebotorkált a csúszós lépcsőn, elfoglalta a helyét férje mellett, és belevágtak a karácsonyi repertoárba. Lily már a harmadik háznál is fejből tudta a sorrendet, mégis kinyitotta a mappáját, hogy a komor ház helyett a Jingle Bells kottáját bámulhassa. A Winter Wonderland és a White Christmas alatt sem történt semmi, így a gombóc lassan eltűnt a torkából, és felnézett. Az épület tökéletesen élettelenül meredt rájuk, a kórus azonban egyre jobban fészkelődött, ahogy kellemetlen érzésük felháborodásba csapott át. Ettől függetlenül rázendítettek a Let It Snow!-ra, csak a hangjukból áradó vidámság vált egyre hamisabbá.

Lily bizsergést érzett a jobb fülén, így odakapta a fejét. A fekete sötétítőfüggöny tökéletesen mozdulatlanul lógott, mégis az volt a benyomása, hogy Perselus mögötte áll, és őt figyeli. Mielőtt észbekapott volna, elmosolyodott, és még intett is: anyja oldalra pillantva elkapta a mozdulatot, és annak ellenére fülig szaladt a szája, hogy Petunia az utolsó versszak végeztével hóna alá csapta a kottáját, és Vernonnal egyetértésben elindult hazafelé.

– Ez mégiscsak nevetséges! – fakadt ki, miközben feltépte a kaput. – Itt produkáljuk magunkat annak a senkiházinak, és arra se veszi a fáradtságot, hogy megköszönje!

– Egyáltalán hogy néz ki ez a… hely? – Vernon lekicsinylően intett a hófödte, megrogyott rododendronok és a lepusztult épület felé, a ház és a kert szavakat erős túlzásnak tartotta volna.

A kórustagok egyetértően hümmögtek, és sértődötten elvonultak: az Evans házaspár zárta a sort, ezúttal még Clare se próbálta megmenteni a szituációt. Lily ezzel szemben mindenre elszántan fellépett a verandára, és már készült rátenyerelni a csengőre, mikor kitárult az ajtó.

Perselus egyszerű, fekete talárban magasodott fölé, haja kicsit hosszabb volt a szokásosnál. Arcán merev, enyhe érdeklődést tükröző kifejezés ült, mintha hozzá lenne szokva a váratlan vendégekhez, de pálcáját a kezében tartotta – ez nem kerülte el Lily figyelmét, de inkább nem hozta szóba.

– Boldog karácsonyt! – mosolygott a fiúra, akinek akaratlanul is megrándult a szája.

– Neked is.

Némán álltak egymással szemben, Lily szinte érezte, hogy a rengeteg kimondatlan dolog rájuk nehezedik, és lassan, de biztosan elkezdi földbe döngölni őket. Hogy ne remegjen a keze, görcsösen szorította a mappáját, és igyekezett olyan joviális közönnyel fürkészni a fiút, amilyennel az nézett rá. Perselus a megszokottnál is sápadtabb volt, és mintha szürke karikák húzódtak volna a szeme alatt, de a háta mögül kiszűrődő gyér fényben akár árnyékok is lehettek.

– Bejössz? – kérdezte végül.

Lily bólintott, és belépett a házba. Az előszobában gyertyák lebegtek, az ingóságok jelentős része pedig eltűnt, mióta legutóbb itt járt. Perselus némán felé nyújtott egy vállfát, így arra akasztotta a kabátját, a kottát a komódra fektette, aztán követte őt a nappaliba. Menet közben megigazította kontyát, amit a sapka enyhén megnyomott, és mikor egy töredékmásodperccel később felpillantott, elállt a lélegzete.

A mindig egyszerű, komor szoba ragyogott a tisztaságtól, és kísértetiesen hasonlított Lumpsluck lakosztályának ünnepi megjelenésére. A mennyezet és a falak smaragdzöldben pompáztak, az aranycsillárban fényes, apró tündérek világítottak, és a viharvert pamlag helyett sötétzöld bársonykanapé állt a helyiség közepén. A könyvek gerince csillogott a plafonig érő polcokon, a régi, kopott karosszék friss polírozása pedig visszaverte a kandallóból áradó meleg fényt.

Perselus Lilyvel szemben állt a kanapé előtt, és a nyelvére harapva várta, hogy a lány befejezze a nézelődést. Nem tudta mire vélni a felbukkanását.

– Megváltozott a ház.

– Miután megörököltem, átalakítottam egy kicsit.

– Aha, persze. – Lily szélesen elvigyorodott, és meg mert volna esküdni, hogy Piton elpirult: nem kellett gondolatolvasónak lennie, hogy rájöjjön, az ő tiszteletére került lemásolásra a Lump Klub karácsonyi dekorációja.

Perselus, hogy ne kelljen belenéznie a csillogó, zöld szemekbe, elfordult, és egy pálcaintéssel bereptetett két pohár tojáslikőrt a konyhából. Már a legegyszerűbb tisztítóbűbájt is megbánta, hihetetlenül ostobának érezte magát, amiért jó benyomást akart kelteni, elvégre már nem volt közük egymáshoz.

Lily elkapta az italt, majd Piton merev testtartásából és feszültséget sugárzó tekintetéből rájött, hogy nem fogja hellyel kínálni, így kéretlenül is leereszkedett a pamlagra – legalább már nem zavartan méregették egymást.

– Mit akarsz? – bukott ki Perselusból, miközben mellé ült.

– Semmit, csak… – Hirtelen nehéz volt elviselnie a másik sötét, fürkésző pillantását, de legyőzte a késztetést, hogy a tojáslikőrbe bámuljon. – Nem jó ez így, én… Nem szeretem a lezáratlan ügyeket.

– Azért jöttél, hogy folytassuk a barátságunkat? – Piton szarkasztikus horkantásából Lily pontosan tudta, hogy a fiú másra se vágyik.

– Tudod, hogy azt már nem lehet – sóhajtotta, aztán erőt vett magán. – Attól még, hogy nem állunk egy oldalon, nem vagyunk barbárok…

– Ellentétben Potterrel – fortyant fel Perselus, mire Lily felnevetett. – Ez nem vicces! Hogy bírsz vele, pont vele…

– Megváltozott.

– Te is.

– Mind megváltoztunk – felelte Lily csendesen, Perselus felháborodott, haragos arckifejezése elszomorította. Öt percet se töltöttek még egymás társaságában, máris előkerült, amitől félt: Perselus gyűlölte Jamest, és ezt ő megértette, de attól még nem tudott változtatni az érzésein, és nem is akart.

Mély csend telepedett rájuk, Lily a kandallóban ropogó tűzbe bámult, Perselus pedig őt figyelte. Lassan lehiggadt, ahogy sikerült Pottert az agya leghátsó zugába száműznie, már nem hallotta a fülében a saját szívverését, és légzése felvette szokott ritmusát. Fogalmas sem volt, hogy került a lány a házába, de nem is érdekelte különösebben, csak örült, hogy ott van. Talán Lilynek igaza volt, és kivetkőztek önmagukból, de azt biztosan tudta, hogy ő ugyanúgy érez iránta.

Alig harminc centi választotta el őket, csak ki kellett volna nyújtania a karját, hogy megérinthesse a puha, vörös tincseket, de nem tette – jól esett, hogy érezte a testéből áradó meleget, azonban köztük sosem a fizikai távolság jelentette a szakadékot. Tisztában volt vele, hogy a lány régen is csak barátként gondolt rá, ez azonban még nem tette elérhetetlenné: ahhoz a házak közti ellenségeskedés, a háború és persze Potter kellett.

Nem értette, miért fájt annyira, mikor Lily szavakba öntötte, hogy nincs visszaút a barátságukhoz, de ő már arra se nagyon talált magyarázatot, hogy miért vert hevesebben a szíve, mikor meglátta a lányt a muglik között…

Lily pislogás nélkül figyelte a lángok játékát, legszívesebben megtapogatta volna az arcát, hogy nem égetett-e bele lyukat Perselus átható tekintete, de ellenállt a kísértésnek. Ha a fiú nem itt nő föl, talán nem a Mardekárba kerül, nem lesz állandó célpont, nem fordul a fekete mágiához… Az egész életük eldőlt, mikor McGalagony a fejükre tette a süveget – libabőrös lett a gondolatra, hogy milyen apróságon múlt a barátságuk.

Az állóóra ütésére összerezzentek, Perselus elkapta a tekintetét, Lily pedig belekortyolt a tojáslikőrbe, mielőtt visszafordult hozzá, hogy legyen ideje úgy tenni, mintha végig a dohányzóasztalt fixírozta volna.

– Meghívnálak vacsorára, de nem vártam vendéget, szóval nem készültem semmivel – mondta Perselus, miután az utolsó, hetedik ütés is elhalt.

– Összedobhatunk valamit, már ha ez nem egy roppant kifinomult célzás volt, hogy húzzak el.

Lily javaslatára őszinte mosoly öntötte el a fiú arcát, amitől mintha életre kelt volna: megjelent némi szín az orcáin, a szemöldöke ellazult, végre nem tűnt idősebbnek a koránál. Szokatlanul könnyűnek érezte magát, ahogy felállt, és elindult a konyhába, szinte nem is érintette a talajt. Lily követte őt, Perselus megenyhülésével mintha elpárolgott volna némi súly a válláról, és ahogy elhagyták a nappalit, a kényszeredett karácsonyi hangulat is megszűnt.

– Jó tudni, hogy valójában nem lett ízlésficamod – vigyorgott Pitonra, ahogy körülpillantott a konyhában.

– Így igyekezzen az ember. – Perselus szemforgatva hozzálátott, hogy felszabadítson némi helyet a pulton.

Lilyt nem lepte meg, hogy Piton csak a konyhát vette használatba, sosem volt az a kandallóba meredő, karácsonyfa-állító típus. A teljes munkalapot elborították a bájital-alapanyagok, lefedett üstök sorakoztak az eloltott égők fölött, és kiegészített, összefirkált receptkönyvek hevertek az étkezőasztalon. Rápillantott a hozzá legközelebb eső lapra, de Perselus bűbája nyomán a könyvek becsapták magukat, és takaros kupacba rendeződve berepültek egy üres szekrénybe.

– Ételt is tartasz itthon, vagy csak hozzávalókat?

– Ha nem a könyveim olvasgatásával lennél elfoglalva… – Perselus a rozoga hűtőre mutatott, miközben egy intéssel megtisztította a leürített pultszakaszt.

– Olvasgatás… – morogta Lily, és szemrevételezte a választékot. – Még a képet se tudtam megnézni, úgyhogy elégedett lehetsz magaddal.

Perselus bízott benne, hogy az üstöktől is sikerül távol tartania a lányt: fogadni mert volna, hogy első pillantásra felismerné a főzeteket, és fél perc múlva már úton lenne hazafelé, akármiért is jött ide.

– Úgy nézem, a menü répa lesz répával – folytatta Lily, és elkezdte kipakolni a zöldséget a pultra. – Meg némi paszternák és pulyka.

– Mondtam, hogy nem vártam senkit – rántotta meg a vállát Perselus.

– Ez lesz a legegészségesebb karácsonyi vacsora az egész városban.

Perselus épp olyan jól tudta, mint Lily, hogy csak görgetik maguk előtt a kellemetlen és sikertelenségre ítélt beszélgetést, de nem bánta: szeretett a lánnyal bájitalokat készíteni, és a főzés jó kezdetnek bizonyult, még ha nem is jelentett kihívást.

– Párolt répa sült pulykával és desszertnek paszternáktorta?

– Fűszereid vannak itthon?

– Ne sértegess! – Piton megsuhintotta a pálcáját, mire egy lefüggönyözött polcról üvegek és tégelyek kerültek elő, aztán kinyitotta a legnagyobb szekrényt, és elővett néhány edényt.

– Azt se gondoltam volna, hogy répán élsz, szóval… – Lily nem értette, minek piszkálódik, de jól esett, olyan volt, mintha mi sem történt volna köztük, és neki tetszett ez az illúzió. Túlságosan is tetszett.

– Segítesz is, vagy csak kritizálsz? – Perselusnak a szájába kellett harapnia, hogy el ne mosolyodjon, de érezte, hogy átlagosnál barátságosabb hangja elárulta.

– Nehogy elfáradj abban a három bűbájban – forgatta a szemét a lány, aztán felült a konyhaasztalra, és pálcáját Perselus válla fölött elirányítva megbűvölte a kést, hogy felszeletelje a répákat. Könnyed mozdulattal bekapcsolta a sütőt, és vizet irányított a fölé reptetett párolóedénybe. Eközben Piton a fűszerek és a hús felé intett, majd hátat fordított az ételeknek, és Lilyvel szemben a pultnak támaszkodott.

– Kár, hogy már nincs a bájitalszakkör.

– Tulajdonképpen miattunk szűnt meg – mutatott rá a lány. – Mi nem megyünk egyszerre, és nem is nagyon ragaszkodunk Lumpsluck segítségéhez, utánpótlás meg nincs, szóval…

– Igen, Lumpsluck múltkor mesélte, hogy a mostani negyedikesek egy zsugorító főzetet se tudnak rendesen elkészíteni.

– Az élő halál eszenciájával kicsit magasra tettük a lécet.

Perselus elvigyorodott, és Lily viszonozta a gesztust.

– Most min dolgozol? – A lány az üstök felé biccentett, miközben átbűvölte a répát a párolóedénybe.

– Nem tetszene – húzta el a száját Perselus, és megmerevedett a válla.

– Hátha mégis. – Lily biztató mosollyal fürkészte a gyanakvó, fekete szemeket. – Elég világosan tisztáztuk, hogy vannak nézeteltéréseink, akár beszélhetnénk is az elefántról a szoba közepén.

– Egy olyan gyorsan ható mérget próbálok kikísérletezni, aminek se íze, se színe, se szaga, és nem lehet holmi RAVASZ-os praktikákkal kimutatni.

– Szép kihívás.

Perselus szemöldöke gúnyosan felszaladt, de Lily nem reagált rá – elgondolkodva harapdálta a szája szélét, és erőnek erejével kordában tartotta a vonásait, nehogy megjelenjen rajtuk az elítélés, amire a fiú számított. Tudta, hogy ha valakinek, hát Pitonnak sikerülni fog, és sajnos azt is sejtette, hogy utána ki ellen fogják bevetni a tökéletes mérget. Nem mintha nem lettek volna hasonló főzetek forgalomban, de a halálfalók mindig igyekeztek az újdonság erejével hatni.

Piton feszülten markolta a pult szélét, úgy érezte, megőrül a csendben: ahogy a hófúvás ütemesen a ház oldalához csapkodott egy ágat, mintha az idegein táncoltak volna. Hiába vizslatta a lány arcát, az szinte kifejezéstelen maradt, fényes, zöld szeme pedig makacsul a tűzhelyre meredt. Perselus biztosra vette, hogy nem késlekedik bájitalokat főzni és feltalálni a Főnix Rendjének, vagyis nincs joga felháborodni, de ettől függetlenül tudni akarta, hogy mit gondol.

– Nem vagyok nagy okklumentor, de ezt azért észrevettem, Per. – Ahogy találkozott a tekintetük, a fiú érezte, hogy lángolni kezd az arca. – Mióta próbálkozol legilimenciával?

– És te okklumenciával? – Perselus elfordult, és pálcáját előhúzva folytatta a pulyka elkészítését.

– Én nem gyanútlan vendégeken gyakorlok.

– Nagy különbség – préselte ki a fiú összeszorított fogai között, és egy intéssel megterített: Lilynek le kellett ugrania az asztalról, hogy ne temesse maga alá az agresszív terítő. – Olyan nagy bűn az, hogy tudni akarom, mit gondolsz?!

– Nem, de nem ez a módja – felelte a lány, és csípőre tette a kezét: kezdtek eszébe jutni azok az apróságok is, amik már akkor sem voltak szimpatikusak, mikor a barátjának tekintette Perselust.

– Illett volna reagálnod valamit!

– Mégis mit lehet mondani rá, hogy a legtehetségesebb bájitalfőző, akit ismerek, szupermérgekkel kísérletezget a konyhájában? Tudom, hogy képes vagy rá, tudom, hogy meg fogod csinálni, és örülök a sikerednek, de bár ne tudnám, hogy mire fogod használni!

– Fogalmad sincs, hogy mire akarom használni!

Zihálva meredtek egymásra az asztal két oldaláról, Perselus legszívesebben leharapta volna a nyelvét: a sercegéstől telt szünetbe szinte kívánkozott a felszólítás, hogy akkor avassa be, minek neki a méreg, de Lily hallgatott.

– És te mivel foglalkozol? – kérdezte óvatosan Perselus, mikor a lány a füle mögé tűrte elszabadult tincseit, és mély lélegzetet véve kihúzta magát. – Lumpsluck mesélte, hogy gyakran lejársz a pincébe.

– Egy egészen új főzettel próbálkozom, egyelőre eredménytelenül – kezdte lassan, és a fiú figyelmét nem kerülte el, hogy idegesen morzsolgatja a szoknyáját. Lily tudta, hogy a kérdés abban a reményben született, hogy visszatérnek a nyilvánvaló tényeket ignoráló társalgáshoz, de azzal is tisztában volt, hogy az ötlete nem fog tetszést aratni. – Olyan bájitalt szeretnék készíteni, ami lehetővé teszi, hogy a vérfarkasok átalakuláskor megőrizzék emberi tudatukat.

– Lupinnak? – fakadt ki Perselus. – Minek pazarlod a tehetséged ilyen nyomorult senkikre?!

– Greyback mentalitása aztán sokkal egészségesebb…

– Egy vérfarkasnak igenis az!

– Reménytelen vagy. – Lily hitetlenkedve nézett Piton fekete, gyilkos indulattal telt szemébe, aztán leesett neki a tantusz. – Remusnak ahhoz semmi köze. Sirius agyament ötlete volt az egész…

– Te már csak tudod, úgyis olyan közel kerültél az egész bagázshoz!

– Halálfalóéknál mi a helyzet? A Próféta alapján egész jó az e havi gyilkossági statisztikátok! Prémium jár?

Perselus úgy érezte, mintha pofon vágták volna, szája kiszáradt a keserűségtől. Egyre inkább elvesztette a boszorkányt ahelyett, hogy visszanyerte volna. A nemes elvek, a régóta hajszolt dicsőség vonzereje hirtelen lecsökkent, pedig már csak egy hajszál választotta el a sikertől. Bizonyíthatta volna, hogy még nem halálfaló, de érezte, hogy ez semmin se változtatna.

– Ne haragudj – szólalt meg Lily egészen más hangon, és tett felé egy tétova lépést. – Nem veszekedni jöttem, pláne nem karácsonykor. Tudom, hogy nem ugyanazon az állásponton vagyunk ebben a… világnézeti kérdésben.

– És ezért nem fogsz soha kibékülni velem.

– Igaz, de nem is kell haraggal elválnunk. Épp elég szenvedés van a világon enélkül is.

Perselus lenézett a felé nyújtott, apró kézre, és töredékmásodpercnyi habozás után megfogta – a megbocsátás is jóval több volt, mint amit valaha remélni mert. Szomorúan rámosolygott a lányra, aki erre biztatóan megszorította az ujjait. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a karján felkúszó kellemes bizsergést, nehogy túlságosan elkalandozzon, de még az ő önuralmának is volt határa.

– Emlékezhetünk a jó időkre.

– Ha kikerülünk a Roxfortból, talán már azt se szabad. – Lily lemondó sóhajtását megcáfolandó Perselus elfelezte a köztük lévő távolságot, de legyőzte a késztetést, hogy átölelje a lányt.

– Most is itt vagy, és ez nem a Roxfort.

Az ablak éles csattanással ripityára tört, és a faág, amit a hóvihar a háznak ütögetett, benyomult a konyhába. A varázs megtört, Lily elhúzta a kezét, Perselus pedig hátat fordított neki, hogy felmérje a károkat. A pusztítás minimális volt, ahhoz azonban épp elég, hogy visszarántsa őket a rideg valóságba.

– Kiszedem a vacsorát.

Lily a tűzhelyhez lépve pakolászni kezdett, és igyekezett úrrá lenni a keze remegésén. Nem kellett volna kimondania az első dolgot, ami az eszébe jutott, de így legalább kikerült az ordenáré csapás hatása alól. A szeme sarkából látta, hogy Perselus mélyen elgondolkodva, szinte oda se figyelve előhúzza a pálcáját, hogy renoválja a konyhát: olyan sebezhetően állt az asztal mellett, amilyennek Lily még sosem látta, és hirtelen félt végiggondolni, hogy mit jelenthet valójában az utolsó mondata.

A törött üvegen besüvítő szél hópelyheket hozott magával, de a fiú mintha észre se vette volna. Nem akarta elhinni, hogy az előbb majdnem… Olyan kevés választotta el egy vallomástól, hogy beleszédült. Érezte, hogy Lily tudja, hová akart kilyukadni.

Sietség nélkül kibűvölte a faágat a kertbe, aztán megjavította az ablakot, és visszafordult a lányhoz. A vacsora már kiszedve gőzölgött az asztalon, a paszternáktorta a sütőben mosolygott, Lily pedig meggyújtotta a semmiből előtűnő gyertyákat.

– Jól néz ki, nem? – pillantott fel, mikor bizseregni kezdett a homloka Perselus tekintetétől.

– Még szép.

Piton észrevette, hogy Lily kerüli a tekintetét, így nem erőltette a beszélgetést – nem mintha olyan sok biztonságos témával elő tudott volna hozakodni –, és leereszkedett a székére. Csendben fogtak neki a pulykának, az asztal megnyugtatóan elválasztotta őket, az étkezés pedig remek ürügy volt, hogy egy szót se kelljen szólniuk. Perselus némi mártást locsolt a répája mellé, aztán visszatette a tálat az asztal közepére, de nem bírta levenni a szemét a lányról.

Sötétvörös tincsei glóriaként ragyogtak finom vonású arca körül, formás vállai áttetszettek a könnyű, zöld blúzon, és fehér fogai kivillantak, ahogy a szájába tett egy falat répát. Perselust elöntötte a melegség, amint átjárta a tudat, hogy akármi történt is köztük, Lily az ő társaságában akarja tölteni a karácsony estét. Keskeny ajkai megelégedett mosolyra húzódtak, ahogy elképzelte, Potter milyen arcot vág majd, mikor megtudja, hogy a lány vele vacsorázott. Csak vele, kettesben, gyertyafényben.

– Ki volt az a nővéreddel?

Lily meglepetten felnézett, nem tudta hová tenni Perselus hirtelen támadt jókedvét.

– Miért érdekel Petunia? – kérdezte homlokráncolva.

– Az elmúlt másfél évben nem beszéltünk – vont vállat Piton rendíthetetlen derűvel –, és minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Emlékeim szerint akármekkora dög is a nővéred, valamiért foglalkoztatnak a dolgai.

– A nővérem nem dög. – Lily felháborodottan lecsapta az evőeszközeit, de a fiú átható tekintete őszinteségre késztette. – Legalábbis nem direkt csinálja. A srác Vernon, a vőlegénye. Nagy kegyesen hajlandó elnézni azt a szörnyűséget Petuniának, hogy boszorkány van a családjában.

– Elbűvölő – horkant Perselus –, legalább olyan megnyerő személyiség lehet, mint a nővéred.

– Rosszabb. Csak saját magáról tud beszélni, napok óta azt hallgatom, hogy milyen tökéletes is ő valójában… – Perselus a nyelvére harapott, nehogy kicsússzon a száján egy vaskos sértés Potterről. – Ettől függetlenül Petuniának csak ő kell.

– Legalább elköltöznek innen?

– Igen, Little Whingingben keresgélnek. Ott a szomszédok véleménye szent, és természetesen mindenki száz százalékig normális.

Lily képtelen lett volna beköltözni egy tökéletesre szabályozott házsor egyenépületébe, hogy utána mintaszerű életet éljen, és a fiú megvető fintorából ítélve ő sem kapott kedvet a pedáns környékhez.

– Így legalább a Roxfort után se kell Petuniával élned.

Perselus vacsorája végeztével felállt, hogy kivegye a tortát a sütőből, így nem vette észre a hamis csillogást Lily szemében. Potterék Jamesnek adták Godric’s Hollow-i házukat, és Lily, bár még nem fogadta el a meghívást, tudta, hogy az lenne a legjobb döntés, ha összeköltözne a fiúval.

Gyorsan lenyelte az utolsó pulykafalatot, üres tányérját a mosogatóba tette, és hogy megakadályozza Perselust az előző beszélgetés folytatásában, két üveg mézsört felkapva visszament a nappaliba. A sok zöld és arany már nem telepedett rá úgy, mint első alkalommal, de a baljóslatú hófúvást és a fák keserves nyöszörgését még a nehéz sötétítőfüggöny se tudta kizárni.

– Bekapcsolhatom a rádiót? – kiabálta ki konyhába.

– Persze, csak üss rá a pálcáddal!

– Láttam már varázsrádiót, de kösz… – Lily nem is értette, miért lepte meg az udvariatlan feltételezés, elvégre Perselus nem rejtette véka alá a mugliivadékokról alkotott véleményét, de attól még sértetten koppintott a rádióra.

Celestina Maggica karácsonyi slágercsokra végtelennek és elkerülhetetlennek bizonyult: hiába keresett másik állomást, a választási lehetőség a Vággyal teli üst a szív és az eltűntek névsorának folyamatos felolvasása volt, így aztán halk, de túlontúl érzelmes akkordok töltötték be a szobát, mikor Perselus egy paszternáktortával és kistányérokkal megrakott tálcát maga előtt lebegtetve megjelent az ajtóban.

– Te már semmit se csinálsz kézzel? – Lily megfogta a vészesen billegő építményt, mielőtt az túl keményen landolhatott volna a dohányzóasztalon, és óvatosan letette.

– Eszembe se jutott – ismerte be a fiú. A kanapéra telepedve megvárta, amíg Lily helyet foglal mellette, csak aztán szeletelte fel a tortát. A desszert számára semmi jóval nem kecsegtetett, tudta, hogy ha elfogynak a kifogások, a lány elmegy.

– Mihez kezdesz a RAVASZ-ok után? – érdeklődött Lily, miután megkóstolta az édességet. – Vannak már terveid?

– Én tulajdonképpen…

Perselus zavartan elhallgatott, és a szájába nyomott egy falat süteményt, de úgy elszorult a torka, hogy lenyelni már nem bírta. Büszke volt rá, hogy amint elhagyja a Roxfortot, a Sötét Nagyúr kész a szolgálatába fogadni őt, mégsem merte belemondani az átható, zöld szemekbe, hogy főállású halálfalóként kíván tevékenykedni.

– Értem. – A lány ajkain megjelenő szomorú, mindentudó mosoly kipréselte a mellkasából a levegőt, és vasbilincsként a szívére fonódott. – Számítottam rá, csak gondoltam, belőled még akármi lehet… Akkor legalább az egyikünk beiratkozott volna a Bájital Akadémiára.

– Te miért ne tanulnál bájitalfőzést? – Perselus leerőltette kiszáradt torkán a makacs falatot, és belekortyolt a mézsörébe, hogy folytatni tudja a beszélgetést.

– Nem olvastad a Prófétát? – A fiú homloka elgondolkodó ráncokba szaladt, mire Lily türelmetlenül legyintett. – A varázslótársadalomra veszélyes személyek nem vehetnek részt semmilyen RAVASZ-szintet meghaladó képzésen, a Minisztérium pedig december elsejével fokozottan veszélyesnek nyilvánította a mugliivadékokat. Voldemortnak nyilván semmi köze a Varázsbűn-üldözési Főosztály remek ötleteihez…

– Nincs szükséged mesterintézetekre, te anélkül is különb vagy… – Perselus igyekezett figyelmen kívül hagyni a lány gúnyos fintorát, miközben megfogadta, hogy ezentúl figyelmesebben olvassa a híreket.

– Amúgy sem iratkoztam volna be. – Lily letette a tányérját, és ő is mézsörösüvegébe kapaszkodott. – Nem fogok az iskolapadban rostokolni, amíg életek forognak kockán. Majd ha vége a harcnak, keresek egy jó mestert.

– Nem győzhettek, Lily! – fakadt ki Perselus. – A Nagyúr hatalma napról napra nő, esélyetek sincs! Az egész világot leigázhatja, nem csak Nagy-Britanniát. Állj át, hódolj be neki, ha megkeres, én segíthetek…

– Soha! – A lány hangját betöltő szenvedély elnyomta Celestina énekét. – A jó mindig győz, győznie kell! A szeretet…

– Nem fegyver! Hagyd már Dumbledore hülyeségeit!

– Nem csak fekete mágia és kegyetlenkedés van a világon!

– De igen, nekem igen.

– Arról nem én tehetek. – Lily habozott egy pillanatig, majd hozzátette: – Sajnálom az anyukádat.

– Én nem, ideje volt.

– Tudom, hogy büszke vagy rá, Perselus. Félvér Herceg, emlékszel?

– Nem, sosem voltam, csak a származása érdekelt. Gyenge volt, hagyta, hogy az a mugli senki tönkretegye, undorodom tőle! – A szavak minden megfontolás nélkül dőltek belőle, mintha azt remélné, azáltal, hogy kimondja őket, valósággá válnak.

– A mardekáros barátaidnak azt mesélsz be, amit csak akarsz, én tudom, hogy szeretted az anyukádat. Mind szeretünk valakit, és mindannyiunknak fáj a veszteség, hiszen emberek vagyunk, Per. – Lily megfogta a fiú görcsösen ökölbe szoruló kezét, de az ezúttal nem reagált. – Fogadd el, hogy szeretted őt, és bocsáss meg neki.

– Mit számít ez már?!

– Hogyne számítana? Nem érted, hogy te is tudsz szeretni, és téged is szeretnének, ha hagynád? – Megszorította a hideg, merev kezet, de hiába. – Még nem késő, Perselus. Nem kell szenvedést okoznod másoknak, hogy érezz valamit, bármit! Harcolhatsz is ellene, harcolhatsz velünk…

– Már döntöttem, ahogy te is. – Piton lassan, de határozottan elhúzódott, és kiegyenesítette a hátát.

– Akkor gondold meg magad!

– Nem! – Lily hátrahőkölt a fiú fekete szemében fellobbanó indulattól. – Túlontúl régóta vágyom erre, és ez az egyetlen módja, hogy olyan mélységeiben ismerhessem meg a fekete mágiát, amiről más álmodni sem mer… Nem gondolod, hogy valaha együtt tudnék vagy akarnék harcolni Potterékkel, pláne azután, hogy te és ő…

Perselus elhallgatott, zihálása háttérbe szorította a karácsonyi dalból áradó szenvedést.

– Meg kellett próbálnom – horgasztotta le a fejét Lily, hogy ne kelljen állnia a fiú izzó tekintetét. – Értsd meg, hogy meg kellett próbálnom.

– Valójában ezért jöttél? Dumbledore küldött?

– Nem, anyám. – Perselus szeme elkerekedett, és a lány felnézett, mielőtt elrejthette volna döbbenetét. Sosem tartotta sokra Mrs. Evanst. – Ráébresztett, hogy a Roxfort után talán meg is kell ölnünk egymást.

– Soha… Én sosem tudnálak bántani, nem lennék képes…

– Vigyázz, mit beszélsz, ki tudja, hová jutunk… – Lily letette az üveget az asztalra, és felállt. – Csak el akartam búcsúzni tőled. Jobb lesz, ha most megyek.

– Maradj! – Perselus végtagjai szokatlan zsibbadtsága ellenére felemelkedett, és az elfüggönyözött ablak felé intett. – Nagyon esik, maradhatsz éjszakára.

– Tudod, hogy nem fogok. Már ez a vacsora se használ a jó hírünknek, nem kell kísérteni a sorsot. – Lily elindult az előszoba felé, de Piton elállta az útját.

– Nem érdekel. Nem érdekel, hogy mit gondolnak. Csak te számítasz. Én…

– Majd érdekelni fog, mikor leverik rajtad.

A lány látva, hogy Perselusnak eszében sincs odébb lépni, határozottan megindult kifelé, Pitonban pedig győztek az ösztönök, és automatikusan kitért az ütközés elől.

Lily felvette a kabátját, és már a sálját tekerte a nyaka köré, mikor Perselus követte az előszobába. A fejmagasságban lebegő gyertyák csonkig égtek, a szobából kiáradó fény a naplemente színeit festette a kopár falakra.

– Örülök, hogy eljöttél.

– Én is.

Lily tett egy bizonytalan lépést Perselus felé, és mikor az kitárta a karját, nem futamodott meg. Arca a fiú talárjának jól ismert szövetéhez simult, orrát betöltötte az otthonos, kellemes illat, hátán pedig érezte a hosszú, csontos karok szoros ölelését. Perselus Lily fejére támasztotta az állát, ujjai a lány kabátjába és alatta a testébe kapaszkodtak – magába akarta szívni a boszorkányból áradó összes meleget és jóságot, mindazt a szeretetet, amiből már másokat éltetett.

– Szeretlek – suttogta. – Akkor is szeretlek, ha nem vagy hajlandó tudomást venni róla.

– Akkor vigyázz magadra a kedvemért.

Perselus a talárján keresztül is érezte Lily forró leheletét. A lány az egyik pillanatban még a mellkasához szorított arccal beszélt, tenyerét a derekán nyugtatta, a következőben már elhúzódott tőle, és sarkon fordulva kilépett az ajtón.

Perselus megállt a küszöbön, és figyelte a hóviharral dacolva távolodó, karcsú alakot. Szinte érezte a szélben lebegő haj selymes tapintását, a vörös tincsek azonban alig pár másodperc alatt elvesztek a Fonó sor sötétjében. Ahogy a kavargó pelyheken keresztül a távoli pontra meredt, ahol Lily körvonalai szertefoszlottak, csontjáig hatolt a jeges hideg. Tudta, hogy ennek semmi köze a zord időhöz, és nem űzheti el más testek melege, a dicsőség vagy a haldoklók sikolyai.

VÉGE