Stir-up Sunday, avagy meglepetés Aidemera tollából

Ma este a kis csizmákba Szent Miklós ünnepe alkalmából ismét egy novella kerül, ezúttal Aidemera tollából.

Bellinda az alábbi kulcsokat választotta nekem: Eileen Prince/ Albus Dumbledore, első karácsony a Roxfortban, családias hangulat, romantikus történet, karácsonyi puding,
A történetről tudni kell még, hogy teljes mértékben AU és esetenként OOC karakterek előfordulnak.

Kellemes olvasást és boldog Mikulást kívánok neked, kedves erre tévedt olvasó!

Aidemera: Stir-up Sunday*

Albus Dumbledore kétséget kizáróan legalább annyira értett a hatásos belépőkhöz, mint a távozásokhoz. Gondoljunk csak a főnixes esetre Harry Potter ötödik évében, amikor Fawkes farktollába kapaszkodva tűnt el egy csapat auror orra elől, vagy arra, amikor a több száz méter magas Csillagvizsgáló toronyból kizuhanva eljátszotta a saját halálát. Nos, ez az este sem különbözött sokban az előbbiektől. Családja a hatalmas ebédlőasztal körül ülve várta, hogy Eileen behozza a vacsora díszét, a karácsonyi pudingot, amikor is Albus eltűnt néhány percre, hogy aztán a kandalló kéményéből álruhában, hangos puffanás kíséretében kizuhanva, Karácsony Apóként megörvendeztesse az unokáit. Eileen a konyhaajtóban állva figyelte a jelenetet, és a kisgyerekek örömujjongásainak hangerejéből úgy sejtette, hogy hamarosan Albus szakállán fognak csüngeni, mint a legutóbbi karácsonyon.

A vidám zsivaj azonban egyre távolibbnak tűnt, ahogy a nőben rég eltemetett emlékek törtek a felszínre. Tekintetével Perselus szikár alakját kereste, és azokra az időkre gondolt, mikor a fia is még csak kisgyermek volt, az évre, amelyen Albus Dumbledore belépett az életükbe; történetünk kezdetére.

November utolsó vasárnapja szűnni nem akaró esővel érkezett meg Cokeworthbe, ugyanúgy, mint egy évvel korábban. Eileen Prince Piton a fonó sori házak kormos falait figyelte egy ideig, majd nagyot sóhajtva engedte vissza a függönyt, és ellépett az ablaktól. A hálószobában félhomály uralkodott, hiszen a kandalló tüze is régen kialudt már. A padló jéghideg volt az asszony meztelen talpa alatt, és az öreg, szúette deszkák recsegtek léptei nyomán. Óvatosan visszasétált az ágyhoz, hogy betakarja a kisfiát, Perselust. A fiú, ahogy nőtt, egyre kevésbé hasonlított az apjára, állapította meg Eileen. Egy fekete hajtincset kisimított a gyermeke békés arcából. Tekintetét a kandallóra emelte, majd az éjjeliszekrényen heverő kettétört varázspálcájára. Ez volt az utolsó rombolás, amit Tobias tett.

Eileen megrázta fejét, hogy elűzze a nyomasztó gondolatokat, majd a kandallóhoz lépett, és a begyakorolt módszerrel elrendezte egy régi újság lapjait és néhány fakérget dobott rájuk. Az utóbbi időben már egyetlen gyufaszállal sikerült tüzet csiholnia. Régen, amikor még épségben volt a varázspálcája, no meg Tobias sem tartózkodott a házban, egy intésére tűz lobbant a kandallóban, de már egy éve kénytelen volt a két kezével tüzet rakni. Ahogy a fakéreg ropogni kezdett az éledező lángokban, Perselus is megmozdult a takaró alatt, és lassan nyitogatni kezdte az álomtól még el-elnehezülő szemhéját. Elieen visszalépett az ágyhoz, és magához ölelte a kisfiát.

— Jó reggelt, Persi!

— Szia, Mami.

— Tudod még, hogy milyen nap van ma? — mosolygott le a kisfiúra Eileen. Perselus azonnal éberebb lett, és izgatottan fészkelődni kezdett az anyja karjai között. Eileen mérhetetlenül boldog volt, hogy a fia végre igazi gyermek lehet, és már nem kell látnia a szemében a rettegést, a szomorúságot, mint amikor még Tobias életben volt.

— Ma megyünk a templomba, aztán elkészítjük a karácsonyi pudingot.

— Ahogy mondod, kisfiam. Kelj fel szépen, és ha felöltöztél, gyere le reggelizni! — Perselus néhány hónapon belül betölti a hatodik életévét, és egyre önállóbb lesz. Eileen szomorúan gondolt arra, hogy alig néhány év múlva el kell őt engednie, hogy a Roxfortban tanulhasson.

Az asszony már az asztalnál ült, és ujjai között egy csorba bögrét szorongatott, amikor Perselus belépett a konyhába. A helyiség apró volt és sötét, akár a ház többi része. A legtöbb idejüket itt töltötték, Elieen itt főzte a bájitalait, amelyeket kozmetikai krémekként, fürdőhabként, háztartási tisztítószerként tudott eladni a kisváros asszonyainak.

Nem értett máshoz, és ha értett volna, se kaphatott volna munkát, amíg Tobias életben volt, a férfi viselt dolgai miatt. Amikor pedig egy évvel ezelőtt eltemette a férjét, nem volt kire hagynia Perselust. A varázsvilágba nem mehetett vissza, a szülei elüldözték, az egykori barátai felé sem néztek, a pálcája pedig kettétörve feküdt az éjjeliszekrényén. Pénze csupán annyi volt, hogy megéljenek, szóba sem jöhetett, hogy új pálcát vásároljon rajta.

— Mikor indulunk, mami? — Eileen észre sem vette, hogy Perselus már megette a vajas pirítósát, és várakozóan nézte őt.

— Elmosom a bögréket és a tányérodat, aztán indulhatunk.

A templom, ahova néhanapján eljártak, a szomszéd faluban állt, alig két kilométernyire a Fonó sortól. Habár Elieen nem volt vallásos, Tobias kötelezte őt és a fiukat is, hogy templomba járjanak, ami végső soron jó dolognak tűnt, Elieen ugyanis ott mindig megnyugvást talált. Mióta a férfi meghalt, csupán néhányszor sétáltak át, ez a vasárnap, az Advent előtti utolsó,  ezen kivételes alkalmak egyike volt. Nem sok szokást vett át a mugli világból, és még kevesebbet őrzött meg, miután magára maradt a fiával, de a karácsonyi puding elkészítése egy volt ezekből. A tradícióhoz hozzá tartozott, hogy részt vesznek a misén, aztán hazaérve elkészítik a karácsonyi desszertet, Perselus kedvencét.

Miután a mise véget ért, Elieen a templom melletti temetőbe sétált a kisfiával, hogy néhány percre megálljanak Tobias sírja előtt. Mióta eltemették – előző év novemberében –, nem járt ott.

Olyankor, amikor a férje részegen ért haza, mindig előkerült a varázsvilág, meg az, hogy Eileen milyen elfajzott némber – legalábbis Tobias szerint. A férfi sosem nevezte boszorkánynak, mindig csak banyaként utalt a varázsló származására. Eleinte megpróbálta megmutatni Tobiasnak, hogy a varázslat segít, megkönnyítheti az életüket, de a férfi annyira irtózott az egésztől, tőle és a varázspálcájától, hogy még az amúgy kapzsi énje sem tört elő belőle. Elieen vigyázott, hogy véletlenül se használjon varázslatot a férje előtt, de azon az utolsó estén Tobias korábban ért haza, és a konyhában találta őt, amint egy bonyolultabb ránctalanító krémet készített. Az utolsó fázisnál tartott, ahol bűbájjal konzerválnia kellett a főzetet. Annyira koncentrált, hogy ne rontsa el a drága alapanyagokból álló bájitalt, hogy nem vette észre a hazaérkező férjét, aki éktelen haragra gerjedt, szitkozódni kezdett, elzavarta Perselust, Elieent pedig felpofozta. Ahogy beleszédült a pofonokba, a pálca kihullott a kezéből, amit Tobias felkapott a földről, és a térdén kettétört.

— Majd meglátjuk, mire mész a drágalátos pálcád nélkül!

Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Eileen hallott tőle. Miután felé hajította a pálca darabjait, elviharzott otthonról. Másnap reggel két rendőr várakozott az ajtaja előtt, és tárgyilagosan közölték, a férje elhunyt egy kocsmai verekedésben. A halála véletlen baleset volt, még csak nem is ő verekedett, csupán egy megtántorodó ember meglökte, és Tobias már annyira részeg volt, hogy nem tudott megállni a lábán, nekiszédült a bárpult sarkának, és betörte a fejét. A kórházban már nem tudták megmenteni.

Eileent Perselus rángatta ki a múltról való merengéséből. A kisfiú a kezét szorongatta, hogy figyeljen rá.

— Nézd, mami! Ott a Mikulás! Mit keres itt a Mikulás? – Eileen arra nézett, amerre Perselus mutogatott, de ott, a templom sarkánál nem a Mikulás beszélgetett a lelkésszel, hanem Albus Dumbledore bíbor öltönyben. A nőnek fogalma sem volt, mit keress a Roxfort igazgatója egy mugli falu templománál. De azt tudta, hogy nem akar vele beszélni. Hét éve nem látta őt, és akkor is úgy váltak el, hogy nem szívesen került volna szembe vele újra.

— Gyere, menjünk, Perselus! – Eileen sarkon akart fordulni, és elsietni a temető, a templom és Albus Dumbledore közeléből, de annyira feszült volt, hogy önkéntelenül hoppanált. A megterhelés miatt tántorogva érkezett meg a fonó sori ház nappalijába, a kisfia pedig azonnal kihányta a reggelijét. – Semmi baj, Persi, a mami hibája az egész. Véletlenül hoppanáltunk, emlékszel, meséltem már róla.

A kisfiú egyébként is sápadt arcocskája beteges színt öltött, így Eileen magához ölelte, és nem foglalkozva a takarítással, kisietett a helyiségből.

— Kiöblítjük a szádat, és olyan lesz, mintha nem is történt volna semmi.

Eileen készített egy teát a kisfiának, miután az megnyugodott, majd egy vödörnyi mosószeres vízzel visszasietett a nappaliba, hogy feltakarítson. A gondolatai még mindig Albus körül forogtak.

A R.A.V.A.Sz. vizsga letétele után Eileen egyre többet találkozott egykori tanárával, aki heti vendég volt a Prince-kúrián. Órákra elvonult Edwarddal, Eileen apjával, a dolgozószobába beszélgetni, de sosem derült ki, miről folyt a vita odabenn. Néha, amikor Dumbledore távozni készült, összefutottak a parkban, beszélgetésbe elegyedtek, és Elieen azon kapta magát, hogy a férfiről ábrándozik, arról, hogy kimenti őt az aranyvérű örökösnő kötelezettségei alól, és esetleg ő is úgy érez, mint Eileen. Utóbbiban igaza volt, egy késő őszi sétájuk során Albus megcsókolta őt, amikor a lány megkérdezte, megtisztelné-e azzal, hogy a kísérője lesz a Prince-kúriában rendezett bálon. Eileen hetekig készült az eseményre, hagyta, hogy az anyja magával rángassa a leghíresebb francia talárszabászatokba, ezret is megpróbált, mire talált egyet, amiben nem tűnt olyan véznának.  A házimanókkal napokon át rendeztette a haját egyik kontyból a másikba, még a nagyanyja ékszereit is kölcsönkérte. Éjfekete hajában szinte világított a smaragdkövekkel díszített fehérarany tiara, sötétzöld estélyi ruhájának uszályát pedig hat méter ezüstfonálból készült hímzés díszítette. Sosem volt szép nő, még kislánynak is jelentéktelen volt, de azon az estén mindenki őt figyelte. Eileen türelmetlenül várta a dolgozószoba előtti előtérben Albust, aki ismét az apjával beszélt. Keze remegett a várakozástól, de az este hatalmas csalódásba torkollott. Az apja üvöltve tépte fel a dolgozószobája ajtaját, és szinte elzavarta Albus Dumbledore-t. Azt hajtogatta, nem akarja, hogy köze legyen a mugliimádókhoz. Mikor a fiatal nőre nézett, Albus szeme nem csillogott áhítattal, mint ahogy azt Eileen tervezgette, nem is fogta meg a kezét, hogy táncba vigye. Dühösen és megvetően nézett végig a vagyonokat érő ékszereken és ruhán, aztán sietve távozott a kandallón át.

— Soha nem lehetsz a felesége! – szögezte le Edward Prince, Eileen pedig mardekáros bosszút állt, odacsapott, ahol a legjobban fájhatott aranyvérű szülőjének, hozzáment egy muglihoz.

— És lám, mi lett a vége! – Izzadt homlokából a kézfejével kisimított egy hajtincset, majd a sarkára ülve körbenézett a rozoga bútorokkal berendezett nappaliban.

A padló immár tiszta volt, és a kisfia türelmetlenül várta, hogy nekilássanak a karácsonyi pudingnak. Felkelt hát a földről, a koszos felmosó vizet kiöntötte a ház háta mögötti apró kertben, majd miután kezet mosott, a konyhába sétált, és előkészítette a hozzávalókat. Egész ősszel gyűjtögette a pennyket, fontokat, hogy meg tudja vásárolni a különleges fűszereket, a kandírozott gyümölcsöket és a méregdrága mandulát.

— Idén csinálhatom én, mami? – Perselus egyenes háttal állt a konyhaasztal mellett. – Azt mondtad, ha felérem az asztalt, akkor csinálhatom én. A receptet is megtanultam.

— Akkor lássuk! – mosolyodott el Eileen. – Ezúttal te leszel a főszakács, én pedig a segéded.

Perselus egyszer kiváló bájitalfőző lesz – gondolta Eileen, ahogy figyelte a kisfiút, aki épp gondosan adta hozzá a masszához az apróra vágott gyümölcsöket. A fűszereket egyenletesen oszlatta el az edényben, majd mély levegőt vett, mielőtt belemártotta volna a hozzávalókba a fakanalat. Az anyjára nézett, és oldalra döntötte a fejecskéjét.

— Kívánhatok először én, mami? – Eileen mosolyogva bólintott.

— Alaposan gondold végig, mit szeretnél, mert egyetlen kívánságod lehet, és a jövő évi még messze van!

— Aztán te is kívánsz?

— Igen.

Perselus elgondolkodva nézte az anyját, jót akart kívánni, de annyi kívánsága volt! Mi legyen az az egy? Elieen látta, hogy miként vívódik a fia, ajkait egészen összepréselte, úgy koncentrált, aztán felcsillant a szeme.

— Azt kívánom, hogy jöjjön el a Mikulás, és én találkozhassak vele! Akkor megkérem, hogy hozzon neked egy új varázspálcát. – Perselus belemerítette a fakanalat a tálba, és alaposan megkeverte a hozzávalókat. Eileen csak nézte a fiát, és a szíve vadul kalapált a mellkasában. Remélte, hogy Perselus nem használta a varázserejét, mert akkor…

A gondolatot azonban befejezni sem volt ideje, mert három erős koppintás hangzott fel az ajtó felől. Eileen szinte érezte Albus Dumbledore mágiáját, ahogy lassan átszivárgott a varázstalan, ócska ház repedésein. Perselus kívánsága valóra vált, ahogy az ő félelme is.

A kisfiú úgy dobta el a fakanalat, mintha az égetne, és a bejárat ajtó felé rohant. Szinte úgy tépte fel az ajtót, és már kiáltott is.

— Mami, a Mikulás!

Eileen keze remegni kezdett, ahogy az elnyűtt szoknyáját igazgatta. Mit is képzelt? Ha korábban nem vette őt észre Dumbledore, akkor a hoppanálás zajára rögtön felfigyelt. Az pedig, hogy így távozott, egyértelműen bizonyította, hogy valami zavarta, de ő sem tudta, hogy mi pontosan. Talán még mindig szerette a férfit? Vagy csak nem akarta, hogy így lássa őt? Még élne az aranyvérű rátartisága?

Akárhogy is, a fia után kellett mennie. Albus már Perselusszal beszélgetett, amikor az előszobába ért, és a férfi komor tekintete semmi bíztatót nem ígért.

— Szervusz, Eileen! A kisfiad azt hiszi, én vagyok a Mikulás.

—Nyilván azért, mert úgy vagy felöltözve. Sosem volt ízlésed. Mit keresel itt, Albus?

Perselus hitetlenkedő tekintettel méregette kettejüket. — Ki ő, mami?

— Ha az emlékeim még helytállóak, akkor ő a Roxfort igazgatója. Elővennéd a maminak a teasüteményt, Perselus? Egy pillanat, és ott vagyok én is.

Mint kiderült, Albus azért volt a templomnál, mert őt kereste, és a bűbájok oda vezették. Így egy kalap alatt megtudta, hol él és mi történt vele. Patrick tiszteletes mindent tudott a családjukról, Tobias haláláról és a nyomorú sorsukról. Amikor Albus előadta az ötletét, hogy állást kínálni jött Eileen Prince-hez, a tiszteletes egy pillanatig sem tétovázott, hogy maga ajánlkozzon elkísérni Dumbledore-t a fonó sori házhoz.

— Mi történt Miss Cvikkerrel?

— Időközben Madam lett, feleségül ment Elias Dorette-hez, az aurorhoz, őt pedig az Amerikai osztaghoz rendelték, így Irma felmondta az állását, hogy a férjével tarthasson. A decembert még nálunk tölti, hogy segítsen neked beletanulni a könyvtár katalógusrendszerébe.

— Betéve tudom a katalógusrendszert – motyogta Eileen.

— Ezért is vagyok itt.

Perselus egy képeskönyvet lapozgatott, de Eileen látta, hogy a szemével nem a képeket vizslatja, hanem koncentrál, nehogy lemaradjon valamiről.  Ha másért nem is, a fiáért mindenképp el kellett fogadnia Albus állásajánlatát, de rettentően félt. A gyomra görcsben állt, mióta a férfi átlépte a házuk küszöbét. Félt, hogy ezúttal valóban közel kerülnek, ugyanakkor rettegett, hogy mégsem. Félt visszamenni a varázsvilágba, de gyűlölt tőle távol lenni. Tartott a becsmérlő tekintetektől, a szülei haragjától. Nem tudta, mi lenne a helyes döntés. Csak nézte a férfi égkék szemét, és egy pillanatra elhitte, hogy semmi sem változott, hogy ott folytathatják, ahol egykor abbahagyták.

— Miért mentél el a bálról? – kérdezte végül halkan. Minden fájdalma kiérződött ebből a rövid kérdésből.

— Mit tudsz Tom Denemről?

— Azon kívül, hogy ő volt a legokosabb diák, nem sokat. – Eileen nem értette, hogy jön ez most ide.

— Megtévesztő ifjú, a sötét varázslatokat behatóan ismeri, és egyre kevésbé rest azokat használni is. Megveti a muglikat és a mugli származású varázslókat, boszorkányokat, ahogy az apád is teszi. Azt hittem… – Albus elfordította a tekintetét Eileenról, és Perselust kezdte figyelni, miközben újra belekezdett a mondatba. – Azt hittem, te is olyan vagy. A szívem… mikor megtudtam, hogy feleségül mentél Tobias Pitonhoz… Eileen annyira sajnálom.

— Menj, Persi, hozd ide a maminak a varázspálcáját. – Eileen nem akarta, hogy a ő is tanúja legyen ennek a beszélgetésnek. Csak amikor a fia lépteit már a lépcsőről hallotta, akkor folytatta.

— És az én szívem, Albus? Tudtad, hogy egy naiv lány vagyok, aki aranyvérű családban nevelkedett. Fogalmam sem volt, mit várnak tőlem az emberek, ahogy azt sem, hogy te mit vársz tőlem. Azt hittem, olyannak kell lennem, mint az anyám, ünnepélyesnek és elegánsnak mindenkor. De egyszer próbáltam meg úgy igazán, és mi lett a vége…

— Én voltam meggondolatlan, sajnálom.

Perselus nem hagyta, hogy ennek a beszélgetésnek a végére érjenek, már ott is volt a pálca darabjaival, és az anyjának nyújtotta azokat, majd visszaült a könyvéhez, de ezúttal már nyíltan vizslatta az anyját és a vendégüket.

— Tudsz valamit kezdeni a pálcámmal? – Eileen Albus felé nyújtotta a szálkás végű darabkákat.

— Varázslat hasította ketté? – Eileen szomorúan elmosolyodott és megrázta a fejét.

– Nem, a férjem törte ketté.

Albus oda-vissza forgatta az ujjai között a pálca maradványait, még egy szemüveget is előhúzott a zsebéből, és az orrára biggyesztette.

— Én sajnos nem, de Ollivander talán még meg tudja javítani. A Roxfort felé megállhatunk az Abszol úton.

Perselus mocorogni kezdett a széken. Erre megy hát ki a dolog! Elhagyják a Fonó sort!

Eileen látta, hogy a fia erőnek erejével tartja vissza a mondandóját, az ajkai már szinte fehérek, olyan szorosan feszítette őket egymásnak.

— Egy szóval sem mondtam, hogy veled megyünk. Fogalmad sincs, mit kérsz tőlem.

— Azért remélem, te tudod, hogy mit szalasztasz el, ha nemet mondasz. – Albus válla csalódottságában előre esett, kék szeme mintha elvesztette volna a fényét a szemüveg mögött. Felkelt a fotelből, és zsebéből egy marék pattogócukorkát nyújtott Perselus felé. – Vigyázz, mert csíp – mondta. Megpördült a sarkán, és a következő pillanatban már ott sem volt.

— Miért nem mentünk, mami? Te mondtad, hogy a Roxfort a legjobb hely! – Perselus az asztalra szórta a pattogó cukorkát, és az emeltre szaladt, majd hangosan bevágta maga után az ajtót.

Eileen csalódottan döntötte a fotel háttámlájára a fejét. Maga sem tudta, miért nem mondott azonnal igent, hiszen tudta, hogy úgyis az lesz a vége. Imádta a Roxfortot, egykor szerette Albust; boszorkány volt, a vérét nem tagadhatta meg, és a fia mellett maradhat akkor is, ha az betöltötte a tizenegyet, nem beszélve arról, hogy kiszabadul a Fonó sor nyomasztó szürkeségéből. Ujjaira szórakozottan pödörte fel és le a hajtincseit, évek óta nem csinált már ilyet. Megadva magát a sorsnak, felkelt a fotelből, és a hálószoba felé indult.

— Hozd a bőröndöt, Perselus, költözünk.

Így esett, hogy Perselus Piton kisgyermekként élhette meg első karácsonyát a Roxfortban. Minden olyan volt, amilyennek Eileen megőrizte az emlékeiben. A folyosók mennyezetéről fagyöngycsokrok csüngtek, az ablakokban díszes girlandok tekeregtek, a páncélok énekeltek, és a festményeken levő alakok csoportokba verődve nevetgéltek az ünnepek közeledtével. Egyetlen ember volt csupán komor, a mindig vidám igazgató, Albus Dumbledore vállára súlyos terhet tett egy rossz döntése. Ahogy teltek a napok, és az Eileennal átbeszélgetett estéken sorra derültek ki az asszony múltjának eseményei, az igazgató úgy lett egyre gondterheltebb.

December 24-e volt, a diákok már előző nap elhagyták a Roxfortot, csupán egyetlen gyermek volt Albus gondjaira bízva, a kis Perselus.

— Albus, már egyáltalán nem hasonlítasz a Mikulásra. A mami azt mondja, azért nem, mert nem te vagy az, és ez rendben is van, de attól még mosolyoghatnál. Karácsony van, és a kastélyod tele van minden ünnepi dologgal.

— Mit szeretsz a legjobban a karácsonyban, Perselus? – kérdezte az igazgató, miközben lassan sétált a bámészkodó kisfiú mellett. Megígérte Eileennak, hogy vigyáz a fiúra, amíg ő visszarakja a diákok által széthagyott könyveket a helyükre.

— A mami karácsonyi pudingját.

— Úgy hallottam, idén azonnal teljesült a kívánságod.

— De a mami nem kívánt, és a pudingot is a fonó sori kamrában hagytuk.

— Mit gondolsz, az édesanyád kívánna, ha elhoznánk neki a pudingot?

— Szerinted szabad elmennünk a mami tudta nélkül?

— Legyen ez a mi titkunk. – Albus a kisfiúra kacsintott, majd az ölébe emelte, és elhoppanált vele a fonó sori Piton-házba.

— Tudod, a mami sokkal többet mosolyog, mióta nem itt élünk. Szeretném, ha te is mosolyognál – jegyezte meg a kisfiú, ahogy a kamra felé vezette Albust. – Ott van azon a polcon, neked kell levenni, én nem érem el.

Alig néhány pillanattal később már újra a Roxfortban voltak, Albus a lakosztályába hoppanált a kisfiúval.

— Mit szólnál, ha meglepnénk az anyukádat egy vacsorával?

— A végén pedig kívánhatna valamit? – mutatott a kisfiú a karácsonyi pudingra.

— Úgy, ahogy mondod. Sőt, talán megengedi, hogy én is kívánjak egyet.

— Ez nem teljesen szabályos, te nem voltál ott, amikor készítettük.

— Gyakorlatilag ott voltam – mosolyodott el Albus.

Kinn sűrű pelyhekben hullott a hó, a skót felföldi tájon csend honolt. A Roxfort igazgatói lakosztályában is csupán a kandalló tüzében égő fahasábok ropogása hallatszott. Perselus úgy elfáradt az egész napos készülődésben, hogy már a vacsoraasztalnál elaludt. Albus vitte át az egyik vendégszobába, ahol óvatosan betakargatta. Amikor visszaért a nappaliba, az ezüsttálcára tett karácsonyi pudingot tartotta a kezében.

— Perselus azt mondta, te nem kívántál.

— Ez az a puding? – Eileen csodálkozva hajolt közelebb, hogy megszagolja. Érezte rajta a saját recept alapján készített alkoholmentes tojáslikőrt, amelyet azóta készített, hogy Perselus is evett a desszertből.

— Elhoztuk a kisfiaddal a Fonó sorról. Cserébe én is kívánnék valamit, ha megengeded.

Eileen hátrébb lépett, és átölelte magát a karjaival. 

— Kívánj! –suttogta.

— Azt kívánom, hogy velem maradj egész életemben.

A kívánság teljesült, habár Eileen úgy sejtette, senki sem használt még karácsonyi pudingot lánykéréshez gyűrű helyett.

Házasságkötésük után a családjuk kibővült. Néhány évvel később megszületett a lányuk, Ariadne Elena.

Miután Perselus megtalálta Hermionét és Ariadne Danielt, a párjaikat, megérkeztek az unokáik, három csodálatos kislány és egy kisfiú. Ezen a karácsonyon az asztal körül már tízen ültek és várták, hogy Elieen feltálalja a karácsonyi pudingot, amelynek készítésekor tíz kívánság hangzott el. Ahogy az asszony kilépett a konyhából, az étkezőben levő zsivajt mintha elvágták volna, a kisgyerekek visszasiettek az asztalhoz, Perselus intésére a gyertyák egy része elaludt, a helyiségre félhomály borult. Albus tapsolni kezdett, ahogy minden évben, aztán segített felvágni a karácsonyi pudingot. Elieen idén is ugyanazt kívánta, mint minden évben, mióta Albus és ő házasok voltak: hogy a családja még sok békés karácsonyt tölthessen együtt.

Vége

* A cím „felkavaró vasárnapot” jelent. Ez az anglikán vallású területeken az adventi időszak kezdetét megelőző vasárnap neve, mikor is a család elkészíti a karácsonyi pudingot a hagyományok szerint.