Perselus Piton titkos karácsonya

Még kulcsosztáskor említettük az íróknak, hogy mi is írunk majd történetet, amivel többek közt nektek kedveskedünk, valamint Aidemerával egymásnak ez lesz a Mikulás napi ajándékunk.

Bellinda: Perselus Piton titkos karácsonya

Azért nem eszik annyira forrón a kását, mivel Aidemérával kölcsönösen kereteket szabtunk egymásnak, megadtunk néhány dolgot a kulcsok közül, amit fel kellett használni, amiket én kaptam, a következők voltak:

Páros: Madam Rosmerta és Perselus Piton

Páros kémia: romantikus

Karácsonyi tradíció: Christmas Eve, amit a történet folyamán karácsony előestéjeként fogok emlegetni.

Titkos kulcsok közül Aidemera a hatos könyvet, valamint a hóvihart választotta számomra.

Ha most leírást kellene adnom, kicsit bajban lennék, de megpróbálkozok vele. Vegyük úgy, hogy a megadott hozzávalókból a hatodik könyv idejében játszódó fanfictiont kell írnod, te hogyan oldanád meg? Én így.

Ezúton szeretnék minden kedves olvasónak, főleg Aidemérának nagyon boldog Mikulást kívánni! Remélem, annyira fogjátok élvezni az olvasást, mint én a megírást.

Figyelmeztetés: enyhe OOC, AU, némi darkos hangulat

A gyors átnézésért örök hála Aidemerának!

***

Perselus Piton néha kifejezetten utálta az iskolaigazgató egy-egy kérését, csakúgy, mint a mostanit, miszerint tartózkodjon az iskolában mindaddig, amíg ő vissza nem tér az útjáról. Abba nem gondolt bele a férfi, hogy mindez az ő karácsonyi szünetének rovására megy? Persze, ő nem azért szeretett hazautazni az ünnepekre, mint a diákok többsége, hogy ünnepeljen, ajándékokat bontson, meg hasonló rózsaszínnél rózsaszínesebb dolgokat tegyen. Ez a pár hét kis nyugalmat jelentett a számára, lehet úgyis fogalmazni, hogy diákmentességet. Kipihenhette az elmúlt félév fáradalmait, s erőt gyűjthetett a következőhöz.

Még abban sem lelte örömét, hogy az ünnepek közeledtével is pontokat vonhat le az önmagukkal és a hormonjaikkal egyaránt nem bíró, bosszantó diákoktól, akik egyre jobban megkergültek – ahogy önmagában nevezte – a közelgő ünnepek hatására.

Ez minek volt köszönhető? Nem annak, hogy Perselus Piton úgy érezte, az évek múlásával már ő sem lesz fiatalabb. Gondterhesebb időszak állt mögötte, mint az elmúlt években bármikor. A Sötét Nagyúr visszatért, s neki ismét kémkednie kellett, ami a kisebbik gond volt, aminek tetejében jó barátja, s egyben mentora, sem könnyítette meg a dolgát.

Mikor a férfi elárulta az iskolaigazgatónak, hogy mire eskette fel Narcissa Malfoy a megszeghetetlen esküvel, az iskola igazgatója is hasonló dologra kényszerítette. Megígértette vele, nem hagyja, hogy Draco Malfoy végezze el a kiszabott feladatot. Emlékezzen Perselus arra, hogy ő más, mint az apja, attól, hogy megkapta a Sötét jegyet, nem kell feltétlenül az ő útjára lépnie, még van számára visszaút, ám amennyiben megteszi, már nem lesz. S ezt se ő, az igazgató, se pedig Piton nem engedheti. Emiatt már hosszú ideje fájt a feje, egyszerűen nem tudott megbirkózni a gondolattal, hogy a legjobb barátjának gyilkosa legyen.

Összefoglalva most tényleg szüksége volt egy kis szünetre; ne zavarják a diákok, ne legyen az, hogy ahányszor Albussal találkozik, az legyen az első gondolata, vajon mikor jön el az elkerülhetetlen? Draco kétségbeesett próbálkozásait látva, hogy még jó ideig nem. Próbálkozásai szedett-vedettnek, átgondolatlannaktűntek, látszott rajtuk, hogy a kétségbeesés szüli őket, s az, hogy a fiú szeretne a feladatán minél előbb túl lenni, lehetőleg anélkül, hogy közvetlenül vér tapadna a kezeihez .

Ostoba kölyök! – fortyogott magában sokszor. Nem veszi észre, hogy a Sötét Nagyúr sem hülye? Előbb-utóbb fel fog neki tűnni, hogy amit csinál nevetséges, komoly próbálkozásnak aligha tekinthető. Ám hogy lehet valakit megvédeni a saját ostobaságától, főleg, ha az illető maga nem hagyja? Draco mindig is kemény dió volt Perselus számára, hála az önfejűségének, és annak, hogy azt hitte, Malfoyként bizony mindent megtehet. Elhatározta, most nem fogja hagyni, hogy emiatt tovább fájjon a feje.

Most szerencsére következik pár olyan nap, ami akár még nyugalmasnak is ígérkezhet. Nem tudott róla, hogy Voldemort tervezne bármilyen összecsapást, rajtaütést karácsony környékére. Különös, gondolta sokszor magában gúnyosan. Az ünnep még neki is szent? Bár kételkedett benne, hogy olyan sokra tartaná a szeretetet… Mindegy is, nem fog a szünetben vele sem foglalkozni, ha nem muszáj.

Vett egy mély levegőt, miközben lezsugorította a bőröndjét, még egyszer körbejárta a lakosztályát, ellenőrizve, hogy biztos eloltotta-e a hálószoba kandallójában a tüzet, s nem maradt-e égve a láng valamelyik bájital alatt a magánlaboratóriumában. Mikor a képzeletbeli lista végére ért, kilépett a lakosztályból, gondosan lezárta, s egyúttal el is rejtette a bejáratot. Kényesen ügyelt magánélete biztonságára, ami tekintve, hogy milyen életet élt, nem volt csoda. Fogalmazhatunk úgy is, hogy Perselus Pitonnak volt némi rejtegetnivalója, még a kollégái elől is. Voltak dolgok, amikről egyedül Albusnak volt tudomása, éseki is csak azért, mert a legjobb barátja volt, valamint azért, mert sokat segített is neki, nekik.

***

A hatalmas hóviharban, amikor a látótávolság alig volt néhány méter, élmény volt lesétálni a faluba. Két októl vezérelve indult le mégis, ahelyett, hogy a birtok határán dehoppanált volna, az egyik az volt, hogy így előbb láthatja Rosmertát, a másik pedig az, hogy elmondja nekik, hol is töltik majd az estét.

Jó fél óra séta után kissé átfagyva lépett be a közkedvelt roxmortsi kocsma, a Három Seprű ajtaján. Alig pár perc van még zárásig, állapította meg. Ezt szerette még karácsony előestéjében, ilyenkor a kocsma is rövidített nyitva tartással működött. Gyors terepfelmérés után egyből a söntés felé vette az irányt, Rosmerta épp a tiszta poharakat lebegtette a helyére, de ahogy észrevette őt, egyből megcsillantak barna szemei. Csak ennyi.

Nem mosolygott rá, nem üdvözölte különösebben, hisz Voldemort visszatérése óta a kocsma a halálfalók egyik kedvenc italozó helyévé vált, nem kis aggódásra késztetve ezzel Perselus Pitont. A férfi addig nem nyugodott meg igazán, amíg a nő késő délutánonként meg nem érkezett a lakosztályába. A hétvégéket pedig általában Roxforton és Roxmortson kívül töltötték, minél kevesebb esélyt adva arra, hogy lelepleződjenek. Piton már nem mert kockázatot vállalni. Nagyon is élénken élt emlékezetében a pár hónappal korábbi nap, amikor hiába várta Rosmertát, az nem érkezett meg a lakosztályára, hiába kereste az anyját, nála sem volt, még csak nem is beszéltek.

Piton fejvesztve rohant a Három Seprűbe, tudta, bármi történt is, ott kell kezdenie a keresést. S közben végig attól rettegett, hogy talán azért nem érkezett még meg, mert rájöttek, ő ténylegesen a világos oldalon áll, esetleg arra is, hogy szorosabb kapcsolata van a kocsmáros asszonnyal. Ha csak sejtenék… Tudta, hogy nem lennének restek eszközként használni ellene. A nő, akit szeret, nem lenne többé biztonságban. Így is nagyon nagy szervezkedést és precizitást igényelt a kapcsolatuk, vagy inkább annak titkolása.

A kocsma első pillantásra üres volt, leginkább a tény aggasztotta, hogy zárás után a bűbáj nélkül tudott bejutni, amit csak ketten ismertek a nővel. A helyiség falaira elhelyezett fáklyák még lobogtak. Piton a pálcáját szorongatva nézett körbe, s tekintete lassan megakadt egy alakon, aki az egyik sarki asztalkánál kuporgott, fekete talárjával majdnem beolvadt a sötétségbe, fejét az asztallapon nyugtatta, és hozzá hortyogott. Piton egy lumos-t elmormolva közelített felé. A másik pirospozsgás arcából, és nyitott szájából induló nyálcsíkból egyből tudta, hogy részeg emberrel van dolga, s ahogy a talárját elnézte, ráadásul halálfalóval. Remek.

Egy bűbájjal magához térítette, nem fárasztotta magát azzal, hogy kérdezzen. Minek fecsérelje arra az idejét? Helyette legilimenciát alkalmazva hatolt be a másik elméjébe, célirányosan keresve a számára fontos információkat, amiket gyorsan meg is talált, tekintve, hogy a másik nem volt éppen egy magasröptű gondolkozásmóddal megáldott ember. Megtudta, hogy az id. Vincent Crack és annak jó barátja, a hasonló értelmi képességgel megáldott id. Gregory Monstro kezdett magánakcióba. Nem is tudta, örüljön-e ennek. Legalább nem lesz nehéz rájuk akadni. A két jó barát gyakran rendezett tivornyát, amit általában az ősi Crack kastélyban tartottak. Piton, látva a férfi kicsapongó, túlköltekező életét, néha csodálkozott azon, hogy még kezében tudja tartani a nemesi kúriát.

Egy gyors exmemoriamot  bocsátott a férfire, nem finomkodott, most minden másodperc számított, egyébként is a másnapi fejfájást majd betudja annak, hogy előző éjjel túl sokat ivott. Elültette a fejében még azt a gondolatot, hogy sürgősen távoznia kell. Miután ez megtörtént Piton a szokott bűbájjal lezárta a kocsmát.

Mielőtt elindult volna, egy kiábrándító bűbájt vont maga köré, hogy nagyobb legyen a meglepetés ereje. Bár abban nem kételkedett, hogy egymaga ne tudna elbánni azzal a két semmirekellővel, akik körülbelül egy-egy hegyi troll intelligenciaszintjén álltak.

A kocsmából kilépve rögtön dehoppanált, a bal alkarján lévő Sötét jegy lehetővé tette, hogy egyenesen a Crack kúriára érkezhessen, mondhatni az volt oda a belépő. Mi biztosíthatott volna nagyobb védelmet az aurorok és egyéb illetéktelen behatolók ellen? A társas hoppanálás természetesen sikeres lehetett, amennyiben a hoppanáló fél magán viselte a jegyet.

Megkönnyebbült, látva, hogy még időben érkezett, a szeretett nőnek semmi baja nem volt, azt leszámítva, hogy sóbálvány átokkal sújtva hevert a szalonbéli díványon. A két melák szinte hegyi troll módjára veszekedett, beszédük artikulátlan, gyors és hadaró volt, abban is kételkedett, hogy ők ketten megértik egymást.

Perselus élesen szívta be a levegőt, inkább gondolni sem akart arra, mit forgatnak a fejükben. Így is a gyomra kavargott és iszonyatos düh fortyogott benne. Nonverbális bűbáj segítségével elkábította a két megtermett halálfalót, bár erős volt a késztetés, hogy más átkokkal kedveskedjen nekik. Nem kellett legilimencia ahhoz, hogy sejtse, mi járt a fejükben. Szívesen megölte volna őket, azonban úgy sejtette, Voldemort nem örülne, ha hirtelen kettővel kevesebb lenne a halálfalói száma. Néhány kedves átok után természetesen módosította az emlékeiket, ráadásul úgy, hogy utána senkinek ne legyen kedvük dicsekedni az estéjük kapcsán.

– Minden rendben? – lépett oda aggódva a nőhöz, rögtön feloldva az őt sújtó átkot. Rosmerta hálásan borult a nyakába, hálásan suttogva: Köszönöm, Perselus! Hangján még érződött a rettegés, láthatóan ő is sejtette, mire készülhetnek fogva tartói.

Furcsa módon, komor gondolataiból ugyanez a kérdés zökkentette, csak most nem ő tette fel, hanem a nő. Rosmerta aggódónak tűnt. Hangja halk volt. Piton belenézett a sötétzöld szemekbe, amik szintén nyugtalanságot sugároztak felé. Ilyenkor mindig bűntudata támadt, tudta, hogy a nő érzi, bizony elhallgat előle valamit. De hogyan mondhatta volna el neki, hogy Narcissa Malfoy után Albus Dumbledore is kötelezte arra, hogy letegye neki a megszeghetetlen esküt? Tudta, hogy abból mi lenne, Rosmertának nem lenne se éjjele, se nappala. Inkább hallgatott, és azzal nyugtatgatta magát, hogy hamarosan kitalál valamit, amivel megfékezhetik az iskolaigazgató testében a méreg továbbterjedését. Utána pedig kitalálnak valamit Albusszal… De látta előre, hogy a nő mennyire csalódott lesz.

Aprót biccentett, alig láthatóan, nehogy felhívja magára a kocsmában tartózkodók figyelmét. Próbáltak a szükségesnél semmivel sem több kontaktust fenntartani, ha nyilvános helyen voltak.

– Egy vajsör lesz! – Sokatmondóan pillantott a nőre, akinek alig láthatóan bár, de egy halvány mosoly feltűnt az arcán, ez volt az ő titkos jelbeszédük, hogy hol találkozzanak, ha a nő is végez. Vajsör esetén a Fonó soron, ha töklevet rendel, akkor a férfi anyjánál, ha pedig Lángnyelv whiskyt kér, akkor a lakosztályán fogja várni.

Néhány építészeti bűbájnak, valamint Albus Dumbledore közbenjárásának köszönhetően, egy alagúttal közvetlenül összekötötték a bájitalmester lakosztályát a Három Seprűvel, ez is azt szolgálta, hogy a pár feltűnés nélkül találkozhasson. Valamint így Piton anyja is, akit az emberek nagy része halottnak hitt, feltűnés nélkül meg tudta látogatni a kastélyban tanító és legtöbb idejét ott töltő fiát.

– Köszönöm! – szólt hálásan az asszonyhoz, mikor az letette elé a kupát.Rosmertára nézve, valahogy igazán nehéznek bizonyult játszania a megszokott szerepét. Sokszor a nő lesújtó pillantása emlékeztette arra, hogy talán nem kellene nyilvános helyen kedvtelve nézegetnie őt. Igaza volt, ezzel ő is tisztában volt. Miután leszámolta a kellő mennyiségű sarlót, azt szándékosan úgy nyújtotta át az asszonynak, hogy egy pillanatra érinthesse a tenyerét. Látta a másikon, hogy megborzong, hasonlóan kellemes érzés járta át saját testét is.

– Köszönöm! – biccentett felé kimérten a nő. Piton alig láthatóan, de felvonta a szemöldökét, mintha csak azt kérdezné: Ennyi? Mikor a nő ellépett tőle, hogy egy másik vendéget is kiszolgáljon, lassan kortyolgatni kezdte a sörét, s közben szeme sarkából nem túl feltűnően, de továbbfigyelte a Rosmertát.

Tekintetét a következő pillanatban azonban a söntés mögötti aprócska ablak kezdte el vonzani, ami a kocsma mögötti sikátorszerű kis utcácskára nézett. A télnek köszönhetően már most, négy órakor sötét volt odakint, de ezúttal sejtelmes, halvány, ezüstös fény szűrődött be. Patrónus, ez volt Perselus Piton első gondolata. Nyomasztó érzés lett rajta úrrá. A következő pillanatban már fel is hajtotta a mézsörét, majd letette a korsót a pultra, biccentve, röviden elköszönt Rosmertától, közben sokatmondó pillantással illette a nő mögötti ablakot.

A kocsmárosnő pillantását a hátán érezve indult el a helyiség hátulja irányába, arra a folyosóra, ahol a mellékhelyiségek, és a raktár állt. Utóbbiból nyílt a sikátorra egy ajtó. Kilépve megpillantotta a főnix alakú patrónust, aki az igazgatótól hozott üzenetet.

Támadás ért néhány rendtagot, szükség lenne a gyors segítségre, mert nem vihetik őket a Szent Mungóba. Némi megkönnyebbülést érzett Pitonon, ha nem viszik őket a kórházba, biztos nincs akkora baj, de ha nem csak a Roxfort javasasszonyát, hanem őt is riadóztatják, az ad némi aggódásra okot. Felnyögött, s azzal az üzenettel, miszerint azonnal megy a Grimmauld térre, visszaküldte saját patrónusát, az igazgatóé ugyanis szertefoszlott, miután átadta Albus szavait.

Az ő, immár bagolyformát öltő, patrónusa pont abban a pillanatban tűnt el sebesen a szeme elől, ahogy a raktár utcára nyíló ajtaja megnyikordult, s azon az a személy lépett ki, akinek köszönhetően megváltozott védelmezője alakja. Legalábbis ő úgy tartotta, hogy Rosmertának köszönhetően tűnt el az őzsuta, s lépett helyébe a bagoly, ami, mint később megtudta, a nő patrónusa is. Ebből tudta igazán, hogy sikerült lezárnia a múltját, legalábbis a Lily iránt érzett, viszonzatlan szerelmét.

- Minden rendben, Perselus? – kérdezte aggódva, felkarját dörzsölgetve a nő, ő ugyanis nem viselt téli utazótalárt. A férfi gyors körülnézett, hogy láthatja, esetleg hallhatja-e őket, valaki.

– Albus üzent, hogy néhány rendtagot támadás ért – kezdett bele gyorsan. – Nem tudom, mi történt – fűzte hozzá, látva, hogy a nő máris szólásra nyitja a száját. – Menj csak haza. Ígérem, sietek! – tette hozzá, majd lábujjhegyre emelkedve futó csókot lehelt a nő homlokára. – Vigyázz magadra, kérlek… - fogta meg egy pillanatra az asszony kezeit, s mikor bólintott, elengedte azokat, és dehoppanált.

***

Este fél hétre járt az idő, mikor végzett az utolsó bájital elkészítésével is. Madame Pomfrey még mindig a sérültekkel foglalkozott. Ő pedig igyekezett nem toporzékolni, kezdett egyre inkább úrrá lenni rajta a mehetnék. Ám az egy kicsit mégiscsak furán venné ki magát, ha hirtelenjében távozna, hiszen mindenki úgy tartotta róla, nincsen se kutyája, se macskája, mégis kihez sietne haza karácsony előestéjén? Ahogy ezen tanakodott, kicsit késve bár, de megérkezett Albus is, odalépve hozzájuk, érdeklődött a sérültek állapotáról. Mikor tájékoztatták, Pitonhoz fordult.

– Perselus, kijönnél velem pár pillanatra? – emelte rá kissé fáradt tekintetét. A férfi magában néma hálát rebegett az igazgató felé. Ki fogja őt menteni. Nem tévedett, Albus azt mondta neki, nyugodtan távozzon, töltse csak a családjával az estét, innentől Poppy boldogulni fog. Piton kimérten bólintott, közben belül mosolygott, másra sem vágyott most. Gyors köszönés után sarkon fordulva sietett ki a helyiségből, s már a folyosóra érve dehoppanált.

***

A Fonó sori házba érve furcsa érzése támadt, eltűnt minden karácsonyi dekoráció, ami Alaric miatt már december óta kint volt a házban. Ráadásul se Rosmertát, se a fiát nem látta, s egyikük hangját sem hallotta. Pedig épphogy megérkezve a házba, egyből szokta hallani a fia hangját, majd a lépcső felől érkező gyors léptek zaját.

Ez jobb esetben egy dolgot jelentett, hívatlan és váratlan vendéget. Remélte, nem a lehető legkellemetlenebbet. Felnyögött, a feje fájni kezdett, s útját a családi könyvtár funkcióját is betöltő nappali felé vette. A kandalló párkányon már nem lógtak a zoknik, s nem is díszítette fenyőág, amin piros-arany díszek voltak rendre, a fia kívánsága szerint. Hiába volt színeiben tipikusan griffendéles a dekoráció, Perselus Piton, ha valakinek, akkor a kisfiának nem tudott nemet mondani.

A könyvtárban valóban tartózkodott valaki, akinek határozottan nem kellett volna ott lennie, majdnem felnyögött a göndör hajú, hagyományos stílusú boszorkánytalárt viselő nő láttán. Kellemetlenebb vendéget nem is tudott elképzelni.

– Bella… - üdvözölte hűvösen a nőt, aki horkantva fordult felé.

– Nocsak, Piton… - mérte végig megvetően. – Már azt hittem, haza sem érsz… - csóválta meg rosszallóan a fejét. – Csak nem a rendtagokat ápoltad? – gúnyolódott. – Nem félsz, hogy egyszer meginog benned a Sötét Nagyúr bizalma? – folytatta a kérdezősködést, tudomást sem véve, hogy az előzőre sem kapott választ. – Már alig várom! – nevetett fel. – Ígérem, akkor majd megmutatom a kedvenc kínzóbűbájaimat, drága Pitonkám…

Már megint az az átkozott fenyegetőzés, Piton egy lesújtó pillantással illette a nőt, s megkérdezte:

– Most is csak azért jöttél, hogy gúnyolódj, és légből kapott dolgokkal fenyegetőzz? – szólt kimért, szinte lusta hangján. Nem volt az az ember, akit könnyű kirángatni a lelki nyugalmából, de Bella közel járt hozzá. Főleg, hogy az az átkozott nőszemély akkor tartózkodott ott, mikor a családja is otthon volt. Remélte, nem terelődik olyan irányba a beszélgetés, hogy olyan témák kerüljenek elő, amiről még nem beszélt Rosmertával. – Ugyan, Bella… - csóválta a fejét. – Mindannyian tudjuk, hogy csupán a szád jár, és ez az egész nem több mint üres fenyegetőzés… - tette hozzá lenézően.

– Nevess, Pipogyi, amíg nevethetsz! – szólt hűvös kimértséggel a nő, olyan pillantással illetve a bájitalmestert, amitől annak a hátán felállt a szőr is. Egy pillanatra megállt benne az ütő, azt hitte, a másik tud valamit, az az őrült, gyilkos nézés... Válaszul keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt, s úgy kérdezte:

– Nem gondolod, hogy a Nagyúr már számtalanszor próbára tette a hűségemet? – vonta fel a szemöldökét. – Nála kevés bizalmatlanabb ember létezik… - A nő gyilkos kacajjal vágott közbe.

– Mindenkinek vannak titkai, Piton! – vágta rá dühösen. – Főleg a legjobb okklumensek egyikének! – mutogatott rá, miközben hevesen gesztikulált. Nos, igen. Bella rátapintott a lényegre, ha nem lenne olyan képzett abban a mágiaágban, sosem tudta volna ilyen jól eljátszani a kettős ügynök szerepet. – Csak arra vigyázz, nehogy valaki rájöjjön a te titkodra! – tette hozzá hűvösen.

– Ismét a nagy szavak és üres fenyegetőzések… - sóhajtotta Piton, már kezdett belefáradni Bellatrix Lestrange mondhatni kissé őrült, újabban inkább gyerekesnek tűnő viselkedésébe. Nem tett jót a másiknak a sokévnyi azkabani fogság.

– Ezek a hárítások meg még inkább az én állításomat támasztják alá… - tette hozzá negédesen Bellatrix. A férfinak már sóhajtani sem volt ereje. Mi rosszat vétett, hogy karácsony előestéjén a nő őt boldogítja? Inkább odalépett az italos szekrénykéjéhez, hogy elővegyen belőle egy üveggel a legjobb Lángnyelv whiskyjéből. Mellette ott állt néhány behűtött pohár is. Nem gondolta úgy, hogy meg kellene kínálnia a másikat, így csak magának töltött.

– Még sokáig szándékozol boldogítani, Bella? – kérdezte ridegen, miután nagyot kortyolt az erős italból, ami valósággal végigmarta a torkát.

– Azt ne mondd, hogy dolgod van, Piton! – hördült fel a nő. – Karácsony előestéje van! – mutatott rá roppant frappáns módon. – Neked meg nincs se kutyád, se macskád… - húzta el a száját. – Azt ne mondd, hogy vársz valakit! – csillantak fel mohón a szemei. A nő a következő pillanatban már kíváncsi, szinte mohó pillantásokat vetett a bejárati ajtó irányába.

– De vannak évközben diákjaim… - felelte a megszokott, hűvös kimértséggel Piton, aki eltökélte, nem hagyja, hogy a másik kizökkentse őt a béketűréséből. – Ők épp elég bosszantóak – tette hozzá. – Talán megérted, ha szívesebben tölteném egyedül ezt az estét, mint a te társaságodban. Bár igazán kecsegtető az ajánlat… - biccentett felé.

– A gúnyolódás, mint látom, még mindig megy… – felelte a nő, mintegy szórakozottan végighúzva kezét a kandallópárkányon, majd vetett egy szinte szórakozott pillantást ujjbegyeire. Piton tudta, hogy miért tette.

– Egyrészt nem mindenki tart házi manókat, Bella… - húzta el megvetően a száját. Sosem értette, hogy a varázslóknak mi szükségük van ilyesfajta, elnyomott szolgálókra, mikor egy-egy varázsige segítségével maguk is bármit könnyen és gyorsan megoldhatnak. – Másrészt nem hallottál még konzerváló bűbájról? – kérdezte, s pohara pereme fölött figyelte a továbbiakban a nőt.

– Tudod, drága Perselus… - pillanatnyi hatásszünetet tartott, a férfi pedig igazán kíváncsi volt, még mindig mit akar tőle.

– Kibököd még ma, hogy mit kellene tudnom? – vágott közbe Piton, kezdett türelmetlenné válni, tényleg nem úgy tűnt, mintha Bella egyhamar távozni szeretne, ő pedig úgy tervezte, a családjával fogja tölteni az estét, és kifejezetten utálta, hogy valaki keresztbe húzza a számításait.

– A türelmetlenség sosem erény – mosolygott sokatmondóan Bella. Piton csak a szemeit forgatva kérdezett vissza: Játszod még a költőt, vagy még kibököd ma, hogy mit akarsz? – Csak tájékoztatni téged arról, hogy ne aggódj, mindenkinek van gyengepontja. Még neked is! – sziszegte. – Amit meg fogok találni, és garantálom, hogy ott foglak megszorongatni, ahol a legjobban fáj! – dühöngött tovább.

Piton unottan ásított egyet, bár belül fortyogott, és nem kicsit tartott ettől a lehetőségtől, de mint mindig, most is remekül álcázta az érzéseit.

– Ezt már eddig is tudtam, Bella – vonta meg a vállát. – Szerintem veled egy szinten álló személyen kellene fogást keresni – tette hozzá kedvesen. – Mert az, amit annyira említesz, nekem nincs. – Bellatrix felhorkantott, és hitetlenkedő pillantással méregette őt.

– Mindenkinek van gyengepontja, Piton! – szinte visította, ahogy csontos ujját a férfimellkasára szegezte.

– Akkor keresd meg, és szólj, ha rábukkantál! – rándult meg Piton ajka.

– Mily’ bájos! – dörrent rá a nő. – Meglátjuk, akkor mennyire lesz kedved kötekedni, Piton! – köpte megvetően.

– Ha létezne ilyen, akkor már megtaláltad volna, és nem fenyegetőznél, hanem lépnél is valamit, Bella… - jegyezte meg undorodva. A nő orrát felhúzva jegyezte meg:

– Meglátjuk, meddig lesz kedved visszavágni! – horkantotta, majd néhány pillanatra elhallgatott. A két halálfaló némán nézett farkasszemet  egymással. Végül Piton megunta. No, nem a hallgatást, hanem a drága ideje elrablását.

– Épp kipihenném az előző félév fáradalmait – jegyezte meg hűvösen Piton. – Szóval, ha nincs más mondanivalód, Bella, akkor akár távozhatnál is… - préselte össze szigorúan az ajkait.

– Akarok-e még valamit? – kacagott fel a nő. – Igen, akarok… - nézett rá sötéten, téve felé egy fenyegető lépést. Nocsak, ez még Perselusnak is új volt, nem nagyon szokott így fellépni vele szemben a nő. – Nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de hagyd békén Dracót, hadd végezze a dolgát – jegyezte meg megvetően. – Nem téged bízott meg a Nagyúr Dumbledore megölésével! – sziszegte. – Azt hiszed, a húgomnak tett esküd feljogosít erre? – horkantott fel. – Tévedsz! A feladat rá lett bízva! Draco döntött arról, hogy csatlakozik hozzánk, és büszke is erre! Büszke arra, hogy a Nagyúr máris ekkora feladattal bízta meg! Nincs nagyobb dicsőség egy halálfalónak, mint egy ilyen megtiszteltető feladatot kapni! – folytatta gőgösen. Mit sem törődve a férfi lesújtó pillantásával, folytatta. – Személyesen végezhet a sötét oldal egyik legnagyobb ellenségével! Nem fogod elvenni az ő dicsőségét, Piton!

– Ezt azért sem tehetném meg, mert Dumbledore halála esetén is szüksége lehet kémre a Nagyúrnak a sötét oldalon – felelte rideg kimértséggel a férfi. Egyre nagyobb önuralmába került érzései elrejtése. Nem járt más a fejében, minthogy a beszélgetésüknek lehet fültanúja is, Rosmerta, és talán a fia is… Hogy nézhetne utána a fia szemébe? Hogy fogja elmagyarázni a nőnek? Nem akarta, hogy így tudja meg.

Próbált koncentrálni, hátha megérzi legalább egyikük mágiájának kisugárzását, bár tudta, felesleges próbálkozás. Volt egy védelmi bűbáj, ami elfedte őket; személyesen ő fejlesztette ki. Azonban minden varázsló mágiájának van egy sajátos lenyomata, és vannak nagy erejű mágusok, akik képesek ezt megérezni, így az álcázó bűbáj leple alatt lévő emberről is tudomást szerezhettek. Bellatrix Lestrange-nek, nehogy könnyebb legyen az életük, volt érzéke ehhez.

Bizonyára alkalmazta őket a nő, mikor a falu köré felhúzott riasztó bűbájok jeleztek. A település határában lehet csak hoppanálni, vagy éppen dehoppanálni, ott végzett el Piton egy bűbájt, ami láthatatlan határt vont az épületek köré, egyúttal jelzett, ha olyan ember érkezett, akinek alkarján ott a Sötét jegy.

– Micsoda naiv gondolatok, Piton! Azt hittem, racionálisabban gondolkozol… - eresztett meg felé egy gúnyos mosolyt. – Szerinted, ha ledől az egyetlen bástya, lesz még szükségünk kémre? Dumbledore Atlaszként tart a vállán egy általa tökéletesnek képzelt világot, törékeny, mint a kristályüveg, ha ő elbukik, az egész darabjaira hullik…

– Nem is tudtam, hogy egy költő veszett el benned, Bella… - jegyezte meg fáradtan Piton. – Ha be kell egyszer épülnöd a mugli világba, akkor talán lehetnél író.

– Feltűnően jó kedved van, Piton – mondta ellenséges hangon a nő. – Csak nem leplezni próbálsz vele valamit? Mintha ideges lennél… - pislogott rá kedvesen. – Talán most kellene találgatnom, hogy ki a gyengepontod.

Gyenge pont. Nem sok volt neki, csak a családja és Albus. Ám a világ úgy tudta Eileen Prince-ről, hogy halott, Rosmertával való kapcsolatáról pedig senki sem tudott az anyján és az igazgatón kívül. Szóval emiatt sem aggódott. Igazándiból maga volt a csoda, hogy ennyi ideig sikerült eltitkolniuk a kapcsolatukat, ami közel két évtizede tartott.

Már roxfortos diákként is szimpatikusnak találta a nőt, bár akkor még csak úgy tekintett rá, mint egy emberre, akinek kedveli a társaságát, sosem beszélt többet a kelleténél, és szavait sokszor ugyanúgy áthatotta a szarkazmus, mint az övét, törékeny alkata ellenére sugárzott belőle egy megmagyarázhatatlan erő, amit nem csodált, hisz igencsak korán kellett a saját talpára állnia. Még az első háborúban elvesztette a szüleit, az ő öröküket vitte tovább azzal, hogy nem adta fel a kocsma üzemeltetését. Aki egy ilyen helyet üzemeltet, nem árt, ha komoly fellépéssel rendelkezik, miközben határozottságot is sugároz a körülötte lévőknek. Ám akkor még sosem gondolt arra, hogy esetleg több lesz közöttük szimpátiánál.

Az ő történetük később, évek múltán kezdődött, amikor Perselus nem csak a Roxfortban végzett, de a bájitalmesteri képesítést is megszerezte, ám munkát nem tudott találni származásának köszönhetően. Az apja hírhedt fekete mágus volt, a nevéhez számos sötét és gonosz tett kötődött, ami nem jelentette éppen a legjobb ajánlólevelet egy munkahelyre sem.

Utolsó reménységeként tekintett Albus Dumbledore-ra, aki köztudottan nem adott az ilyen előítéletekre, emlékezett arra is, hogy annak idején hajlandó volt engedélyezni, hogy egy vérfarkas az iskolában taníthasson. Onnantól kezdve néhány sötét felmenő mit számíthatott? Más kérdés, hogy nem csupán múltja és családja van, hanem az alkarján neki is ott volt a Sötét Jegy. Nem volt más választása, úgy kényszerítették bele a halálfalói kötelékbe. Azzal fenyegették, hogy megölik azt a személyt, aki a legfontosabb szerepet játszotta az életében, az anyját, Eileen Prince-t.

Tudta, hogy az apja szemrebbenés nélkül váltaná be az ígéretét, miszerint kezeskedne azért, hogy végignézhesse az anyja hosszú szenvedését, higgye el, a halálfalóknak, ha kínzásról van szó, igencsak határtalan a fantáziájuk. De ne aggódjon, ha nem bírja tovább nézni a szenvedését, akkor majd megkegyelmezve megölheti. Nem volt szüksége hatásosabb fenyegetésre, tekintve hogy hatalmas varázserejét apai ágról örökölte. Ám mivel fiatal volt még, az meg sem közelítette a másik tudását és erejét.

Összefoglalva, alkarján a jeggyel kért találkozót az iskola igazgatójától, aki nem visszakozott, ráadásul feltűnően hamar válaszolt is neki. Úgy volt, hogy a roxmortsi Három Seprűben találkoznak. Előbb ért, mint a megbeszélték, de ezt egyáltalán nem zavarta, belépve a kocsma ajtaján hihetetlen nyugalom lett rajta úrrá, kicsit ismét diáknak érezhette magát. A pult mögött akkor is Rosmerta állt, akit addigra már a Madame jelzővel illettek vendégei, Perselusnak ötlete sem volt, hogy honnan jött ez, kételkedett benne, hogy az asszony kerítőnőként ténykedne, vagy bármi hasonló.

Rosmerta arcán széles mosoly terült el, ahogy megpillantotta őt.

– Régen láttalak, ifjú Piton! – köszöntötte, amit a fiatal férfi egy biccentéssel viszonzott. A nő szemöldöke felszaladt, de nem firtatta a kimértségét. – Mivel szolgálhatok? – kérdezte, továbbra is a pultot törölgetve.

– Egy vajsörrel – Piton a kedvenc italát kérte, amit diákként is szokott.

– Látom, vannak dolgok, amik nem változnak… - Piton homlokát ráncolta a megjegyzést hallva. Most komolyan beszélgetést próbál kezdeményezni vele a másik? Mert akkor rossz embernél próbálkozik.

– Ha ennyire cseveghetnékje támadt, kisasszony, akkor talán kezdetnek elárulhatná azt, hogy Albus Dumbledore igazgató úr megérkezett-e már.– Igen – felelte. – Azt mondta, küldjelek fel nyugodtan, de szerintem kis ideig még ráérsz, mert felfelé menet leállította egy nő, beszélgetni kezdtek, és fel is ment vele. Ha jól emlékszem, Sybill Trelawney volt az – ráncolta a homlokát.

Perselus majdnem megsajnálta a mágust, ismerte Sybillt és az ő hóbortjait, amikor másodikas volt, a nő akkor végzett, már akkor őrületbe kergette a diákokat. Úgy tudta, a Roxfort után Görögországba ment, hogy megkeresse ősi gyökereit, és továbbfejlessze képességeit, ahogy ő nevezte. Ha igaz is volt a rokonság, a nő semmit sem örökölt ősei jósképességéből.

– Mennyi ideje mentek fel? – kérdezte végül. Mire Rosmerta azt felelte, hogy úgy fél, legfeljebb háromnegyed órája. Perselus bólintott, majd egy húzásra megitta vajsöre maradékát. Átlagember nem bír ki többet tíz percnél Sybillel összezárva. Ideje lesz megmentenie az igazgatóurat. Így miután kifizette az italt, megkérdezte, melyik szobába mentek fel.

– A hármas szoba kulcsát kapták meg – felelte a nő. Ennyi elég volt Pitonnak, egy biccentés után már távozott is. Az emeletre vezető lépcső rozoga volt, illett az egész kocsma régies hangulatához, a fokok recsegtek, ahogy rájuk lépett. Az imádság tartotta őket egyben, vagy inkább a varázslat.

Balra fordulva szinte egyből megtalálta a keresett szobát. Nem volt kenyere a hallgatózás, de mikor körülnézve látta, hogy senki nincs rajta kívül a folyosón, fülét az ajtóra szegezte. Egyből meghallotta a halk beszélgetést, a nő hangja furcsa, monoton, már-már földöntúlinak tetsző volt, miközben beszélt. Mintha egy verset, vagy hasonlót szavalna:

„Közeledik az egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… Azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt… A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik… Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli…”*

Rajtakapták, hogy hallgatózik, valaki épp akkor akart távozni a szomszéd szobából, mielőtt eltalálhatta volna a másik által kibocsátott bűbáj, dehoppanált, ám a kocsmából nem lehetett így távozni biztonsági okokból. Csupán a földszinti raktárig jutott, egyenesen Rosmerta elé érkezve. Zihálva kérte a nő segítségét, az bólintott, majd elvégzett egy transportus bűbájt a saját lakásán.

– Várj meg ott… - kérte, miközben a kezébe nyomott egy zsupszkulccsá átalakított üres üveget. Piton akaratlanul is bólintott, bármire igent mondott volna, jól tudta, mivel jár az, ha azon kapják, hogy kihallgatják az igazgató magánbeszélgetését, Sötét Jeggyel a karján. – Egy. Kettő. Három – suttogta a nő, s a férfi már érezte is a köldöke környéki rántást. Ahogy megtörtént, már átkozta is magát azért, hogy gondolkozás nélkül bízott a másikban, ennyi erővel a zsupszkulcs magával az aurori parancsnoksággal is összeköttetésben lehetett volna. Valamiért tudat alatt már akkor is feltétlenül bízott Rosmertában.

Bellatrix néhány perccel később távozott. Piton magára maradt a gondolataival, legalábbis néhány percre, ugyanis a Fonó sori ház a falu szélén állt. Azért csak néhány percre, mert a ház visszakerült az eredeti állapotába, ahogy Bellatrix elég messzire került tőle. Igen, ahogy ez megtörtént, megszűnt a helyiségekre bocsátott álcázó bűbáj, olyan volt a lakás, mint amikor pár nappal korábban távozott. Aztán egyszer csak meghallott egy halk szuszogást, megfordulva szembe találta magát a villámló tekintetű Rosmertával.

– Jó téged újra látni, Perselus… - szólt hűvösen keresztbe fonva karjait a mellkasa előtt. Az arcára volt írva, hogy bizony mindent hallott. Nem fogja most megúszni a nagy beszélgetést.

– Beszélnünk kell… – préselte össze az ajkait a férfi, mire a nő homloka ráncba szaladt, majd felnevetett:

– Nocsak! Mily’ időben döbbentél erre rá! – szűrte a fogai között.

– Alaric? – kérdezte halkan, szinte nyakát behúzva, sosem volt egy határozatlan ember, de ez a helyzet kissé elbizonytalanította, megtörte a keménységét. Fény derült a titkára.

– Riasztott a bűbáj, hogy érkezik valaki, akinek ott a Sötét Jegy a karján, mikor láttam, hogy nem te vagy, hanem Bella, akkor megkértem anyádat, hogy menjen haza a fiúnkkal, hamarosan utánuk megyünk – felelte felettébb nyugodt hangon.

– Miért nem mentél velük? – kérdezte, furcsának találta, hogy a nő megpillantva Bellatrixot, nem ment a többiekkel.

Voldemort első rémuralmának idején Piton viszonozta a nő segítségét, amit a fogadóban nyújtott azon az estén, amikor kihallgatta Albus beszélgetését a jósnővel. Egyszer arra ért az egyik rejtekhelyre, hogy Bellatrix épp a nő kínzásával szórakoztatja magát, mert úgy gondolta, hogy Rosmerta birtokában lehet néhány értékes információnak, hiszen az emberek nyelve megered néhány pohárka ital után. Úgy döntött magánakcióba kezd, és saját eszközeivel kifaggatja az asszonyt.

Az asszony már félholt volt, annyira meggyötörték a testét-lelkét egyaránt. Bella sátáni kacajt hallatva fordult Piton felé, akiről akkor még Bellatrix is elhitte, hogy a sötét oldalnak kémkedik, azért keresi Dumbledore kegyeit. Közölte, hogy vigye haza annak a semmirekellőnek a kis kedvencét. Piton alig tudta leplezni a vonásait, igen, nyilvánvalóan, a felsőbb okokból kifolyólag, Rosmerta is végzett az övéhez hasonló szolgálatot a világos oldal számára. Hiszen egy halálfaló nyelve is megeredhet némi alkohol után, s így kedve támadhat erről-arról dicsekedni, hangosan tervezgetni.

Tekintve, hogy az ominózus eset után a nő napokig élet és halál között lebegett, miközben Poppy és Perselus együtt küzdött érte. Akkor kezdődött el a barátságuk a sorsközösség kapcsán, s lassan fordult át szerelembe. A férfi a történtek ismeretében, úgy gondolta, hogy nagyon jó oka volt Rosmertának a Fonó sori házban maradni.

– Mert úgy sejtettem, hogy okkal van itt – felelte továbbra is hűvös, kimért hangon az asszony. – Tudod, eddig is éreztem, hogy titkolsz valamit… - élesen szívta be a levegőt, mintha csak erőt gyűjtene a folytatáshoz. – És milyen jól éreztem! Tudod, hogy megértem, hiszen jártam hasonló cipőben, a munkád néha titkolózással jár. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem mondhatsz el mindent egyből… De ezt azért mégsem kellett volna elhallgatni, nem gondolod?! – lépett hozzá közelebb. – Most nem egy veszélyes feladatról van szó, amiről egyelőre jobb, ha nem tudok, Perselus! – csattant fel. – Hanem Albus Dumbledore megöléséről! Mi folyik itt, Perselus?! – látszott rajta, hogy nem fogja beérni azzal a felelettel, miszerint nem mondhatja el.

A férfi fáradtan sóhajtott, megadta magát, tényleg felesleges tovább titkolnia. Főleg, hogy nem tud egyről a kettőre jutni a kutatással, ami arra irányul, hogy megállítsa a méreg terjedését az igazgató szervezetében, csak lassítania sikerült. Néha kételkedett benne, hogy ezzel jót tesz a férfinek.

Lehet, a helyében ő másképp döntött. Miért szenvedjen hosszú ideig, ha az út végén nem vár rá más, mint még nagyobb szenvedés és a halál? Meghalhatna méltósággal, nem akkor, amikor már szó szerint beleőrül a fájdalomba, ami átjárja teste minden porcikáját?

Ez az állapotjelző bűbájok alkalmazásakor jutott eszébe mindig, aztán rájött, hogy ahogy az igazgató, úgy ő sem adná könnyen meg magát. Bár kételkedett benne, hogy Albus azért küzd még, hátha megtalálja a gyógymódot. Az idős varázsló egyszerűen a varázsvilág békéjéért és jövőéért akart küzdeni az utolsó leheletéig. Perselus pedig a családjáért tette volna meg. Rosmertáért, a fiáért és az anyjáért, akiknek szükségük van a védelmére, s egyúttal rá. Néha az élet felülírja az ember értékrendjét, van, hogy nem a büszkeség, a saját értékrend lesz a legfontosabb, hanem azok, akikért addig is harcolt. Egyszerűen voltak emberek, akiknek szükségük volt rá. Nem hagyhatta őket cserben.

– Üljünk inkább le, rendben? – csípte össze gondterhelten a homlokát az orra fölött. Fejével a kandalló előtt álló fotelek felé bökött

– Nos? – kérdezte a nő továbbra is hűvösen, kissé előrébb dőlve ültében.

– Invito Lángnyelv whisky és poharak! – Lerogyva, varázslattal hívta magához még azokat a dolgokat, amikre úgy érezte, szükségük lesz ehhez a beszélgetéshez. A nő pedig töltött maguknak, majd letette Perselus elé a poharat. Ebből a gesztusból tudhatta, bizony neheztel rá a nő.

– És most? – kérdezte Rosmerta, anélkül, hogy egy kortyot is ivott volna, helyette csak forgatta ujjai között a poharat. – Beszélnél is végre? – szűkült össze a barna szempár gyanakodva. – Esetleg azt várod, hogy én kérdezzek, hátha nem jut eszembe minden? – préselte össze vékony vonallá az ajkait.

– Mindent hallottál? – Rosmerta válaszul élesen szívta be a levegőt, tekintete pedig villámokat szórt. – Ami végül is lényegtelen, elvégre jogod van tudni mindent…

– És milyen kedves, hogy erre ennyi idő után rá is jöttél! – rándult meg a nő ajka, ahogy ingerülten reagált. – Szóval akár kezdhetnéd a legelején is –remegő kezéből inkább az asztalra tette a poharat, s úgy fordult, hogy előredőlve mélyen a férfi szemeibe nézhessen. – Hallgatlak, Perselus!

Piton megadóan sóhajtott, most elmond mindent, és utána vízözön. A nő mérhetetlenül haragudni fog rá, és úgy érezte, látni sem akarja majd. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem beszélt időben a feladatáról, kicsit remélte, hogy a botrány kirobbanásakor Rosmerta csalódottságában önként távozik majd, messze kerülve a háború felé sodródó angol varázsvilágtól. Tudta, hogy a nőnek élnek még rokonai a világ másik részén. Ausztrália messze van, és ha rosszul alakulnának a dolgok, ő legalább biztonságban lenne a fiúkkal együtt. Más kérdés, hogy akkor Perselus nem láthatná se őt, se Alaricot, talán soha többő. A szíve szakadna bele, de vannak helyzetek, amikor az észnek felül kell kerekednie a szíven.

Igen, most érkezett el az a pillanat, amikor kérés, könyörgés nélkül sikerül elérnie, hogy a nő maga mögött hagyja Angliát, még időben, a háború tényleges kitörése előtt. Már kezdett is volna bele a magyarázatba, eldöntve, hogy nem fog finomkodni, mikor jelzett a bűbájuk, miszerint valaki varázslattal megérkezett a falu határába.

– Azt hiszem, Albus még nem tudja, hogy nem ide kell jönnie… - jegyezte meg negédesen Rosmerta. – Bár ezt egyáltalán nem bánom, mert hozzá is lenne egy-két kérdésem. Biztosra veszem, hogy az ő keze is benne van ebben az egészben! – villant meg a tekintete.

Perselus erre nem tudott mit mondani, az extra riasztó bűbáj nem kapcsolt be, szóval nem halálfaló érkezett. Felállva odalépett az ablakhoz, s a függönyt félrehúzva látta, hogy valóban Albus Dumbledore közeledik feléjük a hátsó udvaron keresztül, egyik kezével az utazó talárját próbálta szorosabban összefogni, míg sérült jobbjával azért küzdött, hogy a tomboló hóviharban magán tudja tartani elmaradhatatlan süvegét. Nem a felbukkanása lepte meg, hisz számított rá, karácsony előestéjén az igazgató rendszeres vendég volt náluk, annak révén, hogy jó kapcsolatot ápolt Pitonnal, Eileennal és Rosmertával egyaránt.

Hó és vihar, jutott akaratlanul is Piton eszébe, milyen jól illik az este hangulatához, sosem volt még ilyen fagyos Rosmerta körül a levegő, szinte tapinthatóvá vált a csönd. Mégis a nőre pillantva tudta, hogy lelke mélyén komoly érzelmi viharok dúlnak. A bájitalok mestere úgy érezte, hogy egy csepp nem sok, de annyi karácsonyi hangulata sem maradt. Fájó volt a rádöbbenés, hogy pont a szeretet ünnepén vesz erőteljes, talán örökre nyomot hagyó fordulatot a kapcsolatuk.

Talán ha Rosmerta kisétál az életéből a fiával együtt, nem lesz több lehetősége, hogy elmondja neki, mit miért tett. Pedig annyira szerette volna! Másképp tervezte, most még abban is kételkedett, hogy búcsút vehet a fiától, s még egyszer magához ölelheti őt. Nem tartotta magát egy érzelgős embernek, de erre a gondolatra most mégis csípni kezdte a szemét valami. Lassan útjára indult egy könnycsepp. Nem akarta, hogy lássa a másik, milyen nehéz ez most neki is, még átlátna a szitán… Úgy tett, mintha keresztbe fonná karjait a mellkasa előtt, s bal keze ujjaival elmorzsolta könnyét.

– Igazad van – bólintott lassan. – Valóban Albus érkezett meg.

– Talán másra számítottál? – kérdezte gúnyolódva az asszony. – Bár jogos! – sziszegte. – Abból kiindulva, amit néhány perce hallottam, azon sem lepődnék meg, ha te másvalakire számítanál.

Ha a nő alkalmanként gúnyolódott vele az annak a jele volt, hogy sikerült ilyen-olyan módon kicsit magára haragítania őt. Bár most kételkedett benne, hogy csak kicsit… Mégsem firtatta, dacára annak, ha máskor így viselkedett a másik, egyből megkérdezte, rosszat tett-e, mert nem szeretett nemhogy veszekedni, de még civakodni sem, mert akaratlanul is a saját gyerekkora jutott eszébe, ami finoman fogalmazva, nem volt éppenséggel békés.

– Az előző ígéreted ellenére sem vagy hajlandó beszélni? – Láthatóan nem igazán imponált neki a hallgatása. – Merlin szerelmére! – szitkozódni sem hallotta túl gyakran a másikat. – Legalább megtisztelnél azzal, hogy rám nézel, ha egyszer hozzád beszélek?! – A férfinak megfordulni sem kellett, tudta, hogy a nő felpattant, ugyanis hangosan nyikorgott a fotel. – A fenébe is, Perselus! – Egy újbóli szitkozódás. – Felfogod te egyáltalán, hogy van egy fiad, vagy agyadra ment a titkolózás?! És amikor valamire igent mondasz, elfelejted, hogy rá is gondolnod kell? – állt meg mellette csípőre tett kézzel az asszony.

Perselus Piton összepréselt ajkakkal bámulta az orra előtt lógó függönyt, amit már visszaeresztett a helyére. Így nem láthatott ki, de úgy számolta, Albus körülbelül most érheti el a hátsó bejárati ajtót. Nem tévedett, a nehéz faajtó nyikorogva tárult fel. Nem ártana egy olajozó bűbáj, jutott eszébe, a következő gondolata pedig az volt, bár mindent ilyen könnyen meg lehetne oldani egy varázslattal.

– Megjöttem! – szólt vidám hangon az igazgató. A bájitalok mestere pedig elhúzta a száját; hogy képes a másik még ilyenkor is vidám maradni? Neki régóta nehézkesen megy a nevetés. Miért más ebben is az öreg mágus? Hiszen tudja, hogy a napjai meg vannak számlálva, s az újabb háború ma-holnap kitör, miközben Potter felkészítése még sehol sem tart.

– Már izgatottan vártunk! – fordult vicsorogva Rosmerta az igazgató felé. Piton látta a nőn, hogy egyre inkább szeretne mindent tudni. Ő maga sóhajtott, vannak elkerülhetetlen dolgok.

– Minden rendben veletek? – kérdezte gyanakodva az idős mágus, ahogy belépett a helyiségbe. – Hova tűnt a karácsonyi varázslat? – mutatott ép kezével körbe.

– Itt járt Bellatrix Lestrange… - Rosmerta megvetően köpte a nő nevét. – Valahogy utána már nem volt semmi kedvem megszűntetni a leplező bűbájt… De tessék, nehogy szó érje a ház elejét! – Intett egyet a pálcájával, mire minden olyan lett, amilyen pár nappal korábban, mielőtt elindultak volna a fiúkkal annak nagymamájához, majd onnan Roxmortsba, illetve a Roxfortba. – Perselus nem túl beszédes. – Egy lesújtó pillantással illette a férfit, aki sóhajtott egyet. – Pedig Bella igazán érdekes dolgokat emlegetett… - hümmögött elgondolkozva az asszony. – Például Draco feladatát, amibe Perselus megpróbál, vagy mondjam azt, hogy köteles közbeavatkozni…

– Nem mesélted még el neki, Perselus? – kérdezte szomorkás hangon az igazgató, aki kissé csalódottnak is tűnt. A bájitalok mestere helyett a kocsmárosnő válaszolt:

– Úgy tűnik, mintha tudtam volna róla?! – kérdezte magából kikelve. A férfi fáradtan dörgölte meg a homlokát, majd odalépve a fotelekhez, odavarázsolt még egyet, hogy az igazgató is helyet foglalhasson. – Most végre mondani is fogsz valamit? – kérte számon a nő.

– Elmagyarázunk mindent, kedves Rosmerta. – A férfi helyett az igazgató szólalt meg, amit az érintett egy kissé sérelmezett, kételkedett benne, hogy Albus úgy mondaná el a dolgokat, ahogyan ő maga szeretné.

– Ez esetben hallgatlak, Albus! – jelentette ki a nő szigorúan a mágus felé fordulva, miközben karjait keresztbe fonva a mellkasa előtt, helyet foglalt.

– Az ifjú Malfoyt, tizenhetedik életéve betöltése után Voldemort kényszerítette arra, hogy belépjen a halálfalók közé… Perselus elmondása szerint Voldemort azzal fenyegette, máskülönben megöli az anyját.

Perselus komoran biccentett, miközben ő is leült. Neki nem kellett bemutatni az ilyen fenyegetéseket, amik úgy tűnik, időtlenek, ha megfelelő személynél alkalmazzák őket, hiszen ő maga is hasonlóan kegyetlen módszerrel vált halálfalóvá. Hasonlítottak a keresztfiával, bár az apjuk azon volt, hogy sajátos nevelési módszerükkel kinevelje belőlük az érzelem legapróbb csíráját is, célt nem tudott érni.

– Lucius Malfoy sosem volt különösebben értékes Voldemort számára – folytatta a férfi. – Csak egy átlagos halálfaló lett volna erejét tekintve, akkor kezdett el érdeklődni iránta Voldemort, mikor eljegyezte az aranyvérű Narcissa Malfoyt, a Black-család minden tagja köztudottan nagy varázserővel bír, valamint született egy jóslat, ami az új generációra vonatkozott, Narcissa Malfoy, vagyis akkor még Narcissa Black gyerekére. Ez szerint Dracóval fog kiteljesedni az erő, és azt akarta, hogy az azzal rendelkező varázsló vagy boszorkány majd az ő szolgálatába álljon…

– És Bellatrix? – kérdezte homlokát ráncolva Rosmerta, láthatóan most, hogy elkezdtek mesélni neki, egyre nyugodtabbá lett, s nyitottabbá vált a normális hangnemben történő társalgásra. – Hogyhogy nem kényszerítette arra, hogy gyereket szüljön?

– Bella valószínűleg emiatt lett olyan, amilyen – sóhajtotta Perselus, becsatlakozva a másik kettő beszélgetésébe. – Ő is tudott a jóslatról, de egy betegség miatt sosem lehetett gyereke.

Rosmerta kimérten bólintott, majd az igazgató felé fordult, ezzel is mutatva, hogy még mindig haragszik a férfire:

– Andromeda pedig azért nem érdekelte, mert muglit választott társául – kérdezte-állította. – Hiszen ő minél többre tartja a vér tisztaságát saját származása ellenére… - húzta el a száját.

– Ahogy mondja, kedves Rosmerta… - bólintott felé az iskolaigazgató.

– És ez hogyan magyaráz bármit? – csípte össze a nő gondterhelten a homlokát az orra fölött. – Miért akarja Voldemort egy gyilkosságra kényszeríteni? – értetlenkedett.

– Mert sötét mágiáról van szó – felelt Dumbledore helyett Piton. – Voldemort pedig úgy tartja, ahhoz hogy kiteljesedhessen, előbb valahogy a felszínre kell törnie… – dörgölte meg gondterhelten az orrnyergét.

– Gondolom Voldemort pedig úgy hitte, hogy ennek csak egy módja létezik – sóhajtotta gondterhelten a nő. – Mégpedig a gyilkosság – pillantott rájuk kérdőn. Perselus egyszerre bólintott az igazgatóval. – Mi lehetne rituálisabb, mintha az a világos oldal vezetője ellen irányulna?

– Sikeresen rátapintottál a lényegre, kedvesem… - sóhajtotta Piton.

Furcsa módon kicsit megkönnyebbült most, hogy a másik megtudott valamit. Érezte, hogy a lelkét nyomó mázsás súly könnyebbé válik. A két egymás melletti karosszékben foglaltak helyet, s közöttük ott állt egy kis dohányzóasztalka, amin ott nyugodott a nő enyhén reszkető balja, szerette volna megfogni, de félt, hogy a másik elhúzná a kezét.

– Bellatrix említett egy ígéretet, amit Narcissa Malfoynak tettél – jegyezte meg a nő kifürkészhetetlen arccal, nem pillantva se rá, se az igazgatóra. – Mi volt az? – kérdezte halk hangon.

– Hogy vigyázok Dracóra – felelte kimérten Piton, de látta a másikon, hogy nem elégszik meg ezzel a válasszal. – Nem volt más választásom, ott volt Bella is, muszáj volt letennem az esküt, máskülönben azt bizonyítottam volna, hogy teljes mértékben a világos oldalon állok.

Albus Dumbledore, mikor megszólalt, még ennél is tovább ment.

– Perselus ekkor még nem tudta, hogy kénytelen lesz maga kioltani az életemet, ha itt az ideje – szólt gondterhelten. – Akkor mutattam meg neki a sérült kezemet… – mutatta fel átok sújtotta végtagját. – Valamint megosztottam vele a Draco Malfoyról szóló jóslatot is – tette hozzá.

Rosmerta percekig hallgatott, de arcán látszott, hogy nem az esetleges düh vagy harag miatt teszi, hanem próbálja felfogni, megemészteni a hallottakat. Értetlenkedő arckifejezés ült az arcán, mikor ismét rájuk emelte a tekintetét, előbb rá, Pitonra, majd az igazgatóra.

– Maga ezek szerint megígértette vele, hogy nem engedi majd Draco Malfoynak véghezvinni a feladatát… – Inkább kérdésnek tűnt, mintsem megállapításnak, amit mondott. Az igazgató bólintott.

– Tudja, most szívesen megkérdezném, hogy arra nem gondolt, hogy Perselusnak esetleg családja van, hisz pont maga mondta, hogy segít majd nekünk eltitkolni a világ elől… - az idős varázslót egy fájdalmas, már-már csalódott pillantással illette. – Természetesen erre is választ várok – biccentett felé. – De jelen pillanatban jobban érdekelne az, hogy hogyan is gondolhatta azt, hogy ez az egy közbelépés majd megakadályoz mindent? – szaladt fel kérdőn a szemöldöke. – A Sötét Nagyúr nem a türelméről híres. Az nem jutott eszébe, hogy talán már ma-holnap arra fogja kényszeríteni a fiút, hogy gyilkoljon? – Még Piton is jogosnak érezte a kérdést.

– Nem – ő felelt az igazgató helyett. – Ő olyan, aki szereti mindennek megadni a maga módját. Gondolj a horcruxokra! – emlékeztette a nőt, aki komor arccal bólintott. Úgy gondolta, egy ekkora erőt csak egy ilyen nagyhatalmú mágus halálával illik szabadjára engedni.

– Értem – bólintott összepréselt ajkakkal a nő. – Ez esetben szeretném ismét feltenni az előző kérdést – rándult meg az arca. – Miért pont Perselust bízta meg a feladattal? – kérdezte számon kérően, szemeiben a csalódottsággal vegyült fájdalom könnyei csillogtak. – Nem gondolt arra, hogy családja van, és a végén nem csak attól kell majd rettegnünk, mikor kezd el kételkedni Voldemort a hűségében?

Ismét rátapintott a lényegre, gondolta magában Perselus. Az igazgató válasza azonban még őt is meglepte. Azt hitte, a másik úgy gondolkozott, mint ő, hogy ezzel a lépéssel a Pitonnak tett ígéretét akarja biztosítani. Miszerint úgy sejtette, a nő majd meg fog rá haragudni, és Angliát maga mögött hagyva a világ másik felére költözik közös fiúkkal együtt.

– Azért, amit mindig is mondogattam Rosmerta – mosolygott szomorkásan az idős férfi, horgas orrán egészen lecsúszott a szemüvege, de nem igazította meg. – Ma-holnap kitör a háború, s biztosítani akartam, hogy a világos oldalnak biztosan legyen egy olyan kémje a másik oldalon, akinek hűségében se itt, se ott nem kételkednek – magyarázta.

– Nem gondolta, hogy ezt elég nehéz lett volna kivitelezni? – kérdezte hűvösen a nő. – Szerintem nem sokan tudnának megbízni Perselusban azok után, hogy megölte a világos oldal legerősebb bástyáját?

Piton csak szórakozottan bólintott, egyetértett kedvese felvetésével, gondolatai azonban annyira az előző mondatok körül forogtak, hogy képtelen volt közbeszólni. Tényleg! Miként akarta ezt kivitelezni a másik? Már az is meglepte, hogy minden, amit az igazgató kitalált, egy jóval nagyobb terv része volt. Nem csupán azt akarta megakadályozni, hogy Draco Malfoy gyilkoljon.

– A végrendeletemben, amit halálom után a rend új vezetői megkapnak, tettem egy nyilatkozatot, miszerint én kényszerítettem Perselust arra, hogy megöljön – biccentett a férfi felé. – Benne lesz egyúttal mindaz, amit nektek is elmondtam – tette hozzá.

***

Perselus Piton sokszor lejátszotta magában azt a képzelt jelenetet, hogy mi lesz, amikor elárulja Rosmertának a feladatát. Gondolatban általában a vége az volt, hogy a hazugság súlya miatt a nő dühében vagy csalódottságában önként hátat fordít neki, kilépve az életéből, a fiával együtt. Nem ez történt, és ennek most már örült, főleg, hogy kiderült az igazgató valódi terve. Maga vigyázhat majd a családjára, nem kell elüldöznie őket, láthatja a fiát úgy, ahogy eddig. Ez pedig leírhatatlan boldogsággal töltötte el.

Nem volt csoda, hogy ezek után egyiküknek sem volt kedve a Fonó soron maradni, hiába volt ünnepi díszbe öltöztetve a ház. A történtek mintha nyomottá változtatták volna a helyiség egész atmoszféráját. Elveszett a varázs, hiába voltak ott a díszek.

Mielőtt elindultak volna, Rosmerta egy pillanatra megérintette a karját.

– Még felfutok az ajándékokért, rendben? – mosolygott minden öröm nélkül, a férfi pedig bólintott. Attól, hogy nekik már nem lesz igazán karácsonyi hangulata a mai napnak, s talán a következőnek sem, a fiúknak nem muszáj ebből érzékelnie még semmit. Kicsi volt, ötéves, hadd élhesse még meg a csodát, hadd legyen neki még meg az ünnep varázsa.

– Dumbledore-ral lent megvárunk – szólt a nő után, aki már felfelé haladt a lépcsőn. Még egyszer körülnézett a nappaliban. Mennyi ideig díszítették… S mennyire élvezte a fia! Emlékezett rá, hogy egy-egy egyszerűbb varázsnál engedte, hogy Alaric is fogja a pálcát, mintha csak ő maga varázsolna. Elszorult a szíve, ahogy most felemelte a varázspálcát, hogy leplező bűbájt bocsásson a nappalira, majd végigjárva a házat, minden feldíszített helyiséggel hasonlóképpen járt el. Tudta, hogy Rosmerta azért nem ért még vissza, mert ő az emeleten teszi ugyanezt.

Pár perccel később azonban lezárták a házat. S kint a szabadban Perselus megállapította, hogy a hóvihar és a tomboló szél egy cseppet sem csillapodott. Talán rosszabb is volt a helyzet, mint pár órával korábban, amikor megérkezett. Korábban úgy gondolta, hogy a vihar tombolása szinte előrevetíti kapcsolata végét Rosmertával, de inkább a hó fehérsége, tisztasága érvényesült. Mondhatni újrakezdték, tiszta lappal, s magában a férfi is megfogadta, nem fog többet titkolózni a másik elől, akire eddig is mindenben számíthatott. A gondokat most is együtt fogják majd megoldani valahogy. Kérdéses a miként, de mit számított, ha volt valaki, akire támaszkodhatott?

– Legalább a fiúnk kívánsága teljesült. – sóhajtotta Rosmerta, belekarolva a férfibe, aki bólintott. Igen, jól emlékezett, hogy a fiúk fehér karácsonyt kért idén a Christmas Fathertől , vannak dolgok, amik varázslat nélkül teljesülnek.

– Indulhatunk, kedves? – kérdezte, mire Rosmerta bólintott. – Akkor anyámnál találkozunk, igazgató úr! – biccentett az idős mágus felé, majd párjával együtt dehoppanált.

Természetesen mikor megérkeztek, az anyja, Eileen, egyből megérezte a két felnőtt közötti feszültséget, amit az igazgató érkezése még tovább fokozott. Látszott rajta, hogy szívesen kérdezne, ám mikor odalépett hozzá Perselus, hogy egy öleléssel üdvözölhesse őt, a fülébe súgta kérését:

– Ne most, anya… - A nőn látszott, hogy nehezére esik ezt elfogadni, mégis bólintott végül. Inkább beljebb terelte őket a nappaliba, ahol Alaric a fa előtti kanapén ült, s csillogó szemekkel figyelte a feldíszített fenyőt. Szülei érkezésére azonban rögtön felkapta a fejét, s nevetve szaladt feléjük, egyből felkéredzkedve apja karjaiba. Nyomott egy-egy cuppanós puszit mindkettőjük arcára. Ám a szeretetáradatból természetesen az igazgató sem maradhatott ki.

Vannak pillanatok, és vannak emberek, amik feledtetni tudják a gondokat, bajokat. Ilyen volt Perselus és Rosmerta számára jelenleg Alaric. A két felnőtt a kisfiúkkal együtt a karácsonyfa alatt üldögélt, és mosolyogva nézte, ahogy a kisgyerek sorra bontogatja ki az ajándékokat, s hozzá vidáman nevetgél. Perselus kicsit irigyelte őt, az ártatlanságát, ugyanakkor örült is neki, hiszen pont ez miatt nem vesz észre még semmit a világban folyó kegyetlenségből. Legalább neki szép és békés karácsonya lehet.

– Jéééé! – kiáltott fel meglepetten, kibontva azt a dobozkát, amit Dumbledore-tól kapott. – Egy játék varázspálca! – lelkendezett. – Varázsolhatok valamit apu? – kérdezte vigyorogva.

– Hát persze fiam! – mosolygott rá szeretetteljesen. – Mit szeretnél varázsolni? – A gyerek homlokát ráncolta, majd ismét kérdezett:

– Lehet kívánni is valamit inkább? Segít, hogy teljesüljön?

– Szerintem igen – most Rosmerta válaszolt. – Ha nem próbálod ki, nem derül ki – tette hozzá. Alaric lelkesen bólogatott.

– Akkor figyeljetek! – hunyta be szorosan a szemeit. – Azt kívánom, hogy mindig együtt legyen a családom!

Perselus szíve kihagyott egy dobbanást a kívánság hallatán, Rosmertára nézve látta, hogy a nő is szomorkásan mosolyog. Érezne valamit a fiúk, vagy csak egy egyszerű kívánságról lenne szó? Nem tudta.

- Úgy lesz, ígérem… - mormolta a férfi, s egyszerre ölelte magához a fiát és a feleségét. A nő feje fölött elnézve tekintete összetalálkozott Dumbledore-éval, aki jóságos nagypapa nézésével, kedvtelve figyelte őket. Ránézve tudta, ezt az ígéretet meg is tudja majd tartani.

Vége

* Az idézett rész a Harry Potter és a Főnix Rendje című könyvből van, ez az akkor elhangzott jóslat.