Karácsonyi meglepetés

Albus Potter tipikus kamasz, aki nem is rejti véka alá nemtetszését, főleg, ami a karácsonyi készülődést illeti. Eközben Harry és Ginny igyekeznek jó szülőként hatni a fiúra, a testvérei nyaggatják őt, Albus pedig próbálja túlélni az ünnepeket – nem is sejtve, hogy épp ő fogja okozni a legnagyobb meglepetést mindenki számára – ebbe beleértve saját magát is.

A története címe: Karácsonyi meglepetés

Szereplők: A Potter család (Harry, Ginny, James, Albus, Lily)

Kulcsok:    1. Ajándékhúzás

2. Szereplők: Ginny és Harry Potter

3. Üzenet

4. Canon (családi)

5. 4.: Harry Potter és a halál ereklyéi – koszorú

Műfaj: családi

Korhatár: nem korhatáros

Figyelmeztetések: enyhe káromkodás

Leírás: Albus Potter tipikus kamasz, aki nem is rejti véka alá nemtetszését, főleg, ami a karácsonyi készülődést illeti. Eközben Harry és Ginny igyekeznek jó szülőként hatni a fiúra, a testvérei nyaggatják őt, Albus pedig próbálja túlélni az ünnepeket – nem is sejtve, hogy épp ő fogja okozni a legnagyobb meglepetést mindenki számára – ebbe beleértve saját magát is.

Karácsonyi meglepetés

Légy méltó a nevedhez, mi? Potter. Mindenki dicshimnuszokat zeng apámról és a tetteiről, amik annyira nagyok és méltóságosak, hogy igazából nem is nagyon tudom átérezni. Ja. Mintha nem az árnyékában élnénk mi is, esélyünk sincs kitörni onnan… Feltéve, ha nem végzünk valami szörnyen veszedelmes, társadalmunkat fenyegető ellenséggel, mint apánk Voldemorttal. Eléggé lehetetlennek érzem a dolgot. Főleg Jamesnek nehéz, ő a legidősebb, tőle várják a legtöbbet, utána pedig a húgom jön, az egy szem lány, akiért mindenki ölne a családban, eléggé kivételezett. Aztán maradok én, a kakukktojás, akit nem elég, hogy béna névvel áldottak meg, még középső gyerekként is hoztak a világra, így aztán tényleg nem sok esélyem van a nagyra törésre. Mondjuk nem is igazán izgat a téma, csak épp jó lenne egyszer nem azt hallani, hogy „bezzeg James” vagy „a húgod, Lily” meg a hasonlók.

Erőteljesen ledobom a tollat az asztalra, amivel a leckét írom, és kinézek az ablakon. Lily és az anyám valami idétlen gumihóembert akar felfújni, hogy a kapu mellé állíthassák. Engem is hívtak, Lily itt nyaggatott több percen keresztül, de ki az a hülye, aki kíváncsi erre? Jamest kivéve, aki általában asszisztál a két nőnemű agyament ötleteihez. Giccsparádé az egész, de anya és a húgom mániákusan odáig vannak a karácsonyért. Sosem értettem, miért. Tiszta béna ünnep, semmi lényege nincs, a nyáladzásról, a zabálásról és a sok felesleges ajándékról szól. Nagyapa idén is meghívta az egész famíliát karácsonyra, ami egy hét múlva esedékes, addig pedig bőven ráérek felkészülni az össznépi bohóckodásra.

Valaki kopogtat az ajtómon, és mivel összesen ketten vannak a családban, akik hajlandóak erre a formális gesztusra, nem lepődöm meg, amikor anya jön be. Az ablakon kinézve látom, hogy már teljes életnagyságban áll a gumihóember. Még jó, hogy nincsenek sulis haverjaim, akik meg akarnának látogatni idehaza, elég nagy égés lenne.

– Gyere le, Al, most fogunk húzni! – mondja anya mosolygós hangon.

– Én idén kimaradok – felelem hanyagul, újra a leckére összpontosítva. Azt hinnétek, ilyen egyszerű, mi? Hát nem! Anyámat nem lehet könnyen lerázni karácsony-ügyben.

– Szó sem lehet róla. Ne vágj fejeket, édes fiam, nem fogsz belehalni!

– Semmi kedvem az egészhez – vágok vissza, de anyát nem hatom meg.

– Nekem meg a hisztijeidhez nincs kedvem. Mozogj! – szól vissza az ajtóból, és már el is tűnik.

Vágok egy fintort, majd engedelmesen leballagok abban a reményben, hogy apát könnyebb megfűzni. Egy lépést sem teszek meg, és már belebotlok egy aranyszínű, csillogó girlandba, amit bizonyára a húgom ragaszthatott ilyen alacsonyra. Idegesen letépem, és a földre dobom. A lépcsőn lefelé megcsap a tömény süteményszag, amitől fintorba torzul az arcom. Túl sok!

Lily és James már a kanapén ülnek, az előbbi egy mikulássapkát szorongat széles vigyorral, és anya épp ekkor ül le közéjük. Apát keresem a tekintetemmel.

– Ülj már le, Al, mindjárt jön apu is! – lelkendezik Lily. Tizenhárom múlt, de még mindig olyan, mint egy taknyos kölyök. Vágok egy fintort, és csak azért sem ülök le, megvárom, amíg apa is megjön. Elkapom, még mielőtt leülhetne.

– Hadd ne kelljen már húznom! – kérem meg hozzám képest elég kulturáltan, amitől megtorpan.

– Mi bajod vele? – kérdezi meglepetten. A fenébe is, nem egyértelmű?

– Tök dedós az egész, minek kellek én is? – fakadok ki, és ezt már a többiek is meghallják.

– Fogd már be, öcskös, nem fogsz belehalni! – Idegesen fordulok James felé.

– Te fogd be, és szállj le rólam!

– Elég legyen, fiúk! Albus, te pedig ne szenvedj, húzol és kész! Harry, jönnétek? – Anya sürgetően telleget a kezével, mire apa persze rögtön odamegy, és hiába vet rám egy pillantást, nem történik semmi, nem ment fel.

Annyi kedvem van ehhez a hülyeséghez, mint amennyi a karácsonyhoz: semmi. Mi a fenének kell ilyen marhaságokkal foglalkozni? Tök értelmetlen az egész. Ráadásként főszabály nálunk, hogy mindenkinek saját készítésű ajándékot kell adnia a húzottjának, tehát nekem épp… – kihajtogatom a kis cetlit – Lilynek. Mi a fenét készítsek egy tizenhárom éves kislánynak? Rohadt felesleges és értelmetlen ez a húzáshülyeség.

– Oké, mindenkinek van huszonnégy órája az ajándékok elkészítésére – mondja anya vidáman, és mindünkre vet egy mosolyt. – Vetted az adást, Al?

– Hogyne. – Morogva hagyom ott őket, még hallom Lily kérdését, hogy most mi bajom van, de anya válaszát már nem, csak magamra zárom az ajtót, és a kis cetlit Lily nevével az ágy alá pöckölöm.

Alig telik el pár óra csendes és áldásos magányomban, máris be akarnak jönni az ajtómon, és mivel már említettem, hogy két ember kopogtat – akik történetesen épp a szüleim –, így úgy teszek, mintha nem hallanám, mert alszom. Nem jön össze.

– Engedj be, Albus! – Apa hangja az. Mi a fenét akar? Bocsánatot kérni, mert nem segített az előbb? Elsuttogom az ajtónyitó bűbájt, és apa rögtön be is lép. – Elmondod, hogy mi a baj? Miért nem akartál részt venni a húzáson? – Ásítok egyet, majd megvonom a vállam.

– Nem mindegy már? Húztam. – Ezzel próbálok arra célozni, hogy igazán húzhatna ő is… Kifelé a szobámból. De nem hat, helyette leül az ágyamra.

– A többieknek, de főleg a húgodnak ez fontos. Tartsd tiszteletben, rendben? Ha akarod, segítek, készíthetünk együtt valamit, én… – az ajtó irányába néz, majd habozva vissza rám –, anyádat húztam – vallja be nagy összeesküvő módjára. Ki a fenét érdekel?

– Felőlem – mondom, majd befordulok a fal felé. Most végre veszi a lapot, mert hallom, hogy feláll.

– Ha bármi gond van, nekem elmondhatod, fiam – mondja az ajtóból. – De ezt a magatartást nem sokáig fogom jó szemmel nézni. Holnapra szedd össze magad!

– Miért, mi a fene lesz holnap? – fakadok ki felülve az ágyon. Ne már! Holnapra egész napos henyélés volt betervezve!

– Van valami, amit nem felejtesz el? Holnap megyünk a temetőbe. – Felhorkanok. Még ez is! Az idióta koszorúzás a nagyszülők sírjára. Mintha nem lenne tök mindegy, ha már halottak! – Mint mondtam, holnapig embereld meg magad! – Ezzel a végszóval hagy magamra. Nem tudom elfojtani a feltörő nyögést, de csak a párnámba temetem a fejem, nem kezdek sikítani a nemakarástól, mint egy lány, pedig eléggé érzem a késztetést.

A délutánom nagy része semmittevéssel telik el. Hallom, hogy anyám és Lily sütés-főzés közben dúdolgatnak és nevetgélnek odalent, James a másik szobában egy irritáló számot nyomat, ami együtt túl sok, alig hallom a saját gondolataimat is. Elég sok önuralomra van szükségem, hogy ne rendezzek jelenetet. Este is csak annyi újdonság történik, hogy anya lehív, hogy segítsek neki előpakolni az edényeket a legfelső polcról, amikre holnaptól már szükség lesz. Mint mondtam: töméntelen zabálás.

A lakás tele van aggatva mindenféle dísszel, amire már csak a fejemet rázom. Kész őrület ez a készülődés, anyáék elég sokszor túlzásokba esnek, de karácsonykor rendszerint. Például minek felragasztani a gyerekkori rajzainkat? El sem hiszem, hogy én valaha úgy rajzoltam meg magamat Jamesszel, hogy fogjuk egymás kezét. Hihetetlen.

Az asztalon is már ott hever a szokásos karácsonyi asztaldísz, ami ugyan mugliszokás, de anyának mindig is tetszett, így bevezette itthon is.

– Elmondanád, hogy mi bajod van? – kérdezi lentről, míg én már a kisszéken állok, és próbálom óvatosan kivenni a sok giccses porcelánt. Nem felelek neki, mert úgyis ő akar beszélni. – Kérdeztem valamit! – Vagy nem.

– Semmi – mondom, kezébe adva a nagy tálat. – A poharak is kellenek?

– Akkor megkérhetnélek, hogy próbálj meg jó fejet vágni az ünnepléshez? Nagy élmény a savanyú képedet bámulni napok óta.

– Akkor ne bámuld!

– Albus! – dörren rám, és tudom, hogy kihoztam a sodrából. De most nincs igazam? Miért kell néznie? – Mikor lettél ilyen…? – Nem mond jelzőt, így nem tudom, mit vár, mit mondok.

– Kellek még? – nézek rá fentről, mire ő hitetlenkedve felnevet.

– Igen! Mondjuk jó lenne, ha te is kivennéd a részed a készülődésből! James és Lily szó nélkül segítenek, de te még akkor sem szívesen, ha megkérlek!

– Mit csináljak? – kérdezem fintorogva, mert tuti, hogy mindjárt megkér, hogy aprítsak fát. Oké, könnyű lenne lerendezni varázslattal, de szerintem ők az egyetlen szülők, akik kifejezetten ügyelnek rá, hogy ne varázsolhassunk sokat (azaz szinte semennyit) az iskolán kívül.

– Nem kell semmi, menj a szobádba és puffogj magadban, az úgyis jól megy! – Anya teljesen kiakad, és nem értem, mi a fenétől. De tényleg. Kérte, hogy segítsek, jöttem, csináltam, meg is kérdeztem, mi kell még, erre én vagyok a szar? A lépcsőn felfelé menet belefutok Lilybe.

– Elég tuskó vagy! Anya most miattad fog sírni!

– Akkor menj, vigasztald meg! Vagy bőgj vele te is! – förmedek rá. Mi a fene, még én érezzem magamat bűntudatosnak?!

Bevágom magam mögött az ajtót, és egészen másnap reggelig ki sem jövök onnan.

*

Anyámék karácsonyi tradícióként tartják számon ezt az idegesítő sétát. Minden nap karácsonyszenteste előtti nap elsétálunk családostul a temetőbe, hogy apa szülei sírját megkoszorúzzuk. Apa annak idején mesélte, hogy az egyik karácsonyát itt töltötte Hermionéval, és ők tettek akkoriban a sírra koszorút, amit utána rendszeresen ismételtek évente, így persze mi is. Ahogy ma is, a legnagyobb örömömre.

Apa és anya haladnak elől, kézen fogva andalognak, mint valami csöpögős lányregényben, mellettük Lily ugrándozik a Jingle Bells-t énekelve, mögöttük James kullog mélyen a gondolataiba mélyedve, én pedig utánuk jó pár méterre szenvedek. Fázom, még a hó is esik, ráadásként kezd sötétedni, így nem sokat fogunk látni hazafelé. Igazán remek program!

– Nézzétek, elkezdett esni a hó! – kiált fel a húgom. Nagy megfigyelés, már legalább tíz perce szállingózik. – Építünk igazi hóembert is?

– Ebből még nem lehet, de ha még esik rá sok, akkor igen – feleli anya. – Vagy olyan krokodilt, mint tavaly Jamesék.

– Az nem krokodil volt! – vágja rá az említett, aki a haverjaival alkotott tavaly.

– Hát mi? – fordul hátra Lily és elneveti magát, amire anya és apa is összenéznek és kuncogni kezdenek.

– Sárkány! Egy fekvő sárkány, mert…

– Mert az állót nem tudtátok megcsinálni!

– Nem, nem azért – néz James Lilyre, majd anyáékra. – Azért, mert a sárkány megsebesült.

– Persze, fiam – bólint apa, és újra összenéznek anyával, majd csókot váltanak. Tiszta nyálas az egész, de persze mégsem vagyok képes lemaradni tőlük nagyon. Hallani akarom őket.

– Még a Roxfortban mi is építettünk Ronnal hóembert – kezdi apa nosztalgikusan, mire anya is bekapcsolódik, és felidézik azt az alkalmat, amikor hógolyócsatát vívtak.

Megforgatom a szemem, de azért odafigyelek a részletekre, főleg, amikor anya Fred bácsikámról beszél, akit ugyan nem ismerhettem, de nagyon jófej lehetett az ikrével, George bácsival, aki állítólag azóta eléggé megváltozott.

A temető sötét, pár álló lámpa ad csupán fényt, és a számtalan gyertya, amit a hozzátartozók hoztak a már elhunytakra.

 A nagyiék sírja előtt állva valahogy nem tudom átérezni azt a mély szomorúságot, ami apát és anyát is átjárja. Sokat hallottam már a nagyszüleim hőstetteiről – igen, ebben a családban mindkét oldalról csak hősök vesznek körül… Tényleg semmi stressz nincs az emberen, hogy bizonyítson! –, és el is hiszem, hogy kellemetlen lehetett a haláluk, de annyira régen, és annyira nem az én időmben történt, hogy nem tudom, hogyan kéne reagálnom erre. Anya apa karját simogatja, míg egy egyszerű, de hatalmas koszorút varázsol a sírra. Ezt követően anya egy kisebbet, utána James és Lily is kreál egy koszorút, majd mindenki rám mered várakozón.

– Bezzeg ilyenkor varázsolhatunk – jegyzem meg halkan, de persze a nagy csendben meghallják. Anya rögtön méltatlankodni kezd, viszont apa mintha… Csalódna? Hirtelen kissé kényelmetlenül érzem magam.

– Komolyan, öcskös, akkora barom vagy néha! – morogja James kis idő múlva, amíg anya és Lily gyertyákat tesznek a sír köré.

– Kopj le!

– Amúgy mi a jó fene bajod van? – néz rám értetlenkedve. – Pár hete még lehetett veled két értelmes szót váltani, most meg…

– Leszállnál rólam? – Mi a fenéért kell emlékeztetnie, amikor épp elfelejteném? Feldühödöm.

– Nem, Al, nem szállok le rólad! – keményít be. – Eléggé idegesítő az állandó szenvedésed mostanában – közli lesajnálón. – Mi a fenéért kell úgy viselkedned, mint valami… – Elhallgat. Úgy néz rám, mintha hirtelen tudná, hogy mi a bajom, holott nem tudhatja. Senki nem tud róla. – Csak nem? – Elvigyorodik, és ezzel teszi egyértelművé, hogy tudja. – Albika szerelmes? – gúnyolódik, nálam pedig felszívódik az önuralom utolsó morzsája, és egyetlen mozdulattal orrba vágom.

Aztán kitör a káosz…

Ilyen hisztériát még soha életemben nem tapasztaltam anyámtól, még el is sírja magát… Persze eltúlozta.

Amint behúztam Jamesnek, rögtön magához tért, és erényeit védve vissza is ütött. Természetesen nem hagytam magam, így alakult ki a verekedés. Lily sikolyával tarkítva apa állított le minket, jobban mondva engem, aki addig ütöttem volna a bátyám fejét, amíg ki nem eresztem a gőzt, így viszont le kellett állnom a folyamat kellős közepén. Mindenki gondolhatja, ez milyen idegállapotot eredményezett, és azt is, hogy… Nos, nem kíméltem senkit.

– Mégis mi a fene ütött beléd, normális vagy? – hallom mögülem apám hangját, aki erőnek erejével fogja le a karom.

– Albus szerelmes – jelenti ki James az orrát törölgetve. Szívem szerint újra behúznék neki. – Vagy inkább szerelmi bánatos? – dönti oldalra a fejét. Direkt húzza az agyam a rohadék!

Végül valahogy kiráncigálom magam apa szorításából, és arrébb is lépek párat, jelezve, hogy nem fogom újra megütni Jamest – hiába a késztetés. Dühösen meredek rá, majd sarkon fordulva már húznék is el onnan, de anya hangja megállít.

– Állj! – Megtorpanok, de nem nézek vissza. Nem is kell, mert anya elém sétál. Egy ideig csendben bámul, majd könnyes szemmel megszólal. – Nagyot csalódtam benned, Albus. Amit műveltél, az túlmegy minden határon. – Szívesen visszaszólnék, hogy rohadtul nem érdekel, de nem akarok nagyobb bajba sodródni, mint amilyenben amúgy is vagyok – persze jogtalanul. Apa mellé sétálva átkarolja, de egyikükre sem vagyok képes most ránézni.

– Menjünk haza – szólal meg csendesen. – Albus, szeretnék veled beszélni. Négyszemközt. – Vetek egy utálkozó pillantást feléjük, aztán elkullogok oldalirányba. Anya szól Lilynek, hogy induljanak, és feltételezem, James is velük megy.

Egy ideig nem hallom meg apát, de aztán megköszörüli a torkát.

– Nem szeretnél elmondani valamit, Albus? – Már megint az idióta kérdések. Miért kell ezekkel fárasztaniuk?

– Ha el akarnám, már elmondtam volna – nézek a szemébe. – Nem kell a hegyi beszéd, szemét voltam, bocsánatot fogok kérni. Mehetek?

Sokáig nem szólal meg, már-már azt hinném, elenged, de a pillantása arról árulkodik, nem lesz ilyen szerencsém. Megkér, hogy sétáljak vele vissza a Potter nagyszülők sírjához, aztán ott is ácsorgunk pár hatásvadász percig, amikor végre elkezdi.

– Két évvel voltam idősebb nálad azon a karácsonyon, amit itt töltöttem. Akkor határoztam el magamban, hogyha vége lesz a háborúnak, ide fogok költözni. – Rám néz. – Tudom, hogy két év sokat jelent ebben a korban. Azt is, hogy neked sokkal kevésbé van nehéz életed, mint nekem volt… – Elhallgat a felhorkanásomtól, és felszalad a szemöldöke. Ezt kérdésnek veszem.

– Nagyon unalmas már a te nehéz életedről hallgatni anekdotákat. Azt hiszed, nekünk olyan könnyű? Szerinted hányszor kapok a fejemre olyan megjegyzéseket, hogy „bezzeg az apád…”, de ez igaz anyára, vagy bárkire! Elegem van már a megfelelésből! – Nem is értem, mi üt belém, amiért így kifakadok, de úgy tűnik, apát nem lepi meg.

– Én is gondolkodtam így egy időben… Pont ezen a karácsonyon is. – Hallom a hangján, hogy elmosolyodik. – Tudod, mit válaszolt erre az univerzum? – kérdezi nevetősen. – Megismertem a jóslatot, amiben kiderült, hogy meg kell halnom ahhoz, ha azt akarom, hogy Voldemort is meghaljon. Hirtelenjében elég frusztráltan éreztem magam. – Ránézek apámra, és nem tudom megállni, felfelé görbül a szám. Végtére is sosem állítottam, hogy neki könnyű élete lett volna… – Azt hiszem, most téged is büntet…

– Nem fogok mesélni, ha azt várod – vágok közbe gyorsan, mert már érződik a célzás.

– A nőkről nincs is mit beszélni. Anyád ezen a karácsonyon állítólag széthisztizte az agyát, mert a fél család kóborolt valahol… Azóta ilyen fontos neki az együttlét. Meg kell értened, fiam, hogy amióta meghalt a másik nagyanyád is… – elcsuklik a hangja, és az a baj, hogy erre én sem tudok közömbös képet vágni. Molly nagyi elvesztése eléggé megérződik a családon, pedig már három éve történt… Mégis mély nyomot hagyott. Azóta például sokszor anya veszi át a szerepét, ami bármennyire is próbálkozik, nem sikerül túl jól.

Molly nagyi volt a legjobb nagyi a világon. Sosem felejtem el az ő karácsonyait, amikor mindenkinek megfőzte a kedvenc ételét, mindenkinek kötött személyre szabott ruhadarabot, és azt sem, hogy mindig is kivételezett velem… Sosem látványosan vagy nagyon, nem, titokban és persze apróságokban. Például, ha kapott mindenki egy szem cukrot, akkor én biztos kettőt. Ha elfogyott a krumplipüré, mire hozzám ért volna, akkor a nagyi rögtön ugrott, hogy készítsen még, míg például Ront lelegyintette ilyen esetben, hogy egyen csak sültburgonyát. Azt sem fogom sohasem elfelejteni, amikor az utolsó karácsonyán arra kért, hogy segítsek anyának feldolgozni a hiányát. S hogy miért alakult ki ez a kötelék közöttünk? Egyszerű: én vagyok az egyetlen unokája, akit a világra segített, és akit jó pár hétig ő gondozott… Anyám ugyanis pont az én születésemnél lett depressziós. Aha. Király. És akkor higgyem el, hogy anyám ugyanúgy szeret engem is! Lehet, hogy szeret, de mind Jamest, mind Lilyt sokkal jobban, és ez ellen nincs mit tenni.

– …ezért ilyen nehéz neki. – Feléledek gondolataimból, és leesik, hogy apám egész idáig hozzám beszélt. Én pedig nem figyeltem. – Érted már, fiam?

– Miért pont nálam történt? – kérdezem figyelmen kívül hagyva az ő kérdését. Értetlenkedik, én pedig kifejtem. – Miért pont nálam lett anya depressziós? James volt az első.

– Ez most hogy jön ide?

– Nagyi azt mondta, azért, mert anya nem akart akkor még egy gyereket, és te voltál, aki megfűzte, hogy tartsatok meg.

– Albus… – Apa kezd bepánikolni, legalábbis az arckifejezése erről árulkodik.

– Sokáig nagyi is haragudott emiatt anyára. Emlékszem.

– Teljesen félreérted a helyzetet… – Apa lázasan kutat valami magyarázat után, de végül nem jut előbbre. Aztán félbe is szakítják.

– Nem, nem érti félre. Harry, menj haza te is, mi majd megyünk utánad. – Anya válik ki az árnyékból valamelyik sír mögül. Időközben ránk sötétedett, ezért nem láthattuk őt.

Apa nehezen veszi rá magát, de végül egy csókot nyom anya szájára, futólag megölelik egymást, majd apa elmegy, magunkra hagyva anyával. Elgondolkodom, hogy mikor volt részem ilyen beszélgetésben, és rá kell jöjjek, soha. Mindig apa jött beszélgetni, bármilyen témáról volt is szó.

– Mit szeretnél tudni? – néz rám anya tágra nyílt szemekkel. Vállat vonok. Igazából nem érdekel annyira, csak a kíváncsiság.

– Miért szereted jobban Lilyt és Jamest? – kérdezem azt, ami az először eszembe jut.

– Tényleg így érzed? – Elsápadva néz rám, mintha ledöbbenne a szavaimtól. – Okom van, hogy máshogyan bánok veled, de…

– Nem tehetek róla, hogy megszülettem – vágom rá sértetten, de ő csak kétségbeesett nevetést hallat.

– Albus, mindig is te voltál az, aki a távolságot tartotta. Akárhányszor próbálkoztam, elutasító voltál. Apáddal sokkal kevésbé, és… Most már értem is, miért. – Hitetlenkedve megrázza a fejét. – Nem gondoltam, hogy ilyen hatással volt rád nagyanyád meggyőződése, miszerint a születésed utáni időszak miatt kevésbé szeretlek… Ez bolondság! Én mindegyik gyerekemet ugyanúgy szeretem, épp csak teret adtam neked. Megértettem, hogy nem akarsz dolgokat, hogy nem akarsz velünk tartani, ha megyünk valahova, vagy nincs kedved a közös sétához…

– Akartam menni sétálni. – Eszembe jut, amikor egy őszi napon végigsétálták négyen a várost. Csak úgy. Nem is hívtak el, holott semmi dolgom nem volt, de még hallottam anya válaszát, amikor apa rákérdezett, hogy jövök-e, ami ennyi volt: „Nem. Úgysem jön sose sehova.”

– Azt nem mondtam, hogy nem hibáztam. – Meglepetten nézek rá. Csak nem elismeri, hogy nem tökéletes? – Nem kellett volna azt hinnem, hogyha egyszer nem akarsz jönni, akkor soha… Annyira tapasztalatlan vagyok! – elneveti magát. – Hiába vagyok háromszoros anya, még mindig tanulok tőletek. Tőled. Főleg tőled, Al. Annyira más vagy, mint a testvéreid. Különleges… Nehéz eset, de különleges.

Oké. Kezd sok lenni a nyáladzás, de érzem anyán, hogy őszintén beszél. Tényleg így gondolja. Nagyon rég éreztem tőle ilyen nyílt szeretetet… Talán soha.

– Kérhetném, hogy bocsáss meg, és te is kérhetnéd ugyanezt… De felesleges. Nem is haragszom, ez az egyik, amúgy pedig azt hiszem, ennek meg kellett történnie. Szeretlek, tökfejem! – Megborzolja a hajam, és erre beugrik egy régi emlék, amikor ugyanezt csinálta kisebb koromban. Elmosolyodom, mert az egy jó emlék.

– Tudom, anya. Mármint tudom, hogy szeretsz, csak én mindig azt hittem…

– Ne is folytasd! Lily lány, sokkal kötődőbb, James pedig olyan, mint a nagyapja… Közvetlen és vidám. Könnyebb velük kijönni, mint veled, Al, ezt nem tagadom, de soha nem szerettem őket jobban. Máshogy szeretlek, de semmiképp sem kevésbé.

– Pedig tehetnéd. Elég rohadt módon viselkedtem…

– Én is a születésed után… Ezért nem szeretsz? Vagy kevésbé? – Látom a szemében, hogy azért tart a választól.

– Nem – felelem végül, amitől aprót sóhajt.

– Akkor gyere ide, hadd öleljem meg a nagyfiamat! – Lábujjhegyre állva ölel meg, ami eléggé furcsa reakció, de végül engedem, mégiscsak az anyám… Akit szeretek. Azt hiszem. Még könnyesebb szemmel enged el.

– Nem fogom mondani, hogy szeretlek – közlöm vele flegmán, mire felhúzza a szemöldökét, és beleöklöz a vállamba. Igen, ez anyám, a lazaság mintaképe.

– Nem is vártam! Megyünk haza? – kérdezi belém karolva, bennem pedig egy furcsa gondolat kel életre…

– Mi lenne, ha most pótolnánk be azt a sétát?

Azt hiszem, anyának én vagyok maga a karácsonyi csoda; legalábbis a hatalmasra tágult szeme, és az örömteli hangja arra enged következtetni, miközben végigbarangoljuk a várost, figyelve a karácsonyfákat, a díszítéseket és a kivilágított kerítéseket. Nem állítom, hogy túl sokat beszéltem volna – anya bepótolta kettőnk helyett is –, de az biztos, hogy jólesett. Anyának pedig végképp. Elégedett nevetéssel érünk haza. Apa rögtön felpattan a fotelből, úgy tűnik, drámára készült.

– Minden rendben? – Hol egyikünkre, hol másikunkra néz, mi pedig egymásra anyával.

– Naná. Innentől a tiéd – kacsint apára, aki ugyanolyan idegesen néz rám, mint én rá. Mit akar ő tőlem? Anya úgy halad el apa mellett, hogy újra megölelik egymást, és a szokásos apró csókjuk sem hiányozhat. Az biztos, hogy tisztán érződik mindkettőn, hogy bármennyi idő is telt el, ők még mindig forrón szeretik egymást. Irigylésre méltók. És persze idegesítőek.

Mint kiderül, apa a lányokról akar beszélni. Mármint úgy igazából, a csajozásról és az azzal járó dolgokról. Még mielőtt nekikezdhetne, leállítom.

– James túlzott – kezdem. – Nem vagyok szerelmes. Egy lány lekoptatott, és ennyi, de nem érdekel. – Azt nem teszem hozzá, hogy már nem érdekel, mert túltettem magam rajta, és mert amúgy is kínos lenne.

– Biztos? Mármint, tényleg szívesen segítek…

– Apa, sima ügy. Nem érdekelnek a csajok már. – Erre röviden felnevet, majd megrázza a fejét.

– Megértelek. Nem egyszerű velük. Anyád… – Ezzel újra kezdődik egy hosszú-hosszú anekdota, most kivételesen a szerelemmel kapcsolatosan, amihez aztán később James is csatlakozik. Rá azért még haragszom. – Kibékülhetnétek – céloz rám és Jamesre nézve.

– Nekem semmi bajom az öcskössel, ő verte be a képem – szól bele távolabbról.

– Mintha nem kaptam volna én is…

– Nyilván megvédem magam! De hisz te tanítottál minket, apa! – James lazán hátradől.

– Akkor sem illik más szerelmi – vagy bármilyen – életében vájkálni – mondja anya a konyhából. – James, kérj bocsánatot! – Vissza kell fognom magam, hogy ne nézzek hálásan anyára. Lehet, hogy a beszélgetés, ami a temetőben lezajlott, még sokáig a segítségemre lesz.

– Mi? Ő verte be és csúfította el a képem, és még én kérjek bocsánatot?

– Amikor bevertem Ronnak pont karácsony után, akkor is ő kért bocsánatot, mert… – Nagyot sóhajtunk mindketten, a konyhából anya is felnevet, mire apa elhallgat. – Most mi van? Próbálom tanítani a kölyköket – mentegetőzik, majd ránk néz. – Mindegy. James, kérj bocsánatot, és te is Al. Aztán mehettek a dolgotokra.

Nyögvenyelősen így teszünk, és én megkönnyebbülve vetem bele magam a szobámba, örülve, hogy nem kell tovább szenvednem… Bár most, hogy jobban belegondolok, az utóbbi pár óra eseményei nem annyira vészesek… Mondhatni, jók. Tűrhetőek.

Nem tudom, mikor alszom be a nagy gondolkodásom közepette, mert másnap arra kelek, hogy Lily visítozva száguldozik be a szobámba.

– Boldog előkarácsoooonyt! – kiáltja, én pedig a fejemet fogva ülök fel. – Tessék, bratyó, ez a tiéd, sok szeretettel! – A kezembe nyom egy furcsa csomagot, amit először nem tudok mire vélni, de rögtön leesik. A fenébe! – Bontsd már ki! – Nem tudok megszólalni, csak letépem a csomagolást, ami egy dunsztosüveget rejt, tele különféle kövekkel. – Ezek csodakavicsok! – lelkendezik. – Mindenhonnan, ahol megfordultam az elmúlt egy évben, gyűjtöttem kavicsot, megbűvöltem őket, majd ebbe az üvegbe tettem, hogy szerencsét hozzanak. – Olyan széles mosolyt vet rám, hogy hirtelen nem tudok mit mondani. Pont ő húzott engem?

– Öhm… Köszi, húgi! – nyögöm erőltetett vigyorral, mire ő azt hadarva kirohan a szobámból, hogy megkeresse, ki húzta őt.

Rögtön tudom, hogy bajban leszek, és az egész tegnapi hangulat egy perc alatt romba fog dőlni, ugyanis a cetlit, amin Lily neve szerepelt egy lendülettel bedobtam az ágy alá – ezzel együtt el is felejtettem az ajándékkészítéses dolgot. Semmit nem csináltam, holott nem kevés időm lett volna rá. A francba!

Nehezen vánszorgok le az emeletről, ahol már mindenki az asztalnál ül, természetesen az ajándékokkal felszerelkezve. Apa, aki anyát húzta, egy fából faragott szívet adott neki, amibe a kezdőbetűiket véste. Nyálas, de anya odáig van érte. James apát húzta, ő pedig apunak adott egy szemüvegtokot, amit elvileg ő varrt. Vicces, és persze lehetetlen, de rögtön látom, hogy anya keze van a dologban, ő ugyanis Jamesnek egy ugyanolyan anyagú, varrt pálcatokot készített. Idilli. Egészen addig, amíg Lily nem vet rám reménykedő és izgatott pillantást. A francba.

Azt hiszem, anya látja rajtam a bajt, sőt, szerintem mindenki, kivéve szegény Lilyt. Esküszöm, soha életemben nem gyötört még ilyen bűntudat, mint így hirtelenjében. Főleg, mert Lily pont nekem adott… És ő nagyon készült.

– Lily, a te ajándékodra estig kell várnod – mondja anya határozottan, és mélyen a szemembe néz, hogy vegyem a lapot. Rögtön bólintok.

– Igen, sajnos. Öhm… Ez egy nagyobb volumenű ajándék, és idő kell hozzá – magyarázom zavartan, azon agyalva, hogy most mégis mi a jó fenével álljak ezután elő.

– Semmi gond, Albi! – mosolyodik el lágyan a húgom. – Még úgyis van időd estig. – Mekkora mázli. Erőltetett vigyort ragasztok magamra.

– Király. Akkor én… – hátramutatok az ajtó irányába… Ki a hidegbe… – Most megyek is folytatni…

Ahogy kiteszem a lábam, rögtön a tenyerembe temetem az arcom. Ez reménytelen. Mégis mivel lepjem meg? Valami nagy kéne, valami grandiózus, de semmi használható nem jut eszembe.

Apa furakodik ki mögöttem. Vet rám egy pillantást, majd elterel a műhelyünk felé. Amint ránk zárul az ajtó, rám néz.

– Anyád küldött, hogy találjunk ki valamit Lilynek. – Bólintok. – Na?

– Semmi.

– Készíts neki babát – kezdi gondolkodva.

– Két éve nem babázik – vetem ellen, mire apa bólint.

– Akkor varrj neki ruhát… Egy szoknyát. Használhatsz varázslatot.

– Még azzal sem megy olyan gyorsan… Neked? – Csak ráz egyet a fején, és közli, hogy amúgy is nekem kell megcsinálni. – Mindegy. Megoldom. Az én saram. Kitalálok valamit estig.

– Okozz neki örömöt, Al. Tudod, hogy számít rád.

– Oké, apa. – Persze, folytasd még, legyen még nagyobb bűntudatom!

– Akkor megyek…

Magamra hagy, egyedül az üres, ötletek és gondolatok nélküli fejemmel, én pedig egyfolytában azon rágódom, hogy most mégis mi a fene legyen. Körülnézek a műhelyben, ahol egy csomó mugli-cucc hever szanaszét, de semmi érdemlegeset nem találok. Ilyenkor bánom, hogy nem vagyok valami kreatív, mint anya vagy pont Lily. Eszembe jut egy sablonos megoldás, de rögtön el is vetem, mert semmi kedvem beágyazni meg takarítani helyette hetekig valami hülye kuponszerűség alkotása után, ami egyébként sem lenne logikus, hogy miért tartott ennyi ideig elkészíteni.

Nem tudom, mennyi ideig gubbasztok a kisszéken és nézem a hóesést a koszos ablakból, amikor anya toppan be. Megrázza a kabátját, és rám mosolyog.

– Nem haladsz? – kérdezi lágyan, és közelebb sétál. A vörös haján megül a hó, amiről eszembe jut, Lily milyen nagyon hasonlít anyára. James pedig apára… Én vagyok csak a kakukktojás a családban, de már megszoktam; néha azonban feltűnik. – Figyelj, ha nincs jobb ötleted, akkor…

– Nem akarom megbántani őt – vágok közbe még azelőtt, hogy anya befejezné. Biztos segítene, de az nem lenne igazságos. Mármint Lily tényleg annyira készült, bűntudatom lenne, ha letudnám anya segítségével. – Tudod, mit kaptam tőle? – kérdezem kedvtelenül, anya pedig bólint. – Egy éve arra készül, hogy meglepje valamelyikünket, én pedig…

– Ne gyötörd magad, Al! James sem vitte túlzásba, láthattad, hogy segítettem neki. Neked is segítek. Kitalálunk valamit.

– James más. Ő mostanában nem viselkedett úgy, mint én… – Elég nyögvenyelősen megy ez a beismerés, de mit van mit tenni? Tényleg tuskó voltam, és tulajdonképpen erre okom is annyi volt, hogy nagyrészt féltékeny voltam a testvéreimre. Meg még valami, de arról szó több ne is essék!

– Mindenki hibázhat, és tudod mit, kisfiam? – közelebb sétál, és végigsimít a fejemen. – A lényeg, hogy már belátod a hibádat. Ez felnőtt észjárásra vall.

Nem felelek neki, hogy ezzel nem sokra megyek, mert ettől még valóban tojtam rá a karácsonyra és úgy mindenre, ami ezzel jár, de anya megérti, hogy ez jár a fejemben.

– Lily is tudja, hogy nem voltál az utóbbi időben mintabátyó. Elhiheted nekem, hogy örülni fog, ha olyannal leped meg, amire már régóta vágyik, és irtó könnyű teljesíteni.

– És az mi? – kérdezem még mindig nem túl lelkesen. Valahogy vártam volna, hogy megszáll az ihlet.

– Nos, nem egyszer hintette el nekem, hogy szeretne egy kis időt veled tölteni. Csak úgy, szórakozásból. És persze… – aprót kuncog, de folytatja is –, belevonni a karácsonyi készülődésbe is. Például a fa díszítésébe, vagy… – újra kuncog, ami anyától elég fura dolog, tehát kezdek rám nézve rosszat sejteni –, tudod, minden évben elő szokott adni egy kis műsort. Általában egyedül, de volt már rá példa, hogy Hugóval vagy Lorcanékkel. – Szerintem most már látszódik rajtam a rémület. Komolyan oda akar kilyukadni, ahova gondolom? – Idén esetleg segíthetnél neki. Legyél az előadótársa! – mondja lelkesen, én pedig a tenyerembe temetem az arcom. – Ugyan már! – lök meg kicsit, majd leguggol elém. – Ennél jobb ajándékot nem tudsz neki adni. Azt kapja, amire vágyik, talán még többet is. – Bíztatóan mosolyog rám, majd megütögeti a térdem. – Gyerünk, irány be, mert ha itt ücsörögsz még sokáig, megfázol… És ahogy látom, úgysem haladtál semerre sem. – Célzatosan ránéz a mugli-eszközökre, amik ugyanúgy porosodnak az asztalon, mint mielőtt leültem eléjük.

Végül bevonszolom magam a meleg házba, és anya lelkes vigyorától kísérve leülök a kanapéra, pont a többiekkel szemben. Apa valami régi sztorit mesél, James unottan pucolja a körmét, Lily pedig amint észrevesz engem, rögtön felém irányítja teljes figyelmét, így apa sután elhallgat.

– Hallgatlak, Al! – mondja sejtelmesen, teli szájjal vigyorogva. Nem tehetek róla, egy pillanatra berezelek, és felötlik bennem, hogy újra előveszem a bunkó énemet és felrongyolok a szobámba. Jó messzire ettől az eszelős vigyortól, ami húgom arcán játszik. Észreveszem, hogy közben anya és apa is erőteljesen koncentrál rám, és még James is abbahagyja a körme pucolását.

– Szóval… Izé… Arra gondoltam… – hebegve vetek egy pillantást anyára, de ő csak bátorítón biccent, így tehát folytatom. – Szóval… Esetleg csinálhatnánk közös programokat a szünet alatt. És ha megint elő akarsz adni valamit a családnak, akkor, nos, számíthatsz rám – fejezem be bénán, és egy vigyort ragasztok a képemre.

Erre persze Lily szeme kerekre tágul, apa elismerőn és büszkén oldalra biccentett fejjel néz, anya körülbelül hasonlóan tesz, míg a bátyám… Röhög. Lapos pillantást vetek felé, míg ő konkrétan alig bírja visszafogni magát.

– Amiben amúgy James is részt vesz. Önként jelentkezik a két bátyád – mondom kárörvendőn. Legalább, ha én szívok, ő is. Szinte várom, hogy ellenkezzen, de Lily örömteli sivítására nem képes megszólalni, vagy letörni a hangulatot, így csak vet egy „ezért még számolunk” pillantást rám, majd engedi, hogy Lily megölelje.

– Köszönöm, Albus! – hálálkodik csillogó szemmel Lily, és kissé tétován közelít felém. Nem tudja, engedem-e, hogy megöleljen, ezért kisegítem, és szélesre tárom a karom, ő pedig örömmel veti bele magát.

Nem tudom, mennyi ideig ölelkezünk, amikor már kezdem soknak érezni – azért nem szabad túlzásokba esni –, míg végül Lily harsányan elkezdi mesélni anyának és apának a dolgot, mintha ők nem hallották volna. Egy ideig családi körben töltjük az időt, ami elképesztő módon nem is olyan vészes. Apa is tud jófej lenni, anyáról eddig is tudtam, és meglepő módon néha James sem beképzelt seggfej, szóval összességében elégedetten tápászkodok fel a helyemről, hogy aztán apa állítson meg.

Kissé arrébb hív, sanda pillantást vet a lányokra és Jamesre, akik nem hallhatnak minket.

– Ez nagyon szép volt tőled, fiam! – dicsér meg, én pedig bólintok. Tudom. Király vagyok. – Örülök, hogy benőtt a fejed lágya – folytatja, de a habozó pillantása arra enged következtetni, hogy nem csak erről lesz szó. Kíváncsian és rosszat sejtve kérdezek rá.

– De…?

– De… Szóval, amit a temetőben James mondott… – Mi? Megint? – A lányokról, vagyis egy bizonyosról… – Kérlek, apa, ne! Ez oltári kínos és ciki és persze tök releváns. Legalábbis az adott szituációban. Meg úgy mindig. És különben is! A fenébe, gyorsan le kell állítanom.

– Apa, ne kezdjük újra! Már mondtam, hogy jól vagyok. Nem törték össze a szívem vagy ilyesmi – hazudom szemrebbenés nélkül, sőt mi több, egy mosolyt is sikerül kicsikarni magamból. – Különben is, most karácsony van, foglalkozzunk azzal.

– De ha gondod van, vagy kérdésed…

– Tudom. Hozzád fordulhatok bizalommal.

– Meg anyádhoz is – bólint, de még mindig nem érzem megkönnyebbültnek, ellenben velem. Ez is letudva.

– Köszi! Így lesz! – Apa megveregeti a vállam, amit én is viszonzok, így egymás vállát veregetve állunk egy ideig, amikor torok köszörülve újra megszólal.

– Ma keresett téged egy lány. – Megmerevedek. – Nem mondta a nevét, veled akart beszélni, de mire mondtam, hogy egy pillanat, mintha meggondolta volna magát, mert letette. – Mi a fenéért hívott? Azt mondta, köztünk ez soha nem fog működni, erre hívogat? Szívem szerint rohannék felhívni, de megemberelem magam, és kierőltetetek egy hanyag vállvonást.

– Nem számít. Tényleg lezártam a dolgot – mondom keményen, apa bólint egyet, míg én már azt tervezem, hogyan fogom megkeresni az újévben szívem összetörőjét. Lily kiáltása szakít félbe.

– Akkor kezdődhetnek a próbák? Arra gondoltam, hogy James lesz a Télapó, te pedig, Al, Rudolf! – közli lelkesen, mire anyából kitör egy hangos kacaj. Rosszallón nézek rá, majd újra a húgomra.

– Ki az a Rudolf? Ugye nem valami manó? – kérdezem elborzadva. Erre már apa és James is nevetni kezd. Most mi van? Manó?

– Neeeem – húzza el Lily mindentudón a választ. – Persze, hogy nem. Rudolf egy rénszarvas – mondja vidáman, és egy invito* varázslattal lehív valamit… – Ez pedig a kelléke!

Felém lebegtet egy… Nos… Egy hajpántra szerelt agancsot, amin persze kis csengettyűk csilingelnek. Azt hiszem, hogy akkor és ott az arcomról mindenféle érzelem leolvasható volt, de később mégis én leszek az, aki szenteste az össznépi családi banzájon lelkesen ugrálva, szarvas hangot imitálva, bazi piros szivacsorral, csilingelő aganccsal és a barna jelmezben játssza el Rudolfot. Mindenki hatalmas örömére.

Azt hiszem, ott jött el az a pont, hogy hirtelen újra rühellni kezdtem a karácsonyt, egészen odáig, amíg Lily a végén oda nem jött hozzám, és melegen a karjaiba nem zárt azzal a halk vallomással, hogy ez volt élete legjobb karácsonya. Részben miattam. Azért ez elég menő, így hát úgy döntöttem, ehhez tartom magam a továbbiakban is. Legalábbis igyekezni fogok, hiszen mi kell több annál, minthogy a szeretteidnek ilyen kis aprósággal ekkora örömöt okozz? A nagy dolgok mindig a kis apróságokban rejlenek. Ez esetben a családi összetartásban, és – oké, ez most tök giccses lesz, és félő, hogy a nyálfolyam ellep mindenkit, de akkor is így igaz – az önzetlen szeretetben.

VÉGE

2014. november 12-17.

*A HP könyvekben használt varázsige, JKR a kitalálója.