Albus Potter tipikus kamasz, aki nem is rejti véka alá nemtetszését,
főleg, ami a karácsonyi készülődést illeti. Eközben Harry és Ginny igyekeznek
jó szülőként hatni a fiúra, a testvérei nyaggatják őt, Albus pedig próbálja
túlélni az ünnepeket – nem is sejtve, hogy épp ő fogja okozni a legnagyobb
meglepetést mindenki számára – ebbe beleértve saját magát is.
A története címe: Karácsonyi meglepetés
Szereplők: A Potter család (Harry,
Ginny, James, Albus, Lily)
Kulcsok: 1. Ajándékhúzás
2. Szereplők: Ginny és Harry Potter
3. Üzenet
4. Canon (családi)
5. 4.: Harry Potter és a halál ereklyéi –
koszorú
Műfaj: családi
Korhatár: nem korhatáros
Figyelmeztetések: enyhe káromkodás
Leírás: Albus Potter
tipikus kamasz, aki nem is rejti véka alá nemtetszését, főleg, ami a karácsonyi
készülődést illeti. Eközben Harry és Ginny igyekeznek jó szülőként hatni a
fiúra, a testvérei nyaggatják őt, Albus pedig próbálja túlélni az ünnepeket –
nem is sejtve, hogy épp ő fogja okozni a legnagyobb meglepetést mindenki
számára – ebbe beleértve saját magát is.
Karácsonyi meglepetés
Légy méltó a nevedhez, mi? Potter. Mindenki dicshimnuszokat
zeng apámról és a tetteiről, amik annyira nagyok és méltóságosak, hogy igazából
nem is nagyon tudom átérezni. Ja. Mintha nem az árnyékában élnénk mi is,
esélyünk sincs kitörni onnan… Feltéve, ha nem végzünk valami szörnyen
veszedelmes, társadalmunkat fenyegető ellenséggel, mint apánk Voldemorttal.
Eléggé lehetetlennek érzem a dolgot. Főleg Jamesnek nehéz, ő a legidősebb, tőle
várják a legtöbbet, utána pedig a húgom jön, az egy szem lány, akiért mindenki
ölne a családban, eléggé kivételezett. Aztán maradok én, a kakukktojás, akit
nem elég, hogy béna névvel áldottak meg, még középső gyerekként is hoztak a
világra, így aztán tényleg nem sok esélyem van a nagyra törésre. Mondjuk nem is igazán izgat a téma, csak épp jó
lenne egyszer nem azt hallani, hogy „bezzeg James” vagy „a húgod, Lily” meg a
hasonlók.
Erőteljesen ledobom a tollat az asztalra, amivel a
leckét írom, és kinézek az ablakon. Lily és az anyám valami idétlen gumihóembert
akar felfújni, hogy a kapu mellé állíthassák. Engem is hívtak, Lily itt nyaggatott
több percen keresztül, de ki az a hülye, aki kíváncsi erre? Jamest kivéve, aki
általában asszisztál a két nőnemű agyament ötleteihez. Giccsparádé az egész, de
anya és a húgom mániákusan odáig vannak a karácsonyért. Sosem értettem, miért.
Tiszta béna ünnep, semmi lényege nincs, a nyáladzásról, a zabálásról és a sok
felesleges ajándékról szól. Nagyapa idén is
meghívta az egész famíliát karácsonyra, ami egy hét múlva esedékes, addig pedig
bőven ráérek felkészülni az össznépi bohóckodásra.
Valaki kopogtat az ajtómon, és mivel összesen ketten vannak a családban, akik hajlandóak erre a
formális gesztusra, nem lepődöm meg, amikor anya jön be. Az ablakon
kinézve látom, hogy már teljes életnagyságban áll a gumihóember. Még jó, hogy
nincsenek sulis haverjaim, akik meg akarnának látogatni idehaza, elég nagy égés
lenne.
– Gyere le, Al, most fogunk húzni! – mondja anya
mosolygós hangon.
– Én idén kimaradok – felelem hanyagul, újra a leckére
összpontosítva. Azt hinnétek, ilyen egyszerű, mi? Hát nem! Anyámat nem lehet
könnyen lerázni karácsony-ügyben.
– Szó sem lehet róla. Ne vágj fejeket, édes fiam, nem
fogsz belehalni!
– Semmi kedvem az egészhez – vágok vissza, de anyát
nem hatom meg.
– Nekem meg a hisztijeidhez nincs kedvem. Mozogj! – szól
vissza az ajtóból, és már el is tűnik.
Vágok egy fintort, majd engedelmesen leballagok abban
a reményben, hogy apát könnyebb megfűzni. Egy lépést sem teszek meg, és már
belebotlok egy aranyszínű, csillogó girlandba, amit bizonyára a húgom
ragaszthatott ilyen alacsonyra. Idegesen letépem, és a földre dobom. A lépcsőn
lefelé megcsap a tömény süteményszag, amitől fintorba torzul az arcom. Túl sok!
Lily és James már a kanapén ülnek, az előbbi egy
mikulássapkát szorongat széles vigyorral, és anya épp ekkor ül le közéjük. Apát
keresem a tekintetemmel.
– Ülj már le, Al, mindjárt jön apu is! – lelkendezik
Lily. Tizenhárom múlt, de még mindig olyan, mint egy taknyos kölyök. Vágok egy
fintort, és csak azért sem ülök le, megvárom, amíg apa is megjön. Elkapom, még
mielőtt leülhetne.
– Hadd ne kelljen már húznom! – kérem meg hozzám
képest elég kulturáltan, amitől megtorpan.
– Mi bajod vele? – kérdezi meglepetten. A fenébe is,
nem egyértelmű?
– Tök dedós az egész, minek kellek én is? – fakadok
ki, és ezt már a többiek is meghallják.
– Fogd már be, öcskös, nem fogsz belehalni! – Idegesen
fordulok James felé.
– Te fogd be, és szállj le rólam!
– Elég legyen, fiúk! Albus, te pedig ne szenvedj,
húzol és kész! Harry, jönnétek? – Anya sürgetően telleget a kezével, mire apa
persze rögtön odamegy, és hiába vet rám egy pillantást, nem történik semmi, nem
ment fel.
Annyi kedvem van ehhez a hülyeséghez, mint amennyi a
karácsonyhoz: semmi. Mi a fenének kell ilyen marhaságokkal foglalkozni? Tök
értelmetlen az egész. Ráadásként főszabály nálunk, hogy mindenkinek saját
készítésű ajándékot kell adnia a húzottjának, tehát nekem épp… – kihajtogatom a
kis cetlit – Lilynek. Mi a fenét készítsek egy tizenhárom éves kislánynak?
Rohadt felesleges és értelmetlen ez a húzáshülyeség.
– Oké, mindenkinek van huszonnégy órája az ajándékok
elkészítésére – mondja anya vidáman, és mindünkre vet egy mosolyt. – Vetted az
adást, Al?
– Hogyne. – Morogva hagyom ott őket, még hallom Lily
kérdését, hogy most mi bajom van, de anya válaszát már nem, csak magamra zárom
az ajtót, és a kis cetlit Lily nevével az ágy alá pöckölöm.
Alig telik el pár óra csendes és áldásos magányomban,
máris be akarnak jönni az ajtómon, és mivel már említettem, hogy két ember
kopogtat – akik történetesen épp a szüleim –, így úgy teszek, mintha nem
hallanám, mert alszom. Nem jön össze.
– Engedj be, Albus! – Apa hangja az. Mi a fenét akar?
Bocsánatot kérni, mert nem segített az előbb? Elsuttogom
az ajtónyitó bűbájt, és apa rögtön be is lép. –
Elmondod, hogy mi a baj? Miért nem akartál részt venni a húzáson? – Ásítok
egyet, majd megvonom a vállam.
– Nem mindegy már? Húztam. – Ezzel próbálok arra
célozni, hogy igazán húzhatna ő is… Kifelé a szobámból. De nem hat, helyette
leül az ágyamra.
– A többieknek, de főleg a húgodnak ez fontos. Tartsd
tiszteletben, rendben? Ha akarod, segítek, készíthetünk együtt valamit, én… –
az ajtó irányába néz, majd habozva vissza rám –, anyádat húztam – vallja be
nagy összeesküvő módjára. Ki a fenét érdekel?
– Felőlem – mondom, majd befordulok a fal felé. Most
végre veszi a lapot, mert hallom, hogy feláll.
– Ha bármi gond van, nekem elmondhatod, fiam – mondja
az ajtóból. – De ezt a magatartást nem sokáig fogom jó szemmel nézni. Holnapra
szedd össze magad!
– Miért, mi a fene lesz holnap? – fakadok ki felülve
az ágyon. Ne már! Holnapra egész napos henyélés volt betervezve!
– Van valami, amit nem felejtesz el? Holnap megyünk a temetőbe.
– Felhorkanok. Még ez is! Az idióta koszorúzás a nagyszülők sírjára. Mintha nem
lenne tök mindegy, ha már halottak! – Mint mondtam, holnapig embereld meg
magad! – Ezzel a végszóval hagy magamra. Nem tudom elfojtani a feltörő nyögést,
de csak a párnámba temetem a fejem, nem kezdek sikítani a nemakarástól, mint
egy lány, pedig eléggé érzem a késztetést.
A délutánom nagy része semmittevéssel telik el.
Hallom, hogy anyám és Lily sütés-főzés közben dúdolgatnak és nevetgélnek
odalent, James a másik szobában egy irritáló számot nyomat, ami együtt túl sok,
alig hallom a saját gondolataimat is. Elég sok önuralomra van szükségem, hogy
ne rendezzek jelenetet. Este is csak annyi újdonság történik, hogy anya lehív,
hogy segítsek neki előpakolni az edényeket a legfelső polcról, amikre holnaptól
már szükség lesz. Mint mondtam: töméntelen zabálás.
A lakás tele van aggatva mindenféle dísszel, amire már
csak a fejemet rázom. Kész őrület ez a készülődés, anyáék elég sokszor
túlzásokba esnek, de karácsonykor rendszerint. Például minek felragasztani a
gyerekkori rajzainkat? El sem hiszem, hogy én valaha úgy rajzoltam meg magamat
Jamesszel, hogy fogjuk egymás kezét. Hihetetlen.
Az asztalon is már ott hever a szokásos
karácsonyi asztaldísz, ami ugyan mugliszokás, de anyának mindig is tetszett,
így bevezette itthon is.
– Elmondanád, hogy mi bajod van? – kérdezi lentről,
míg én már a kisszéken állok, és próbálom óvatosan kivenni a sok giccses
porcelánt. Nem felelek neki, mert úgyis ő akar beszélni. – Kérdeztem valamit! –
Vagy nem.
– Semmi – mondom, kezébe adva a nagy tálat. – A
poharak is kellenek?
– Akkor megkérhetnélek, hogy próbálj meg jó fejet
vágni az ünnepléshez? Nagy élmény a savanyú képedet bámulni napok óta.
– Akkor ne bámuld!
– Albus! – dörren rám, és tudom, hogy kihoztam a
sodrából. De most nincs igazam? Miért kell néznie? – Mikor lettél ilyen…? – Nem
mond jelzőt, így nem tudom, mit vár, mit mondok.
– Kellek még? – nézek rá fentről, mire ő hitetlenkedve
felnevet.
– Igen! Mondjuk jó lenne, ha te is kivennéd a részed a
készülődésből! James és Lily szó nélkül segítenek, de te még akkor sem
szívesen, ha megkérlek!
– Mit csináljak? – kérdezem fintorogva, mert tuti,
hogy mindjárt megkér, hogy aprítsak fát.
Oké, könnyű lenne lerendezni varázslattal, de szerintem ők az egyetlen szülők,
akik kifejezetten ügyelnek rá, hogy ne varázsolhassunk sokat (azaz szinte
semennyit) az iskolán kívül.
– Nem kell semmi, menj a szobádba és puffogj magadban,
az úgyis jól megy! – Anya teljesen kiakad, és nem értem, mi a fenétől. De
tényleg. Kérte, hogy segítsek, jöttem, csináltam, meg is kérdeztem, mi kell
még, erre én vagyok a szar? A lépcsőn felfelé menet belefutok Lilybe.
– Elég tuskó vagy! Anya most miattad fog sírni!
– Akkor menj, vigasztald meg! Vagy bőgj vele te is! –
förmedek rá. Mi a fene, még én érezzem magamat bűntudatosnak?!
Bevágom magam mögött az ajtót, és egészen másnap
reggelig ki sem jövök onnan.
*
Anyámék karácsonyi tradícióként tartják számon ezt az
idegesítő sétát. Minden nap karácsonyszenteste előtti nap elsétálunk
családostul a temetőbe, hogy apa szülei sírját megkoszorúzzuk. Apa annak idején
mesélte, hogy az egyik karácsonyát itt töltötte Hermionéval, és ők tettek
akkoriban a sírra koszorút, amit utána rendszeresen ismételtek évente, így
persze mi is. Ahogy ma is, a legnagyobb örömömre.
Apa és anya haladnak elől, kézen fogva andalognak,
mint valami csöpögős lányregényben, mellettük Lily ugrándozik a Jingle Bells-t
énekelve, mögöttük James kullog mélyen a gondolataiba mélyedve, én pedig utánuk
jó pár méterre szenvedek. Fázom, még a hó is esik, ráadásként kezd sötétedni,
így nem sokat fogunk látni hazafelé. Igazán remek program!
– Nézzétek, elkezdett esni a hó! – kiált fel a húgom. Nagy megfigyelés,
már legalább tíz perce szállingózik. – Építünk igazi hóembert is?
– Ebből még nem lehet, de ha még esik rá sok, akkor igen – feleli anya.
– Vagy olyan krokodilt, mint tavaly Jamesék.
– Az nem krokodil volt! – vágja rá az említett, aki a haverjaival
alkotott tavaly.
– Hát mi? – fordul hátra Lily és elneveti magát, amire anya és apa is
összenéznek és kuncogni kezdenek.
– Sárkány! Egy fekvő sárkány, mert…
– Mert az állót nem tudtátok megcsinálni!
– Nem, nem azért – néz James Lilyre, majd anyáékra. – Azért, mert a
sárkány megsebesült.
– Persze, fiam – bólint apa, és újra összenéznek anyával, majd csókot
váltanak. Tiszta nyálas az egész, de persze mégsem vagyok képes lemaradni tőlük
nagyon. Hallani akarom őket.
– Még a Roxfortban mi is építettünk Ronnal hóembert – kezdi apa
nosztalgikusan, mire anya is bekapcsolódik, és felidézik azt az alkalmat,
amikor hógolyócsatát vívtak.
Megforgatom a szemem, de azért odafigyelek a részletekre, főleg, amikor
anya Fred bácsikámról beszél, akit ugyan nem ismerhettem, de nagyon jófej lehetett
az ikrével, George bácsival, aki állítólag azóta eléggé megváltozott.
A temető sötét, pár álló lámpa ad csupán
fényt, és a számtalan gyertya, amit a hozzátartozók hoztak a már elhunytakra.
A nagyiék sírja
előtt állva valahogy nem tudom átérezni azt a mély szomorúságot, ami apát és
anyát is átjárja. Sokat hallottam már a nagyszüleim hőstetteiről – igen, ebben
a családban mindkét oldalról csak hősök vesznek körül… Tényleg semmi stressz
nincs az emberen, hogy bizonyítson! –, és el is hiszem, hogy kellemetlen
lehetett a haláluk, de annyira régen, és annyira nem az én időmben történt,
hogy nem tudom, hogyan kéne reagálnom erre. Anya apa karját simogatja, míg egy egyszerű,
de hatalmas koszorút varázsol a sírra. Ezt követően anya egy kisebbet, utána
James és Lily is kreál egy koszorút, majd mindenki rám mered várakozón.
– Bezzeg ilyenkor varázsolhatunk – jegyzem meg halkan,
de persze a nagy csendben meghallják. Anya rögtön méltatlankodni kezd, viszont
apa mintha… Csalódna? Hirtelen kissé kényelmetlenül érzem magam.
– Komolyan, öcskös, akkora barom vagy néha! – morogja
James kis idő múlva, amíg anya és Lily gyertyákat tesznek a sír köré.
– Kopj le!
– Amúgy mi a jó fene bajod van? – néz rám
értetlenkedve. – Pár hete még lehetett veled két értelmes szót váltani, most
meg…
– Leszállnál rólam? – Mi a fenéért kell emlékeztetnie,
amikor épp elfelejteném? Feldühödöm.
– Nem, Al, nem szállok le rólad! – keményít be. – Eléggé
idegesítő az állandó szenvedésed mostanában – közli lesajnálón. – Mi a fenéért
kell úgy viselkedned, mint valami… – Elhallgat. Úgy néz rám, mintha hirtelen
tudná, hogy mi a bajom, holott nem tudhatja. Senki nem tud róla. – Csak nem? –
Elvigyorodik, és ezzel teszi egyértelművé, hogy tudja. – Albika szerelmes? –
gúnyolódik, nálam pedig felszívódik az önuralom utolsó morzsája, és egyetlen
mozdulattal orrba vágom.
Aztán kitör a káosz…
Ilyen hisztériát még soha életemben nem tapasztaltam
anyámtól, még el is sírja magát… Persze
eltúlozta.
Amint behúztam Jamesnek, rögtön magához tért, és
erényeit védve vissza is ütött. Természetesen nem hagytam magam, így alakult ki
a verekedés. Lily sikolyával tarkítva apa állított le minket, jobban mondva
engem, aki addig ütöttem volna a bátyám fejét, amíg ki nem eresztem a gőzt, így
viszont le kellett állnom a folyamat kellős közepén. Mindenki gondolhatja, ez
milyen idegállapotot eredményezett, és azt is, hogy… Nos, nem kíméltem senkit.
– Mégis mi a fene ütött beléd, normális vagy? – hallom
mögülem apám hangját, aki erőnek erejével fogja le a karom.
– Albus szerelmes – jelenti ki James az orrát
törölgetve. Szívem szerint újra behúznék neki. – Vagy inkább szerelmi bánatos?
– dönti oldalra a fejét. Direkt húzza az agyam a rohadék!
Végül valahogy kiráncigálom magam apa szorításából, és
arrébb is lépek párat, jelezve, hogy nem fogom újra megütni Jamest – hiába a
késztetés. Dühösen meredek rá, majd sarkon fordulva már húznék is el onnan, de
anya hangja megállít.
– Állj! – Megtorpanok, de nem nézek vissza. Nem is
kell, mert anya elém sétál. Egy ideig csendben bámul, majd könnyes szemmel
megszólal. – Nagyot csalódtam benned, Albus. Amit műveltél, az túlmegy minden
határon. – Szívesen visszaszólnék, hogy rohadtul nem érdekel, de nem akarok
nagyobb bajba sodródni, mint amilyenben amúgy is vagyok – persze jogtalanul.
Apa mellé sétálva átkarolja, de egyikükre sem vagyok képes most ránézni.
– Menjünk haza – szólal meg csendesen. – Albus,
szeretnék veled beszélni. Négyszemközt. – Vetek egy utálkozó pillantást
feléjük, aztán elkullogok oldalirányba. Anya szól Lilynek, hogy induljanak, és
feltételezem, James is velük megy.
Egy ideig nem hallom meg apát, de aztán megköszörüli a
torkát.
– Nem szeretnél elmondani valamit, Albus? – Már megint
az idióta kérdések. Miért kell ezekkel fárasztaniuk?
– Ha el akarnám, már elmondtam volna – nézek a szemébe.
– Nem kell a hegyi beszéd, szemét voltam, bocsánatot fogok kérni. Mehetek?
Sokáig nem szólal meg, már-már azt hinném, elenged, de
a pillantása arról árulkodik, nem lesz ilyen szerencsém. Megkér, hogy sétáljak
vele vissza a Potter nagyszülők sírjához, aztán ott is ácsorgunk pár
hatásvadász percig, amikor végre elkezdi.
– Két évvel voltam idősebb nálad azon a karácsonyon,
amit itt töltöttem. Akkor határoztam el magamban, hogyha vége lesz a háborúnak,
ide fogok költözni. – Rám néz. – Tudom, hogy két év sokat jelent ebben a
korban. Azt is, hogy neked sokkal kevésbé van nehéz életed, mint nekem volt… –
Elhallgat a felhorkanásomtól, és felszalad a szemöldöke. Ezt kérdésnek veszem.
– Nagyon unalmas már a te nehéz életedről hallgatni
anekdotákat. Azt hiszed, nekünk olyan könnyű? Szerinted hányszor kapok a
fejemre olyan megjegyzéseket, hogy „bezzeg az apád…”, de ez igaz anyára, vagy
bárkire! Elegem van már a megfelelésből! – Nem is értem, mi üt belém, amiért
így kifakadok, de úgy tűnik, apát nem lepi meg.
– Én is gondolkodtam így egy időben… Pont ezen a
karácsonyon is. – Hallom a hangján, hogy elmosolyodik. – Tudod, mit válaszolt
erre az univerzum? – kérdezi nevetősen. – Megismertem a jóslatot, amiben
kiderült, hogy meg kell halnom ahhoz, ha azt akarom, hogy Voldemort is
meghaljon. Hirtelenjében elég frusztráltan éreztem magam. – Ránézek apámra, és nem tudom megállni, felfelé
görbül a szám. Végtére is sosem állítottam, hogy neki könnyű élete lett volna…
– Azt hiszem, most téged is büntet…
– Nem fogok mesélni, ha azt várod – vágok közbe
gyorsan, mert már érződik a célzás.
– A nőkről nincs is mit beszélni. Anyád ezen a
karácsonyon állítólag széthisztizte az agyát, mert a fél család kóborolt
valahol… Azóta ilyen fontos neki az együttlét. Meg kell értened, fiam, hogy amióta
meghalt a másik nagyanyád is… – elcsuklik a hangja, és az a baj, hogy erre én
sem tudok közömbös képet vágni. Molly nagyi elvesztése eléggé megérződik a
családon, pedig már három éve történt… Mégis mély nyomot hagyott. Azóta például
sokszor anya veszi át a szerepét, ami bármennyire is próbálkozik, nem sikerül
túl jól.
Molly nagyi volt a legjobb nagyi a világon. Sosem
felejtem el az ő karácsonyait, amikor mindenkinek megfőzte a kedvenc ételét,
mindenkinek kötött személyre szabott ruhadarabot, és azt sem, hogy mindig is
kivételezett velem… Sosem látványosan vagy nagyon, nem, titokban és persze
apróságokban. Például, ha kapott mindenki egy szem cukrot, akkor én biztos
kettőt. Ha elfogyott a krumplipüré, mire hozzám ért volna, akkor a nagyi rögtön
ugrott, hogy készítsen még, míg például Ront
lelegyintette ilyen esetben, hogy egyen csak sültburgonyát. Azt sem fogom sohasem
elfelejteni, amikor az utolsó karácsonyán arra kért, hogy segítsek anyának
feldolgozni a hiányát. S hogy miért alakult ki ez a kötelék közöttünk?
Egyszerű: én vagyok az egyetlen unokája, akit a világra segített, és akit jó
pár hétig ő gondozott… Anyám ugyanis pont az én születésemnél lett depressziós.
Aha. Király. És akkor higgyem el, hogy anyám ugyanúgy szeret engem is! Lehet,
hogy szeret, de mind Jamest, mind Lilyt sokkal jobban, és ez ellen nincs mit
tenni.
– …ezért ilyen nehéz neki. – Feléledek gondolataimból,
és leesik, hogy apám egész idáig hozzám beszélt. Én pedig nem figyeltem. –
Érted már, fiam?
– Miért pont nálam történt? – kérdezem figyelmen kívül
hagyva az ő kérdését. Értetlenkedik, én pedig kifejtem. – Miért pont nálam lett
anya depressziós? James volt az első.
– Ez most hogy jön ide?
– Nagyi azt mondta, azért, mert anya nem akart akkor
még egy gyereket, és te voltál, aki megfűzte, hogy tartsatok meg.
– Albus… – Apa kezd bepánikolni, legalábbis az
arckifejezése erről árulkodik.
– Sokáig nagyi is haragudott emiatt anyára. Emlékszem.
– Teljesen félreérted a helyzetet… – Apa lázasan kutat
valami magyarázat után, de végül nem jut előbbre. Aztán félbe is szakítják.
– Nem, nem érti félre. Harry, menj haza te is, mi majd
megyünk utánad. – Anya válik ki az árnyékból valamelyik sír mögül. Időközben
ránk sötétedett, ezért nem láthattuk őt.
Apa nehezen veszi rá magát, de végül egy csókot nyom
anya szájára, futólag megölelik egymást, majd apa elmegy, magunkra hagyva
anyával. Elgondolkodom, hogy mikor volt részem ilyen beszélgetésben, és rá kell
jöjjek, soha. Mindig apa jött beszélgetni, bármilyen témáról volt is szó.
– Mit szeretnél tudni? – néz rám anya tágra nyílt
szemekkel. Vállat vonok. Igazából nem érdekel annyira, csak a kíváncsiság.
– Miért szereted jobban Lilyt és Jamest? – kérdezem
azt, ami az először eszembe jut.
– Tényleg így érzed? – Elsápadva néz rám, mintha
ledöbbenne a szavaimtól. – Okom van, hogy máshogyan bánok veled, de…
– Nem tehetek róla, hogy megszülettem – vágom rá
sértetten, de ő csak kétségbeesett nevetést hallat.
– Albus, mindig is te voltál az, aki a távolságot
tartotta. Akárhányszor próbálkoztam, elutasító voltál. Apáddal sokkal kevésbé,
és… Most már értem is, miért. – Hitetlenkedve megrázza a fejét. – Nem gondoltam,
hogy ilyen hatással volt rád nagyanyád meggyőződése, miszerint a születésed utáni
időszak miatt kevésbé szeretlek… Ez bolondság! Én mindegyik gyerekemet ugyanúgy
szeretem, épp csak teret adtam neked. Megértettem, hogy nem akarsz dolgokat,
hogy nem akarsz velünk tartani, ha megyünk valahova, vagy nincs kedved a közös
sétához…
– Akartam menni sétálni. – Eszembe jut, amikor egy
őszi napon végigsétálták négyen a várost. Csak úgy. Nem is hívtak el, holott
semmi dolgom nem volt, de még hallottam anya válaszát, amikor apa rákérdezett,
hogy jövök-e, ami ennyi volt: „Nem. Úgysem jön sose sehova.”
– Azt nem mondtam, hogy nem hibáztam. – Meglepetten
nézek rá. Csak nem elismeri, hogy nem tökéletes? – Nem kellett volna azt
hinnem, hogyha egyszer nem akarsz jönni, akkor soha… Annyira tapasztalatlan
vagyok! – elneveti magát. – Hiába vagyok háromszoros anya, még mindig tanulok
tőletek. Tőled. Főleg tőled, Al. Annyira más vagy, mint a testvéreid.
Különleges… Nehéz eset, de különleges.
Oké. Kezd sok lenni a nyáladzás, de érzem anyán, hogy
őszintén beszél. Tényleg így gondolja. Nagyon rég éreztem tőle ilyen nyílt szeretetet…
Talán soha.
– Kérhetném, hogy bocsáss meg, és te is kérhetnéd
ugyanezt… De felesleges. Nem is haragszom, ez az egyik, amúgy pedig azt hiszem,
ennek meg kellett történnie. Szeretlek, tökfejem! – Megborzolja a hajam, és
erre beugrik egy régi emlék, amikor ugyanezt csinálta kisebb koromban.
Elmosolyodom, mert az egy jó emlék.
– Tudom, anya. Mármint tudom, hogy szeretsz, csak én
mindig azt hittem…
– Ne is folytasd! Lily lány, sokkal kötődőbb, James
pedig olyan, mint a nagyapja… Közvetlen és vidám. Könnyebb velük kijönni, mint
veled, Al, ezt nem tagadom, de soha nem szerettem őket jobban. Máshogy
szeretlek, de semmiképp sem kevésbé.
– Pedig tehetnéd. Elég rohadt módon viselkedtem…
– Én is a születésed után… Ezért nem szeretsz? Vagy
kevésbé? – Látom a szemében, hogy azért tart a választól.
– Nem – felelem végül, amitől aprót sóhajt.
– Akkor gyere ide, hadd öleljem meg a nagyfiamat! –
Lábujjhegyre állva ölel meg, ami eléggé furcsa reakció, de végül engedem,
mégiscsak az anyám… Akit szeretek. Azt hiszem. Még könnyesebb szemmel enged el.
– Nem fogom mondani, hogy szeretlek – közlöm vele
flegmán, mire felhúzza a szemöldökét, és beleöklöz a vállamba. Igen, ez anyám,
a lazaság mintaképe.
– Nem is vártam! Megyünk haza? – kérdezi belém
karolva, bennem pedig egy furcsa gondolat kel életre…
– Mi lenne, ha most pótolnánk be azt a sétát?
Azt hiszem, anyának én vagyok maga a karácsonyi csoda;
legalábbis a hatalmasra tágult szeme, és az örömteli hangja arra enged
következtetni, miközben végigbarangoljuk a várost, figyelve a karácsonyfákat, a
díszítéseket és a kivilágított kerítéseket. Nem állítom, hogy túl sokat
beszéltem volna – anya bepótolta kettőnk helyett is –, de az biztos, hogy
jólesett. Anyának pedig végképp. Elégedett nevetéssel érünk haza. Apa rögtön
felpattan a fotelből, úgy tűnik, drámára készült.
– Minden rendben? – Hol egyikünkre, hol másikunkra
néz, mi pedig egymásra anyával.
– Naná. Innentől a tiéd – kacsint apára, aki
ugyanolyan idegesen néz rám, mint én rá. Mit akar ő tőlem? Anya úgy halad el
apa mellett, hogy újra megölelik egymást, és a szokásos apró csókjuk sem
hiányozhat. Az biztos, hogy tisztán érződik mindkettőn, hogy bármennyi idő is
telt el, ők még mindig forrón szeretik egymást. Irigylésre méltók. És persze
idegesítőek.
Mint kiderül, apa a lányokról akar beszélni. Mármint
úgy igazából, a csajozásról és az azzal járó dolgokról. Még mielőtt
nekikezdhetne, leállítom.
– James túlzott – kezdem. – Nem vagyok szerelmes. Egy
lány lekoptatott, és ennyi, de nem érdekel. – Azt nem teszem hozzá, hogy már nem érdekel, mert túltettem magam
rajta, és mert amúgy is kínos lenne.
– Biztos? Mármint, tényleg szívesen segítek…
– Apa, sima ügy. Nem érdekelnek a csajok már. – Erre
röviden felnevet, majd megrázza a fejét.
– Megértelek. Nem egyszerű velük. Anyád… – Ezzel újra
kezdődik egy hosszú-hosszú anekdota, most kivételesen a szerelemmel
kapcsolatosan, amihez aztán később James is csatlakozik. Rá azért még
haragszom. – Kibékülhetnétek – céloz rám és Jamesre nézve.
– Nekem semmi bajom az öcskössel, ő verte be a képem –
szól bele távolabbról.
– Mintha nem kaptam volna én is…
– Nyilván megvédem magam! De hisz te tanítottál
minket, apa! – James lazán hátradől.
– Akkor sem illik más szerelmi – vagy bármilyen –
életében vájkálni – mondja anya a konyhából. – James, kérj bocsánatot! – Vissza
kell fognom magam, hogy ne nézzek hálásan anyára. Lehet, hogy a beszélgetés,
ami a temetőben lezajlott, még sokáig a segítségemre lesz.
– Mi? Ő verte be és csúfította el a képem, és még én kérjek bocsánatot?
– Amikor bevertem Ronnak pont karácsony után, akkor is ő kért
bocsánatot, mert… – Nagyot sóhajtunk mindketten, a konyhából anya is felnevet,
mire apa elhallgat. – Most mi van? Próbálom tanítani a kölyköket –
mentegetőzik, majd ránk néz. – Mindegy. James, kérj bocsánatot, és te is Al.
Aztán mehettek a dolgotokra.
Nyögvenyelősen így teszünk, és én megkönnyebbülve
vetem bele magam a szobámba, örülve, hogy nem kell tovább szenvednem… Bár most,
hogy jobban belegondolok, az utóbbi pár óra eseményei nem annyira vészesek…
Mondhatni, jók. Tűrhetőek.
Nem tudom, mikor alszom be a nagy gondolkodásom
közepette, mert másnap arra kelek, hogy Lily visítozva száguldozik be a szobámba.
– Boldog előkarácsoooonyt! – kiáltja, én pedig a
fejemet fogva ülök fel. – Tessék, bratyó, ez a tiéd, sok szeretettel! – A
kezembe nyom egy furcsa csomagot, amit először nem tudok mire vélni, de rögtön
leesik. A fenébe! – Bontsd már ki! – Nem tudok megszólalni, csak letépem a
csomagolást, ami egy dunsztosüveget rejt, tele különféle kövekkel. – Ezek csodakavicsok!
– lelkendezik. – Mindenhonnan, ahol megfordultam az elmúlt egy évben,
gyűjtöttem kavicsot, megbűvöltem őket, majd ebbe az üvegbe tettem, hogy
szerencsét hozzanak. – Olyan széles mosolyt vet rám, hogy hirtelen nem tudok
mit mondani. Pont ő húzott engem?
– Öhm… Köszi, húgi! – nyögöm erőltetett vigyorral,
mire ő azt hadarva kirohan a szobámból, hogy megkeresse, ki húzta őt.
Rögtön tudom, hogy bajban leszek, és az egész tegnapi
hangulat egy perc alatt romba fog dőlni, ugyanis a cetlit, amin Lily neve szerepelt
egy lendülettel bedobtam az ágy alá – ezzel együtt el is felejtettem az
ajándékkészítéses dolgot. Semmit nem csináltam, holott nem kevés időm lett
volna rá. A francba!
Nehezen vánszorgok le az emeletről, ahol már mindenki
az asztalnál ül, természetesen az ajándékokkal felszerelkezve. Apa, aki anyát húzta,
egy fából faragott szívet adott neki, amibe a kezdőbetűiket véste. Nyálas, de
anya odáig van érte. James apát húzta, ő pedig apunak adott egy szemüvegtokot,
amit elvileg ő varrt. Vicces, és persze lehetetlen, de rögtön látom, hogy anya
keze van a dologban, ő ugyanis Jamesnek egy ugyanolyan anyagú, varrt pálcatokot
készített. Idilli. Egészen addig, amíg Lily nem vet rám reménykedő és izgatott
pillantást. A francba.
Azt hiszem, anya látja rajtam a bajt, sőt, szerintem
mindenki, kivéve szegény Lilyt. Esküszöm, soha életemben nem gyötört még ilyen
bűntudat, mint így hirtelenjében. Főleg, mert Lily pont nekem adott… És ő
nagyon készült.
– Lily, a te ajándékodra estig kell várnod – mondja
anya határozottan, és mélyen a szemembe néz, hogy vegyem a lapot. Rögtön
bólintok.
– Igen, sajnos. Öhm… Ez egy nagyobb volumenű ajándék,
és idő kell hozzá – magyarázom zavartan, azon agyalva, hogy most mégis mi a jó
fenével álljak ezután elő.
– Semmi gond, Albi! – mosolyodik el lágyan a húgom. –
Még úgyis van időd estig. – Mekkora mázli. Erőltetett vigyort ragasztok
magamra.
– Király. Akkor én… – hátramutatok az ajtó irányába…
Ki a hidegbe… – Most megyek is folytatni…
Ahogy kiteszem a lábam, rögtön a tenyerembe temetem az
arcom. Ez reménytelen. Mégis mivel lepjem meg? Valami nagy kéne, valami
grandiózus, de semmi használható nem jut eszembe.
Apa furakodik ki mögöttem. Vet rám egy pillantást,
majd elterel a műhelyünk felé. Amint ránk zárul az ajtó, rám néz.
– Anyád küldött, hogy találjunk ki valamit Lilynek. –
Bólintok. – Na?
– Semmi.
– Készíts neki babát – kezdi gondolkodva.
– Két éve nem babázik – vetem ellen, mire apa bólint.
– Akkor varrj neki ruhát… Egy szoknyát. Használhatsz
varázslatot.
– Még azzal sem megy olyan gyorsan… Neked? – Csak ráz
egyet a fején, és közli, hogy amúgy is nekem kell megcsinálni. – Mindegy.
Megoldom. Az én saram. Kitalálok valamit estig.
– Okozz neki örömöt, Al. Tudod, hogy számít rád.
– Oké, apa. – Persze, folytasd még, legyen még nagyobb
bűntudatom!
– Akkor megyek…
Magamra hagy, egyedül az üres, ötletek és gondolatok
nélküli fejemmel, én pedig egyfolytában azon rágódom, hogy most mégis mi a fene
legyen. Körülnézek a műhelyben, ahol egy csomó mugli-cucc hever szanaszét, de
semmi érdemlegeset nem találok. Ilyenkor bánom, hogy nem vagyok valami kreatív,
mint anya vagy pont Lily. Eszembe jut egy sablonos megoldás, de rögtön el is
vetem, mert semmi kedvem beágyazni meg takarítani helyette hetekig valami hülye
kuponszerűség alkotása után, ami egyébként sem lenne logikus, hogy miért
tartott ennyi ideig elkészíteni.
Nem tudom, mennyi ideig gubbasztok a kisszéken és
nézem a hóesést a koszos ablakból, amikor anya toppan be. Megrázza a kabátját, és rám mosolyog.
– Nem haladsz? – kérdezi lágyan, és
közelebb sétál. A vörös haján megül a hó, amiről eszembe jut, Lily milyen nagyon
hasonlít anyára. James pedig apára… Én vagyok csak a kakukktojás a családban,
de már megszoktam; néha azonban feltűnik. – Figyelj, ha nincs jobb ötleted,
akkor…
– Nem akarom megbántani őt – vágok közbe
még azelőtt, hogy anya befejezné. Biztos segítene, de az nem lenne igazságos.
Mármint Lily tényleg annyira készült, bűntudatom lenne, ha letudnám anya
segítségével. – Tudod, mit kaptam tőle? – kérdezem kedvtelenül, anya pedig
bólint. – Egy éve arra készül, hogy meglepje valamelyikünket, én pedig…
– Ne gyötörd magad, Al! James sem vitte túlzásba,
láthattad, hogy segítettem neki. Neked is segítek. Kitalálunk valamit.
– James más. Ő mostanában nem viselkedett úgy, mint
én… – Elég nyögvenyelősen megy ez a beismerés, de mit van mit tenni? Tényleg
tuskó voltam, és tulajdonképpen erre okom is annyi volt, hogy nagyrészt
féltékeny voltam a testvéreimre. Meg még valami, de arról szó több ne is essék!
– Mindenki hibázhat, és tudod mit, kisfiam? – közelebb
sétál, és végigsimít a fejemen. – A lényeg, hogy már belátod a hibádat. Ez
felnőtt észjárásra vall.
Nem felelek neki, hogy ezzel nem sokra megyek, mert
ettől még valóban tojtam rá a karácsonyra és úgy mindenre, ami ezzel jár, de
anya megérti, hogy ez jár a fejemben.
– Lily is tudja, hogy nem voltál az utóbbi időben
mintabátyó. Elhiheted nekem, hogy örülni fog, ha olyannal leped meg, amire már
régóta vágyik, és irtó könnyű teljesíteni.
– És az mi? – kérdezem még mindig nem túl lelkesen.
Valahogy vártam volna, hogy megszáll az ihlet.
– Nos, nem egyszer hintette el nekem, hogy szeretne
egy kis időt veled tölteni. Csak úgy, szórakozásból. És persze… – aprót kuncog,
de folytatja is –, belevonni a karácsonyi készülődésbe is. Például a fa
díszítésébe, vagy… – újra kuncog, ami anyától elég fura dolog, tehát kezdek rám
nézve rosszat sejteni –, tudod, minden évben elő szokott adni egy kis műsort.
Általában egyedül, de volt már rá példa, hogy Hugóval vagy Lorcanékkel. – Szerintem most már látszódik rajtam a rémület. Komolyan
oda akar kilyukadni, ahova gondolom? – Idén esetleg segíthetnél neki. Legyél az
előadótársa! – mondja lelkesen, én pedig a tenyerembe temetem az arcom. – Ugyan
már! – lök meg kicsit, majd leguggol elém. – Ennél jobb ajándékot nem tudsz
neki adni. Azt kapja, amire vágyik, talán még többet is. – Bíztatóan mosolyog
rám, majd megütögeti a térdem. – Gyerünk, irány be, mert ha itt ücsörögsz még
sokáig, megfázol… És ahogy látom, úgysem haladtál semerre sem. – Célzatosan
ránéz a mugli-eszközökre, amik ugyanúgy porosodnak az asztalon, mint mielőtt
leültem eléjük.
Végül bevonszolom magam a meleg házba, és anya lelkes
vigyorától kísérve leülök a kanapéra, pont a többiekkel szemben. Apa valami
régi sztorit mesél, James unottan pucolja a körmét, Lily pedig amint észrevesz
engem, rögtön felém irányítja teljes figyelmét, így apa sután elhallgat.
– Hallgatlak, Al! – mondja sejtelmesen, teli szájjal
vigyorogva. Nem tehetek róla, egy pillanatra berezelek, és felötlik bennem,
hogy újra előveszem a bunkó énemet és felrongyolok a szobámba. Jó messzire
ettől az eszelős vigyortól, ami húgom arcán játszik. Észreveszem, hogy közben
anya és apa is erőteljesen koncentrál rám, és még James is abbahagyja a körme
pucolását.
– Szóval… Izé… Arra gondoltam… – hebegve vetek egy
pillantást anyára, de ő csak bátorítón biccent, így tehát folytatom. – Szóval…
Esetleg csinálhatnánk közös programokat a szünet alatt. És ha megint elő akarsz
adni valamit a családnak, akkor, nos, számíthatsz rám – fejezem be bénán, és
egy vigyort ragasztok a képemre.
Erre persze Lily szeme kerekre tágul, apa elismerőn és
büszkén oldalra biccentett fejjel néz, anya körülbelül hasonlóan tesz, míg a
bátyám… Röhög. Lapos pillantást vetek felé, míg ő konkrétan alig bírja
visszafogni magát.
– Amiben amúgy James is részt vesz. Önként jelentkezik a két bátyád –
mondom kárörvendőn. Legalább, ha én szívok, ő is. Szinte várom, hogy
ellenkezzen, de Lily örömteli sivítására nem képes megszólalni, vagy letörni a
hangulatot, így csak vet egy „ezért még számolunk” pillantást rám, majd engedi,
hogy Lily megölelje.
– Köszönöm, Albus! – hálálkodik csillogó szemmel Lily,
és kissé tétován közelít felém. Nem tudja, engedem-e, hogy megöleljen, ezért
kisegítem, és szélesre tárom a karom, ő pedig örömmel veti bele magát.
Nem tudom, mennyi ideig ölelkezünk, amikor már kezdem
soknak érezni – azért nem szabad túlzásokba esni –, míg végül Lily harsányan
elkezdi mesélni anyának és apának a dolgot, mintha ők nem hallották volna. Egy
ideig családi körben töltjük az időt, ami elképesztő módon nem is olyan vészes.
Apa is tud jófej lenni, anyáról eddig is tudtam, és meglepő módon néha James
sem beképzelt seggfej, szóval összességében elégedetten tápászkodok fel a
helyemről, hogy aztán apa állítson meg.
Kissé arrébb hív, sanda pillantást vet a lányokra és
Jamesre, akik nem hallhatnak minket.
– Ez nagyon szép volt tőled, fiam! – dicsér meg, én
pedig bólintok. Tudom. Király vagyok. – Örülök, hogy benőtt a fejed lágya –
folytatja, de a habozó pillantása arra enged következtetni, hogy nem csak erről
lesz szó. Kíváncsian és rosszat sejtve kérdezek rá.
– De…?
– De… Szóval, amit a temetőben James mondott… – Mi?
Megint? – A lányokról, vagyis egy bizonyosról… – Kérlek, apa, ne! Ez oltári
kínos és ciki és persze tök releváns. Legalábbis az adott szituációban. Meg úgy
mindig. És különben is! A fenébe, gyorsan le kell állítanom.
– Apa, ne kezdjük újra! Már mondtam, hogy jól vagyok.
Nem törték össze a szívem vagy ilyesmi – hazudom szemrebbenés nélkül, sőt mi
több, egy mosolyt is sikerül kicsikarni magamból. – Különben is, most karácsony
van, foglalkozzunk azzal.
– De ha gondod van, vagy kérdésed…
– Tudom. Hozzád fordulhatok bizalommal.
– Meg anyádhoz is – bólint, de még mindig nem érzem
megkönnyebbültnek, ellenben velem. Ez is letudva.
– Köszi! Így lesz! – Apa megveregeti a vállam, amit én
is viszonzok, így egymás vállát veregetve állunk egy ideig, amikor torok köszörülve
újra megszólal.
– Ma keresett téged egy lány. – Megmerevedek. – Nem
mondta a nevét, veled akart beszélni, de mire mondtam, hogy egy pillanat,
mintha meggondolta volna magát, mert letette. – Mi a fenéért hívott? Azt mondta,
köztünk ez soha nem fog működni, erre hívogat? Szívem szerint rohannék
felhívni, de megemberelem magam, és kierőltetetek egy hanyag vállvonást.
– Nem számít. Tényleg lezártam a dolgot – mondom
keményen, apa bólint egyet, míg én már azt tervezem, hogyan fogom megkeresni az
újévben szívem összetörőjét. Lily kiáltása szakít félbe.
– Akkor kezdődhetnek a próbák? Arra gondoltam, hogy
James lesz a Télapó, te pedig, Al, Rudolf! – közli lelkesen, mire anyából kitör
egy hangos kacaj. Rosszallón nézek rá, majd újra a húgomra.
– Ki az a Rudolf? Ugye nem valami manó? – kérdezem
elborzadva. Erre már apa és James is nevetni kezd. Most mi van? Manó?
– Neeeem – húzza el Lily mindentudón a választ. –
Persze, hogy nem. Rudolf egy rénszarvas – mondja vidáman, és egy invito* varázslattal lehív valamit… – Ez
pedig a kelléke!
Felém lebegtet egy… Nos… Egy hajpántra szerelt
agancsot, amin persze kis csengettyűk csilingelnek. Azt hiszem, hogy akkor és
ott az arcomról mindenféle érzelem leolvasható volt, de később mégis én leszek
az, aki szenteste az össznépi családi banzájon lelkesen ugrálva, szarvas hangot
imitálva, bazi piros szivacsorral, csilingelő aganccsal és a barna jelmezben játssza
el Rudolfot. Mindenki hatalmas örömére.
Azt hiszem, ott jött el az a pont, hogy hirtelen újra
rühellni kezdtem a karácsonyt, egészen odáig, amíg Lily a végén oda nem jött
hozzám, és melegen a karjaiba nem zárt azzal a halk vallomással, hogy ez volt
élete legjobb karácsonya. Részben miattam. Azért ez elég menő, így hát úgy
döntöttem, ehhez tartom magam a továbbiakban is. Legalábbis igyekezni fogok,
hiszen mi kell több annál, minthogy a szeretteidnek ilyen kis aprósággal ekkora
örömöt okozz? A nagy dolgok mindig a kis apróságokban rejlenek. Ez esetben a
családi összetartásban, és – oké, ez most tök giccses lesz, és félő, hogy a
nyálfolyam ellep mindenkit, de akkor is így igaz – az önzetlen szeretetben.
VÉGE
2014. november 12-17.
*A HP könyvekben használt varázsige, JKR a kitalálója.
Szia! Először is, tartozom egy vallomással: nem szeretem a nextgenes sztorikat, mert annak a generációnak a tagjairól alig tudni valamit, nincs viszonyítási alap. No de a pontok.
VálaszTörlésKarácsonyi faktor:
Átjött-e a karácsonyosság? Nem, nem nagyon, Albus fanyalgása elnyomta. Ott volt ugyan, volt sütiillat, felemlegetett zebe-zaba meg girlandok... és ennyi.
7 pont
Összbenyomás:
Mint mondtam, nem szeretem a nextgenes ficeket, sőt, ahogy öregszem, a felnőtt karaktereket részesítem előnyben. Az viszont tény, hogy ez a kiskamaszos lázadás életszerű volt.
7 pont
Összkép:
Nem sikerült rájönnöm, milyen logika szerint tagoltad a ficedet - az összefüggő részeknél üres sorok árválkodtak (pl. a párbeszédeknél), ott, ahova illett volna, hiányzott. Ez kissé megcsappantotta az olvasás élményét, zavaró volt. Ahogy az a néhány, oda nem illő kifejezés. Meg is mutatok hármat, ahol meg kellett állnom és visszaolvasnom, hogy meggyőződjek arról, biztosan jól láttam-e. Az egyik: "telleget a kezével". Hogy mit csinál? Még soha, sehol nem találkoztam a "telleget" igével, pedig elhiheted nekem, sokat olvasok. A másik: "erényeit védve vissza is ütött" - az a gyanúm, hogy csak fogtál egy sokszor hallott/olvasott szófordulatot, és úgy gondoltad, ide illik. Pedig nem. James védhette a büszkeségét, a méltóságát, az erényeit azonban nem. A harmadik: "tök releváns" - ne használj olyan idegen szavakat, amiknek a jelentésében nem vagy biztos, mert könnyen előfordulhat, hogy pont az ellenkezőjét írod le, mint amit akartál. Ahogy most is. Nézd: "releváns: A tárgyhoz tartozó, idevágó; fontos, lényeges, meghatározó." A szó, ami neked oda kellett volna, ennek az ellenkezője, az IRreleváns.
6 pont
Szereplők-kulcs:
Volt ugyan Harry is meg Ginny is, mégis többet tudtunk meg Alről, mint róluk, holott elvileg ők voltak a kulcsfiguráid. Ginny pedig... nos, az a Ginny, akit én ismerek, aki szemrebbenés nélkül durrant néhány rémdenevért Dracó képébe egy prof szeme láttára, aki nem fél szembenézni egy tucat halálfalóval a minisztériumban, nos, az a Ginny nem sírni kezd, amikor a fiai összeverekednek, hanem keményen odalép és szétszedi őket.
6 pont
Páros kémia:
Hát, ez egy család volt, annak minden dinamikájával.
10 pont
Karácsonyi tradíciók-kulcs
Háááát... nem tudom, mifelénk sosem volt szokás ez a fajta karácsony-előtti-ajándékozás. Ez inkább - még mindig szerintem - munka- vagy iskolatársak közt szokás. Olyanok közt, akik amúgy nem ajándékoznák meg egymást karácsonykor. Tudom én, hogy nehéz összehozni össze nem illő dolgokat, de nekem ez most nem tetszett.
7 pont
Karácsony szelleme:
Hm. Nem volt könnyű felfedezni benne azt a bizonyos "üzenet"et - azaz nem végső konklúzió formájában vártam, ami ráadásul az olvasóknak szól. Sokkal inkább számítottam arra, hogy Al majd hall, lát vagy olvas valamit, ami az ő számára üzenet - amiből rájön, hogy a duzzogással csak veszíthet, de nem nyerhet.
6 pont
Titkos kulcs:
Voltak koszorúk, azoknak jelentőségük, volt utalás a hetedik kötetre.
10 pont
Még egy megjegyzés, csak így, soron kívül: remélem, senki nem olvas úgy HP-fanfictiont, hogy előtte nem olvasta/látta az eredeti könyveket/filmeket. Én legalábbis ebből indulok ki, amikor ff-t írok, és csak olyan varázsigékhez írok utólag megjegyzést, amiket én kreáltam, amik nem szerepelnek az eredetiben.
1. Karácsony-faktor:
VálaszTörlés10/4
Albus nyafogott, hogy így nem szereti, meg úgy nem akarja, meg mennyire szar az egész, így az olvasóra is átragadt ez az érzés, hogy tényleg egy nagy szar az egész karácsonyi mizéria. Ez pedig nem jó. Hiszen nem ez lenne a cél ennél a kihívásnál.
2. Összbenyomás:
10/10
Lehet, hogy nem érte el a kihívás szempontjából a történet a célját, mert nem volt elég karácsonyos, de nekem ettől függetlenül tetszett maga a történet. Szépen írsz, bár volt egy-két furcsa kifejezés. Tetszett az E/1, az is, hogy Albus szemén keresztül látjuk a dolgokat. Amit a későbbiekben hibaként fogok felróni, az pl. az összbenyomást nem érinti, mert összességében tetszett, a kulcsokkal volt probléma.
3. Összkép:
10/6
Ahogy előttem elmondták, sok minden olyan hiba volt, amit azért követtél el, mert szerintem jobbá szeretted volna tenni a ficet, de ehelyett zavaróvá váltak adott kifejezések. Mi az pl. hogy karácsonyszenteste? Van Szenteste, igen, de nem kell elé tenni azt, hogy karácsony, mert véleményem szerint így egyben ez a szó nem létezik. Nincs is értelme. Akkor lenne, ha Szenteste lenne máskor is, pl. Húsvét előtt. A párbeszédeknél talán egy vagy két helyen láttam olyat, hogy nem tudtam éppen ki beszél most, de ez nem tudott annyira kizökkenteni, hogy mondjuk leálltam volna gondolkozni. A történetnek egyébként volt eleje, közepe, vége, sőt, a vége előtt még egy kis izgalom is közrejátszott, amikor együtt izgultam Albusszal, hogy mi lesz az ajándék.
4. Szereplők kulcs:
10/2
Mit mondhatnék? Albus szemén át látjuk a világot, ő mondja el, mi zajlik benne. Ha nem Harry és Ginny lennének a kulcsaid, simán kapnál 10 pontot, mert tényleg nagyon-nagyon jó a sztori. De így…? Ginny elbőgi magát, amikor a fiúk verekszenek? Szülés utáni depressziót kap? Harry meg… na jó, ő olyan lúzer, mint a könyvekben. De pl. ha a hetedik könyv legvégét veszem alapul, szerintem Harry ennél jobb apa. Sőt, szerintem nem anekdotázna arról, hogy mennyire sokszor mentette meg a varázsvilágot, még ha ő nem is ezt akarja belőle kihozni.
Nem értem, miért őket választottad kulcsnak, ha igazából a szükségesnél jobban hozzájuk sem nyúltál.
5. Páros-kémia:
10/10
Ahogy elképzelem összhatásában, valami ilyesfélének látom Harry családját. Hangos, veszekedős, de összetartó.
6. Karácsonyi tradíciók-kulcs:
10/10
Még ha nem is értem, minek kell családon belül ajándékot húzni, de benne volt, szerepet is kapott, keretbe tetted az egészet, mert az elején és a végén is benne volt, a közepén meg elsikkadt. Itt is azt tudom mondani, mint a szereplők kulcsnál, hogy nem értem, miért ezt választottad. Igaz, ezzel legalább dolgoztál és beépítetted, de az olvasó nem feltétlenül érti, hogy ez mire is jó igazán. Azért kapsz mégis 10 pontot, mert attól, hogy én nem értem a gondolatmeneted, attól még a történetben a helyén volt a kulcs.
7. Karácsony szelleme-kulcs:
10/1
Milyen üzenet…? Ha azt veszem üzenetnek, amit a végén Albus levon konklúziónak… nem, azt sem tudom annak venni. Mert az nem üzenet. Ha meg a kislány telefonhívása az… igazából azt sem tudjuk, hogy ki az, mit akar, igazából mi történt vele. Sajnálom, de én semmilyen üzenetet nem tudtam felfedezni a történetben.
8. Titkos kulcs:
10/5
Benne volt, meg is magyaráztad, hogy miért ez van benne, miért így. Mégis azt éreztem, amit Albus is, hogy tök felesleges. Ismét egy olyan kulcsot kaptunk, amivel te magad sem akartál vagy tudtál mit kezdeni. Odamentek, odavarázsolták a koszorút, és ennyi. Semmi jelentősége nem volt.
Kedves író!
VálaszTörlésKarácsony-faktor: A karácsonyi hangulat meglétével nem volt probléma, talán annyi, hogy Albus puffogása elnyomta egy kicsit a készülődést. Egyébként megvolt minden, a karácsony kellékei, a sütés-főzés, nevetés, az elhunyt szeretteikre való emlékezés, a mondanivaló, az ünnep üzenete.
Összbenyomás: Az volt az egész történet olvasása alatt az érzésem, hogy nem tudtad eldönteni, ki legyen a főszereplő. Ugyan próbáltad előtérbe helyezni a választott szereplőidet, Harryt és Ginnyt, de nagyon erőltetettre sikerült. Albus viszont, akinek a szemszögéből íródott a történet, jó főszereplő lett volna, de mivel nem őt választottad, így próbálnod kellett előtérbe hozni a szüleit, ami nem sikerült jól, de erről talán többet a szereplők kulcsnál. A másik, ami nagyon zavart, az, hogy nem tudtad jól kifejezni az idő múlását. Az elején még azt írtad, egy hét múlva lesz karácsony, de utána meg hogy egy napjuk van elkészíteni az ajándékaikat, és másnap már ajándékoztak. Nem tudtam kibogozni, hogy hogyan is akartad ezt pontosan. Kissé összegubancolódott az idő. A történet így kicsit nekem összekuszálódottnak/összecsapottnak tűnik. Ami viszont nagyon tetszett, az az, ahogy Harry és Ginny próbáltak beszélni Albusszal, próbálták elfogadásra tanítani őt, és hogy végül Albus is kifejezte a szeretetét. A történet üzenete, a családi összetartás nagyon jó volt. Egy kicsit átgondolnám a verseny után a művet, mert ebből még egy nagyon jó történet is lehet, a lehetőség adott hozzá.
Összkép: Az első, amit itt megemlítenék, az a tagolás, kissé jobban tagoltam volna a szöveget, főleg a párbeszédeknél. Jobban elkülönítettem volna az összekötő szöveget és magukat a párbeszédes részeket, mert így néhány helyen túl sok szöveg van egy tömbben, ami ettől összefolyik. Ez kissé nehézkessé tette az olvasást. A másik probléma, hogy vannak kifejezések, amiket helytelenül használsz. Az egyik példa: „tök releváns”, ami azt jelenti, „odaillő”, „témába vágó”, holott Harry itt pont a témától eltérő dolgokról beszél, itt a „tök irreleváns” lett volna helyes. A másik: „én megkönnyebbülve vetem bele magam a szobámba”. Ezzel látszólag semmi gond nincs, de ha többször elolvassa az ember, akkor észreveszi. A „vetem bele” szókapcsolattal van a gond. Ez így azt jelentené, hogy Al szobája egy verem, amibe beleugrik vagy esetleg egy folyó, de nem így van, így a helyes „veszem be”, pl.: „beveszem magam a szobámba”, de hogy a te mondatodnál maradjunk: „én megkönnyebbülve veszem be magam a szobámba”. Ezek csak példák voltak, de több ilyen zavaró mondat is van. Nem árt, ha még egyszer alaposan átnézed majd. Ami viszont tetszett az a cselekmény, ahova a végén kifutott a történet, a mondanivaló. Jól haladtál az üzenet felé az elejétől kezdve.
Szereplők kulcs: Albust és az indokait, viselkedésének okát jól kibontottad, de sajnos megfeledkeztél arról, hogy a választod szereplőid Ginny és Harry. Ők Albus kamaszos kirohanásai mellett a háttérbe szorultak, noha megmutatkozott a jellemük, a személyiségük, de ez főszereplőkhöz mérten nem volt elég nekem. Albus megformálása viszont nagyon tetszett, ezért sajnálom, hogy nem őt választottad, mert ha ő a választott szereplőd, akkor maximális elégedett lennék.
Páros-kémia: Erre nem tudok sok mindent írni, csak azt, hogy maximálisan megvolt. A családi élet minden mozzanata, a nevetés, a kiborulás, a hiszti, a szeretet. Ebből a szempontból ez egy nagyon jó írás. A soraidból azt érzem, mintha ez a kulcs feküdt volna neked a legjobban. Erről árulkodik, hogy ezt a részét jól megoldottad.
VálaszTörlésKarácsonyi tradíciók-kulcs: Az ajándékhúzást jól megoldottad, de mint mindent ebben a történetben, ezt is beárnyékolta Albus kelletlensége, duzzogása, a készülődésének a hiánya. És noha a végén jól sül el a dolog, mégsem érzem teljesen hangsúlyosnak. Al karácsonyutálatát már annál inkább.
Karácsony szelleme-kulcs: Az „üzenet” felhasználása tetszett. A szülők végig akartak valamit a mondandójukkal üzenni Albusnak, ami a végére el is jutott hozzá. Áthatja az egész történetet, bár a fiú magatartása ezt is beárnyékolja. A végén viszont nagyon tetszett, hogy magában Albusban is megfogalmazódik az egész történet üzenete, amiből kiderül, hogy hozzá is elértek végül a szülei szavai.
Titkos kulcs: Ez a kulcs ugyan nem hatotta át a történet egészét, de jelentős szerepe lett a történetben annak üzenete szempontjából, továbbá ennek kapcsán derül fény Albus problémáinak forrására is. Az ehhez a kulcshoz kapcsolódó jelenetek tetszettek a legjobban, főleg Albus és Ginny beszélgetése a Potter sírnál.
Köszönöm, hogy olvashattam a történetet!
Pontjaim:
Karácsony-faktor: 8
Összbenyomás: 6
Összkép: 5
Szereplők kulcs: 4
Páros-kémia: 10
Karácsonyi tradíciók-kulcs: 7
Karácsony szelleme-kulcs: 8
Titkos kulcs: 8
Üdv:
LL, zsűri tag (Kritika Klub tag, megtalálsz minket a Merengő fórumán)
Kedves író!
VálaszTörlés1. Karácsony-faktor: 10 pont
Albus folyamatos fanyalgása ellenére érezhetően ott volt a karácsony a háttérben, megvoltak a tradíciók, az pedig különösen tetszett, hogy mugli-ünnepi elemek is megjelentek. Hiába nem volt igazi ünnepi hangulat, nekem tetszett, hogy egy olyan kamaszfiú szemszögéből mutattad be a karácsonyt, aki nincs oda az ünnepért, elege van a készülődésből, a szülők nyaggatásából, hogy segítsen már nekik, a fiatalabb testvér lelkesedéséből, mikor ő legszívesebben átaludná az ünnepet - mégis, az ő szavaiból megtudhattuk és átélhettük a család többi tagjának a hozzáállását, hogy ők hogyan élik meg az ünnepet.
2. Összbenyomás: 8 pont
Összességében tetszett a történet, remekül ábrázoltad a cselekményt Albus szemszögéből, és át magát is. Nem tudom, hogy hány éves vagy, de Albus karakterének megjelenítése nagyon jól sikerült: a gesztusai, a szavai, a hangsúlya mind mind illik egy tizenéves fiúhoz. A cselekmény egy-másfél napon keresztül játszódott, mégsem éreztem, hogy túlzsúfolt lenne a sztori, jól felépítetted, a fontosabb jelenetekre kellő időt szántál.
3. Összkép: 9 pont
Egy-két aprósággal volt problémám, amit ahogy látom, előttem is megjegyeztek: néhol úgy tűnik, mintha úgy használnál szavakat, hogy nem igazán vagy tisztában a jelentésével, vagy csak azért dolgozod bele valahogy a történetbe, mert amúgy jól hangzik a szó. Ilyen volt például a releváns (ahol te az irrelevánsra gondoltál; nem tudom, hogy elírás volt csak, vagy tényleg összekeverted a két kifejezést), illetve, ami engem is érdekel: mi az a telleget? Életemben nem hallottam még.
4. Szereplők kulcs: 6 pont
Habár a legtöbb jelenetben egyik-másik szülő mindig megjelent, az által, hogy Albus szemszögéből írtad meg a történetet, sokszor nagyon háttérbe szorultak, holott elvileg nekik kellett volna a főszereplőknek lenniük. Emellett mindketten - mármint Harry és Ginny - néhol OOC-re sikerültek, főleg Ginny, a folytonos elérzékenyülésével, ami persze könnyen megmagyarázható - hosszú évek teltek el a roxfortos évek óta, mikor úgy igazán megismerhettük őket, felnőttek, megéltek egyet s mást (Molly halálát is), mégis zavaró volt itt-ott a dolog.
5. Páros-kémia: 10 pont
A Harry és Ginny közötti kapcsolat canonra sikerült, maga a család pedig igazán aranyosra, bá ugye utóbbira nem tudjuk, hogy mi a canon és mi nem, de nekem nem volt problémám semmivel, egy tipikus családot mutattál be nekünk, néhol hisztis gyerekekkel, de mindenképp szerethető karaktereket láttunk :)
6. Karácsonyi tradíciók-kulcs: 10 pont
Szépen megjelent ez a kulcs a történetben, kellőképp beleszőtted a cselekménybe, és nem csak egy helyre bevágtad, hogy aztán néhány bekezdés után el is legyen felejtve.
7. Karácsony szelleme-kulcs: 9 pont
Először nem igazán értettem, hogy az üzenet az hogy jelenik meg a történetben, de a végén rájöttem – azt hiszem. Ha az volt a lényeg, hogy Albus végre rájöjjön, hogy mi is a karácsony igazi lényege, hogy a karácsony „üzenete” átjöjjön, akkor ezt sikerült beleépítened a történetbe, bár nem hatotta át az egészet, de azt hiszem, ez így is volt jó: hogy csak a végén jelent meg, amikor Albus már tényleg átérezte a karácsony szellemét.
8. Titkos kulcs: 8 pont
Habár mindkét kulcs megjelent, az nagyon nem tetszett, ahogy Albus hozzáállt a koszorúzáshoz. Értem én, hogy Albus lázadó tinédzser, aki épp utál mindent és mindenkit (aminek az élét azért szépen elveszi a történet befejezése), de az a "halottak már, mit számít nekik?" hozzáállás borzasztóan unszimpatikus volt.
Eddy, zsűri tag (Kritika Klub)
Kedves Szerző! Köszönöm a történetet, íme, itt az értékelésem:
VálaszTörlés1. Karácsony-faktor: 10/9
Szépen benne volt a készülődés, a családi szokások, az ajándékkészítés. És még az is, hogy akad, aki az egész felhajtástól kezd besokallni.
2. Összbenyomás: 10/9
Nekem határozottan tetszett a történet. Szépen felépítetted, Al hisztije megalapozott volt, együtt tudtam érezni vele. Jól bántál a POV szereplőddel, elhittem, hogy tényleg egy kamaszfiú szemén át látjuk a világot.
3. Összkép: 10/7
Akadt pár elírásod és furcsa megfogalmazásod, ezek néha megakasztottak. Bár a megfogalmazási furcsaságoknál néha elgondolkodtam, hogy hiba-e, ugyanis nekem is szokásom „tájszólásban” írni, hogy én magam sem veszem észre. A párbeszédeid nagyrészt pörgősek, logikusak, életszerűek voltak. Az külön szép megoldás, hogy sikerült némi jellemfejlődést belevinni a sztoriba.
4. Szereplők kulcs: 10/5
Hmm… Al figuráját, motivációit, stílusát tényleg jól megteremtetted – viszont itt az a probléma, hogy nem neki kellett volna a főszereplőnek lenni. Vérzik a szívem, hogy itt ennyi pontot kell levonni, mert amúgy nagyon szerettem ezt a történetet, de ezen a ponton sajnos sántít. Ha önmagában lenne a sztori és nem kellene szempontoknak megfelelnie, ezt nem hoznám fel, de sajnos…
Harryék így nem lettek teljesen bemutatva. Amit láttunk belőlük, az rendben van, de Al „szűrőjén” keresztül nekem így kevés lett.
5. Páros-kémia: 10/10
VálaszTörlésSzépen bemutattad a család dinamikáját – hogy mennyire ragaszkodnak a hagyományokhoz, a nosztalgiát, a testvérek közötti harcot, stb… Ez a rész teljesen rendben volt.
6. Karácsonyi tradíciók-kulcs: 10/5
Ez viszont nekem kicsit sántított. Családon belül nem nagyon hallottam még ilyen ajándékozásról – bár attól Harryék bevezethették maguk között –, de a történet közepe felé teljesen elfelejtődik. Még a főszereplő által is. A végén ugyan előjön, de csak azért, hogy az „üzenet” kulcs működhessen.
7. Karácsony szelleme-kulcs: 10/5
Bevallom, olvasás közben gondolkoztam azon, hogy az üzenetet hogyan gondoltad ebben a sztoriban. Mert ugyan volt egy „igazi” üzenet is, mármint hogy Al szerelme üzent – és ebben a formában ez bizony rossz kulcsfelhasználás, mert kb. funkciótlan –, viszont az utolsó pár bekezdésben jött az – úgy vélem – igazi üzenet. Ami így, kvázi tanmeseként szintén nem igazán tetszett. Legalábbis azzal egyetértek, hogy még ha mi nem is szeretjük a családi felhajtásokat, meg nem élvezzük az ünneppel járó dolgokat, attól még nem kellene elrontani a többiek örömét, és a szeretet a legfontosabb, deee ez benne volt már a sztoriban is, szóval így leírva már túl direkt volt.
8. Titkos kulcs: 10/10
Ez nekem megint tetszett, szerintem teljesen rendben volt.
Szerettem ezt a történetet, talán az egyik kedvencem lett a mezőnyből. Szép munka, gratulálok! Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdv: Xwoman
Kedves Író!
VálaszTörlésIgencsak nehéz helyzetbe hoztál ezzel a történettel. Bevallom, nem vagyok odáig se a Harry/Ginny történetekért, sem a következő generációért, de ez még nem jelentett volna gondot; mindkettőből olvastam már páratlanul jót. Itt sem arról van szó, hogy rossz lenne a történeted, ha nem kellene a kulcsokkal is foglalkoznom, akkor egész élvezetes kis tini-dráma lett volna, de így sarokba szorítva érzem magam, mindjárt ki is fejtem bővebben, hogy miért.
KARÁCSONYI FAKTOR: 5 pont
Első szám első személyben írni mindig nagyon érdekes és kemény feladat, mivel a főhősöddel válik eggyé az olvasó, miközben a sorokat falja és így az ő szemén keresztül kezdi látni a világot. Ez itt egyértelműen a karácsonyi hangulat rovására ment, hiába próbáltad Albus negatív hozzáállását ellensúlyozni süti illattal és családi sétával meg fenyőágakkal, nekem nem jött át. Megfojtotta a kihívás főtémáját, hogy egy ünnepektől idegenkedő tinivel kellett azonosulnom és így belecsöppentem az „ellentábor” gondolatvilágába. Volt karácsony, nincs karácsony. Ne haragudj, de ez ebben a konkrét esetben igencsak visszásan elsült ötlet volt, legalábbis az én esetemben.
ÖSSZKÉP: 7 pont
Na, itt jön a kéretlen önvallomás. Sajnos én inkább a barokkosan túldíszített stílus és a sok-sok átvitt értelem, hasonlat és metafora híve vagyok, ez az élőbeszédhez közelítő tini-stílus sokszor akkor is fáj, ha csak hallanom kell, de hogy leírva lássam…? Ne haragudj, kérlek, mert ez egyáltalán nem hiba, csakis az én hülyeségem és ízlésem kérdése. Itt azonban néhol úgy éreztem, elszaladt veled a ló és rettenetesen elszaporodtak a tőmondatok és átcsapott a történet elbeszélőmódja abba a stílusú élőbeszédbe, amit még a környezetemtől is nehezen viselek, úgyhogy egy idő után itt is bántotta a szememet. Ugyanakkor azt sem állíthatom, hogy nem illett a történethez, hiszen egy önérzetes, lázongó kamasz fiú szerepét vetted fel, amit mondjuk azzal a stílussal, amiben én írok, nehéz lenne összeegyeztetni úgy, hogy ne legyen izzadságszagú. Szóval nem igazán tudom, mit tegyek, de mivel engem ez eléggé megakasztott az olvasásban mégiscsak úgy érzem helyesnek, ha vonok le érte pontot. Még annak ellenére is, hogy láttam azért az igyekezetet, csak épp itt-ott ez is visszásan sült el. Igazság szerint utólag csak meg néztem, mások mit írtak ennél a résznél le, úgyhogy láttam, hogy előttem ezeket már (nagyrészt) kilistázták neked, úgyhogy nem is akarom a helyet tölteni. A tanácsot viszont mindenképp megismétlem, amit már mástól is hallhattál: ne használj olyan szavakat, kifejezéseket, amiknek a jelentésében nem vagy biztos, mert mosolygásra készteted ugyan az olvasóidat, csak épp ez valószínűleg nem az általad áhított mosolygás lesz. Inkább a Merengő „Adminélet fénypontjai” című topikjában kigyűjtött bakikat kísérő nevetgélés.
SZEREPLŐ KULCS: 2 pont
VálaszTörlésElég keményen sarokba szorítottál, mert nem szeretném kedvedet szegni, viszont nagy a gondom azzal, hogy bár Harryt és Ginnyt nevezted meg főszereplődül, mindketten csúnyán mellékszerepbe csúsztak Albus mellett, akinek a szemszögéből elmesélted a történetet. Még mindig nem tudtam magamban egyértelműen eldönteni, hogy ez bátor, vagy – elnézést a kifejezésért – rémesen buta dolog volt részedről, hiszen így lehetetlenné tetted, hogy valóban a két kulcsszereplődet ismerjük meg alaposabban. Helyettük kaptunk egy hatalmas dózis tinédzser problémát, egyé válhattunk Albusszal és az ő érzéseit, gondolatait, egész hozzáállását láttuk. Mindenki másnak pedig azt a lenyomatát, amit tőle, rajta keresztül felvillantottál, az pedig meglehetősen OOC-ra sikerült mind Harry, mind pedig Ginny részéről. Sajnálom, de véleményem szerint ebben az esetben az egyes szám elsőszemélyű elbeszélő hangnem és Albus középpontba helyezése hiba volt, hiszen ezzel a szereplő kulcsodnak szinte egyáltalán nem tettél eleget.
PÁROS-KÉMIA: 9 pont
A problémám itt is abból fakad, amiből a szereplők esetén: nem a választott párod volt a központban. Persze, ha onnan nézem a dolgot, hogy a Harry/Ginny páros canon, akkor egy szavam se lehet. Együtt voltak, szerelmesek (már amennyire meg lehetett állapítani) és van családjuk, szóval pipa. Ellenben erről sem tudtunk meg túl sokat, inkább azon volt a hangsúly, hogy Albus hogyan viszonyul a szüleihez, a testvéreihez és az elhunyt nagymamájához. Úgy döntöttem, nem leszek szőrösszívű és (mivel ugyanebből az okból már jócskán vontam le pontot a korábbi szempontnál) megadom a kilenc pontot, bár nekem ez azért nem volt teljesen helyén.
KARÁCSONYI TRADÍCIÓ: 8 pont
Ügyesen beépítetted, jót mosolyogtam rajta – kellemes emlékeket idézett a saját családom karácsonyairól, bár nálunk nem egészen így zajlott, ez a húzós-mikulásos dolog inkább a sulinkban volt jellemző. :) Ennek ellenére nekem bejött, Lily lelkesedésén kifejezetten jót derültem, bár azt azért nehezemre esett elhinni, hogy egy ennyire okos lány ne értené meg, hogy a testvére elfelejtett neki ajándékot csinálni. Végig vártam, hogy mivel fog Al előállni és ez a nesze semmi fogd meg jól… Hát nekem csalódás volt, még annak ellenére is, hogy Lilynek maga a boldogság, ha a testvéreivel lehet.
KARÁCSONY SZELLEME: 3 pont
Amin szereplőkhöz hasonlóan sokat gondolkodtam ezen is. A történeted kétségtelenül végig tele volt tűzdelve „üzenetekkel”, főleg Harry és Ginny részéről, úgyhogy ilyen szempontból nem lehet panasz a felhasználásra, az már biztos. Ugyanakkor hiába vártam azt az üzentet, ami majd Albus kis világnézetén fordít, elmaradt. Hiába húzta őt épp Lily, az ajándéka elvesztette az üzenet értékét, hiszen olyasmit adott a bátyjának, amit a család bármelyik tagja kaphatott volna, csak a véletlen folytán kapta épp Al. Nem volt benne semmi személyre szóló, azon kívül, hogy olyan sok ideig készült és így a törődés átérződött belőle.
Vagy inkább a vége lett volna az üzenet, ami kiszólt a sorok közül és az olvasók szájába rágta a tanulságot? Hát, ha megfogadsz egy kéretlen, ám jó szándékú tanácsot; ilyen eszközhöz többé ne nyúlj, hacsak nem feltétlenül muszáj. Merj elrugaszkodni a sablonoktól, mert itt-ott bizony szinte csöpögött a történeted a kliséktől és elpuffogtatott „nagy igazságoktól”, amik nagyon el tudják rontani az olvasási élményt. Legalábbis számomra. :(
TITKOS KULCS: 10 pont
VálaszTörlésA titkos kulcsod teljesen rendben volt, nekem kifejezetten tetszett, ahogyan a koszorúzásból és a sétából családi hagyományt formáltál. :) Minden családnak megvannak a maga kis szokásai, ez pedig szépen illeszkedik a Potter famíliához, hiszen Harrynek szörnyen fontos emlék, úgyhogy ez csillagos tízes lett. :)
ÖSSZBENYOMÁS: 5 pont
Összességében egy kellemes családi történetet alkottál, ami a hibái ellenére olvastatta magát. Én azt mondanám, hogy ne mondj le az egyes szám első személyben írásról, megy ez neked, csak itt nem volt szerencsés választás. (Szerintem.) A stílusod kellemes és kölykös, (bocsi, nincs rá jobb szavam, úgyhogy ezt teljesen pozitív értelemben értsd ^.^”) mindvégig vitt magával. Remekül magadra öltötted a kamasz-világfájdalomban szenvedő Albus szerepét, bár ennek a fajta történetnek határozottan nem is én vagyok az olvasóközönsége. ^.^”
Tudod mi az egyébként, ami hatalmas piros pont, méghozzá legalább akkora, mint Albus Rudolf-orra? A legvégén az önirónia. Számomra az a félmondat enyhített annyit a sok-sok becsúszott klisén, hogy mégis vigyorogva hagyjam abba az olvasását szemforgatás helyett. :)
Köszönöm, hogy olvashattam a történetedet, kíváncsian fogom várni, hogy kiderüljön, ki alkotta, mert szívesen olvasnék tőled később olyasvalamit is, ahol az alkotás során nem kötötték meg a kezedet kulcsok és „elvárások”. Kívánom, hogy a többi olvasód kevésbé legyen szőrösszívű, mint én voltam és nagyon remélem, hogy nem szegtem azért nagyon kedvedet a véleményemmel! ^.^”
DaeMoon, zsűri tag (Kritika klub tag)
1. Karácsony-faktor: 10
VálaszTörlés2. Összbenyomás: 9
3. Összkép: 10
4. Szereplők kulcs: 10
5. Páros-kémia: 9
6. Karácsonyi tradíciók-kulcs: 10
7. Karácsony szelleme-kulcs: 9
8. Titkos kulcs: 9
Kamaszodó Potter gyerekek és családi feszültségek, amiket beszélgetéssel és odafigyeléssel minimalizálni lehet(ne). Vajon tényleg ilyen szülő lenne Harry és Ginny, tényleg hasonló kaliberűek lennének a gyerekek? Jó lenne.
Angel8
Mivel sajnos nem lehet választ írni, így új megjegyzés formájában szeretnék válaszolni minden kritikaírómnak, ha Ti már megtiszteltetek minket, hát ez a minimum. :)
VálaszTörlésElőször stooberill-nek írok (több részletben):
Szia!
Köszönöm a véleményedet!
Sajnálattal láttam, hogy már az első bekezdéssel megadtad a hangulatot, és igazából esélyem sem nagyon volt kitörni a skatulyából, ami kicsit érzékenyen érint, de már lassan hozzászokok ahhoz, hogy az emberek nem szeretik a következő generációs sztorikat. Persze sosem fogom megérteni miért nem, és a viszonyítási alap sem magyarázat rá, hacsak azt nézzük, hogy ezt is ki lehet küszöbölni egy egyszerű „OOC” figyelmeztetéssel. Na, de mindegy is.
A tagolás: Nem tudom, miért volt ez nálad ennyire kardinális kérdés, de láttam, hogy mindenhol tettél megjegyzést a tagolásra. Nem tudok erre neked magyarázatot, valószínűleg az oldal is rátett erre a dologra, hiszen teljesen átvariálta a tördeléseket, tehát ez van.
A telleget szóra egyetlen linket illesztenék be, és hát tényleg sajnálom, hogy ez másoknak ennyire ismeretlen szó, hiszen én kiskorom óta használom, édesanyámtól tanultam, tehát nyilván ő is használja, sőt, talán a többi felmenőm is. Amúgy pedig erre csak annyit tudok mondani, hogyha valamit nem ismersz (hiszen „elhiheted nekem”, akármennyire is sokat olvasol, bizony lehetnek olyan tájszavak, kifejezések, amiket esetlegesen nem ismerhetsz), akkor előtte nézz utána a neten. Erre való a google, és most is, az első találatra kiadja az alábbi linket.
http://telleget.szojelentese.com/
Az „erényeit védve vissza is ütött” szófordulat, igen. Benéztem, leírtam egy sablont. Elnézésedet kérem, sajnálom, hogy ez megakasztott az olvasásban, elismerem a hibámat.
Aztán jön az ominózus releváns-irreleváns affér. Komolyan nem tudom megérteni a kritikaírókat, kezdve Veled. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy milyen gondolatok fordulnak meg ilyenkor az olvasóban, hogy valóban ennyire hülyének, tudatlannak és butának gondolják az írót, hogy rögtön, élből azzal vádolják, hogy NEM ISMERI az adott szavakat és/vagy a szavak közötti különbséget, véletlenül sem arra gondolnak, hogy netalántán, urambocsá ' elírta. Mert tényleg. Te kezded, aztán mint a szorgalmas kisdiákok, a többiek is hajtogatják ugyanezt.
Igen, elrontottam. Véletlenül. Átolvasták utánam ketten. Ők is bent hagyták. Véletlenül. Tudom, hogy hihetetlen, és szeretik a kritikaírók azt hinni, hogy csakis ők tudhatnak mindent, de itt és most el kell, hogy keserítsek mindenkit, nem arról van szó, hogy lassan huszonöt évesen, jó pár írói évvel a hátam mögött nem ismerem a releváns, illetve irreleváns jelentését, hanem egyszerűen csak figyelmetlen voltam. Ezért persze érhet a sav, és ha valaki így írta volna le megjegyzésben ezt az oltári hatalmas bűnt, még fancsali képpel bólogattam is volna, hogy igen, balf@sz vagyok, de nem. Itt mindenki nekiállt elővenni az okítói hangnemét, és közölni, hogy „hülye vagy, ne használj idegen kifejezéseket, amiket nem ismersz”. :D Hm. Hát igen. Kívánom, hogy mindenki élje át ezt az érzést, de komolyan; csak egy hiba, egy apró figyelmetlenség, aztán hallgassátok ugyanazt, ugyanebben az idegesítően okoskodó hangnemben sok-sok kritizálótól, és mindjárt módosulni fog a jövőben hozzáállás. Legalábbis jó lenne, ha így lenne.
stooberill: Ginny sírása. Nyilvánvalóan az ember változik a tizenéves önmagához képest az évek folyamán, és mondjuk itt Ginny pont nem emiatt kezdett el sírni (bár ez a része eléggé irreleváns volt – stílszerűen – a történet szempontjából), de ezek szerint sajnos nem sikerült átadom az ottani helyzetet, ezt sajnálom csupán, a sírást magát nem.
VálaszTörlésA másik, ami kicsit felidegesített az összes kritikában, az a „mifelénk ez nem volt szokás” – mármint a családon belüli húzás. Kérdésem a következő: És? Ettől az már alapból halvaszületett ötlet, ha én ezt írom bele, tetézve a ténnyel, hogy nálunk, a saját családomban ez például divat, és már nem egyszer csináltunk ilyesmit? Ez miért baj? Miért nem lehet értékelni az ötlet újszerűségét, ahelyett, hogy felhánytorgatnátok, hogy ez suliban volt szokás. (Esetleg munkahelyen.) Nem értem az embereket, de tényleg. Ha ebben a környezetben írtam volna, akkor meg az lett volna a baj, hogy milyen sablonos megoldás volt; és ezt senki ne merje cáfolni, halálbiztos vagyok benne. De ez van, nyilván aki már úgy indít az első mondattól kezdve, hogy nem szereti az adott történet szereplőit, attól nem várok csodákat.
A megjegyzésedre pedig csak annyi, hogy azonkívül, hogy tipikus szőrszálhasogatás így a végére, csupáncsak azért merészeltem odabiggyeszteni ezt a semmiséget – ami tényleg nem tudom, miért zavar ennyire –, mert a szabályzatban félreolvastam azt a részt, amelyben az idézett szövegekről írtak, és nemes egyszerűséggel abba a hitbe ringattam magam, hogy mindenképp csillagozni kell az idézett részeket. Oké, hogy a megjegyzésed után rendesen elolvasva láttam, hogy ez nem konkrétan a HP-ra vonatkozik, de nem hiszem, hogy ezzel akkora bűnt követtem volna el, hogy külön meg kéne jegyezni.
Mindent egybevéve nagyon érdekes kritikát hagytál magad után, élmény volt végigpörgetni a sorokat. Sajnálom, hogy olyasmit kellett olvasnod, ami ennyire nem áll hozzád közel, de köszönöm a kritikát és az időt, amit az olvasásra és az írásra szántál.
Üdv,
K
Annie Winslow:
VálaszTörlésSzia!
Sajnálom, hogy átragadt rád a nemakarás, valóban nem ez lett volna a cél, rád így hatott. Ez van. Annak mindazonáltal örülök, hogy ennek ellenére azért tetszett valamelyest a sztori.
Karácsonyszenteste: Nem tudom, miért zökkentett ki téged ennyire nagyon ez a szó, mivel önmagában probléma nincsen vele, így nem tudom elképzelni, miért ennyire zavaró a számodra. Tényleg nem értem.
A párbeszédeknél valóban néha megtévesztően tudok írni, sajnos, én mint író sokszor benézem, mert én ugye tudom, mit akarok és hogyan, de tudom, hogy erre jobban oda kell figyelnem, próbálok is, ezek szerint itt is maradtak bakik. Sajnálom!
A szereplő-kulcs: Nagyon is jól tudtam – tudom, hogy meglepő, hogy vagyok ennyire intelligens –, hogy erre a kulcsra vajmi kevés pontot fogok kapni, számítottam rá már a kezdetektől, de ez maradt sajnos. Mivel mindenképpen ezt a történetet szerettem volna megírni, és sajnos nem volt Albus, mint választható szereplő, így maradtak a szülei, és próbáltam a lehető legtöbb szerepet osztani rájuk is. Ettől függetlenül én nagyon élveztem a sztori írását, és nem sajnálom, hogy nem írtam egy újabb Harry&Ginny csöpögős, szerelmes sztorit. Ami pedig elgondolkodtat: miből vontad le azt a konklúziót, hogy Harry rossz apa? Igazán érdekelne.
Az, hogy te nem érted, miért kell/lehet családon belül ajándékhúzás, szerintem nem az én hibám vagy hiányosságom. Bizonyára még soha nem tapasztaltad meg azt az érzést, hogy mennyire jó dolog olyan ajándékot adni a szeretteinknek, amivel előtte készülünk, és amit teljes egészében magunk készítünk el. A saját családomban egy-két év kivételével ez hagyomány, és mi nagyon szeretjük a saját készítésű ajándékozást.
Jót mosolyogtam az üzenet-kulcson való dilemmázásodon, főleg, amikor írtad, hogy akár az is lehetett volna üzenet, hogy a lány telefonált Albusnak. :) Ez aranyos, bennem még csak fel sem merült. Ettől függetlenül sajnálom, hogy számodra nem jött át a lényeg, de most nem fogok belemenni a magyarázatba. Embere válogatja. Neked nem jött át, de más kritikaírónak igen. Bizonyára hozzáállás kérdése is ez a dolog.
Amivel nagyon nem értek egyet – és emellett ledöbbent –, az a koszorúzás tradíciója. Komolyan megdöbbent, hogy te ennyire félvállról veszed ezt a szép hagyományt, amit Harry ennyire fontosnak tart, és amit én is annak tartok, hiszen sajnos nekem is vannak elhunyt rokonaim. Lehet, hogy nincs különösebb jelentősége, de számomra az is jelentőség és fontos, hogy megemlékezzek a szeretteimről. Sajnálom, hogy te ezt nem érzed át, de lehet, hogy ez valahol örömteli is, hisz lehetséges, hogy neked még nincs olyan szeretted, akire „csak” egy koszorút tudsz karácsonykor tenni, mert már nem lehet veled.
Mindenesetre köszönöm az őszinte kritikát, érdekes volt olvasni ezt is, egy-két dolgon meglepődtem és/vagy értetlenkedtem, de emellett értékelem az időt, amit a vélemény megírására és a történet elolvasására szántál.
Üdv,
K
lutienlovemagic:
VálaszTörlésSzia!
A tagolás. Nos, soha életemben nem kaptam még a tagolásomra megjegyzéseket, tehát nem vagyok benne biztos, hogy nem-e az oldal húzta szét vagy módosította át a tagolást, mint szinte minden történet esetén ezen a kihíváson. Majd utánanézek.
A szereplők: Valóban meggyűlt a bajom velük, ugyanis már a kihívás kezdetekor elhatároztam, hogy ezt a sztorit fogom megírni, arra persze akkor még nem gondoltam, hogy olyan problémák adódhatnak, mint az elképzelt szereplőm hiánya a kulcsok közül; sajnos ez történt, így lettek jobb híján Albus szülei a választottjaim, amivel még mindig úgy gondolom, nem lőttem annyira mellé, mert az elképzelt családi sztorimat így is sikerült véghezvinnem. Azt viszont kénytelen vagyok elfogadni, hogy erre a kulcsra így nem kaphatok sok pontot, de mindezek ellenére vállaltam a dolgot, és így írtam meg. Valahogy nem akartam még egy Harry&Ginny csöpögős, romantikus sztorit írni, és az általam elképzelt családi életet így sikerült a legjobban megjelenítenem. A lényeg, hogy nem azért nem választottam Albust, mert hülye vagyok, hanem mert nem volt választható opció. :)
Hm, az idő. Igazából szerintem jól sikerült az időt ábrázolni, ugyanis amit leírtál az úgy volt. Nem úgy terveztem, hogy a készített ajándékot szenteste vagy karácsony reggelén adják át, direkt írtam az egy napos határidőt, karácsony előtt. Ezek szerint ki kellett volna hangsúlyoznom, hogy nem karácsonykor lesz az ez a fajta ajándékozás, majd legközelebb figyelek az ilyesmire is. :)
Annak pedig végtelenül örülök, hogy végre valakinek átjött a történet üzenete. :) Igen, valóban a családi összetartás, maga a család fontossága volt az, hogy lássa Albus is, hogy mennyire fontosak a szerettei a tini-hisztik ellenére is.
A releváns-irreleváns történet. :D A végére már csak nevettem azon, hogy mindegyik kritikaíró kötelességének érezte, hogy kioktasson a szavak jelentéséről, és még véletlenül sem az merült fel senkiben sem, hogy nyilván nem ennyire hülye az író, csak épp netalántán benézte… :/ :) Azért elgondolkodtató ez a hozzáállás, mármint hogy a fő cél mindig az okoskodás – hol kedvesebb, normálisabb hangnemben, mint estedben, hol pedig sokkal fennhéjázóbban, mint sok más esetben. Na, de mindegy is. A lényeg, hogy tudom mi a jelentése, sőt, a bétám is tudja, és ha meglep, ha nem, a kihívás szervezői is, akik szintúgy átnézték a történetet, csak szimplán ők is átsiklottak a hiba felett. Azt sajnálom csupán, hogy ez mindenkit annyira nagyon kizökkentett az olvasásból, és ezek után már olyan szemmel nézték a történetet, hogy „ezt biztos egy fiatal fruska írta”. Hm, pedig – sajnos – nem így van. :D
A beveszem/bevetem magam a szobámba kifejezés. Hm. Maradjunk abban, hogy mindkét esetben elég érdekesen néz ki/hangzik; talán egyik sem a megfelelő, majd legközelebb, ha ilyesmiről írok, keresek valami jobb megfogalmazást. :)
Nem. Nem feledkeztem meg a szereplőimről. :) És még egyszer: Albus nem volt válaszható opció.
A következő bekezdéseid pedig örömmel töltöttek el az előtte érkező sok-sok negatív mellett, tehát nagyon köszönöm, és örülök, hogy valami azért átjött, tehát nem teljesen feleslegesen irkáltam. :)
Még egyszer köszönöm az egész kritikát és az időt, amit a véleményre és az olvasásra szántál!
Üdv,
K
Eddy S:
VálaszTörlésSzia!
Virulok az első bekezdésed láttán, örülök, hogy mindennek ellenére átjött a karácsonyi hangulat, igazából nem töményen, de ez lett volna a cél. :)
Örülök annak is, hogy ezek szerint sikerült megfognom egy kamaszfiú gondolkodásmódját, igazából messze áll tőlem az ilyesmi, hiszen jómagam már lassan a huszonötöt töltöm, és hát az ellenkező nemet képviselem, de azért igyekeztem leírni mindazt, amilyen én is voltam „lázadó tiniként”, illetve amit öcsém is alkotott ezekben az időszakokban (és még sokszor mostanában is, pedig már jócskán kinőtte ezt a kort… :D).
Akármennyire is úgy tűnik, hogy ismeretlenül használok szavakat, nem így van. :) Mint ahogy fentebb említettem, negyedévszázadosként azért tisztában vagyok a releváns-irreleváns közötti különbségben, annak ellenére is, hogy itt, ebben a történetben, bizony véletlenül elírtam. Mert akármennyire is meglepő a dolog, ez történt. Úgy tűnik ez mindenkinek hihetetlen, mert egyikőtök sem azt írta, hogy „hoppácska, kicsit jobban figyelhetnél legközelebb” vagy hasonlók, hanem rögtön primitív szintre degradáltok. Te vagy az első, akinek megfordul a fejében, hogy elírtam, és hogy a bétám is átsiklott a hiba felett, nem pedig két-három fogalomzavaros felnőtt ember nézte át. :)
Telleget szó: http://telleget.szojelentese.com/ - google első találat amúgy. :) Egyébiránt pedig mi használjuk ezt a szót rendszeresen, a környezetemben is puffogtatom, és eddig még senki nem jegyezte meg, hogy nem ismeri, sajnálom, hogy ennek a „nézőközönségnek” idegenül hatott. Nem tudok mit tenni, máskor majd hagyatkozok a sablonosabb kifejezésekre. Persze akkor meg az a baj. :D
Azért nem hiszem, hogy Ginnyre a „folytonos elérzékenyülés” volt jellemző, az, hogy ott a temetőben kicsit kiakadt, szerintem logikus volt. Nem tudom, én hogyan viselkedtem volna, de nem biztos, hogy feltétlen a düh vezérelt volna abban az esetben, ha a gyerekeim összeverekszenek egy temetőben a karácsonyi megemlékezés pillanatában, mindamellett nem is feltétlen csak ez volt Gin baja. De mindegy is, ha ez nem jött át, az én hibám, legközelebb majd jobban figyelek, hogy ezek az aprónak tűnő részletek is ki legyenek fejtve.
Az üzenet-kulcs: igazából a család fontossága, a családi összetartás volt az üzenet, de amit te írtál, az is közrejátszik, hiszen a családba az ünnepek fontossága, a szeretet kimutatása is beletartozik. Az lett volna a lényeg, hogy Albus kicsit „felnőjön”, és ne csak hisztizzen. :)
A koszorúzás: sajnálom, hogy nem tetszett, mármint Al hozzáállása. Logikus, én mégis úgy gondolom, hogy a kulcsnak jelentős szerepe volt, és míg Al így állt hozzá, a család teljesen jól. Az pedig, hogy egy hisztis kamaszgyerek mit gondol szerintem tök relatív, akár gondolhat ilyen csúnyákat. Az vesse rám az első követ, aki soha nem volt még bűntudatos nem helyénvaló gondolatok miatt. Igen, Al, itt és most elbagatellizálta ezt a dolgot. Mindegy is, panaszom nem lehet, hiszen még így sem kaptam kevés pontszámot, tehát feltételezem, csak Albus fiú hozzáállása volt antipatikus, amivel alapvetően egyet is értek, igazából ez volt a cél. Albus egy pöcs. :D De azért szerethető. :)
Mindenesetre köszönöm szépen a véleményedet, és az időt, amit a kritika megírására és a történet olvasására szántál!
Üdv,
K
Xwoman:
VálaszTörlésSzia Nünü! :)
Régen beszéltünk, remélem jól vagy. :3
Először is szeretném neked megköszönni a kritikát, a rá szánt időt és a szép pontokat. :)
Az elírások miatt elnézést kérek, senki sem tökéletes, bármennyire is igyekszik, én is igyekeztem, nem egyszer nézték át a sztorit, mégis maradt benne ordító hiba is, amire az előtted lévők fel is hívták a figyelmemet. :)
Főszereplők: Igen, igen, tudom. Ez volt az egyetlen kulcs, amire nem vártam sok pontot, mondhatni semmit, mert én magam is tudom, mi a helyzet, de… Hm, mondjuk ki: nem érdekelt. A helyzet ugyanis a következő: már a kihívás elején tudtam, hogy mit akarok írni, megvolt a terv erre a karis kihire, aztán a kulcsok jöttek és keresztbetettek. :D Mondhatni elég szépen, hiszen egyetlen következő generációs szereplő sem volt a Potterek között, ezért maradtam a másodlagos megoldásnál, Harrynél és Ginnynél. Így legalább meg tudtam írni azt, amit szerettem volna, és nem egy következő nyálas-habos-babos romantikus történetet írni Harryékről. Ettől még természetesen megértem, hogy a kulcs akkor is kulcs, nem a magyarázatok szerint kell értékelni. :) Ettől függetlenül nem bánom, hogy kevesebb pontom lett, nem a győzelemre hajtok, hanem az élményre, nekem megvolt (egészen az első kritikákig), én szerettem leírni Albus hisztis fejében kavargó gondolatokat. :D
Megint az ajándékhúzás családon belül. Az, hogy te nem hallottál még ilyenről, még létező dolog,hacsak a saját példámból indulok ki, sajnálom, hogy ez annyira idegennek hat mindenkinek. Rá kell jöjjek, nem nyitott a világ a mi tradícióinkra – amivel nem lenne semmi baj alapvetően, ha ezt nem úgy adná elő mindenki, hogy azért mert ő még nem hallott ilyenről, akkor az tulajdonképp gagyi. :) Mert akárhogy is, a pontok azt mutatják, hogy ezt mások – köztük te is – annak tartjátok, ami kicsit érzékenyen érint.
Hm. Az üzenet. Neked ezek szerint nem jött át. Nem baj, nem érezheti át mindenki, amit én éreztem, vagy akartam éreztetni. A HP-t sem szereti mindenki, mert sokaknak ott sem megy át a lényeg. Azt akartam üzenni - ahogy fentebb egyet is értettem egy kedves kritikaíróval -, hogy Al megértse, mennyire fontos a családi összetartás és a hagyományok. A család szeretete jóformán. Ezért csesztették folyton Al életét, ezért akaratoskodtak, hogy ő is menjen sétálni, stb..
A lány, aki felhívta nagyon nem az ünezet-kulcs lényegét képezte, de érdekes elgondolás, nem te vagy az első, aki megjegyzi. :) Fura.
Végül köszönök mindent, én köszönöm, hogy olvastad!
Szép napot, puszi:
K
DaeMoon:
VálaszTörlésSzia!
Te jó ég, életem leghosszabb kritikája szerintem. Köszönöm ezt a terjedelmes véleményt, de azért reagálnék egy-két dologra, amivel nem értek egyet. Mert miért ne?
Szóval. Jómagam pont, hogy az első szám első személyben írást preferálja, számomra épphogy az a keménydió, ha E/3-ban kell alkotnom, egyáltalán nem tudom megragadni a karaktert, nem tudok együtt érezni vele, nem tudom beleélni magamat a történetbe és mind emellé még úgy is érzem, hogy sokszor túlságosan is szájbarágós vagyok. Nem szeretek és nem is tudok elbeszélő módban írni. Sajnálom, hogy neked nem ment át annyira a karácsonyi hangulat, talán nem is ezt szándékoztam feltétlenül elérni, nem akartam tömény giccset, de úgy tűnik, amennyit beleírtam, az nem volt elég. Ez van. :)
Egyáltalán nem haragszom azért, mert te más stílusban szeretsz olvasni és/vagy írni. Ez a természetes, ezért vagyunk különbözőek, ezzel szerintem nincsen probléma. Én pont a másik eset vagyok, aki azt szereti olvasni, ami könnyed, olvastatja magát, amiben nem feltétlenül kell gondolkodni, mert úgyis értem, mit akar mondani az író. Sajnos elég sok másfajta szöveget olvasok naphosszat a munkám révén, ezért igencsak jólesik, amikor olvasáskor és íráskor előhúzhatom a lazábbik énemet.
A tanácsot nagyon szépen köszönöm, nyilvánvalóan megfontolnám a dolgot, ha valóban az lenne a helyzet, amit már előtted erőszeretettel hangoztattak, tehát hogy hülye segg vagyok és nem ismerem a szó jelentését, de sajnos el kell keserítselek téged is, hogy itt nem erről volt szó, csupán a figyelmetlenségről, ami tudom, hogy egyáltalán nem jobb, mint a másik lehetőség, de abból a szempontból mindenképpen, hogy megértse mindenki: hibázni mindenki szokott, ettől még nem hülye az ember. Komolyan, kíváncsi lennék, hogy az itt írók soha semmi ilyesmit nem vétenek? Akár élőszóban, akár írásban? Mindig mindenkinek ösztönszerűen jönnek a tökéletes szavak a szájára, és nem fordul elő, hogy néha elnézi? Plusz az őt bétázó is? Mert itt ez a helyzet, ketten is átnézték, és sajnos senkinek nem tűnt fel. Ezért egyből az következik, hogy nem tudom, mit jelent releváns és irreleváns? :) Nem hiszem. Egyébként pedig ha ez annyira megmosolyogtat bárkit is, akkor ám legyen, vállalom, hogy ezzel a hatalmas bakival kerüljek be az Adminlét Fénypontjaiba. Komolyan, ennél nagyobb hibám sohase legyen.
Szereplők: Nem szeged kedvem, ugyan már, ez a kihívás nem életem kihívása volt, nem az első, de a legutolsó (nem hiányzik nekem a bosszankodás egyetlen szó miatt :D), és mindehhez hozzájön az is, hogy tudtam, hogy erre a kulcsra nem fogok sok pontot kapni, ezzel együtt vállaltam a kihívást. :) Mindenképpen ezt a kigondolt sztorit szerettem volna megírni, beleestem abba a csapdába, hogy még azelőtt gondolkodtam, hogy kiosztották volna a kulcsokat, így pedig maradt jobb híján Harry és Ginny. Nem velük akartam írni, de így alakult, Albus, vagy már következő generációs szereplő nem volt porondon. A lehető legtöbbet próbáltam kihozni a helyzetből. :)
Az viszont roppantmód érdekelne, hogy miért volt „meglehetősen OOC” mind Harry, min Ginny. Tényleg kíváncsi lennék. Jóformán szülői megnyilvánulásaik voltak végig, ami szerintem szülőktől érthető és logikus is, szóval határozottan kíváncsi lennék, mire alapozod, hogy teljesen különböztek a könyvben megismertektől.
DaeMoon:
VálaszTörlésA páros-kémia kulcs nem a szereplőkről szólt. Az arról, hogy kellőképp családias lett-e a sztori, tehát nem értem ennél a kulcsnál a problémádat. :) A canon meghatározás csakis abból a szempontból volt lényeges, hogy ebben szerepelhetett az én általam választott „családi” lehetőség. Köszönöm a szőrösszívtelenséget, bár ebben az esetben azt a mínusz egy pont levonást is sokallom, hiszen ha másban nem, hát abban, hogy egy családi életet mutattam be – ahogy ezt te is leírtad, amikor jellemezted, hogy mi szerepelt a történetben –, abban biztos vagyok. Sebaj, most már nyilván mindegy, azért is írok, hogy azért legyünk tisztában a dolgokkal. Nem véletlen szerepelt a kulcsnál is így: canon (családi). De én, ellenben veled, aki persze már tanácsokkal szolgált arra vonatkozóan, hogy ne használjak szavakat, amiket „nem ismerek”, nem kezdek el javasolgatni, hogy értelmezzük az olvasottakat, hanem csak simán betudom annak, hogy esetleg nem figyeltél annyira, vagy netán a zárójel megzavart. Ki tudja? Nem is érdekel már. :)
Örülök, hogy a húzásos dolog tetszett, nálunk családon belül is volt már húzás, szerintem nagyon jópofa dolog, ezért mertem beleírni a sztoriba is. :) Azt sajnálom, hogy csalódtál a végében, a lényeg, hogy Lily nem. :)
Üzenet-kulcs. Nem tudom igazából, ki mit várt, mert a direkt üzenetek (már amit sokan annak véltek), az sokakat azért zavart, mert direkt. A nem direkt, ami el van rejtve, és tulajdonképpen áthatja a sztorit, az meg nem megy át. Bizonyára velem van a gond, majd máskor megpróbálom az arany középutat választani és kevésbé sejtetni, mert úgy tűnik, nem ment át az üzenet, miszerint a család fontossága, az összetartás, a hagyományok tisztelete… De ez van, ezen nincs mit visszacsinálni. :)
A szájbarágást is kicsit túlzásnak ítélem az egy-két mondatommal, de mindegy is már. Kinek a pap, kinek a paplan. Valakinek – lásd fentebb – átjött az üzenet, valakinek meg semmi sem jó. :)
Nem tudom, hogy a klisékkel mi a baj tulajdonképpen. Szerintem valamilyen szinten minden történetben benne van, és nem érzem úgy, hogy olyan sokat írtam volna bele, mint amennyire ez nálad hangsúlyozva van. Ezek szerint mégis. Érdekes. Amúgy pedig pontosan azért is írtam bele ezt a gúnyt itt a végén, de amellett pedig, amit leírtam, az így igaz. Mindegy is, már lényegtelen.
Köszönöm a végén a kis személyes megjegyzést, bár nem hiszem, hogy feltétlenül tetszene tőlem más, ha már ez sem annyira ragadtatott el. :) Ettől függetlenül jólesik, hogy ezt írtad.
Köszönöm a sok-sok belefektetett energiát és időt a véleményezésbe, becsületedre váljék, mert tényleg összeszedett és nagyon jól felépített kritika. Tetszik, hogy sokszor hangsúlyozod, hogy a vélemény „szerinted” van úgy, nem pedig tényként kezeled, mert akárhogy is, minden vélemény, minden kritika teljesen egyéni és szubjektív. Ahogy ki is tűnik itt a sok-sok kritika között. Van, ami egyiknek nagyon tetszett, míg a másiknak nagyon nem. Ez a helyzet. :)
Üdv,
K
Wonderland Winter/Angel:
VálaszTörlésKedves Angel!
Köszönöm a lényegre törő, rövid kritikát és a szép pontokat, és igen, remélem, ilyen lenne a Potter família. Az én képzeletemben mindenképpen ilyenek. :)
Üdv,
K
Szia! (Nem tudok választ írni, úgyhogy akkor így, külön megjegyzésben. :p)
VálaszTörlésHm, kicsit gondban vagyok, mert a hangvételből úgy érzem, mégiscsak sikerült megbántsalak, de hát ennyi baj legyen. Sajnálom, mindössze ennyit mondhatok, de nem is ezért ragadtam ismét klaviatúrát, hanem hogy a felvetett kérdésedre válaszoljak, mert hát illik az ilyesmi. ;) Szóval.
Bizony, én is be szoktam nézni az ilyesmit, ó és még élőszóba hányszor használok rosszul szavakat, de hát ez van. Mindössze azért bátorkodtam felhívni rá a figyelmedet, mert az ilyen hibáért bizony pontlevonás jár; kihíváson. Más esetben hidd el, biztos eszembe se jutott volna kiemelni, mert van ilyen. (Bár tény, más esetben a történetedbe sem valószínű, hogy belebotlottam volna az anti-nextgen hozzáállásom végett.)
Na de az a bizonyos kérdés: Ginnyt amiatt éreztem OOC-nek, hogy végig gyenge volt, meg sem közelítette azt a karaktert, akit én a könyvekből megismertem. (Bár készségesen bevallom, az utolsó elolvasására még mindig nem vettem rá magam, lehet ott más? Kétlem.) Persze lehet, hogy ez csak az én fejemben volt így, de több helyen is ezt éreztem, az biztos. Sajnos azt már nem tudom konkrétan felidézni hol (a gyerekágyi depressziós résznél biztos, a többi most már elég homályos), elnézést, mint a véleményezésnél is írtam, nem ez az a történet, ami megragadott, így a részletek is elmosódtak ennyi idő után.
Harry esetében viszont egészen konkrétan meg tudom mondani, hol verted ki nálam az a bizonyos biztosítékot, ami után nem bírtam egyszerűen IC karakterként tekinteni rá: Mikor nekiállt Alnak elregélni, hogy neki mekkora teher volt annak idején a vállán és bla, bla, bla. (Pontosan már nem emlékszem sajnos erre a részre sem.) Hát Harry nekem nem a nagy kedvenc karakterem, de ez a „bezzeg én” hozzáállás nagyon nem illett hozzá, szerintem.
Remélem, sikerült válaszolnom a feltett kérdésre és így már világos, ezt valóban nem fejtettem ki a véleményemben (már amúgy is azt éreztem, hogy túlbeszélem a dolgot, de örülök, hogy azért inkább pozitívan jött át a sok szövegelésem. ^.^”)
DaeMoon