A mézeskalács rövid története

A méz gyűjtése az emberiség, és ennek részeként a magyarság, régóta gyakorolt, élelemszerző tevékenysége. Európában a méhészkedés hosszú évszázadokon át jelentős szerepet játszott. 

A méz fontosságát az adta, hogy a 19. század végéig, a  számottevő répacukorgyártás kezdetéig, gyakorlatilag a parasztság egyetlen édesítőszere volt. A drága importált nádcukor ugyanis alig jutott el a paraszti háztartásokba.

Ugyanakkor a mézes étkek készítésének története egészen az ókortól kezdve nyomon követhető. A méz a néphit szerint egészséget, boldogságot jelentő étel, illetve a népi gyógyászat egyik alapanyaga volt Európa minden részén. Az ókori görögök a halott szájába is mézeskalácsot tettek, hogy ezzel engesztelhesse ki Cerberust, az alvilág mogorva őrét. Feljegyezték, hogy Püthagorasz nem élő állatot, hanem állatformájú mézeskalácsot áldozott az isteneknek.

Számos régi leírás és a szakácskönyvekben található recepteke őrzik a mézeskalácsgyártás hajdani szokásait. Szép számmal maradtak fenn a mézeskalács figurák készítésére használt keményfa formák (ütőfák vagy verőfák). Ezek kimélyített, homorú negatívként megőrizték az egykori darabok képét, mintáját, méretét, ezért hiteles emlék- és forrásanyagnak tekinthetőek.

Először kolostorokban, főúri udvarokban, a királyi városok polgárainak körében honosodott meg a mézes pogácsa, a mézeskalács, amelyet házilag és kézműves műhelyekben egyaránt készítettek. A mézeskalácsosságot Magyarországon először az 1379.évi soproni telekkönyv névjegyzésében említik.

A középkori társadalom felső rétegeiben karácsony, évkezdet, húsvét, pünkösd, valamint esküvő, keresztelő alkalmával szokás volt a mézeskalácsok osztogatása, ajándékozása a családtagok, az ismerősök és az ünneplő vendégek körében. Az akkori formák reneszánsz és barokk hatást mutatnak, témájuk többnyire vallásos, mitológiai jelenet, szentek vagy uralkodók képmásai.

A 17. század végén a török uralom megszűnése a termelési és értékesítési lehetőségek növekedését jelentette. Ennek hatására, nyugat-európai példákat követve, elkezdődött az önálló hazai céhek szerveződése. Az első céhek Pozsonyban (1681), Nagyszombatban (1697) és Budán (1719) alakultak.

A 18. században már elsősorban a városi, polgári ízlés szerint készültek a mézeskalácsok. A feudális jellegű és bibliai tárgyú ábrázolások háttérbe szorultak, a világi témák, mint például a díszesen öltözött férfi- és nőalakok, a pólyás baba vagy hint lettek a kedvelt minták.

Ugyanakkor megindult a mézeskalács terjedése a falvakba, és a 19. századi elején már nagy népszerűségnek örvendett a parasztság körében. A mézeskalácsos mesterek piacokon, vásárokon, búcsúkban, árusították, termékeiket.

A korábbi századok gyakorlatához képest lényeges változást jelentett, hogy a 19. századtól már nem fogyasztották el édességként, hanem dísztárgyaknak tekintették. Az udvarlótól kapott mézeskalácsszív vagy pólyás baba, illetve gyermekeknek vásárfiaként ajándékozott huszár vagy kard, a lakás valamelyik szembeötlő pontjára került és amilyen hosszú ideig csak lehetett megőrizték.

A modern cukrászat kialakulásával megszűnt a formák használata. Helyettük fémlemezből készített tésztaszaggatókat (kiszúró formákat) kezdtek használni, amelyek a régi, kedvelt figuráknak csak a körvonalait őrizték meg. Ezt a sima tésztát megsütötték, majd rendszerint pirosra festették, színes masszával cifrázták és cukorrózsákkal, kis tükörrel, papírképpel díszítették.

A mézeskalács angol megfelelője a Gingerbread. Egyes források szerint 992-ben Gregory Maker, örmény szerzetes hozta először Európába, egészen pontosan Franciaországba, ahol hét éven francia keresztényeket tanított a mézeskalács sütésére.

Ajánlott recept: http://tortatermeszetesen.hu/egeszseges-mezeskalacs/

Forrás: Vágó Edit Mézesbábok és sütemények c. munkáját idézi: http://mezesvilag.5mp.eu/web.php?a=mezesvilag

Ajánlott olvasmány: http://mek.oszk.hu/01700/01705/html/#7