Minden rendben?

Lily egyik Roxmortsi kirándulás alkalmával a Három Seprűből meglát egy síró lányt. Maga sem tudja, milyen ötlettől vezérelve megy oda hozzá és ül le mellé, de végül megteszi. Lassan ténylegesen megismerkednek egymással, és hamarosan kiderül, több közös is van bennük, mint azt hinné. S később a kérdés már csak az, hogy vajon biztosan minden rendben?


Szereplők: Narcissa Black, Lily Evans, Albus Dumbledore

Kulcsok: tél, Narcissa-Lily barátság, kém

Műfaj: valamennyi általánosság, némi dráma

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: némileg AU

Leírás: Lily egyik Roxmortsi kirándulás alkalmával a Három Seprűből meglát egy síró lányt. Maga sem tudja, milyen ötlettől vezérelve megy oda hozzá és ül le mellé, de végül megteszi. Lassan ténylegesen megismerkednek egymással, és hamarosan kiderül, több közös is van bennük, mint azt hinné. S később a kérdés már csak az, hogy vajon biztosan minden rendben?

Az utcára lassan hullottak le a hópelyhek, amelyek azonban minduntalan elolvadtak az utakon, egyedül a háztetőket kezdte lassan vékony, fehér lepel borítani. Lily Evans forró vajsörét markolta kesztyűs kezével, de még így is alig érezte fagyott ujjait. Kinézett a Három Seprű egyik, jégvirágos ablakán. Odakint néhány diák kóválygott csak, a legtöbben másodikosok, akik még nem tudták, hova térhetnek be. Akadt azonban egy-két hatodikos évfolyamtársa is, azonnal ráismert például a Tekergők csapatára, akik sietve rohantak el az épület előtt, méghozzá a fali kevésbé népes részéhez vezető irányba. Megcsóválta a fejét. Biztosan valami rosszban sántikálnak, gondolta, de az évek során már hozzászokott ehhez. Jobban megnézte magának az embereket, hátha talál valakit, aki kitűnik a többiek közül. Nem is járt sikertelenül: hamar észrevett egy lányt, térd alá érő, vastag köpenyt és csizmást viselt, prémes sapkája és sálja pedig szinte az egész arcát eltakarta. Bizonyosan valaki előkelő mardekáros lehet, gondolta Lily, elnézve a köpeny zöld-ezüst szegélyét. Ami azonban igazán különös volt a kint ácsorgó lányban, hogy nem mozdult el. Egy ideig csak ölelte magát a két karjával, hogy kevéssé fázzon, de kint maradt. Aztán egyszer csak gyorsan körbefordult, kapkodva megnézte az utcát, és utána kisétált a Lily által is látott képből.

Hamarosan azonban megszólalt a kis csengettyű, amely a Három Seprű ajtajára volt szerelve, hogy jelezze, ha érkezik és távozik valaki. A lány néha nem értette ennek a tárgynak a funkcióját, ugyanis sokszor olyannyira nagy volt a zaj, hogy szinte ki sem lehetett venni. Bár, ha jobban belegondol, csak néha van ide leeresztve majdnem az egész Roxfort…

Gondolataiból az rántotta ki, hogy az előbb figyelt diáktársa még az ajtóban lekapta magáról a kesztyűt, a sálat és a sapkát, és gyorsan el is szaladt a sarokba, az egyik ottani, üres asztalig. Összegörnyedt, és a kezébe temette az arcát, hullámos, szőke fürtjei pedig kócosan előre omlottak, valamennyit betakarva abból, ami még kilátszott a tenyeréből. Lily azonban így is felismerte: Narcissa Black volt az. Ő, Lilyvel ellentétben hetedikes volt, ráadásul igen stresszes, érzékeny és gyenge lány, így könnyen lehetett volna azt hinni, hogy máris az év végi RAVASZ vizsgái miatt aggódik. Azonban egyértelmű volt, hogy nem így áll a helyzet.

A griffendéles nagyot szusszant és kifújta az egyik hajtincsét a homlokából, kiitta a maradék italát, majd egy gyors elhatározásra felállt a helyéről. Nem ismerte annyira a Black-lányt, de nem is találta olyan ellenszenvesnek, mint fiatalabb nővérét, Bellatrixot. Igazság szerint egyszer-kétszer előfordult, hogy váltottak egy pár szót egymással, de leginkább leckékről, vagy arról, vajon ezért vagy azért levonjanak-e pontot adott diákoktól. Meg persze találkoztak még a prefektusi megbeszélések alkalmával, de azok nem voltak igazi beszélgetések kettejük között, tekintve, hogy míg Lily inkább hangosan beszélt, Narcissa csöndben meghúzódott a sarokban, és csak időnként bólogatott. Ennyiben ki is fúlt a viszonyuk egymással, ami azonban egyenlő volt azzal is, hogy nem gyökeredzett mély utálat kettejük kapcsolatában, az abszolúte semleges volt.

Ő megtehette volna azt is, hogy szemet huny síró iskolatársa felett, de valamiféle empátia támadt benne a másik iránt, így hát végül odasétált hozzá.

- Minden rendben, Narcissa? – kérdezte, bár jól tudta a választ ő is. Nem tudta, mire számított, talán határozott igenlő bólogatásra és az ő elküldésére, ehelyett azonban a szőke lány megrázta a fejét, és tovább sírt. Eddig csak csöndesen rázkódtak a vállai, most azonban már hallani is lehetett az elakadt lélegzet és a sikításhoz hasonló rívás hangját, és a hófehér tenyerek alatt megjelentek az első könnyek is.

- Mi történt? – kérdezett újfent, igyekezvén eltűntetni minden rossz színt a hangjából. Valójában nem volt kedve ehhez az egészhez, de érezte, bűntudata lenne, ha most már csak úgy itt hagyná magában a mardekárost.

- Lucius – sírta a lány.

- Mi van Luciussal? – döntötte oldalt a fejét, várta a választ, de a másik csak hüppögött.

- Tényleg, mi van vele?

- Nem mondhatom el – nézett ki két tenyere között Narcissa, két sötétkék szeme vörösre duzzadt és csupa könny volt.

- Már miért ne mondhatnád?

- Nem lehet… - a hangja elvékonyodott, és újra visszabújt a két kézfeje mögé.

- Na jól van – sóhajtott Lily. – Akkor csak dőlj ide, és sírj a vállamon. – Maga sem tudta, miért ajánlotta föl.

- Köszönöm – suttogta Narcissa, és tényleg neki dőlt a vöröshajú lány vállának.

Egy ideig csak ültek ott, hallgatták a roxforti diákok élénk zaját, és egymásnak nem mondtak semmit.

Egyáltalán miért csinálom ezt? – tette fel magának Lily a kérdést, amikor már úgy érezte, legalább tíz perce vannak így. Legszívesebben felállt volna, kezdett már neki kényelmetlen lenni a helyzet, és úgy érezte, úgysem lesz majd semmilyen következménye ennek a tettének. Mégsem volt képes felállni.

Eszébe jutott, hogy annak idején Alice-t is így ismerte meg, annyi különbséggel csupán, hogy akkor ő sírt és a lány jött oda hozzá. Azután volt, hogy a süveg beosztotta őt a Griffendélbe. Emlékezett, összekucorodott az ágyán, és még a függönyt is elhúzta, hogy senki ne lássa meg kivörösödött arcát, és a szeme alatt összegyűlt könnyeit. Tisztán élt benne a reggel, hogy Tuney mennyire megbántotta az érzéseit, tudatva vele, mennyire nem kíván a nővére lenni egy ilyen „különcnek.” És nem is került egy házba Perselussal, pedig tényleg szívesen lett volna együtt vele, közben mégis… valahogy ellenszenvesek voltak neki a mardekárosok. Félt tőle, hogy emiatt a fiú majd megharagszik rá, és így nagyon egyedül érezte magát.

És akkor egyszer csak kinyílt a függöny, és Alice kukucskált be rajta, hogy vajon miért zárkózott el ennyire a többiektől. Ő pedig, nem is tudta pontosan, miért, de az első kedves szóra odaborult hozzá és megölelte, az ő vállán sírt tovább, mert úgy érezte, valaki foglalkozik vele.

Talán ez lenne most Narcissával…?

Onnantól kezdve aztán a lánnyal jó barátok lettek. Idővel Lily még azt is elmondta neki, hogy Perselus miatt ő nem tudja úgy utálni a mardekárosokat, mint a többiek, és ezért viszont védtelenebb is volt az őt bántóakkal szemben. Alice azonban megtanította rá, hogyan zárja ki azokat, akik csúfolják őt, és hamarosan már ő maga is tudta, mikor mivel ér el legtöbbet.

Gondolataiból az hozta vissza, hogy a mellette ülő hetedikes megmozdult. Ő is felült, kiegyenesedett, és kiroppantotta kimerevedett nyakát. Oldalra fordította a fejét, hogy szembe nézzen a másik lánnyal.

- Tényleg köszönöm – mondta halkan Narcissa.

- Ugyan… - vakarta meg a tarkóját Lily zavartan, nem igazán tudta, mit mondhatna még.

- Nekem nem szabad beszélnem, de… - nézett el a Három Seprű másik sarka felé. – Olyan jól esne, ha ők is ilyenek lennének.

- Kicsodák? És miért ne beszélhetnél? – értetlenkedett, bár valami aranyvérű szokást sejtett a dolgok mögött. Válaszul azonban a szőke lány megrázta a fejét.

- Mert nem.

- És ezt miért mondod el?

- Mert nincs szorosan köze ahhoz, amiről tilos megszólalnom.

- De ha egyszer nem vezet semmire?

- Azért könnyebb lett – mosolyodott el halványan a lány, majd kinézett az egyik kevésbé párás ablakon. Lesütötte a szemét, majd lassan fölállt. – Most mennem kell.

- De… - Lilynek csak derékból egészen kicsavarodva megfordulva volt látható, hogy a másik lány szinte szempillantás alatt az ajtónál terem, és félig se fölöltözve elrohan.

- Mi a…? – kezdte összeráncolt homlokkal, de inkább csak megrázta a fejét. Mardekárosok… Blackek. Hihetetlenek tudnak lenni néha. Kíváncsi vagyok azért, mi lehet a dolgok mögött…

Úgy gondolta, rendel még egy vajsört, és majd az egyik kevésbé szürke és sötét sarokban magával megvitatja a dolgokat, hátha rájön, miféle dolog lehet ez, de mihelyst a pulthoz lépett, megpillantotta az átfagyott Alice-t és Franket, akik dideregve léptek be a helyiségbe, magukkal hozván némi havat.

A fiatal pár azonnal észrevette őt, és még kabátban odasiettek hozzá, hogy köszöntsék.

- Szia Lily! – vacogták.

- Sziasztok. Na, milyen volt a séta a mínusz tíz fokban? – kérdezte félredöntött fejjel, mosolyogva; magában azonban kissé morgolódott, amiért pont most érkeztek meg.

- Felettébb – felelte mosolyogva Alice sűrűn a pult felé pillantgatva, várva, mikor jelenik meg Miss Rosmerta. A fiatal, Roxfortból frissen végzett lány hamarosan meg is érkezett, a diákok pedig megrendelték a három vajsört. Miután kézhez kapták a forró italokat, leültek az egyik négyfős asztalhoz beszélgetni. Szóba került a hideg, a falu, az iskola és a diáktársak és ezáltal végül a Tekergők is.

- Nem értem, miben sántikálnak mindig… - jegyezte meg Lily, de amint ezt kiejtette a száján, hirtelen támadt egy ötlete.

- Vagy csak szórakoznak, vagy esetleg Dumbledore-hoz van köze – felelte Frank, a mondat végére egész lehalkítva a hangját.

- Megeshet – felelte kimérten Lily. Szívesen beszélt volna többet arról, ami szóba jött, de félt, hogy ebben a környezetben olyanok is meghallhatják, akiknek nem kell.

---

Másnap Lily első útja Dumbledore professzor irodájához vezetett. Nem tudta biztosra, illik-e az igazgató urat zavarni vasárnap, de úgy ítélte meg, a fontos témát és az egyre inkább idősödő varázsló békés személyiségét tekintve ez most nem fog zavaró lenni. Ráállt a forgó csigalépcsőre, ami egy perc alatt szépen lassan följuttatta őt az emeleti irodáig.

- Jelszó? – kérdezte a két, ajtót őrző kőszörny egyike.

- Hm… csokipocak?

- Nem.

- Csótánycsokor?

- Nem.

- Citrompor…?

Hogy felejthettem el… gondolta Lily, amikor végre kinyílt az ajtó. A két kőszörny szó nélkül elhúzódott, és a bejárat immár tárva állt. Egy kis előszoba-szerűség után egy másik ajtó következett, ami helyiség mögött minden bizonnyal az igazgatói iroda rejtőzött. Nagy levegőt vett, majd kissé bizonytalanul bekopogott. Nyögve beharapta a száját, ugyanis ez nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, jóval magabiztosabb akart lenni. Sőt, a professzor így talán nem is hallotta meg.

Ennek a gondolatának azonnal ellentmondott az emlegetett idős férfi, aki hangosan és jóé érthetően kiáltott ki odabentről, hogy:

- Szabad!

Huh. Felsóhajtott, lassan kinyitotta az ajtót, és belépett.

- Jó napot kívánok, professzor úr – köszönt illedelmesen.

- Kellemes napot, Miss Evans. Miben lehetek a segítségére? – kérdezte kedvesen az igazgató, majd elővarázsolt még egy puha karosszéket. – Kérem, foglaljon helyet.

- Arról szeretnék érdeklődni – kezdte Lily, és óvatosan körbenézett, mintha attól tartana, hogy illetéktelenek is meghallhatják. – Az egyesületről. Kitalálta már, mi lesz egyáltalán a fedőneve?

- Főnix Rendje, kisasszony. Maga talán nem kapta meg az üzenetet? Pedig Mr. Potterrel küldtem, biztos voltam, hogy ő megtalálja magát.

- Ó, hát igen – pirult el kissé Lily. – Tudja, az a helyzet, hogy tavaly év vége óta ő és én…

- Értem, értem – emelte fel türelmesen mosolyogva kezét az igazgató úr, így a lánynak nem kellett befejeznie a kellemetlenül elkezdett mondatot.

- Igen, szóval… miért éppen Főnix Rendje?

- Fawkes – nézett Dumbledore az éppen öreg, lassan lángokba borulni készülő madárra – ihletett meg. Tudja, Miss Evans, azon túl, hogy első ízben úgy hangzik, mintha a főnixek elszánt tanulmányozói lennénk és ez tökéletes akár diákegyesületnek tekintve a legtöbbjük korát, egy bizonyos jelkép is egyszerre. Mert akárhányszor öregszik el és hal is meg, a főnix mindig újjáéled a hamvaiból, és talán ez lesz igaz a mi rendünkre is. Valahogy tudom és érzem, nehéz és hosszú időknek nézünk elébe, amíg szemben állunk Voldemorttal. – Az igazgató úr hangja elhalkult, és ő maga pedig olyan elkomorult szemekkel nézett Lilyre, hogy a lány torka elszorult.

Talán igaza van, gondolta, és magának bevallotta, hogy abban a pillanatban kissé félt az esetleges jövőtől. A komoly és feszültté vált csendet végül ismét a professzor úr hangja törte meg.

- De maga nem erről jött beszélni velem, nincs igazam? – kérdezte sátormód összetámasztott ujjakkal, fürkésző tekintettel, amitől Lilyt korábban mindig is kirázta a hideg, de most valahogy biztonságérzetet keltett benne.

- Igen, vagyis nem – rázta meg a fejét. Kezdett kicsit ideges lenni attól, hogy ennyire nem találja a hangját. – Tulajdonképpen mégis erről lenne szó. Egyfelől, Potterék még a Roxmortsi hétvégén… - kezdte, de elakadt. Mi van, ha egy diákcsínyen voltak éppen, és most ezzel elárulná őket.

- Igen?

- Szóval… tudja, professzor úr, van az a bizonyos Szellemszállás a faluban. Ahhoz van valami köze Potternek és a bandájának?

- Azt majd ők eldöntik, mikor osztják meg magával – jegyezte meg az igazgató úr, de nem szemrehányóan, inkább csak magyarázatszerűen.

- Értem. És a mardekárosokról tudna nekem mondani valamit, ha kérhetem? Úgy értem, leginkább Malfoyról és a Blackekről.

- Miért érdekli ez, kisasszony?

- Sírva találtam az egyik mardekárost – köntörfalazott egy kicsit, nem akarta elárulni Narcissa nevét, legalábbis egyelőre semmiképpen. – És azt mondta, nem beszélhet, és mondott egy nevet is. Igazából csak egy keresztnév volt – pontosított, nem szeretett kétértelműen hagyni dolgokat – de egyértelmű volt, kiről beszél. Az, hogy titkolóznia kell, lehet valamiféle mardekáros aranyvérű dolog is, professzor úr? Azért kérdezem csak, mert nekem ezekből és még egy találkozásunk előtti eseményről – gondolt a hidegben kint szinte dermedten álldogáló lányra – úgy tűnt, van valami más is a dolog mögött.

- Maga nagyon szeret tudni bizonyos dolgokról, Miss Evans, talán olyanokról is, amelyekhez jobb, ha nincsen köze – jegyezte meg Dumbledore.

- Igen, csak… - kezdett volna mentegetőzni, de az igazgató úr felemelte a jobb kezét, ezzel csendre intve őt.

- Ne vegye magára, egyfelől jó tulajdonság a kellő kíváncsiság – ám könnyen bajba is sodorhatja az embert. Gondolkodjon el ezen, Miss Evans.

- Jó, értem, de… - kezdte, de inkább elhallgatott. Csendben fölállt, egy bólintás kíséretében megköszönte a segítséget a professzor úrnak, és már nem is volna ki az ajtón, amikor Dumbledore professzor még utána szólt.

- Ami azonban a legfiatalabb Black kisasszonyt illeti, talán kérdezze meg tőle – javasolta, de Lily már nem tudott mit válaszolni, ugyanis egy korábban elkezdett lendületes mozdulata révén becsukódott mögötte az ajtó.

Remek – gondolta. – De különben is, honnan tudja…?

De Dumbledore mindent tud, ami az iskolában történik, mégha néha véletlen meg is feledkezik róla az egyszeri diák.

---

Lily föl akarta vezetni valahogy a kérdését Narcissának, hogy ne támadja le olyan hirtelen, és így nagyobb esélye legyen arra, hogy a mardekáros lány majd őszintén válaszol neki. Persze valahol a háttérben volt ott valami több is, mint puszta kíváncsiság. Kicsit magát vélte felfedezni a lányban, aki bizonyára szintén elég elhagyatottnak érezte magát, akárcsak mint ő évekkel ezelőtt.

Épp ezért megpróbált valamennyire közelebb is férkőzni hozzá. Nem nagyon… csak egy kicsit. Egyetlen egy beszélgetést megpróbált kezdeményezni vele a folyosón, órák után, amikor nem volt már más a lánnyal, csak Sirius öccse, Regulus, és ő is hamarosan elment. És Lily csak odasétált a lányhoz, és megkérdezte, milyen volt a bájitaltan óra, és hogy hogy van. Nem is sejtette, mekkora lavinát indított el ezzel, ami kettejük barátságát sejttette.

- Minden rendben? – hangzott az ominózus kérdés pár perces bájitaltant ecsetelés után. Lily, ahogy kiejtette száján a szavakat, hirtelen egy kissé megdermedt. Egész álló nap a Rend dolgai és ügyei jártak a fejében, nem igazán tudta kiverni onnan akárcsak Dumbledore-t is. Így aztán számára új értelmet nyertek a szavak.

- Igen – bólintott rövid szünet után Narcissa is, hangja pedig szokásosan halk volt, nehéz volt hallani még a kihalt folyosón is. A lány nem várt semmit szótlan barátnőjétől, de az mégis megszólalt kis csönd után. – És te?

- Én? – teljesen meglepődött a visszakérdezésen. – Köszönöm szépen, minden rendben van.

- Ez úgy hangzik, hogy…

- Hogy?

- Semmi – zárta le az általa megkezdett témát Narcissa, és halványan elmosolyodott, ami félmosoly hamar el is tűnt az arcáról.

- Nagyon titkolódzó vagy – jegyezte meg rosszmájúan Lily.

- Tudod, ez nálunk családi tulajdonság – a szőke hajú lány kinézett a nyitott folyosón, a hóesésbe.

- Értem – bólintott komolyan ő is. – Ez olyan, mint nálunk az, hogy semmiképp sem hagyjuk el a véleményünket. Ezért utál a nővérem.

- Tényleg? – Narcissa tekintete olyan értetlenséget tükrözött, mint még sohasem addig. – Én azt hittem… azt gondoltam, hogy a muglik összetartanak egymás között és ez tartja náluk egyben a családokat.

- Nem feltétlen, nálunk ez sajnos egyáltalán nem így van. Meg néhány válásról is tudok…

- Válás?

- Igen. Miért, nálatok, varázslóknál nem így van? – fel se tűnt neki, hogy úgy beszél, mintha ő maga boszorkány lenne.

- Nem. Itt, ha hozzámész, mondjuk egy aranyvérű arisztokratához, akkor egy életen át a hitvese maradsz. Nincs csalárdság se félrelépés, ha mégis, akkor nálunk, Blackeknél arról az asszony tehet, és persze ha a házasság vagyonból van és nem szerelemből, akkor sincs belőle kilépés. – A lány hangján tisztán érződött a szomorúság és a keserűség, ahogy kiejtette ezeket a szavakat. – Egy év múlva, miután végzek és megteremtődtek a megfelelő anyagi körülmények, hozzámegyek Luciushoz.

- De miért? Ne tedd, hogyha nem akarod! – tiltakozott élesen Lily.

- Nem, félreérted. Én szeretem. Csak… - a fiatal boszorkány ismét megrázta a fejét, és Lily már nem erőltette a dolgokat, majd szépen, sorjában. De akárhogy is, kezdte kicsit megsajnálni ezt a lányt, hiszen nem lehet könnyű egy varázsvilágba beleszületett kamasz élete sem. Pláne, hogyha aranyvérű, és olyannyira konzervatív tekintetben az, mint a Black-lány.

- És, én nem mehetek haza – folytatta. – Csak amíg az esküvőt kellőképpen elő nem készítjük. Utána már hivatalosan is Malfoy leszek – szorította magához a tankönyvét, és még halkabban elsuttogott egy félmondatot. – Várom már a nászéjszakát…

- Tessék? – kapta fel a fejét Lily, bár a választ már sejthette volna előre.

- Semmi…

- Értem. Tudod, én ismerem ezt az érzést.

- Te sem mehetsz haza, miután hozzámész James Potterhez?

- Mi?! Nem, nem, én nem úgy értem! És különben is, miért pont Potter? Igaz, hogy most kezd megváltozni, és a jó irányba, de… - elkalandozott egy kicsit, de morcos ábrázattal megrázta a fejét. – Most nem ez a lényeg! Arról beszélek, hogy mire én végzek, talán már nem lesz hova hazamennem.

- Ezt igazán… sajnálom – hajtotta le Narcissa a fejét, és Lily biztos lehetett benne, hogy a másik lány tudja, miről beszélt.

- Ugyan – vakarta meg a tarkóját zavartan, megpróbált optimistábbnak látszani annál, mint amilyen valójában volt. – Ami azt illeti, elválik még. Nyáron nagykorú leszek, onnantól majd megvédhetem a családomat.

- Ez igazán bátor dolog tőled – mosolyodott el halványan Narcissa, majd elhallgatott. Rövid ideig csönd állt be közéjük, majd a lány hirtelen felkapta a fejét.

- Ne haragudj, de most mennem kell! Majd találkozunk még, szia!

- Várj… - nézett utána értetlenkedve Lily, nem értette, mi ütött a mardekárosba már megint. Végül aztán csak legyintett egyet, és borús gondolatai közepette elindult a másik irányba a folyosón.

És a lavina elindult. Ez őneki csak akkor tűnt föl, amikor három nappal később, a könyvtárban ülve a leckéjét csinálta, de sehogy sem akart rájönni arra, melyik bűbájra vonatkozik az egyik kérdés.

- Segíthetek? – lépett oda hozzá a szőke lány. Lily alaposan körbenézett, hogy biztosan őt szólította-e meg a hetedikes, de csak néhány, tankönyve fölé borult hollóhátas volt a közelében.

Mielőtt még ő válaszolhatott volna, Narcissa odalépett mögé, megnézte a kérdést, ami mellett a madártoll már tintapacát ejtett.

- Ez a Tergeo, tisztítóbűbáj – adta meg a választ. Lily kicsit bosszankodott ugyan magában, hogy nem jöhetett rá magától a megoldásra, de akkor nem ez kötötte le leginkább.

- Köszönöm – sóhajtott fel, és beírta a megfelelő szót. – Hogyhogy itt vagy? – Ez kicsit kellemetlenebbre sikerült, mint szerette volna, úgy tűnt, a lány magára is vette. – Ó, ne haragudj, én ne, úgy akartam!

- Semmi gond – rázta a fejét Narcissa, de azért megrándult a szája széle.

- De hogyhogy felkerestél?

- Erre jártam és megláttalak. Úgy gondoltam, beszélhetnénk – adott választ nemes egyszerűséggel a lány, majd helyet foglalt Lilyvel szemben. – Ugye nem zavarlak?

- Nem, dehogy is, csak… és én téged? Úgy értem, griffendéles vagyok, meg mugliivadék, ráadásul a nővéred sem nagyon kedvelt, mármint ami Bellatrixott illeti, és Lucius se amíg még ide járt, szóval… ilyen alapokon hogyhogy nincs bajod velem?

- Ó, hát igen. – A lány elpirult. – Engem neveltek valahogy, ahogy mindenki mást is. Megpróbálom félretenni az előítéleteimet, mert a józan eszem azt súgja, hogy nem helyes ez alapján ítélni meg valakit. – Semleges, hideg, majdnem érzelemmentes hangsúllyal beszélt, de olyan őszinteséggel, hogy Lily úgy érezte, most képtelen ezért megharagudni rá. De azért legalább az általános véleményét kifejezendő, felvonta a szemöldökét.

- És hálás is vagyok… - ejtette el a szavakat egészen suttogva a lány, talán nem is akarta, hogy meghallják tőle ezt a gondolatot. – Más nem törődött volna így velem, még egy aranyvérű barátom sem…

- Ó – érezte, hogy az arca színe egyre inkább közelít a hajáéhoz. Úgy döntött, inkább megpróbál valamiféle beszélgetést kezdeményezni. – És, hogy telt a napod?

El se hitte volna, de ebből is érdekes beszélgetés kerekedett végül. Esett szó bájitaltan óráról, amit mind a ketten szerettek, Lumpsluckról és a partijairól, amire – mint kiderült – mint a ketten hivatalosak lesznek legközelebb is, és ennek kapcsán beszéltek leendő bájitaltanos terveikről. Hamar kiderült, akad egy közös a két lányban: mindketten valamiféleképpen a gyógyító szakmában szerettek volna elhelyezkedni. Persze Narcissa tudta – mint meg is mondta – hogy belőle valószínűleg háziasszony lesz, amit szintúgy nagyon várt. Lily, bár a későbbiekben szívesen dolgozott volna rendesen, és nem utolsó sorban békében, valahol megértette ezt is. Vajon milyen lehet egy Karácsony a leendő párjával, idővel netalántán férjével? Bizonyára békésebb, mint amilyennek most elébe néz. Ő ennek kapcsán hozta szóba végül a Karácsonyt, ami aztán kissé elszontyolította és megzavarta őket, ugyanis egyikük sem igen akart a saját ez évi szeretet-ünnepéről beszélni igazán. Végül aztán pár általános téma után abbahagyták a halk beszélgetést, és mindketten útjukra indultak: Narcissa ki a bagolyházba fagyoskodni, hogy elküldhessen egy levelet, Lily pedig ott maradt egyhelyben megírni a maradék bűbájtan házi feladatát.

Teltek, múltak a napok, és amikor a barátaik nem voltak velük, akkor a két lány találkozott egymással rövid időkre, és köszöntek egymásnak, ha csak véletlenül összefutottak a folyosón. Időközben persze Lily szorgalmasan járt fel Dumbledore irodájához, rendszeresen olvasta a Reggeli prófétát és – egyre kevésbé – kénytelen-kelletlen kérdezgette James Pottert és Siriust is Remuson és Peterön kívül, mit tudnak Voldemortról. A téli szünet előtti utolsó héten egyik alkalommal, amikor az ő leendő holtartózkodását tárgyalta a professzor úrral, történt meg, hogy akaratán kívül is összefutott Narcissával, aki nagyon sietett arrafelé.

- Mi járatban? – kérdezte a lányt.

- Ó, semmi… semmi különösben.

- Értem.

- És veled? – kicsit kelletlennek hatott ez a kérdés.

- Nem sok minden – sóhajtott fel Lily. – Lehet, hogy nem fogom otthon tölteni az egész szünetet. A Karácsonyt persze mindenképp, de lehet, bizonyos okokból nem kéne a teljeset… - ködösített a végén, amikor is rájött, Narcissa nem egészen tudja, miről beszél, és talán ez így van jól.

- Azért remélem jó környezetben töltöd – felelte összefont karral a szőke lány. – Bocsánat, most mennem kell… - azzal lehajtott fejjel elsietett.

Hát ezt meg… rázta meg a fejét kissé idegesen a vörös hajú lány. Na jó, most már lassan elég lesz, akkor is kiderítem mi folyik itt, gondolt vissza még a másik boszorkány egyik első, előtte elejtett szavára: „Lucius”. Valamint eszébe jutott még az a sok, sokszor minden előjel nélküli hirtelen félretérés, elköszönés és szégyenkező elrohanás, az elejtett félmondatok és a sok „Semmi” nevű válasz. Kiábrándító bűbájt szórt magára, és amilyen halkan csak tudott, elsietett az igazgatói iroda lenti ajtaja elé, ahol aztán türelmesen várt.

Nem volt karórája, ami működött volna, így csak az ítélőképességére bízhatta az idő becslését. Eltelt talán tíz perc, és már jelentősen unatkozott. Bámulta a kinti időt, a folyosó egyik ablakának sarkából kilátása nyílt a befagyott roxforti tóra és pár korcsolyázó diákot is észrevett, de egyiküket sem ismerte fel, persze. Egy ideig csak nézegetett kifelé, de csak nem történt semmi, a mardekáros kamaszlány csak nem lépett ki az ajtón.

---

- Biztos benne, Dumbledore professzor úr, hogy képes vagyok rá? – kérdezte kissé idegesen, ujjait tördelve Narcissa.

- Természetesen, Miss Black, magában sokkal nagyobb benső erő lakozik, mint azt gondolná. Okosan rejti is el bizonyos tulajdonságait mások elől, ami – hadd jegyezzem meg – igencsak mardekáros tulajdonság, és néhány esetben meglehetősen hasznos is.

- Óh, köszönöm, professzor úr… - hajtotta le a fejét Narcissa zavarában a dícsérettől.

- És mondja csak, maga biztos benne, hogy ezt akarja?

- Igen-igen. Meg akarom védeni Luciust attól, hogy esetleg olyannak álljon szolgálatába, amely végül elnyelné őt – mondta összeszorult torokkal.

- Ez igen nemes és bátor dolog magától, kisasszony. Én nem kételkedem magában, szerintem jó kémje lesz a Főnix Rendjének, Miss Black. Vagy, ezek szerint ha jól értesültem, hamarosan Mrs. Malfoy? – a professzor szeme felcsillant, és az igazgató úr halványan elmosolyodott. – Fogadja őszinte gratulációmat a lánykéréshez.

- Köszönöm szépen, professzor úr – Narcissa kezdte egyre inkább zavartabban érezni magát. Valahol mélyen egy olyan érzése volt, hogy az igazgató úr csak így próbálja meg számára kellemesebbé, vagy valamivel kényelmesebbé tenni a beszélgetést. Mintha elérné ezzel azt, hogy teljességgel lenyugodjék. Bár igaz, ami igaz, a gondolatait sikerült kicsit nagyobb vizekre evezni, és már nem csak a leendő kémkedés szűk és fagyosan darabos folyóján rágódott.

- Rendben van. Akkor ismételjük át, mit beszéltünk meg, rendben? – kérdezte türelmesen, de ellentmondást nem tűrően a Dumbledore.

- Ugyanúgy élem majd az életemet otthon, és később Luciussal, mintha mi sem történt volna – kezdte ő, akár egy órai felelést. – De közben mégis mindig figyelek. Ha kell, kevésbé hozzáértőnek vagy okosnak tettetem magamat, hogy ne fogjanak gyanút. Utána pedig minderről beszámolok önnek, vagy ha ez nem lehetséges… - itt elakadt egy kicsit. Persze tudta a nevet, mégis egész hihetetlenül hangzott, hogy pont ő legyen az, akinek majd beszélnie kell.

- Perselus – segítette ki őt Dumbledore.

- Igen, Perselus Pitonnak – bólogatott hevesen. Végtére is van benne valami, ami elgondolkodtató. Ha jól emlékszem és tényleg hihetek a pletykásoknak is, korábban valóban volt közte és Lily között valami, amit úgy hívhatnánk, barátság. Csak aztán egyszer minden elromlott, mondják. Nem tudom, hiszen személyes ügy, így lehet, inkább rákérdeznem se kéne majd. De az lehetséges, hogy Perselus Lily miatt akarjon a Rend ragjává válni és nekik nálam sokkal behatóbban kémkedni?

- És miért nem találkozhatok a többi Rend tagjával? – kérdezte Narcissa, felemelve a fejét.

- A saját biztonsága érdekében, Miss Black – válaszolta szomorkásan mosolyogva Dumbledore. - Magának van olyan szerencséje, hogy a rokonai különös tekintettel figyeljenek rá…

Mert gyenge vagyok, szúrta közbe keserűen gondolatban.

-… és így sokkal könnyebben lelepleződhet, mint példának okáért Perselus, aki iskolai végzettsége után teljességgel a maga ura lesz. Ne értsen félre, kisasszony – javította magát talán szabadkozva a professzor úr, de Narcissa megértette, mit akart mondani az igazgató, és igazat adott neki. Az alatta járó fiúnak bizonyára könnyebb lesz majd a Rend életében rendesen részt venni, nem úgy, mint ahogy neki lenne.

- És erről én nem szólhatok senkinek? – kérdezte halkan, szinte alig érthetően a lány.

- Kire céloz, csak nem Miss Evansra?

- Honnan tudta? – szegezte neki az igazgatónak a kérdést, de választ nem kapott.

- Hagyom, hogy ezt maguk rendezzék el kettejük között. És most, ha megbocsát, kisasszony – állt fel az idős professzor úr a székéből  -, meg kell látogatnom Madame Himphly-t, ha jól értesültem, ma érkezett hozzá az új gyógyító-gyakornok, Miss Promfey. Valakinek el is kéne igazítania őt itt, nem de bár? – kérdezte az igazgató úr, jól lehet, tán csak költői kérdésnek szánta. – Beszélje meg Miss Evanssal nyugodtan az ügyeit, megbízható boszorkány.

- Értettem, professzor úr – bólintott. És nem is gondolná, mennyire tudom én már ezt. Azzal ő maga is felállt az odavarázsolt székből, ami abban a pillanatban el is tűnt a semmibe, és lassú léptekkel kisétált az igazgatói irodából, hogy aztán annál gyorsabban rohanjon le az amúgy is mozgó csigalépcsőn.

---

Lily lassan már azon gondolkodott el, milyen fajta varázslattal tudná karácsonyi hangulatúra kifesteni éppen átlátszó körmeit, amikor is hangos, gyors és ütemes dobogás ütötte meg a fülét. Narcissa jön, futott át a fején a gondolat, és félreállt az ajtóból. Szerencsére még épp időben, ugyanis a lány azt teljesen kitárta, ahogy átlépett a benti kőköszübön. A szőke hajú, mardekáros lány gyorsan el is sietett a folyosón, és jobbra kanyarodott, Lily pedig biztos lehetett benne, hogy őt keresi majd. Jaj, csak akkor előzzem be valahogy… mormogott magában egyet, majd futásnak eredt ő is, de egy másik, rövidebb irányba, melyet még James Potter mutatott neki anno, amikor kevésbé volt bunkó időszakában. Azóta, mintha már végérvényesen kinőni kezdené… gondolkozott el rajta, miközben loholt, hogy Narcissát megelőzze. Szerencsére azonban sikerrel járt. Kissé szúró bordával és zilált hajjal ugyan, de végül csak megállt a lány előtt, az egyik kihalt folyosón, nem messze a Kövér Dáma portréjától. Nem kellett várnia egy percet sem, máris megérkezett a másik lány is, hasonlóképp ziláltan, de látszólag kevésbé fáradtan.

- Minden rendben? – kérdezte Lily, de ahogyan neki már hosszú napok óta csak a Rend járt a fejében, számára új értelmet nyertek a szavak. Narcissa a válaszadás előtt elakadt egy kicsit, ami azt jelezte, ő is. Végül azonban teljes mondattal válaszolt:

- Minden rendben – bólintott, s úgy értette, minden a legnagyobbért a Rendben van.

A két lány ezúttal további szavak és okklumencia nélkül is tökéletesen megértette egymást. Hirtelen tudták mind a ketten, hogy kölcsönösen ugyanazon a Főnix Rendjének a tagjai, és hirtelen az is világossá vált Lily előtt, hogy Narcissa kém, vagy kémnek készül, és ezért viselkedett néha furcsán vele. Csöndben várt egy kicsit, mígnem a nála valamivel magasabb lány oda nem lépett hozzá, és megölelte.

- Köszönöm – suttogta. – Köszönöm szépen, hogy odajöttél hozzám, akkor délután.

Ezeket a szavakat mondta, de közben ezt gondolta: Merlinre ha tudnád, mennyire aggódtam én akkor Luciusért… és mennyire féltem is attól, mi lesz. Most jobban kéne izgulnom, vagy tán most lehetne rettegnem, de nem teszem, mert tudom, hogy biztonságban vagyunk Dumbledore és a Főnix Rendjének szárnyai alatt. Szívből kívánom, hogy te is teljes biztonságban, hosszan-hosszan élj.