Lélektükör

A történet hősei: Perselus Piton, főállásban gyógynövénypatika üzemeltető, másodállásban keresztapa, és Albus Perselus Potter, egy kisfiú, akin kifog az „r” és az „l” betű, de egy sebzett szívű férfi meggyógyítására a délutáni alvásból felébresztve is képes. Egy sérült ember története arról, mikor a lelke találkozott egy gyermek tekintetével. A történet non-magic.

A története címe: Lélektükör

Szereplők: Perselus Piton, Albus Perselus Potter, Ginny Weasley, Harry Potter

Kulcsok: Tél

Piton - Albus Perselus keresztapa-fia

Óvóbácsi

Műfaj:

Korhatár: 16

Figyelmeztetések: AU, OOC

Leírás: 

A történet hősei: Perselus Piton, főállásban gyógynövénypatika üzemeltető, másodállásban keresztapa, és Albus Perselus Potter, egy kisfiú, akin kifog az „r” és az „l” betű, de egy sebzett szívű férfi meggyógyítására a délutáni alvásból felébresztve is képes. Egy sérült ember története arról, mikor a lelke találkozott egy gyermek tekintetével. A történet non-magic.

„Gyermekek jelenlétében meggyógyul a lélek.”

/Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij/

–  Hósüti! – kiáltotta boldog arccal a kisfiú, és azonnal meg is kínálta vele keresztapját, aki a „süti” maradékát méltóságteljesen lekotorva ruhájáról, sokkal kevésbé tűnt boldognak.

– Albus Perselus Potter! – Ez a hang mindenki számára ijesztő volt, mióta csak a férfi az eszét tudta, kivéve ezt a rakoncátlan ötévest.

– Igeen? – Az elnyújtott gyerekhang, ártatlan szempilla rebegtetéssel párosult. Ez a kombináció minden szívet meglágyított, mióta csak a fiú az eszét tudta, kivéve ezt a feketébe öltözött mogorva rokont.

– Indulj befelé a házba, egyenesen a fürdőszobába, ahol is leveted az összes vizes ruhádat – kezével megállította a futásnak eredő gyerkőcöt. – De mielőtt átléped a házam küszöbét, söpörd le magadról ezt a hóemberépítéshez is elegendő mennyiségű havat! – utasította a férfi.

– Építünk hóembejt? – csillant remény a zöld szemekben.

– Nem! – oltotta ki azon nyomban a fekete tekintet villanása.

Albus az orrát ráncolva igyekezett a söprűt a lábához irányítani, de az nem engedelmeskedett neki, és kis híján fejbe vágta a férfit a nyelével. Egy lemondó sóhaj kíséretében átvette tőle a takarítóeszközt, és alaposan leporolta, jobban mondva lehavazta a fiút.

– Irány a fürdő! – figyelmeztette miközben kinyitotta előtte az ajtót.

Belépve az előszobába kellemesen megborzongott a pozitív hőmérsékletkülönbségtől, majd gyorsan ki is zárta mínuszokat. A lakás kellemes kávészín bútorokkal és fehér falakkal jelezte tulajdonosa visszafogottan elegáns stílusát. Mindezt kevesen feltételeznék, látva a férfi folyton koromfekete öltözetét. Hangulatos nappali következett balra, konyha jobbra, majd a hálószoba, a folyosó végén pedig a fürdő, amit a házigazda belépve kisebb tengeri csapás sújtotta övezetként talált.

– Le tudtál volna vetkőzni ennél is nagyobb káoszt teremtve? – vonta fel szemöldökét kérdőn.

– Mi az a ká… kászt… káoszt? – érdeklődött egy szál alsónadrágban Albus, de csak egy legyintést kapott válaszul.

– Hozom a száraz ruháidat. Ne mozdulj, és ne vizezz össze semmit! – Inkább volt parancs, mint kérés, így Albus a kád szélére ülve igyekezett folyton mozgó végtagjait kivételesen egyhelyben tartani. Fekete hajtincsein olvadoztak a hópelyhek, amitől úgy festett, mintha apró gyöngyök díszítenék torzonborz kobakját. Egészen manószerű volt Piton meglátása szerint. Egy szertelen, soha szót nem fogadó manó, aki még 4 teljes napig boldogítja őt.

Mindez csupán azért következett be, mivel egy gyenge pillanatában engedett annak a vörös boszorkának, aki történetesen a keresztfia édesanyja.

                                        ~*~

– Perselus! – Ijesztő hangsúly, szívességkérő hangsúly – ismerte fel a férfi. Akkor szoktak így szólni hozzá, mikor a gyógynövényüzletében elfogyott egy ritka alapanyag, és neki több napi utazgatásába fog kerülni, beszerezni a „kedves” vevőnek. Bár mégsem, mert sem a vevők, sem az alkalmazottja nem szólítja a keresztnevén. Ez olyasfajta hangsúly, amivel a családja aljas módon kihasználja az ő 1. szaktudását 2. saját házát 3. magánkönyvtárát 4. szabadidejét. Mivel a családja egyetlen tagja sem tűnt betegnek, így az első pont kilőve. Potterék elutaznak, így sem a háza, sem a könyvei nem kellhetnek különösképpen nekik, hisz sosem a szépirodalmi részlegből kölcsönöznek, no, persze nem is tudnak annak létezéséről. Így marad a szabadideje… de vajon milyen feladatot bíznak rá a kedves rokonok? A kutyát Grangerék etetik, takarítónőt nem fog játszani, és soha nem is aláznák meg egy ilyen kéréssel, de akkor mégis mi a csudát akarhatnak?

– Miben lehetek szolgálatára Mrs. Potter? – Okkal használta a férjezett nevét, azért, hogy a legkevésbé közvetlen módon nyilvánítsa ki mérhetetlen segítési szándékát.

– Nos, mint te is tudod, Harryvel a jövő héten elutazunk… a gyerekek nélkül. – Piton szemöldöke meglepetésében a hajtövéig szaladt. Még egyszer sem fordult elő a Potter gyerekek születése óta, hogy a szülők magukra hagyták volna őket egy napnál hosszabb időre. Így a férfi jó okkal várta feszélyezve a folytatást. – Jamesre Hermionéék vigyáznak, mivel Rose és ő remekül kijönnek egymással, sokkal kevésbé… nehezen kezelhető, mikor vele van. Lily a nagyszülőknél lesz, de idős koruk miatt csak egy gyereket vállaltak. – Kerekedő szemek. Zihálás. Székkarfát szorító ujjak. – Szóval Harryvel arra gondoltunk, hogy te, mint Albus keresztapja elvihetnéd őt magadhoz – a kezdeti bizonytalanság ellenére cseppet sem kétkedve fejezte be a mondatot Ginny. – Nagyon szeret téged, és jót tenne nektek a közösen eltöltött idő.

2,4,2,4 a háza és a szabadideje… ezeknek semmi sem szent!

- Ezt ugye nem gondoltátok komolyan? – fordult Harry felé dühösen villódzó tekintettel.

–  Perselus… - kezdte csitítani a férfi, ám rögtön félbeszakították.

– Az én házam nem játszótér, nálam mindennek megvan a maga helye és ideje, ha már itt tartunk, dolgoznom kell, a gyereket nem vihetem el egy gyógyszertárba… a fenébe is Potter, nem vagyok én egy átkozott óvóbácsi! – Ekkora ellenállásra nem számítottak a szülők, de megnyugtatta őket, hogy a harag helyén leginkább az aggodalom, és valószínűleg a feladatra való alkalmatlanságtól való félelem volt látható a szemekben.

– Perselus, úgy vélem, hogy tökéletesen kordában tudod tartani a keresztfiad, ami a házad feldúlását illeti. Fektesd le a szabályokat, be fogja őket tartani – többé - kevésbé gondolta Ginny. – Azt pedig te is tudod, hogy Albus imádja a patikádat. Valamint rád is férne némi kikapcsolódás.

– Kikapcsolódás? Nyilván nagyon pihentető a gyerekeitekkel lenni, azért mentek ti is nélkülük üdülni! – A gunyoros hang még mindig némi aggodalmat rejtett magában, ám Piton tekintete visszanyerte eredeti, szúrós formáját.

–Piton bácsi, tényjeg nájad ajhatok? – szaladt oda a fotelhez Albus, smaragdzöld szeme valósággal izzott. 

– Ez övön aluli… zsarolni egy gyerekkel. Szép kis szülők vagytok, mondhatom… – Dühnek nyoma sem volt, Piton vonásai ellágyultak keresztfia lelkesedését látva, és megadta magát.

                                        ~*~

Nem is Ginny tehet róla, hanem maga Albus. Ő hatotta meg, máskor mindig kemény szívét, de keményen meg is kell fizetnie az egyszeri ellágyulásáért.

Már a megérkezésekor pontos tájékoztatást kapott Albus evési-ivási-mesélési-alvási-székelési-légzési szokásairól.

– Rendben lesztek, ugye? Persze, hogyne lennétek rendben. Albus imád téged, te is őt, felnőtt férfi vagy, tudsz gondoskodni egy gyerekről. Ugye, nem felejtetted el, hogy nyolckor lefekvés van? És ugye, olvasol neki esti mesét? – A vörös fürtöket, mintha elektromossággal töltötte volna meg az aggodalom, a fiatal anyuka tekintete cikázott, ami a gondolatai szortírozásának gyorsaságát mintázhatta, annak érdekében, hogy minden fontos instrukciót megadjon az ideiglenes óvóbácsinak.

– Nem lesz semmi baj, Gin. Gyere, ideje indulunk! – húzta az ajtó irányába nejét Harry, miközben egy bocsánatkérő pillantást vetett Perselusra, aki sztoikus nyugalommal hallgatta végig a litániát.

– Ezek szerint, ha tízkor mesélek a Felvágós*¹ könyvből, és éjfélre ágyba dugom, az úgy rendben lesz… – morfondírozott a falnak támaszkodva a fekete ruhás férfi.
Harry mindkét karját igénybe vette, hogy kidülledt szemű, füstölő fülű feleségét visszatartsa attól, hogy nekiessen a fiuk keresztapjának.

– Induljunk! Öleld meg anyát, Albus! – hívta magukhoz a fiukat, hátha megnyugtatatja Ginnyt. Meglepően rövid búcsúzást követően, Albus visszatért a nappali szőnyegre, ahol korábban egy magával hozott legófigurával játszott. A szülők kissé csalódottan konstatálták, hogy az elválás őket sokkal inkább megviseli, mint a gyereket.

– Holnapra már hisztizni fog utánatok – mondta Piton karba font kézzel, vigasztalásnak szánva az elsőre sértésnek hangzó mondatot.

– Természetesen! – vágta rá Ginny. – Akarom mondani, nem lesz hisztis. Albus egy angyal!

– Grangeréknek is ezt mondtátok? – horkant fel a férfi. – Mert az még hihetetlenebbül hangozhatott James esetében. – Ginny gyilkos pillantással viszonozta a gyermekeire tett megjegyzést.

– Most már tényleg ideje indulnunk! – Harry próbálta menteni a menthetőt, és ráadta a méregzöld télikabátot kedvesére.

Pitonnak nem akaródzott jó házigazdához méltóan kikísérni őket a kapuig, amire megfelelő mentségül szolgált a keresztfia jelenléte. Nézte az ajtóban, ahogy a havas bejárón egymásba karolva haladnak a szülők, Harry gyengéden megsimította Ginny derekát, aki szinte beleolvadt férje ölelésébe. A jelenettől enyhe rosszullét fogta el Pitont, ezért egy hirtelen mozdulattal becsapta a nehéz tölgyfaajtót. A következő pillanatban felismerte, hogy nem ez volt élete legjobb ötlete, mivel egy megszeppent óvodás állt mögötte.

– Piton bácsi? – A vékonyka gyerekhang észhez térítette a férfit, és fájdalmas emlékeket idézett elő a saját gyerekkorából, mikor ő állt remegve apja előtt, de könyörület helyett azonban csak ütések érkeztek. Egy borzalmasan hosszú percig olyan volt, mint a saját apja… és ez félelmetesebb volt minden jobb horognál.

– Nincs baj, Albus, csak a huzat volt. Mit kérsz ebédre? – Minden igyekezete ellenére sem sikerült túl barátságosra, de ahhoz elég volt, hogy a kisfiú arcába visszatérjen a szín. A pocakja pedig mindennél előbbre való, így ugrálva ismételgette a kívánt menüt:

– Pajacsintát! Pajacsintát! Pajacsintát!

– Szabad neked ebédre csak édességet enned? – ráncolta össze sűrű szemöldökét keresztapja.

– Igeen! – kiáltotta lelkesen, és már indult is a konyha irányába.

– Ám legyen, egyszer belefér… inkább a palacsinta, mint a Felvágós könyv – motyogta magában, és elnyomott egy vigyort.

                                        ~*~

Az ebéd után sziesztát rendelt el az újdonsült óvóbácsi, ami cseppet sem tetszett keresztfiának, mivel ő állítása szerint: „Egyájtaján nem ájmos.”

– Szóval, nem vagy álmos. Rendben, de akkor gondolom, nem szeretnél később velem jönni az üzletbe, sem pedig utána az udvaron játszani a hóban. – Piton sóhajtott egyet, miközben Albus bőszen tiltakozott.

– Akajok, akajok menni! – kiáltozta.

– Maximum szeretnél, kisbarátom! Mosakodj meg, mert a füled tövéig lekváros vagy, aztán irány az ágy!

                                        ~*~

Piton, miután ha alvásra nem is, de lefekvésre bírta Albust, átsétált a könyvtárszobába, és lerogyott kedvenc éjkék fotelébe. Tekintete az üveges szekrényre siklott, amely mögött húsz éve megbontatlan whiskys, boros, pezsgős, vodkás üvegek rejtőztek. Utoljára a diplomaosztóján ivott alkoholt a „muszájkoccintás” végett, de a pár korty pezsgő akkor is szinte marta a száját. Most mégis indokolatlan vágy fogta el, hogy ledöntsön a torkán valami zöld teánál erősebb italt. Annyira talán nem volt indokolatlan, mivel a karfán nyugvó kezek remegni kezdtek. Félt. Nem, nem félt. Ez meg sem közelíti a valóságot. Perselus Piton rettegett. A rettegése tárgya volt egyben az ok, amiért nem engedhetett a csábításnak, nem gyengülhetett el. Egy öt éves csupa szív kisfiú kétajtónyira tőle hisz benne. Ő Piton bácsi, Albus imádott keresztapja, akire felnéz. Ugyanakkor ő annak a Pitonnak a fia, aki borvirágos orral, ám sohasem virágos jókedvvel érkezett haza minden átkozott napon Perselus gyerekkorában. Az a Piton a küszöb átlépését követő második percben talált okot, hogy belekössön a fiába, aki tehetetlenül tűrte ordítását, majd az ellenállás híján bekövetkező ütéseket.

Körbehordozta tekintetét a könyvtárán, megnyugvást keresve szeretett könyveiben, ám ezúttal csak a verések leggyakoribb okát látta bennük. Bizony, a műveletlen öreg Pitont semmi sem dühítette jobban, mintha arra ért haza, hogy a fia olvas.

 – Minek nézegeted azt a szemetet? Csak hazugságokkal tömi a fejed! – dülöngélve elengedte az addig támaszt nyújtó ajtót, és elindult fia felé.

– Ez nem igaz! A tanárnő szerint, csodás dolgokat tanulhatok belőle… – Ez volt talán az egyetlen, első és utolsó alkalom, mikor vissza mert szólni az öregnek, ez is csak nyolc éves korának volt betudható.

– Az a ringyó ezt mondta? Tudhattam volna, hogy csak mérgezi a családunkat! Nem mész többet abba a… – A dühös csapkodástól elvesztette az egyensúlyát, és az asztalra zuhant. A sarka beleállt a combjába.

– Hogy az a… – Cifra káromkodások tömkelege következett. – Ez is a te hibád! Egy élősködő kis féreg vagy! Kiskirálynak hiszed magad, hogy etetünk, ruházunk, és te csak itt bújod ezt a szart! Majd megmutatom, hol a helyed, te nyomorult senkiházi! – Alkoholbűzös lehelete megcsapta Perselus arcát.

Az ezt követő ütésektől kezdve összemosódtak az emlékei. Nem emlékezett élesen minden alkalomra, túl sok, túl hasonló esetekről lévén szó, különbséget csupán az eszköz kapcsán fedezhetett fel. Ha puszta kézzel verte, az a jobbik eset volt, ám a nadrágszíjas napokat tisztán fel tudta idézni, és nemcsak azért, mert a hátán élete végéig viseli a nyomát, hanem az állatias brutalitás hangjai miatt. Rémálmaiban gyakran hallotta még, olyankor csuromvizesen ébredt, és percekig nem kapott levegőt. Maga a szíj is nagy kínokat okozott, ám ha akarva-akaratlanul a csat is a bőrét érte, akkor buzgón imádkozott a másvilágért. Egy alkalommal úgy érezte, mintha átfúrná a fém a testét, és egyenesen a szívébe hatolna a csat. Talán a mai napig ott van, és nyom, szúr, belé vág a legváratlanabb pillanatokban.

A könyvekről tovasiklott tekintete a kinti világra, ahol az időjárás hűen tükrözte hangulatát, és alkalmazkodott a hamarosan elkövetkezendő ünnephez. A hópelyhek vad, örvénylő tánca a meleg szobából akár lenyűgözőnek is hathatott volna, ám Perselusnak a fagy jellemezte egész gyermekkorát. Hideg volt a lakásban, hideg volt a szívében, fázott teste, lelke, és egyetlen tavasz sem hozott enyhülést számára egészen az apja haláláig. Néha még mindig, érezte azt a dermesztő, lelkéből falatozó hideget, amely ellen nem védett sem kabát, sem sál, sem semmilyen fűtőtest. Olvasott egyszer egy verset, melyben a költő azt írta: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek.” El sem tudta mondani, hogy milyen mellbe vágóan egyetértett a szerzővel. Ám azt a lélekmelegítőt még nem találták fel, amire neki szüksége van. Pedig most nem lehet gyenge, nem rágódhat a megváltoztathatatlan múlton. Albus hamarosan felkel, és neki gondoskodnia kell róla. Vajon a szülők, hogy csinálják? Ki tanítja meg nekik, mi a teendő a gyermek világra jöttét követően? Honnan tudják, mit csináljanak, és főképp, mit ne? Van, aki ösztönösen tudja. És aki nem? Mihez kezd az az anya és apa, akik előtt nem volt jó példa? Lehet jó szülő egy agresszor gyerekéből? Miközben ezek a kérdések keringtek Perselus Piton fejében, egyszer csak bevillant számára egy reménysugárrá váló tény. Potternek nincsenek szülei. Két rabszolgatartó nevelte fel, aki az egyiptomi korból maradhattak itt. Ennél még egy árvaház is jobb hely egy gyereknek. Mindezek ellenére, Potter jó apa, sőt az egyik legjobb, akit Piton eddig látott. Nem mintha olyan jó lenne a felhozatal, de mégis csak. Ezek szerint nem lehetetlen vállalkozás, bele lehet tanulni. Mire idáig eljutott a gondolatmenetében, addigra valóban megjelent az ajtóban egy mezítlábas óvodás, kezében plüssnyuszit szorongatva.

– Hol a papucsod, Albus? – fedte meg keresztapja köszönés helyett.

– Öö… hát – Albus magyarázat helyett visszaszaladt ideiglenes szobájába, Piton pedig követte.

A helyiségből kifelé haladva, vetett egy pillantást az üveges szekrényre, majd addig ökölbe szorított ujjai elernyedtek. Néha ahhoz kell a nagyobb erő, hogy ne tegyünk meg valamit. Engedni a csábításnak könnyű, ellenállni, az nehéz. Amilyen erős volt az apja jobb horga, épp olyan gyenge jellem volt belül. Perselust pedig azok a némaküzdelmek erősítették meg, és érlelték férfivá, ami az apja sosem volt.

A vendégszobába érve immár zokniban és papucsban találta keresztfiát, aki halkan énekelgetett öltözés közben. Az értelmetlen szövegű gyerekdal Albus előadásában mosolyt csalt a férfi arcára.

– Még mindig velem szeretnél jönni a patikába? – tette fel a „nemkérdést”.

– Igen! Akajok! Aka…– Keresztapja homlokráncolását látva helyesbített. – Szejetnék! – Piton elnyomott magában egy vigyort. Ez az ő nevelése vagy legalábbis majdnem.

Az előszobában Albus nemes egyszerűséggel a földön foglalt helyet. Piton áldotta az eszét, hogy annak idején vastag báránybőr szőnyegeket rakott le, így talán nem fázik fel a fiú, aki a cipősszekrényt túl magasnak ítélte, a segítségkérés pedig éppúgy nem volt szokása, mint a névrokonának. Talán több közös van bennük, mint azt a férfi sejtette.

                                        ~*~

Az utat autóval tették meg a patikáig. Albus a hátsó ülésen az óvodások szokásos cserfességével mesélt az otthoni dolgaikról, a hógolyócsatákról Jamesszel, a tűzokádó sárkányról, ami elolvasztotta a havat… valószínűleg az óvónéni meséjében, valamint Susan csúnya sáljáról, amit felkapott, és elfújt a szél az óvodaudvaron. Szerencsére Piton rutinos sofőr volt, mert komoly koncentrációt igényelt a vezetés mellett, a megfelelő helyen kommentálni a gyerkőc történeteit, mivel ha nem szólalt meg rendszeres időközönként, akkor a következő felháborodott mondat hangzott fel a háta mögött:

– Piton bácsi, figyejsz jám? – Kevés mulatságosabb dolog van egy összevont szemöldökű, morcos ötévesnél, ám Piton kemény férfi, aki megőrizte komolyságát, még az ilyen helyzetekben is.

Perselusnak csak egy alkalmazottja volt. A bolt mérete nem is igényelt többet, és az sem utolsó szempont, hogy egy embert is kihívás volt találni, aki megfelelt a férfi igényeinek, és az illető cserébe elviselte simulékony modorát. Sarah két éve diplomázott gyógyszerészként, és nagy megtiszteltetésnek vette, hogy egy Beléndek-díjas kutatónál dolgozhat. Saját gyermeke még nem volt, Piton keresztfiáért azonban rajongott. A főnöke persze meg volt róla győződve, hogy csak a munkából való lógásra használja a fiút, de nem bánta, ha elszórakoztatja, míg ő megírja a rendelést.

– Ez mi? – tette fel körülbelül századszor a kérdést megérkezése óta Albus. Ezúttal a dekorációként szolgáló művirágra mutatva.

– Az nem eladó, csak dísz – felelte türelmesen Sarah.

– Miéjt ez nem ejadó? – Alig érte fel a pultot, ahol a virág volt, de addig nyújtózkodott, míg ujjhegyével meg nem tudta érinteni.

– Mert nem igazi – mondta a nő mosolyogva, de Albus bizonytalan arckifejezése arról tanúskodott, hogy nem érti a dolgot.

­– Miéjt nem igazi? – kíváncsiskodott tovább, miközben kezébe adták a vizsgálandó virágokat.

– Szagold meg! Nincs illata, ugye? – Sarah türelmesen magyarázott tovább.

– Büdös! – közölte a kisfiú tétovázás nélkül orrát ráncolva, mire az eladónő felnevetett.

– Igazad van, por szaga van. Műanyagból van, ezért nincs virágillata.

– Miéjt poj szaga van? – kérdezett tovább Albus, de Piton ekkor előlépett a függöny mögül a vevőtérbe.

– Jól van, elég lesz. Indulunk haza! – szakította meg a tanórát kíméletlenül, és a virágokat visszahelyezte a pultra.

– Miéjt? Majadni akajok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a fiú, és közben igyekezett magasabbnak látszani kilencven centiméternél.

– Maximum szeretnél. – Piton azonnal taktikát váltott, amint látta, hogy hiszti van kilátásban. – Rendben van, Albus Perselus Potter! Maradj itt! Én hazamegyek, és csokipudingot fogok enni tejszínhabbal, játszok a repülőddel, és alszom Nyuszival – sorolta a terveit a férfi, és erősen megdolgoztatta rekeszizmait az elfojtott nevetéssel, miközben keresztfia kétségbeesett arcát nézte.

– Nee, Nyuszi csak vejem ajszik! Vejed nem szejet ajudni! – tiltakozott kitágult pupillákkal a nyuszi gazdija.

– Akkor attól tartok, sürgősen haza kell jönnöd velem, hogy Nyuszinak legyen alvótársa. – Széttárt karokkal, látszólag csalódottan állt a férfi az ajtóban.

– Tujbóban jövök! – kiáltotta, és egyenesen nekiszaladt keresztapjának, és átölelte a derekát, aki erre enyhén megfeszült, majd sután meglapogatta Albus hátát.

A megható pillanatot egy érkező vevő szakította félbe, aminek legkevésbé Piton örült. Eltolta magától a fiút, és Sarah felé mutatott, hogy búcsúzzon el.

– Jól csinálod, Perselus! Mint egy igazi óvóbácsi! – mosolygott rá a nő, de ez csak egy fintort váltott ki főnökéből.

– Egy átkozott óvóbácsi… – motyogta a férfi.

                                        ~*~

A hazaút lényegesen csendesebben telt, amit Piton a fáradtságnak, és az érdekes tájnak, táncoló hópelyheknek tudott be. Megfordult a fejében, hogy zenét kapcsol, de semmi gyerekbarát szám nem jutott eszébe, sem olyan rádióadó, ahol mesedalokat játszanának. A ház elé érve mogorván konstatálta, hogy újra havat kell lapátolnia, ha szeretne beparkolni a garázsába. Albusból azonban elképesztő lelkesedést váltott ki a hólapátolás ötlete. Szerencsére vastag télikabátot és hótaposót viselt, csak ez gátolta meg abban, hogy alsónadrágig átázzon, becsületére legyen mondva, ő mindent megtett ennek érdekében. Várat épített a Piton által félrelapátolt hóból, majd a képzeletbeli katonák nyilakkal ostromolták azt, ami a valóságban a vár – hó alól kiásott – faágakkal való szurkálását jelentette. Ez a konstruáló munka fárasztóbbnak bizonyult, mint a bejáró hómentesítése, mivel az építőmester fürdés után, mese nélkül, egy perc alatt elaludt. Ez betudható volt a sok új impulzusnak, vagy akár Piton jelenlétének is a szobában. Lefektetés után, odahúzott egy széket az ágy mellé, és felkészült a mesélésre, majd mikor látta, hogy nem lesz rá szükség, csak csendben ült, és nézte keresztfia békés, még mindig babás vonásokkal rendelkező arcát, és már-már irigyelte. Irigyelte tőle a nyugalmat, a boldogságot, a meghitt családi szere… azt. Egyszer egy nagy ember, egy teljesen más szituációban a következőket mondta neki: „Ha félsz a szótól, félsz magától a dologtól is.” Jó, talán nem neki mondta, és csak az ajtó mögül hallotta, ahogy az ágyban fekvő fiú apját tanítja másik névrokona, Albus, mindenesetre megjegyezte. És kiderült, hogy ez nemcsak a fizikai ellenségekre igaz, sőt. Piton kemény munkával az ellenségévé tette a legszebb szót. Rettegett tőle, nem nevezte nevén, és gyűlölte azokat az embereket, akik közhellyé tették. Aznap éjjel ismét harc dúlt a lelkében, és még a döntő ütközet előtt elnyomta az álom.

                                        ~*~

A reggeli nap első fénysugarai egy hajlott hátú férfira estek, ahogy egy kisfiú ágyára borul. Talán a nap sajnálta, hogy fájni fog a dereka a széken alvástól, és ezért ébresztette fel őt elsőként, hogy kényelmesebb pózban tölthessen még pár órát, míg a gyermek fel nem ébred. Arcába hulló kusza, fekete tincsei, eleve megnehezítették a közlekedést, ám a félhomály tovább növelte a kockázatát, hogy a köztudottan bútorok megtalálására kifejlődött testrész – kislábujj – segítségével jusson el a szobájáig. Annyira azért tiszta volt a tudata, hogy csak magában szitkozódjon, nehogy felébressze az alvó fiút. A saját ágyában fekve azonban rémálmok gyötörték, amint lehunyta a szemét, így a pihentető alvásról lemondva, kiköltözött a konyhába, magára öltve egy köntöst. Így egy könyvvel a kezében, félálomban, kócosan, sokkal kevésbé hasonlított arra a kemény férfira, aki az idő többi részében lenni szokott. Csak a sok ezer éves nap tudta a titkot, hogy Perselus Piton is ember, de ő nem árulta el senkinek. A férfi már túl volt a reggeli kávén és pirítóson, mire Albus Nyuszi társaságában megjelent a konyhaajtóban. Mezítláb.

– Szerbusz! – köszönt neki a keresztapja, le sem véve tekintetét a lábáról.

– Szeebusz! – kiáltotta hátra a válla fölött, miközben elfutott azért a bizonyos papucsért.

Reggelire színes kalácsot ettek, amiből Albus állítása szerint a rózsaszínrész finomabb, mint a barna vagy a sárga. Pitonnak evés után nem kis munkájába került lemosni a tetemes mennyiségű vajat, ami fültől fülig borította a gyereket.

– Össze tudnád kenni magad ennél is jobban az ebédnél, kérlek?! – Albus értetlen tekintetét látva, felismerte Piton, hogy az ironizálás még túl korai egy óvodásnál, ezért helyesbített. – Legközelebb figyelj jobban, vagy előkét kapsz, mint a kisbabák! Mi vagyok én, egy átkozott óvóbácsi?

– Én nem vagyok kisbaba! – közölte harciasan Albus, és mogorván nézett keresztapjára.

– Tudom. A kisbabák sokkal kevésbé morcosak teli hassal.

Elindult volna kifelé a fürdőből, mikor észrevette, hogy a fiú nem fog tudni egyedül lemászni a szennyes kosárról, amire felültette, hogy egy magasak legyenek. Visszalépett, kinyújtotta a karját, és azt várta, hogy Albus megfogja azt, de ehelyett a férfi nyaka köré fonta karjait.  Perselus magához ölelte egy pillanatra a kis testet, és hirtelen nagyot dobbant működésképtelennek hitt szíve. Nem is sejtette, hogy ilyen melegséggel tölti el pusztán egy gyermek ölelése. Mikor letette, hirtelen zavarba jött saját szentimentalizmusától, de senki sem volt a közelben, aki előtt szégyellnie kéne elgyengülését.

– Mit játszunk ma? – tette fel a nap legfontosabb kérdését Albus, még mindig csillagos pizsamában.

– Először is „Ki tud gyorsabban felöltözni” játékot – közölte vele Piton, mire keresztfia csalódottan lehorgasztotta a fejét.

– Az nem igazi játék! Én ezt nem szejetem!

– Pedig pizsamában nem lehet hóembert építeni – hívta fel a figyelmét a férfi erre a fontos tényre, amitől a gyermekarc kivirult.

                                  ~*~

A hósüti dobálás miatt elmaradt hóemberépítés nem viselte meg különösképpen Albust. Miután szárazruhába öltöztette keresztapja, egyenesen a szobájába ment, és a fotelből nyújtózkodva igyekezett levenni a polcról egy bronz kígyószobrot. Kis híján borulás lett a vége, de Piton még időben megtámasztotta a fotelt.

–  Játszhatok veje? – kérdezte könyörgő tekintettel hátranézve a fiú.

–  Kit tudod már mondani a teljes nevedet? – kérdezte gúnyosan a keresztapja.

– Ajbusz Pejszeusz…– kezdte lelkesen.

–  Ne fojtasd! – szakította félbe a gyereket, akinek lefelé görbült az ajka. – Hogy van az, hogy a „játszhatok” három mássalhangzója nem okoz gondot, bezzeg egy L betű kifog rajtad? – Csak értetlenség volt a válasz, mire a férfi felsóhajtott, és megigazította a polcon a Beléndek-díját. – Kimegyek a konyhába, megterítek az ebédhez. Addig ne törd össze magad! Gyakorold az r betűt inkább. Ha nem vagyok itt, mondogasd, hogy répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó.

– Jépa, jetek… - A kezdeti nehézségek nem állították meg Albust, kitartóan mondókázott keresztapja távollétében.

Az ebédet követően, – ami ezúttal sokkal kevesebb maszattal járt, bár ez talán a hús és a krumplipüré szilárdságának volt köszönhető – Piton elrendelte a délutáni sziesztát. Eleinte nyöszörögve fogadta a hírt Albus, ám mikor a mesélést is kilátásba helyezte keresztapja, akkor rögtön az ágyban termett, és nyakig húzta magán a takarót.

– Melyik könyvbőj meséjsz, Piton bácsi? Jegyen a Nyuszis! Mi azt nagyon szejetjük! – mondta, és magához ölelte a plüssállatkát.

– Most nem könyvből mesélek. Ez egy új történet lesz. Jó? – Piton kicsit aggódott, hogy Albus, hogyan fogadja majd, de lelkesen felült az ágyban.

– Új mese? De jó! Szejetem az új mesét! – A boldogságtól szinte a takaró felett lebegő Albus, gyermeki arca bátorságot öntött a mesélőbe.

– Akkor kezdjük! – némi torokköszörülés, majd belevágott. – Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisfiú, akinek fekete haja, barna szeme, és örökké kérdező szája volt.

– Ez én vagyok! – lelkendezett Albus.

– Akarod, hogy folytassam a mesét? Akkor ne vágj közbe! Egyébként sem te vagy az – fedte meg a mesélő, és felidézte az ötéves kori önmagát. A néma figyelemből arra következtetett, hogy folytathatja. – Ez a kisfiú egy olyan apukával élt, akit időnként elraboltak a dzsinnek. Olyankor néha elfelejtett elmenni a fiáért az iskolába, mert ezek a gonosz dzsinnek teljesen összezavarták a fejét.*²

A történet hamarosan vidám fordulatot vett, a dzsinneket közös erővel elűzték egy távoli országba, ahol arra lettek kárhoztatva, hogy örökösen órákat húzzanak fel, amik percenként csörögtek. Ennél a résznél Piton utánozta az órák hangját, amit Albus nagyon viccesnek talált. A kisfiú a történetben boldogan élt utána az apukájával, amíg fel nem nőtt. A mese után néhány perccel már csak szuszogást lehetett hallani az ágy felől. Perselus halkan kiosont a szobából, és ahogy korábban, így ekkor is, átment a könyvtárba. A könyvtárak a legbiztonságosabb helyek a világon, hiszen a betűk mögül senki sem tud előugrani, és bántani őt. Az éjszakai alváshiánynak köszönhetően, pillanatokon belül elnyomta az álom, és csak a mindig működésben lévő hatodik érzéke ébresztette fel, mikor elfogta az a gyanú, hogy valaki nézi. Albus két karjával a fotel karfára könyökölt, és vidáman csillogó szemekkel köszönt keresztapjának.

– Jó jeggejt! Jój ajudtáj? – tette fel a felnőttektől eltanult kérdést, mire a férfi a másodperc tört része alatt éber lett.

– Te mióta vagy ébren? – Feljebb tornázta magát a fotelben, és aggódva nézte az igen aktívnak tűnő óvodást.

– Mikoj pisijnem kejjett – adta meg a pontos időt Albus. Piton pedig reményvesztetten állapította meg, hogy egy ötévestől aligha kaphat ennél konkrétabb választ.

– És én régóta aludtam, régóta nézel? – próbált kicsikarni valami számításba vehető választ a férfi.

– Kicsit. De hajk vojtam – húzta ki magát büszkén, majd, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, felmászott Piton ölébe, aki ezt néma döbbenettel hagyta.

– Igen… nos, okos voltál, de máskor nyugodtan felkelthetsz – mondta némi gondolkodás után a férfi.

– Meséjsz még nekem a dzsinnekjőj? – kérte csillogó szemekkel a fiú, és közben helyezkedett, hogy megtalálja a legkényelmesebb pozíciót a mesehallgatásra.

Piton nemet akart mondani, igazán, de amikor Albus a mellkasára döntött fejét oldalra billentette, hogy rálásson keresztapjára, akkor volt valami a tekintetében, amitől újra kisfiúnak érezte magát. Megint gyerek volt, és valakinek ismét korlátlan hatalma volt felette, ám ezúttal ez a függés nem töltötte el félelemmel. Védelmet jelentett, ami elsőre abszurdnak hathat, hiszen egy ötéves gyermek ugyan kitől védhetné meg ezt a felnőtt férfit? A válasz pedig nem más, minthogy önmagától, saját, örökké szívére éhes démonaitól, akik emésztették egy életen át. Most azonban, a csokoládébarna szemekbe nézve egészen másnak látta magát, a lélektükörben ő egy szerető és szerethető keresztapa volt, aki többet tud adni puszta tárgyaknál, melyeket ajándéknak címkézünk fel. Albusnak önmagát adta, saját szívét, lelkét nyújtotta tálcán a mesében, és sértetlenül visszakapta, sőt, így a fiú tekintetéből nézve, szebb volt, mint új korában.

– Persze, hogy mesélek – szólalt meg végül kissé karcos hangon, mintha napok óta nem használta volna hangszálait.

Igyekezett továbbszőni a kisfiú és apja történetét, anélkül, hogy túl durva és realisztikus lenne.

A nap további részében a szőnyegre telepedve autóversenyeztek az Albus által hozott kiskocsikkal, téli tájképet festettek, és mire Piton kinézett az ablakon már nemcsak a hófelhőktől volt sötét a világ. Esti mese gyanánt ismét a dzsinnekről akart hallani Albus, és a férfinak egyre jobban tetszett a történet, amely a fantázia és az emlékek folyamának varázslatos összemosódásává vált.

                                        ~*~

– Te jössz, Piton bácsi! – figyelmeztette keresztapját Albus.

– Maci… és nyuszi. Nem pár. Te húzol! – Pitonnak játék közben egészen máshol jártak a gondolatai, és már nem először kellett rászólnia, hogy észrevegye, ő a soros.

Már csak másfél napjuk maradt. Hamarosan hazajönnek Potterék, és elviszik a fiút. El sem tudta képzelni, milyen üres lesz nélküle a ház. Már előre hallotta az ordító csendet, ami a kellemes csend ellentéte, a szavak fájdalmas hiánya. Régóta nem volt mit hiányoljon, így tökéletesen meg volt elégedve azzal, hogy az emberek békén hagyták. De ha ezúttal ismét egyedül marad, akkor folyton várni fogja a mezítláb tipegő lábak hangját a folyosón, a teli szájjal kacagást a konyhában, és az összes vizet egyetlen hullámmal kipancsoló csobbanást a fürdőben. Várni fogja, hogy valaki rányissa az ajtót, és megzavarja. Megzavarja olvasás, írás, evés, fürdés vagy bármi más közben. Potterék minden ünnep alkalmával menetrendszerűen felhívták, és meginvitálták az otthonukba, illetve néha a naptári eseményeken kívül is meghívták, de ezeket sorozatosan elutasította, így tartott tőle, hogy pont most feladják a próbálkozást. Talán megbeszélhetné velük, hogy néha ő hozza el az óvodából Albust, vagy éppen időnként nála tölthetne egy hétvégét… kéthavonta… havonta, a szülőknek is jót tenne, mondjuk akkor Lilyt és Jamest is el kéne hoznia. Az már nem lenne ugyanolyan, más lenne, de az is más, hogy most Albus itt van, és nincs egyedül, szóval talán már nem is kéne kerülnie az új dolgokat. A régi Perselus Piton félt a változástól, de az új, akit a lélektükörben látott, nem félt semmitől.

Az idő alatt, míg a férfi idáig jutott a gondolatmenetében, Albus felmászott az ágyra, felmarkolta az összes párnát, ami csak elfért a kis karjai közt, és egy csatakiáltás kíséretében rádobta őket keresztapja fejére.

– Támadás! – Az elnyújtott gyerekhang félbeszakadt a meglepettségtől, mikor Piton lerázta magáról a párnákat, és orvul becserkészte támadóját. Fél kézzel az ágyra dobta az ekkor már kacagó óvodást, ügyelve, hogy az összehajtott, puha takaróra essen.

A harc hosszú percekig tartott. Piton pedig kénytelen volt levetkőzni maradék méltóságát is, amit ezúttal a legkevésbé sem bánt.

                                        ~*~

Vacsora után Piton a mosogatógépbe pakolta a tányérokat, míg Albus fürdött. Nyitva hagyta a konyhaajtót, hogy hallja, ha a fiú kiabálna, de egyelőre csak a fehér nyuszis dalt énekelgette a habokkal játszva. – Az utolsó vacsora maradványai… – gondolta Piton, majd felhorkantott. – Mikor lett ilyen átkozottul szentimentális? – fintorogva bekapcsolta a gépet, és kisietett a konyhából.

– Miről meséljek ma? – kérdezte, miközben szárazra törölte Albust.

– A dzsinnekjőj! – tapsikolta a fiú, és önjáró lába előrelendült, a legérzékenyebb ponton eltalálva keresztapját.

Piton arca megnyúlt, összeszorította a fogát, de nem szólt egy szót sem. Albus amúgy is a puszta látványból rájött, hogy rosszat csinált.

– Bocsánat! Bocsánat! – ismételgette riadtan.

– Semmi baj, Albus! Csak óvatosan! – mondta a férfi, ekkor már mosolyogva, még ha nagy erőfeszítésébe került is.

Hamarosan már a szokásos helyén feküdt csillagos pizsamájában, Piton pedig az ágy mellé tolt széken helyezkedett el.

– Nos, a ma esti mesében nem szerepelnek a dzsinnek, mert őket kiebrudaltuk véglegesen, a kisfiú pedig felnőtt – magyarázta a férfi, mire Albus szája lefelé görbült.

– De én még nem akajom. A kisfiú még nem fejnőtt! – tiltakozott kétségbeesve.

– Ahogy mondtam, felnőtt, és nagyon sokáig egyedül élt egy nagy házban – látva keresztfia aggodalmát, felpörgette az eseményeket. – Ez a ház olyan nagy volt, hogy még ő sem ismerte minden helyiségét. Egy napon, ahogy sétálgatott egy könyvvel a kezében, elvétett egy kanyart, és olyan részére tévedt a háznak, ahol korábban sohasem járt. Felnézve egy tölgyfaajtóval találta szembe magát. Hősünk nagyon kíváncsi lett, vajon mi lehet mögötte, így hát megpróbálta kinyitni, és csodák csodájára az ajtó nyitva volt. Első ránézésre a szoba üresnek tűnt, de mikor a férfi beljebb lépett, megpillantott a fal mellett egy tükröt. Elé lépett, és ijedtében rögtön meg is hátrált. Ugyanis a tükörben nem önmagát látta, hanem egy ötéves kisfiút. – Ki vagy te? És hogy kerülsz a házamba? – kérdezte végül a fiútól, aki nem felelt, csak mosolyogva nézte a férfit. Közelebb lépve észrevette, hogy a fiú mögött sem a szoba tükröződik, hanem egy családi nappali képe látszik. – Ki vagy te? – kérdezte újból a mosolygó idegent, aki válasz helyett felé nyújtotta a karját. A férfi önkéntelen maga is a tükörre helyezte a kezét, és döbbenten érezte, ahogy az üveg helyett puha bőrt tapintott. A kisfiú a karjába kapaszkodva felállt, és kilépett a tükörből. Ekkor már megszólalt: Albusnak hívnak. Nagyon régóta várok rád – A bejelentést néma csodálkozás követte. – Miért? – nyögte ki végül a férfi ezt az egy szót. – Játszani szeretnék veled – felelte nemes egyszerűséggel a kérdezett. És így történt, egész éjjel játszottak, majd mikor közeledett a reggel, a kisfiú elköszönt, és úgy, ahogy érkezett, távozott is a tükrön keresztül. De még előtte megígérte, hogy minden este eljön a Lélektükrön át, és meglátogatja a férfit, hogy többé ne legyen egyedül. Itt a vége, fuss el véle! – fejezte be az utolsó mesét Piton, legalábbis egy időre.

– Azt hiszem, hogy nekem tetszik a fejnőtt mese – jelentette ki Albus, és ásított egyet.

– Ennek örülök – mondta Perselus, és mosolygott a hangja. – De most már aludj! – felkelt a székről, és megigazította a takarót, majd némi tétovázást követően lehajolt, és egy apró puszit nyomott keresztfia homlokára. Albus azonnal a nyaka köré fonta kis karját, és erősen magához szorítva mondta: Szeretlek, Piton bácsi! – Eközben Piton bácsi könnyes szemmel ölelte át.

A férfi csak órákkal később, a könyvtárában ülve eszmélt rá, hogy nem is akárhogy szereti Albus, hanem „r-rel”, ugyanis ebben a mondatban nyoma sem volt pöszeségnek.

                                        ~*~Ho

– Gondolom, örülsz, hogy visszatér a csend és a nyugalom az otthonodba! – vigyorgott cinkosan Potter, aki csuromvizes lábbelijével inkább az előtérben várta, míg a felesége segít a fiuknak összepakolni. Pitonnak időnként nehezére esett elhinni, hogy Albus tényleg ennek a férfinak a fia.

– Hát persze, hisz nem vagyok én egy átkozott óvóbácsi… - felelte rezzenéstelen arccal a férfi, miközben kisöpört egy fekete tincset az arcából, közben Albus és Ginny kisétáltak a szobából a csomagokkal.

– Anya, képzejd, tudom, mi jeszek, ha nagy jeszek! – állt büszkén Ginny elé Albus. Továbbra sem tudta selypítés nélkül kiejteni a szavakat, kivéve azt az egyet… de ez a kettejük titka marad.

– Ó, hisz ez csodálatos! Nagyon kíváncsi vagyok! Áruld el! – csapta össze a kezét meglepetésében.

– Átkozott óvóbácsi! – A bejelentést zavart csend követte, a felnőttek egymásra néztek, Harry és Ginny értetlenül, Piton pedig kíváncsian.

– Albus, mit csinál az átkozott óvóbácsi? – kérdezte az apja.

– Játszik. Olyan jeszek, mint Piton bácsi, ő is vejem játszik. – Mindenki meghatottan állt a jelenet előtt, ahogyan Perselus felkapta, és szorosan magához ölelte keresztfiát.

Nem érdekelte a nézőközönség, egy ilyen kijelentésre muszáj volt reagálnia. Ahogy a karjában tartotta a fiút, már tudta, hogy nem kell aggódnia az üres ház miatt, mert ő örökre átkozott óvóbácsi marad, és soha többet nem lesz magányos.

The End

*1 Felvágós könyv: Könnyed stílusú, ugyanakkor magas szakmai igényességgel megírt tudományos bulvár az emberi test rejtelmeiről, a kórbonctan titokzatos világáról és egy sokat látott orvos csapongó gondolatairól.

*2 Utalás Elekes Dóra: A muter meg a dzsinnek című könyvére.