Öt emlék

A mai napon felkerült a verseny első története! Az írások publikálását ezennel egy magic témájú, Eileen Prince/Albus Dumbledore párosítású történettel ezennel megnyitjuk. 

Öt emlék

A múlt árnyaitól nem könnyű szabadulni. Ez Albus Dumbledore-nak sem megy könnyen.

Szereplők: Albus Dumbledore, Eileen Prince, Perselus Piton, Tobias Piton

Kulcsok: 1) Tél

             2) Eileen Prince/Albus Dumbledore szerelem

             3) amneziátor

Műfaj: romantikus (dráma)

Korhatár: 14

Figyelmeztetések: trágár szavak, szereplő halála, angst

A története címe: Öt emlék

Szereplők: Albus Dumbledore, Eileen Prince, Perselus Piton, Tobias Piton

Kulcsok: 1) Tél

             2) Eileen Prince/Albus Dumbledore szerelem

             3) amneziátor

Műfaj: romantikus (dráma)

Korhatár: 14

Figyelmeztetések: trágár szavak, szereplő halála, angst

Leírás: A múlt árnyaitól nem könnyű szabadulni. Ez Albus Dumbledore-nak sem megy könnyen.

Köszönöm a bétázást Leredellnek és SlytHaynek.

Öt emlék

Az igazgatói irodában csend honolt. A falakon lógó portrék nem beszélgettek, a Teszlek Süveg szájának ráncai csukva voltak, Fawkes, a főnixmadár pedig aludt. Csőrét a szárnya alá dugta, és cseppet sem érdekelte, hogy a gazdája figyelmét éppen mi köti le. Az emlegetett gazda csendes pihenőt tartott. Mivel a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában téli szünet volt, Albus Dumbledore végre megengedhetett magának néhány szabad órát. Így hát kényelembe helyezte magát kedvenc karosszékében, és olvasott.

Eltévedt varázskönyvek. Elszabadult a mágia?

Mindössze a szerencsén múlott, hogy nem jutott a muglik kezére egy varázsvilágbeli kiadvány. A kötetek London könyvesboltjaiban kötöttek ki, miután egy csapat bagoly hóviharba keveredett, és igencsak másfelé vette az irányt. Csupán az amneziátorok gyors reagálásán múlott, hogy nem történt nagyobb baj, és a szerencsétlen muglik nem estek gondolkodóba a furcsa könyv láttán. A kiküldött egységnek nem kevés munkájába került elhitetniük az emberekkel, hogy egyszerű receptkönyvekről van szó.

A Reggeli Próféta kiemelten foglalkozott az esettel: kétoldalas cikket szentelt az ügynek, és külön méltatta az amneziátorok fontosságát. Köztudott, hogy őket csak a legvégső esetekben riasztják, de amikor több mugli is elkezdte gyakorolni a mágiát az eltévelyedett könyveknek köszönhetően, nem volt más megoldás. A mágiaügyi miniszter nem akarta megkockáztatni, hogy hírét vegyék az esetnek, és így minden mozdítható szakembert bevetett. Szerencsére a különleges szikraesők, és a szokatlan durranó hangok is megszűntek, a muglik pedig azt hihették, hogy csupán valami ünnepség volt a közelben. A könyvek végül sikeresen célba értek az Abszol úti könyvesbolt kirakatába.

Albus Dumbledore zsibbadást érzett a lábaiban. Rádöbbent, hogy percek óta üldögélt egy helyben, és miközben a cikkbe mélyedt, nem figyelt erre az apróságra. Letette az újságot a pipaszár lábú asztalára, majd kinyújtóztatta fáradt végtagjait. Ezután a kandallójához csoszogott, és örömmel tapasztalta, hogy a varázstűz szépen égett – a hírek ugyanis annyira lekötötték a figyelmét, hogy még arról is megfeledkezett, hogy időnként rápillantson a tűzre. A színes lángok vígan lobogtak, átmelegítették zsibbadt végtagjait. A lábában fel-alá cikázó, szurkáló érzés lassan elmúlt, annak helyét valami más vette át. Gondolatban már messze járt, és ahogy a vöröses tűzbe bámult, egy régi emlék jutott az eszébe. Volt egy merengője, amit évekkel ezelőtt azért kapott, hogy ha túlcsordulnak a fejében az emlékek, beletölthesse azokat. Ezért minden ilyen pillanatot kis üvegcsékbe zárt, és csak akkor vette elő őket, ha épp szüksége volt rájuk.

Kivett egy fiolát a sok emlék közül, majd a tartalmát a merengőjébe öntötte.  

Alig látott a sűrű hóesésben. Talán még sosem örült így a Szárnyas Vadkan cseppet sem hívogató cégérének. Miután belépett az ajtón, megpróbálta kisöpörni a hajába tapadt hópelyheket, miközben a pultos néhány pillanatig mogorván bámulta, majd úgy tett, mintha nem venne róla tudomást többé. Albus biccentett felé, majd körbenézett. A fogadó szinte üres volt – ami egyáltalán nem volt szokatlan ilyen időben. Az egyik poros ablak alatt egy vén banyát fedezett fel, akinek karmos ujjairól alig bírta levenni a szemét. A nő rávicsorgott, majd visszatért a korsójához. Egy piszkosabb sarokban egy fiatal férfi ült, akinek barátságtalan arckifejezése bárkire a frászt hozta volna. Albus nem is csodálta, hogy egy ilyen eldugott helyen, mint a Szárnyas Vadkan, efféle alakokkal találkozik. Csendes bámészkodását azonban valami megzavarta. Bámészkodását azonban megzavarta valami.

– Az a mocskos kurva! Na, várjon csak, amíg hazamegyek, majd megkapja a magáét!

Dumbledore érdeklődve fordult a káromkodó „úriember” felé. Ugyanígy tett a karmos ujjú boszorkány és a visszataszító külsejű alak is, azonban csupán egy pillantást vetettek a hangoskodóra, aztán el is fordultak – nem akartak belekeveredni semmibe.  Úgy tűnt, csak egy pillantást vetnek rá, nem akartak belekeveredni semmibe. Egyedül Albus nézte meg magának az alakot. 

Fekete haja csapzottan omlott a vállára, arcán jókora heg éktelenkedett. A munkásemberek összes mocska a ruhájára tapadt, ami egyszerű farmerból és egy elég viseltes pulóverből állt. Dumbledore a szemébe nézett. Düh és elkeseredettség sugárzott a sötét tekintetből, na meg a részegség fáradt köde.

– Mit bámulsz? – mordult rá a férfi. – Hé, Tom, hozz nekem még egy pohárral! – üvöltött aztán rögtön a csapos felé.

­– Már így is túl sokat ittál, Tobias. Nem adhatok többet. A fiam majd hazakísér.

– Köpök rád, meg a kölyködre! Ha azt mondtam, adj innom, akkor adj! Eileenen verem le, ha nem adsz! Az a kis kurva, meg az a kurva kölök. Sört! – követelődzött hörögve.

A következő pillanatban a feje az asztalra borult. Az alkohol megtette a hatását.

– Hé, Jimmy! Vidd haza ezt a részeg disznót, de ügyelj rá, hogy ne bántsa a feleségét – kiáltott a kocsmáros a fiának.

A fiú, vonakodva bár, de nagy nehezen felnyalábolta a férfit. Albus szánta őt a kinti zord időjárás miatt, de még jobban szánta a nőt, akihez Jimmy hazacipeli ezt a szemétládát. Gyorsan átadta Tomnak az üzenetet, amiért eredetileg betért a kocsmába, majd úgy döntött, követi az alakot.

Odakint a helyzet csak súlyosbodott. A hó egyre nagyobb szemekben és intenzívebben hullott. A vakító fehérségbe viszont kora esti szürkület vegyült, és mire Albus rálelt a férfiak nyomára, az ég szürkéje lassan sötétkékbe borult. Nagy szerencséjére végül megtalálta, amit keresett, bár épphogy nem lepte be a hó. Egy ponton azonban elbizonytalanodott. Az út elágazott, és a sötétség egyre mélyült. A környék nem volt túl bizalomgerjesztő. A szél magával hozta a közeli szennyes vizű folyó szagát. A partján lévő magas fű között sikolyszerű süvítés hallatszott, ám tudta, hogy csak a természet furcsa játékát hallja. Az ösztöneire hallgatott. Azok pedig egyöntetűen azt súgták, hogy tovább kell mennie, végig a füves part mentén.

Összébb húzta a kabátja hajtókáját, majd tovább indult. Mire a közeli lakótelepre ért, besötétedett. A lámpák már égtek, így azokat a házsorokat célozta meg, ahol fényt látott. Hirtelen egy férfira lett figyelmes, aki az egyik házból lépett ki. Felismerte őt: a kocsmáros fia volt. Gyorsan félrehúzódott, mert nem akarta, hogy felismerjék és magában hálát rebegett neki, amiért a fiú így elárulta, hol keresse azt a borzasztó alakot.

A kis mellékutca sötét volt, csak egy-két házban égett a fény. Lelapult, hogy közelebb mehessen. Nem kellett nagyon fülelnie, a kis lakás falai elég vékonyak voltak ahhoz, hogy bármit meghalljon az ember. Alig telt el fél perc, amikor az egyik lakásban hangoskodásra lett figyelmes. Sejtette, hogy jó helyen jár, ezért az ablak alá kúszott, aminek a függönyei be voltak húzva. Egy férfi kiabált. Nem látta rendesen, csak az árnyékát.

– Mit művelt megint az a kölyök? Beszélj! Mit fognak szólni ehhez a szomszédok? – üvöltött, majd egy hangos csattanás hallatszott.

– Kérlek, ne! Perselus nem tett semmi rosszat, csak... más, mint a legtöbb gyerek – sírta egy női hang.

Albus ökölbe szorított kézzel fülelt. A nőt megütötték, a férfi épp az előbb bántalmazta őt, de nem tehetett semmit.

– Jól mondod, te szuka! Más. A fején találtad a szöget! És most eredj, adj ennem!

Újabb csattanás. Albus megpróbált olyan közel tapadni a ház falához, amennyire csak lehetett, és úgy hallgatózott tovább, közelről fülelve bármiféle bentről érkező zajra. Ezek után a férfi eltűnt. Az asszony viszont ott maradt. Sírt. Zokogó hangjára még sokáig emlékezett. Aztán a sírást se hallotta már. Valószínűleg úgy tett, ahogy a férje parancsolta neki: vacsorát adott az urának.

Az emlék ködbe veszett.

Kopogtak. Nem várathatta meg a vendégét. Még azzal sem vesződött, hogy elrejtse az érkező előtt a merengőjét.

– Igazgató úr, nem akartam megzavarni, de jobb, ha tudja, el kell mennem pár napra. Azok a különleges gyógynövények, amelyekről beszéltem, most érnek be.

Az irodába lépő férfi a Roxfort bájitalmestere volt. Úgy festett, mint egy halálmadár. Fekete szövetkabátján fekete talárt viselt, hollószín haja a vállára omlott. Arca már-már betegesen sápadtnak tűnt, horgas orra pedig sok diákot megrémisztett már. A kinézeténél már csak a természete volt ijesztőbb. Kifejezetten utálta a griffendéleseket, folyton kivételezett saját házának tagjaival, és majd’ minden tanuló tartott a gúnytól csöpögő megjegyzéseitől.

– Áh, fiam! Egyáltalán nem zavarsz. Az emlékeinkben az a legszebb, hogy ha jól megőrizzük őket, bármikor elővehetők.

Albus kíváncsi volt, mennyire érdeklik a varázslót az emlékek. Még sosem mutatta meg neki az édesanyjáról szóló fiolákat, maga sem tudta igazán, hogy miért. Úgy vélte, ha eljön az ideje, úgyis megkapná majd őket. Perselus Piton igazán megérdemelné a szép emlékeket.  Aggodalommal gondolt rá, féltette. A varázslót mindig is fiaként szerette, és nélküle semmire sem ment volna az iskolában.

– Nem késlekedhetek, uram. A Jégszirom épp ezt az időt szereti, sziklák réseiben bújik meg, és mire kitisztul az idő, már rügyezik. Kedveli az erős napfényt, amit visszaver a hó.

Látta, hogy nem tudja visszatartani Perselust, ezért nem is húzta tovább az idejét.

– Az emlékek megvárnak, Perselus – búcsúzott el a bájitalmestertől.

Mire kimondta a szavakat, Piton keze már az ajtókilincsen volt. Biccentett felé, és Albus már csak a talárja kavargó szélét láthatta.

Most, hogy a férfi elment, az igazgató magányosnak érezte magát nélküle. Szerette maga mellett tudni. A varázsló mindig hűséges volt hozzá, még azokban az időkben is, amikor a halálfalók erősebbek voltak. Nagyon emlékeztette valakire.

 Miután Piton elment, folytatta utazását a múltba.

Talpa alatt ropogott a hó, miközben csípős szél fújta arcába a fagyott vízkristályokat. Azonban a cudar időjárás ellenére sem esett nehezére a délutáni séta, hiszen Eileen már várta. A boszorkány most először engedte meg neki, hogy meglátogassa, de most is csak azért, mert a férje munkában volt, és arra számítottak, hogy csak két nap múlva jön haza. Sokszor megfordult a nőnél azok után, amit megtudott: hogy a férje egy részeges, erőszakos gazember. Szinte nincs olyan nap, hogy ne inna, és ő is nem egyszer látta már őt a kocsmában. Az első hazáig követést több kísérte. Nem egyszer hallotta, ahogy üvöltött a feleségével és a fiával.  Eileen csak azután engedett neki, hogy megtudta, régi iskolatársak voltak. Albus volt az idősebb, a lány felett járt egy évfolyammal. A házszínük sem egyezett, így akkoriban nem sokat törődtek egymással. Albus griffendéles volt, míg a boszorkány mardekáros. A varázslónak csak annyi rémlett, hogy akkoriban többször győzött a kígyós ház a házkupában. Eileen később mesélt neki a Roxfortról. Szeretett oda járni, nemcsak azért, mert ott elfogadták, és megtanulhatott mindent, amire egy jó boszorkánynak szüksége lehet, hanem azért is, mert sosem látott a Roxfortnál varázslatosabb helyet. Az egész épület mágikus volt, olyan, amilyenre még az álmaiban sem gondolt. Végül igencsak jó eredményeket ért el. Kiváló lett majd’ az összes tantárgyból, de leginkább a bájitaltant szerette. Albus csak figyelte, ahogy a különféle összetevőkről beszélt – mit beszélt, előadást tartott! –, méghozzá olyan lelkesedéssel, amit senki mástól nem tapasztalt addig. A nő másik kedvenc tantárgya a gyógynövénytan volt. Abból is mindig remekelt, ismert minden virágot és gombát. Nem okozott neki nehézséget megállapítani, mi lehet hasznos növény, és mi mérgező.

Miközben Eileen mesélt, a kisfiú mellettük játszott. Vézna csontozatú gyermek volt, már-már betegesen festett. Kopottas pólója szinte egész ruhának beillett, a térdét verdeste az alja. Kinőtt nadrágja esetlenül lógott rajta. Sápadt bőre pedig még inkább az egészségtelenek benyomását keltette. Volt azonban valami roppant figyelemkeltő a szemében. Albus sokszor észrevette, hogy véletlenszerűen megmozdított dolgokat, és a játékait sem kellett sokáig keresgélnie. Ha valami elveszett, meg tudta mondani, hova tűnt. Jelentős mágiát érzett benne, és tudta, hogy egyszer erős varázsló válhat még belőle.

Az emlék véget ért. Az ezüstös fonalat visszatette az annak felcímkézett fiolába, majd mielőtt elővette volna az újabbat, a kandallóhoz sétált. A varázstűz még mindig egyenletesen lobogott. Miután megbizonyosodott róla, hogy minden rendben vele, az ablakhoz sétált. Odakint fehér volt minden. A roxforti tavon kívül mindent hó borított. Képeslapba illő látványt nyújtott a táj minden szemnek. A szürke égbolt a fehér talajba merült. A fák ágait is hó borította, téli álomra késztetve a hajtásokat. Albus épp visszatért volna az emlékeihez, amikor egy fekete pont tűnt fel a szürkeségben. A pont egyre közeledett, és így már azt is láthatta, hogy egy baglya érkezett.

 Beengedte a megfáradt szárnyast az ablakán. A madár láthatóan örült a benti kellemes időnek a hideg szélben töltött repülőidő után. Leoldotta lábáról az üzenetet, majd az erszényébe dobott egy knútot. Várta, hogy a bagoly kiröppenjen az ablakon, ám az nem tágított; úgy látszott, addig nem megy el, amíg el nem olvassa a levelet.

– Mi olyan sürgős? – kérdezte az átfagyott madártól.

Az üzenet Londonból jött. Egy meghívó állt benne egy karácsonyi rendezvényre, egyenesen a Mágiaügyi Minisztériumból. Az üzenet szerint hivatalos volt egy jó kis vacsorára a régi cimborákkal. A levél írója pedig azonnali választ kért. Természetesen nem utasíthatta vissza a meghívást, de egyelőre nem tudta, hogy valóban lesz e-ideje elmenni. rá.

Miután válaszolt a levélre, a postáshoz fordult. 

– Maradhatsz, ha akarsz. Átmelegszel, aztán kipihenten indulhatsz tovább – javasolta neki.

A bagoly hálásan huhogott a lehetőségért, majd oda is röppent kandallóhoz, nem zavartatva magát.

Albus visszasétált a még elöl hagyott merengőjéhez. Maradt még pár emlék, amit meg akart nézni, amiktől sosem tudott igazán megszabadulni. A harmadik fiola kisebb volt, mint az előzőek. Óvatosan kivette a vitrinből, majd figyelte, ahogy a folyadék szétáradt a tükörfelszínen.

– Eileen – suttogta.

Ahogy karjaiba vette a nőt, mérhetetlen düh uralkodott el rajta. Elhatározta, hogy bármi áron, de meg fogja bosszulni, amit az a szemétláda művelt vele. A boszorkány arcát csúnya sebek díszítették. Több helyen felhasadt a bőre, a szeme duzzadt volt a könnyektől. Nyakáról vérpatak csordogált a fehér ruhájára, ami már teljesen átázott tőle. Szinte alig volt már benne élet, de amikor óvatosan felemelte ernyedt testét, felnyögött. Minden lépés kínszenvedés volt, amíg az ágyához cipelte őt. Miután ráfektette, megnézte a sebeit; súlyosnak tűntek, ő pedig kevésbé értett a mágikus gyógyítás fortélyaihoz Minden bátorságára szüksége volt, hogy ne remegjen meg a keze a varázslat során. Hálát rebegett Merlinnek, amikor elkezdtek összeforrni a hegek, és végül sikerült elzárnia a vérző sebet. Ezek után fertőtlenítőt keresett, amivel óvatosan lekezelte a sérült részeket. A nő eközben nem mozdult, némán tűrte a férfi érintéseit, a fájdalmat, és miután már képes volt beszélni, akkor sem magáért aggódott.

- Segíts Perselusnak! – suttogta a boszorkány. – Hol van most? – ragadta meg a varázsló ingét.

– Nyugodj meg, Eileen! A fiad ott játszik, nem esett baja – mutatott az ágy végébe. – Le kell venni ezeket a véres holmikat – közölte ellentmondást nem tűrő hangon.

A boszorkány tiltakozni akart, de ő nem engedett. Talált egy tiszta inget, és miután a véreset lehámozta róla, sikerült ráadnia a másikat. 

– Kész. Most pihenned kell. Ha szeretnéd, itt maradok veled – fektette vissza az ágyra a boszorkányt. – Nem hagyom, hogy még egyszer megüssön.

Az emlék véget ért Eileen hálás arca pedig a ködbe veszett. Albust fájdalom töltötte el. Ha akkor elviszi őt onnan…

A tűznél melegedő bagoly elégedett huhogásba kezdett. Most már kellően átmelegedett, és szeretett volna kimenni az ablakon át a többiekhez.

– Óh, hát te még itt vagy? Bocsáss meg, elfeledkeztem rólad – lépett oda a madárhoz.

Kinyitotta az ablakot, hűs levegő áramlott be, a szárnyas pedig kiröppent az alkonyatba. Nem is figyelte, pontosan mennyi az idő, de jócskán elidőzött a múlttal. Végül aznapra eltette a merengőt, az emlékeket pedig gondosan bezárta. A kandallóban ugyanúgy égett a tűz, mint egész nap, s miután erről megbizonyosodott, vacsorázni indult. Az emlékekben való barangolás meghozta az étvágyát, és remélte, hogy a házimanók valami különleges fogással várták őt.

A Roxfort ebben az időben szinte kihalt volt. Pár diák maradt csak, akiknek nem volt hová menniük a szünetre, vagy épp ezt a helyet tekintették otthonuknak. Rajtuk kívül néhány tanár volt csupán jelen, akik szintén bentlakásosnak számítottak. Sybill Trelawney, a jóslástan professzor például ideje java részét a furcsa toronyszobájában töltötte. Amikor Dumbledore találkozott vele az ebédlőben, édes illatú borfelhő lengte körül. Az igazgató csak mosolygott a nő kicsit spicces állapotán. Tudta, milyen feszültek év közben a kollégái, ezért ilyenkor megengedte nekik, hogy lazítsanak. Trelawney odaintett neki köszönésképp, majd lehuppant Sinistra professzor mellé, aki már javában falatozott.

A házimanók aznap is kitettek magukért. Sült szárnyasok kerültek az asztalra, desszertként pedig többek közt sült tököt kínáltak. Minden edény roskadásig volt pakolva, igazi lakoma részesei lehettek. Albus nem győzte csodálni őket, amiért még most is, hogy csak ennyi emberre kell főzniük, csodákat műveltek a konyhában. Nem volt könnyű kiválasztani a sok pompás étel közül, hogy mit is szeretne igazán vacsorázni; végül egy sült csirke szárny és egy libacomb mellett döntött, de végig csak turkálta az ételt. Nem hagyta nyugodni a legutóbbi emlék, hiába remélte, hogy a vacsora, vagy a többiek, majd elterelik kicsit a gondolatait. Eileenre gondolt, és a fiára. Örült volna, ha Perselus is ott lenne a lakomán, de meg kellett várnia, amíg visszatér.

A Nagyterem mennyezete karácsonyi hangulatban úszott. Lebegő gyertyák és soha le nem hulló hó lepte be. Hagrid idén is tökéletes karácsonyfát választott ki; olyan magas volt, hogy a plafont verdeste. A fán a házak színei domináltak; a zöld, a piros, a sárga és a kék jól megfértek egymás mellett rajta. Az oldalai egyenként lettek feldíszítve, és mindegyiket a négy ház egy-egy tanulójára bízták. Az eredmény szemkápráztató lett. Albus még sosem látta ilyen szépnek a fát. Ha belegondolt, hogy már csak mennyi ideje maradt karácsonyig, elborzasztotta a gondolat, hogy még semmit nem szerzett be hozzá. Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy ugyan kinek adhatna ajándékot? A családtagjai közül már csak a fivére élt, de ő nem kért belőle. Aztán a kollégáira gondolt, és eszébe jutott, hogy Minervától mindig kapott valami apróságot, és ő mindig is imádta a régi barátnő apró kedvességeit. Már csak azt kéne kitalálnia, mit vegyen neki, de fogalma sem volt, hogy a boszorkány mire vágyhat. Na persze, a többiek is mindig meglepték valamivel, de ő csak ritkán ért rá az ajándékokkal foglalkozni.

Ám ott volt Perselus Piton. A varázslóról köztudott volt, hogy ki nem állhatja a karácsonyt, hallani sem akar ajándékozásról, karácsonyi lakomákról, sőt egyszer azt is megígérte Albusnak, ha bárki akár csak egy üdvözlőkártyát is képes küldeni neki, nem garantálta az illető épségét. Ennek ellenére hallotta hírét, hogy a professzor nem egy rózsaszín pacsulis romantikus levelet kapott már. Úgy döntött, ha Perselus hazatér, meglepetésben lesz része…

~ o ~

– Már késő, Albus, nem tehetsz semmit!

A férfi hangja alig jutott el a tudatáig, ahogy karjaiban tartotta Eileent. Csak a könnyeit nyelte, és kínzó fájdalom hasított belé. Mondhatott neki abban a pillanatban bárki bármit, vigasztalhatatlan volt. Ha egy kicsivel előbb ér oda, ha hagyja a fenébe Tomot, akkor segíthetett volna. Akkor ő még mindig élne...

Átkozta a percet, amikor úgy döntött egy órával korábban, hogy a Szárnyas Vadkanba megy. A jövőjéről volt szó. Ha kihagyta volna a találkozót, Tom másnak súgja meg az információt, amit az egyik vendégétől hallott: hogy a Roxfort új kollégákat keres, mivel az előző tanári gárdából többen nyugdíjba vonultak. Albus pedig megkapta a lehetőséget, és végül az egyik állást is.

Ám egy órával azelőtt azt is hallotta, hogy súlyosan bántalmaztak egy nőt a közeli sikátorban. A férje borzasztóan elverte, amiért egy Al nevű alakkal találkozgat. Az nem lehet... – gondolta.

Döntenie kellett, és életében először rossz döntést hozott.

Gyűlölte magát. Most már késő lett volna bármit is tenni, hiszen elveszítette azt, akit szeretett.

– Albus – szólította meg újra a férfi. – Ideje mennünk, már nem tehetünk semmit.

Legszívesebben az illető arcába ordított volna, hogy tűnjön el onnan, majd feláll, ha akar, hagyják őt békében elbúcsúzni. A névtelen alak egy auror volt. A csapata nem sokkal az eset után érkezett a helyszínre. Albus csak utánuk ért oda.

– Mehetünk – indult el végül.

A kisfiú az ágy végében ült a földön. Valami játékot szorongatott a kezében. Nem sírt, még nem fogta föl, mi történt.

– Ő nem maradhat itt! – kapott észbe Albus.

– Majd a gyámhatóság védelmébe kerül.

– Azt nem hinném – szögezte le.

Minden további szó nélkül a fiúhoz lépett, aki csillogó tekintettel pillantott fel rá.

– Gyere, Perselus, magammal viszlek. Anyukád azt mondta, vigyázzak rád.

– A mamámat akarom – tiltakozott a fiú. – Alszik?

– Anyukád alszik. Most már az angyalok vigyáznak rá.

A fiú nagy szemekkel nézett rá, majd sírni kezdett. Albus a kezét nyújtotta felé, majd az emlék lassan ködbe veszett.

Mind közül ez volt a legfájóbb emléke. Ezt is visszatette a vitrinbe a többi közé, de még így is kirítt a sok átlátszó üvegcse közül. Ez feketében volt. Most csak azért nézte meg, mert tudta, hogy meg kell szabadulnia tőle. Ha eljön az ideje, az összes Eileennel közös emléke eltűnik a polcokról, de szerette volna látni őket még utoljára. Kopogást hallott, aminek talán még sosem örült ennyire. Akárki is jött, remélte, hogy legalább elűzi a sötét gondolatait.

– Uram, remélem, nem bánja, hogy tudatom az érkezésemről – lépett be a bájitalmester az ajtón, de amint meglátta, hogy az igazgató mit csinál, megtorpant: – Vagy úgy! Látom, elfoglalt…

Albus boldog volt, hogy újra látja a férfit. Aki nem ismerné Perselus Pitont, annak nem tűntek volna fel a hosszú út nyomai, hiszen Perselus mindig arra törekedett, hogy ne látszódjon rajta sem fáradtság, sem más érzelem. Ám az igazgató látta rajta, hogy kimerült, a kezeit pedig apró sérülésnyomok tarkították. Nehéz út állhatott mögötte.

– Ugyan, fiam, sosem örültem még így neked! Ah, nem jobban, mint egy szünidei téli napon. Sikerült rálelned a keresett virágaidra?

– Igen, uram, de nem volt könnyű. Majdnem otthagytam a pálcám egy szakadékban, miután az egyik növényt a szirt legszélén találtam meg. Mikor közelebb próbáltam lépni, megcsúsztam a hó rejtette jégen, és ez majdnem végzetesnek bizonyult. Mindazonáltal sikeres küldetésen vagyok túl. A gyengélkedő készleteit is feltölthetjük.

– Pompás! – örvendezett a jó hírek hallatán Dumbledore. – El sem hiszed, milyen büszke vagyok rád!

Véletlenül csúszott ki a száján, de valóban így érzett. Örült, hogy Perselus épségben visszatért, és hogy sikerrel járt a küldetésén. Biztos volt benne, hogy az édesanyja is így érezne. 

A bájitalmester meglepetésében megszólalni sem tudott, aztán mereven biccentett az igazgató felé, majd elköszönt, mondván, halaszthatatlanul ki kell szárítani a begyűjtött növényeket.

Az igazgató úr örült, hogy nem kellett magyarázkodnia. Arra ráért még később is. Kivette a következő emléket a szekrényből, majd a Merengőbe öntötte azt.

– Mardekár! – üvöltött bele a Teszlek Süveg a Nagyterem csendjébe. Az elsősök beosztási ceremóniája zajlott. Albus Dumbledore figyelte, ahogy a fiú fejére rákerül a süveg. Rettentő kíváncsi volt, hogy végül melyik házba kerül Eileen fia. Az anyja mardekáros volt, és nem csalódott, hogy a Süveg felfedezte a fiúban a ház lehetőségeit.

Most már megnyugodott. A gyermek a Roxfortba került, ahol vigyázhat rá, ahogy megígérte Eileennek. Lesz mitől óvnia őt, már akkor tudta jól.

A következő képen Perselus magányosan üldögélt az egyik padon. Albus megfigyelte, hogy nincsenek barátai, és hogy a griffendélesek mindig piszkálják őt, pedig semmivel sem voltak különbek nála. Jól tudta, mire képesek James Potterék, épp ezért külön szemmel tartotta őket. Piton gyorsan tanult, ám nagyobb érdeklődést mutatott a sötét varázslatok iránt. Valamit ki kellett találnia, amivel megakadályozhatja, hogy bajba kerüljön.

A következő emlékrészletben egy temető kapuját nyitotta ki. Albus besétált rajta, és meg sem állt egy sírig. Percekig álldogált ott, majd virágkoszorút bűvölt a sírboltra.

Eileen Prince neve állt rajta.

Szakállára könnycsepp csurgott. Jó lett volna, ha abban a pillanatban van vele valaki. De csak a falon körbe lógó régi iskolaigazgatói portrék és Fawkes voltak a társai. A Teszlek Süveg ügyet sem vetett rá, ő pedig egyedül érezte magát a szobában. Elzárta az utolsó fiolát is, és úgy döntött, soha többé nem nézi meg őket. Úgy akart emlékezni Eileenre, ahogy a szívében megőrizte őt.

A varázstűz az idős varázsló hangulatával ellentétben vígan pattogott a kandallóban. Odakint csendes hóesés volt, Albus Dumbledore pedig utolsó szabadnapjait tölthette a Roxfortban. Még utoljára ránézett az emlékekkel teli vitrinre, majd úgy döntött, elhoppanál az Abszol útra, hogy beszerezze a legszükségesebb dolgokat az ünnepekre. Nem zavarta, hogy a csípős szél az arcába fújta a havat, szerette, ahogy a hópelyhek leülnek a szakállára, majd beleolvadnak abba. Hangulatosnak találta a boltok kirakatait, a karácsonyi díszeket, örült a nagy mennyiségű édességkínálatnak a kedvenc nassolnivalójából. Nem zavarta a nagy tömeg. Úgy tűnt, mintha minden boszorkány és varázsló egyszerre próbálta volna megvásárolni az ajándékokat. Szinte magával sodorták őt, de ő szeretett tűnődni rajtuk. Egy kacagó gyerekcsapatra lett figyelmes. A fiatalok épp hógolyóztak, úgyhogy igyekezett behúzni a kabátját, ám végül nem kerülhetett el pár csapódást. Ám ő csak derűsen mosolygott rajtuk. Nem tudott haragudni pár hógolyóért, és kezdte belátni, hogy magát sem hibáztathatja örökké. A hó tünékeny természeti jelenség, és olyan jó lenne, ha az emlékektől is ugyanígy megszabadulhatna.

~ o ~

A két varázsló talpa alatt ropogott a hó. Nem siettek sehová, nem vártak senkire, csak éppen találkozniuk kellett. Sok megbeszélnivalójuk akadt, amihez senkinek semmi köze nem volt, ezért úgy döntöttek, sétálnak egyet a behavazott roxforti birtokon. A tó tükre jegesen csillogott, a rajta megálló hó óvatosságra intett mindenkit, aki a jégre akart merészkedni. Partján egy öreg tölgy állt, ami alatt megálltak. Dumbledore a fa gyökereit vizsgálgatta, míg Piton a tükörjeget kémlelte. Nehéz volt megszólalniuk, ám valakinek el kellett kezdenie beszélni.

– Ezek a gyökerek… bárkinél többet tudnának mesélni rólunk – kezdte Dumbledore. – Ők megtehetik, hogy hallgassanak.

– Így van, uram, de mi ugyebár érző lények vagyunk.

Piton hangja túlságosan higgadtnak tűnt az igazgató számára.  Albus nem akarta elhinni, hogy az édesanyja emlékeit látva a bájitalmester ennyire nyugodt tudott maradni. Karácsonyra ugyanis megkapta tőle a féltve őrzött fiolákat, és miután végignézette vele azokat, volt mit megbeszélniük. Otthagyva a kastély ünnepi fényeit, lesétáltak a havas birtokra. 

– Sajnálom, fiam! Úgy éreztem, most jött el az ideje, hogy megváljak tőlük, és abban bízok, hogy meg tudsz nekem bocsátani.

Az öreg varázsló nem bírta megállni könnyek nélkül; igyekezett szakállába törölni az újra és újra legördülő cseppeket, melyek a lelkében lévő feszültség cseppjei voltak. A bájitalmester közelebb lépett hozzá, a vállára tette a kezét.

– Nem haragudhatok olyasmiért, uram, amit értem tett. Hálával tartozom Önnek.

Albus mosolyra derült a szakálla alatt. Nem várt ilyen választ, és azt is jó volt tudni, hogy düh és harag helyett Eileen fia hálát érzett. Ez mindennél többet jelentett neki.

A tó jegéről két varázsló arca tükröződött vissza. Egy idősebb és egy fiatalabb férfi arc nézett szembe egymással. Úgy tűnt, minden rendben van körülöttük.

~ o ~

Miután a diákok visszatértek a Roxfortba, Albus Dumbledore nyugalmának is vége lett. Már nem volt ideje az ejtőzésre, nem olvasgathatott annyit, amennyit szeretett volna. Az iskola megtelt élettel, és soha, egy pillanatig sem érezte ilyenkor egyedül magát. A karácsony elmúltával nem bontották le rögtön a Nagyterem díszeit, hogy még néhány napig gyönyörködhessenek a varázslatos ünnepi dekorációban. A hatalmas fa még mindig ott állt, a mennyezet pedig ugyanolyan elvarázsolt volt, mint mindig. A házimanók ismét kitettek magukért: az asztalok roskadásig voltak a finomabbnál finomabb fogásokkal. Jutott elég a desszertekből is. A diákok ki voltak éhezve az ízletes ételcsodákra az utazás miatt, csakúgy, mint egymás társaságára. A kitűnő lakoma mellé előkerültek a legjobb történetek is. A terem nyüzsgött, mindenki beszélgetésbe merült. Ám mielőtt hozzáfoghattak volna e remek lakomához, az igazgató szót kért tőlük. Nem akarta sokáig feltartani az éhezőket, csupán úgy érezte, közölnie kell valami fontosat.

– Kedves diákjaim! Most, hogy elmúltak az ünnepek, láthatjátok, hogy a karácsony még mindig körülvesz bennünket. Szeretném, ha megfogadnátok egy vén varázsló szavait, és addig lenne ünnep a szívetekben, ameddig csak lehet. Most biztosan az jár a fejetekben, hogy megint bolondozik az öreg, de higgyétek el, ha szerettek valakit, akkor nektek szól ez az ünnep. Valaha szerettem valakit. Fiatalon nagyon kapzsi és buta voltam, és most magamra maradtam ráncosan és egyedül. Kivételesen ne kövessétek a példámat. Nos, nem is untatlak tovább benneteket, vár minket a lakoma, együnk!

 A nagyteremben mindenki csendben hallgatta meg az öreg varázsló szavait, ő pedig szívből remélte, hogy az üzenete célba ért.

Vége

Megjegyzés: Hálás köszönetem Bill bácsinak a karácsony üzenetéért.

A történetben szereplő Tom, nem a Foltozott Üst Tomja.