Hideg, mint a jég

Három évvel Fred után Weasleyék legidősebb fiukat is elveszítik. Előzőleg Bill egy levél kíséretében Ginnynek küldi el az emlékeit, annak a családtagjának, akiben a legjobban megbízik, és a lelkére köti, hogy ne mondja el a szüleiknek, amit látott. Ginny alámerül Bill emlékeibe, miközben attól fél, hogy talán egyáltalán nem is ismerte a bátyját...

Történet címe: Hideg, mint a jég

Szereplők: Bill Weasley, Narcissa Malfoy, Lucius Malfoy, Ginny Weasley

Kulcsok: tél; Narcissa/Bill/szerelem; átoktörő

Műfaj: novella

Korhatár: 16

Figyelmeztetések: erotikus tartalom, durva nyelvezet, kínzás, szereplő halála

Leírás: Három évvel Fred után Weasleyék legidősebb fiukat is elveszítik. Előzőleg Bill egy levél kíséretében Ginnynek küldi el az emlékeit, annak a családtagjának, akiben a legjobban megbízik, és a lelkére köti, hogy ne mondja el a szüleiknek, amit látott. Ginny alámerül Bill emlékeibe, miközben attól fél, hogy talán egyáltalán nem is ismerte a bátyját...

Hideg, mint a jég

Ginny Weasleyben rengeteg érzés kavargott, ahogy ott állt a folyosón a majd’ ezeréves kőszörny előtt, izzadó tenyerében szorongatva a kis fiolát, benne a lustán tekergődző, ezüstös-füstös anyaggal. Két napja, mióta megkapta azt a levelet, úgy őrzi ezt, mintha az élete múlna rajta.

Tartott attól, amit látni fog. Vajon, miután látta, már máshogy fog gondolni a saját bátyjára? Más embernek tartja majd? És meg tudja majd állni, hogy mindezt titokban tartsa az egész család előtt? Félt, gyászolt, és valami különös, perverz kíváncsiság vett erőt rajta, ahogy a kezében tartotta legidősebb bátyja emlékeit, amiket önként adott neki oda.

Hat bátyja közül mindig is Billel álltak egymáshoz legközelebb, dacára annak, hogy az elmúlt hosszú évek alatt őt látta a legkevesebbszer. Mikor Bill a Gringottsnak kezdett dolgozni, csak ünnepekkor jött haza Angliába, vagy még akkor se; mikor pedig a Rend megalakulása után hazaköltözött, reggel ment, este jött. Sokszor késő éjjel.

Ginny még egész pici kislány volt, három-négy éves, Bill mindig a térdére ültette, játszott vele, időnként megölelgette a húgát, mint egy kedves játék macit, vagy vigasztalta, ha Fred és George valamelyik csínyének ő látta kárát. Ugyan Charlie érettebb, komolyabb volt, mint Bill, egyúttal hallgatagabb is, őt nehezebben lehetett bármilyen játékba vagy lelkizésbe belevonni, mint a legidősebb fiút. Amikor Ginny aztán felserdült, Bill maradt a lelki társ, az állandó levelezőpartner, a védelmező bátyus, aki nem hányta a szemére, hogy merészel Michael Cornerrel, Dean Thomasszal vagy bárkivel járni. Azt is megígérte Ginnynek, hogy ha legközelebb nyakába veszi a világot, őt is elviszi magával.

És most halott.

A kőszörny életre kelt, elgördült az útból, és megjelent mögötte McGalagony.

– Jöjjön, Weasley kisasszony – szólt. – Azaz, Mrs. Potter – igazította ki magát.

Ginny a nyomában felsétált a lépcsőn. Egyetlen egyszer járt az igazgatói irodában, ama bizonyos éjszakán, mikor apjukat megtámadta Voldemort kígyója. Most farkasszemet nézett a hajdanvolt igazgatók portréival; legtöbbjük szemében, különösen Dumbledore-éban meleg együttérzést vélt látni. Az egész irodát körbelengte a fehér, sejtelmes, reszkető fény, amely az íróasztal közepére állított kőtálból áradt, és Ginnynek hunyorognia kellett; nem tudta, miért nem bírja elviselni ezt a fényt.

– Akkor... most magára hagyom. Annyi időt kap, amennyit csak akar – mondta McGalagony, és biztatóan Ginny vállára tette a kezét. A lány megreszketett az érintés alatt.

– Köszönöm.

Amint az ajtó becsukódott az öreg igazgatónő mögött, Ginny a merengő felé fordult. A fény táncolt a kőtál rúnákkal kivésett peremén. Remegő kézzel húzta ki a fiola dugóját, és öntötte bele a tálba bátyja legféltettebb emlékeit; a kőmedence tartalma azonnal örvényleni kezdett, Ginny szíve őrült tempót kezdett diktálni. Most vagy soha...

Előrehajolt, és beletemette arcát a kavargó, meghatározhatatlan halmazállapotú anyagba.

***

Havazott.

Legalábbis ezt látta ő a nagyjából harmincszor harminc centis apró, rácsos ablakból. Ami túl magasan is volt, nem is adott elég fényt, de a hideget viszont beeresztette.

Fázott, éhes volt, és mindennél jobban szeretett volna már könnyíteni magán, de egyre nehezebben bírta elviselni a szagokat. Minél hidegebb lesz, annál kevésbé lesz ilyen szúrós, átható bűz az egész cellában – saját félelmének a szaga. De ha hidegebb lesz, az azt is jelentheti, hogy itt fog halálra fagyni, és Lucius Malfoy az országút mellett ássa majd el, mint valami kutyát. Inge beleragadt a hátán lévő sebekbe, nem merte megigazítani, nehogy újra fölszakadjanak. Már három napja...

Ült a priccsen, félőrülten, mindkét kezével égővörös hajába markolva, amely már jócskán hosszabb volt a kelleténél.

Lépteket hallott, de nem nézett fel, csak mikor az illető a cellája ajtaja előtt állt, és megköszörülte a torkát. Narcissa Malfoy volt, kezében kulcsokat zörgetett.

A kulcszörgésre már felkapta a fejét; valahonnan mélyről felfelé tört belőle az, amit egykor életösztönnek hívott, ami mindig mindenhonnan kimentette, ami egész lényét utánozhatatlanná tette, és aminek soha egyetlen nő sem tudott ellenállni. Talán most elengedik...?

De Narcissa belépett a cellába, magukra csukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Bill már nem őt nézte, hanem makacsul meredt a padlóra, kopott csizmája orrát tanulmányozta. Nem. Elege volt már – nem mond nekik semmit, nem adja meg magát, kínozhatják, amíg bele nem gebednek...

– Fordulj ide. Háttal – szólt Narcissa. Furcsán gyengéd volt a hangja; nem olyan kemény és gúnyos, mint fent, amikor egy vérárulóhoz beszélt; mintha Bill egy pillanatra saját anyját hallotta volna. Kelletlenül megfordult, és így a hátát mutatta az asszonynak, úgy várta az ütést. Vagy a kínzást. Mindegy volt már.

Ám a várt fájdalom elmaradt; valami koppant a padlón, Narcissa leült mögé, és mindkét kezét a fiú vállára simította. – Vesd le az inged – utasította.

Bill fásultságát mintha elfújták volna, összerázkódott az undortól. Elhatározta, bármit is tesz vele Narcissa, ami egy kicsit is megalázó, ő felugrik, és puszta kézzel fojtja meg... Hiszen sem így, sem úgy nem kerülne ki élve ebből a pincéből. Gépiesen kigombolta az ingét, és megborzongott, ahogy a hideg levegő végigsimított meztelen bőrén. Narcissa lecsúsztatta az inget a válláról; Bill felszisszent, mikor a durva anyag kiszakadt a sebeiből, és hallotta, ahogy az asszony lélegzete elakad, amint megpillantja a hátát. Rettenetesen ronda lehet. Eddig sem próbálkozott szemügyre venni a sebeit vagy javítani valahogy a helyzeten. Teste egyébként is tele volt kisebb-nagyobb átok ütötte sebek helyével, némelyik heg rózsaszínesen fénylett, némelyik még mindig vörösen izzott, valamelyik már alig látszott. Hát most újabbakat kapott melléjük. Nem érdekes. Ekkor viszont újra érezte a fájdalmat...

Csorgás; hirtelen jéghideg víz borította be sajgó, vérző hátát, pillanatig mintha késsel szurkálták volna, kis híján felugrott. Narcissa kimosta a sebeit, majd néhány lassú, koncentrált pálcamozdulattal úgy-ahogy összeforrasztotta őket. Már amennyire lehetett, átkos sebek nagyon nehezen gyógyultak be.

– Kész – mondta, mikor végzett, ezúttal ridegebben. Bill még mindig háttal ült neki; a zajokból ítélve Narcissa felállt, és leporolta a talárját.

Bill ekkor maga is felállt és szembefordult vele, ám a hirtelen mozdulattól megtántorodott, a falnak kellett támaszkodnia. Gyenge volt, mint a harmat, legalábbis úgy érezte magát, mint – mit szépítse, mint a mosott szar. Úgy meredt Narcissa Malfoyra, hajdani Narcissa Blackre, mintha kísértetet látna.

Narcissa Malfoy arca szép volt, még akkor is, ha kegyetlen volt, ha gyötrődött, ha undorodott, ha fenn hordta az orrát, mint egy királynő. Bill sokszor találkozott hozzá hasonló nőkkel, és rendszerint eltűnődött azon, vajon egy ilyen nő hogyan szerethet. Képes-e egyáltalán egy gyilkos szeretni? Egy halálfalófeleség? Vajon az ágyban is olyan hideg, hogy megfagy körülötte minden? És miért nem fagyasztották meg egymást Lucius Malfoyjal, még mielőtt eldöntötték volna, hogy jó hívek módjára ártatlan embereket irtanak, mindenben Urukat követve?

– Miért...? – Bill csak ennyit kérdezett, teljesen értetlenül.

– Lucius megöl, ha továbbra is hallgatsz – susogta Narcissa, mintha csak félne, hogy az illető meghallja valahonnan. – Vagy ha nem ő, hát a Nagyúr biztosan. Ezzel nem segítesz a családodon.

Bill hallgatott. Mégis, milyen jogon mondja ezt neki éppen Narcissa?! Mit tud ő erről?

A hirtelen jött indulattól gyorsabban kezdte kapkodni a levegőt, és haragtól szikrázó barna szemei a nő jéghideg kék pillantásával találkoztak. Így, állva jóval magasabb volt, mint Narcissa, és a harag visszaadott valamennyit elvesztett életerejéből. Narcissa önkéntelen is tett egy lépést hátrafelé. – Mondd, miért nem hagysz békében itt rohadni?! – fakadt ki Bill.

Narcissa sokáig nézett rá.

– Van egy fiam – mondta szomorúan.

– Cissy!

Észre sem vették a lépcsőn közeledő alakot. Lucius Malfoy mint a villám, termett ott Narcissa mögött, belemarkolt felesége hajába, és annál fogva cibálta ki a folyosóra. – Te meg mi a jófenét csinálsz itt, ennél? Nem megmondtam, hogy odafönt van dolgod?! – Undorodó pillantást vetett Billre. Pálca villant, a rács becsapódott, s két ujj vastagságú láncok fonták körbe.

Bill pedig csak állt ott, elhűlve, agyában egymást kergették a gondolatok.

Mi volt ez?

Még mindig látta Narcissa szemeit, ahogy rá nézett, és a fiára gondolt, meg erre az egész nyomorult életre. Az emeltről sikolyt vélt hallani.

Változott a szín.

Bill jéghideg márványpadlón térdelt, hátrakötözött kezekkel, pálcájától megfosztva. Emberek állták körül, egyesek gúnyosan röhögtek, mások kiköptek, a centrumban pedig ők voltak ketten, ő térdelve, és fölötte Lucius Malfoy, pálcát szegezve rá. Szemeiben olyan gyűlölet és undor izzott, hogy azt maga Voldemort is megirigyelhette volna.

– A pálcámat... akarom – nyögte Bill.

– Hogy mit mondtál?

A körülöttük állók rettentő jól szórakoztak.

Bill keményen állta a másik tekintetét. – Mi van? Nem mernél kiállni ellenem, Lucius?

Lucius orrcimpái remegtek a visszafojtott dühtől, a kezében a pálca nemkülönben. Nyilvánvalóan legszívesebben halálra átkozta volna Billt.

– Ostoba, mocskos kölyök! Nem érdemled meg, hogy pálcát fogj a mocskos véráruló kezedben! Majd én megmutatom, mi jár neked! – Bill felkészült a cruciatusra, ehelyett Lucius bőrcsizmájával teljes erőből gyomorszájon rúgta a fiút. Bill összegörnyedt, orra majdnem a padlót súrolta, úgy kapkodott levegő után.

– Jól nézzétek meg! Micsoda harcias kis véráruló! – harsogta Lucius, és az emberek a szobában vele nevettek. Egyetlen egyet kivéve. Narcissa teljesen közönyös arccal állt férje háta mögött, úgy nézte hol Luciust, hol Billt. – Tudd, hol a helyed, kölyök! Crucio!

Bill testének minden egyes apró sejtjét átjárta a kín... Hogyan is próbált volna meg ilyesmire felkészülni? Nem, nem, ezt nem lehet elviselni... Ennél még a halál is ezerszer jobb...

Halálosan kimerülve, lihegve, verejtékezve feküdt a hideg kövön. De Lucius nem kegyelmezett neki.

– Halljam, mit tudsz a Rendről?! Kik a rendtársaid? Hallod?! Féreg! Nem látod többet a családodat, ha nem válaszolsz nekem, itt áslak el a kert végében!

De Bill makacsul, minden erejét és állhatatosságát latba vetve, összeszorította a száját, és hallgatott. Inkább ő haljon meg, inkább ő vesszen el, mint mindenki más a családból...

Mióta visszaköltözött Angliába, őt és apját egyfolytában halálos veszély fenyegette. Charlie messze volt, Romániában, odáig nem mennek utána, a többiek a Roxfortban, Percy pedig Caramel segge lyukában. Arthur és ő viszont a Rend aktív tagjai voltak, és rendszeresen teljesítettek kisebb-nagyon feladatokat. Ebbe beletartozott a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály bejáratának őrzése... És most Bill átkozta magát a saját hülyeségéért, amiért a tegnap estéjét egy londoni kocsmában múlatta, az Odú biztonságos bűvköre helyett...

Lucius nem hagyta abba, amíg Bill eszméletlenül nem feküdt előtte. Már csak a hangokat hallotta maga körül, teste, úgy hitte, időközben teljesen felmondta a szolgálatot. Még ha akart volna se tudott volna bármit is bevallani Lucius Malfoynak.

– Valaki kaparja össze, és vigyétek le – jutott el hozzá tompán Lucius hangja.

Talár suhogott, egy jó illat hajolt fölé. Narcissa keze a nyakára simult; beleütközött a görbe agyarba, amit Bill fülbevaló gyanánt viselt. Arcán érezte a nő lélegzetét. Aztán durva férfikezek megragadták a karját és a lábát, és inkább csak sejtette, mint tudta, hogy egy lépcsőn viszik lefelé. Ezzel kezdetét vette a raboskodás a Malfoy-kúrián...

Változott a szín.

Csaknem térdig érő hóban gázolt, (úgy hitte) véres nyomokat hagyva maga után. Vállára csak egy vékony köpenyt kanyarított, azt, amit Narcissa kimentett neki. Minden lépéséért meg kellett küzdenie, és attól félt, most, hogy már szabad, nem jut el élve az Odúba. Felmarkolt egy kevés havat, és rányomta a mély vágásra az arcán, amit Lucius pálcája hasított rajta. A háta jórészt begyógyult, de ez még mindig égetett... Pálcája nem volt... Az ő hőn szeretett, tizenkét hüvelykes, magyal-sárkányszívhúr pálcája...

Ment, félholtan, és várta, mikorra lesz annyi ereje, hogy el tudjon hoppanálni Widra St. Capdelbe...

– William!

Ez az ő neve lenne?

Megfordult. Egy fekete alak szaladt feléje, szőrmesapkával a fején. Narcissa Malfoy volt. Mikor az asszony lihegve odaért hozzá, mindkét kezével megragadta a köpenye szegélyét. – William... Bill... bocsáss meg... én... – Szeme sarkában egy könny buggyant ki.

Vigyázz vele, súgta Billnek a jobbik esze. Ki tudja, milyen jó színész.

De hát megszöktetett!

– Lucius... őrjöng. Utánad küldött néhány embert. Úgy találtalak meg, hogy én is jelentkeztem. – Átnyújtott Billnek egy pálcát. – Pálca nélkül... nem tudsz menekülni.

Bill elhűlve meredt rá. Narcissa, amint megszökteti a fogságból, majd utána jön, lop neki egy pálcát, és kéri, hogy bocsásson meg neki azért, ami a kúrián történt... A nő egyik keze még mindig a köpenyét markolta, és ő arra gondolt, vajon ki halt még meg ott a kúrián, akinek a pálcáját most megörökölte... Mert ez nem egy halálfalóé volt, annyi szent.

– Nem tudsz hoppanálni se, igaz? – Az asszony nem várta meg Bill válaszát, megragadta a kezét, hogy együtt tűnjenek el a semmiben...

Bill cseppnyi londoni lakásának nappalijában ültek, ami konyha és hálószoba is volt egyben. Bill nem sokkal a visszaköltözése után vette ezt a lakást, arra az esetre, ha kicsit el akarna tűnni a család szeme elől.

Narcissa elküldte a patrónusát, egy macskát a Malfoy-kúriába. Azóta néma csendben ültek egymással szemben.

– Ha holnap úgy megyek vissza, hogy nem öltelek meg, ő öl meg engem – szólt az asszony.

– Lucius?

– Vagy más.

Bill összeborzongott. Lehetséges lenne, hogy... a Nagyúr?

Olyan hirtelen hajolt előre, hogy Narcissa ijedten rezzent össze. – Hol van most Voldemort? Mit csinál? Mit tudsz?

– Kérlek... – Narcissa szemeiben vad riadalom ült, ahogy a Nagyúr nevét meghallotta. Valószínűleg otthon sem szokták néven nevezni a nagyfőnököt... – Ha nem faggatsz, én se faggatlak téged.

– Akkor minek vagy itt? – vetette oda a fiú. – Úgysem fogok semmit mondani.

– Én mégúgy se vagyok köteles. – Narcissa hirtelen megint ismét „önmaga” lett: arrogáns és hideg, mint a jég. Aztán hosszan sóhajtott. – Lucius...

– Mi van vele?

Narcissa csak a fejét rázta. – Egy szörnyeteg. Azt hiszi, hatalma van mindenki fölött, azt hiszi, majd zokszó nélkül teszem, amit mond, és Dracót is... – Hirtelen elhallgatott.

Bill felvonta a szemöldökét. – De hát nem vagy köteles azt tenni. – Arra meg nemigen volt kíváncsi, mi mindenre kényszeríti Lucius Malfoy az egyetlen fiát.

– Te ezt nem értheted...

Bill indulatosan felállt. Tudta, hogy félelmetes látványt nyújt mocskos ruháiban, a vágással az arcán, csimbókos hajjal, és most készült kíméletlenül rájátszani erre. – Igazad van. Tényleg nem értem. Hogy egy elvileg intelligens nő, mint te vagy, hogy képes együtt élni egy ilyen alakkal, mint Lucius. Egy gyilkossal! Mert mondd, hogy nem az! És mondd, hogy te nem vagy ott mindig a jobb oldalán! Azt én nem tudom, hogy Draco milyen, de Draco egy gyerek, és ha hagyod, hogy mindenben az apját kövesse...

Erre Narcissa is felpattant, mindketten fújtak egymásra, mint két dühös oroszlán, és közel voltak ahhoz, hogy pálcát rántsanak.

– Dracónak ehhez semmi köze. De Lucius mellett ugyanolyan élete lesz, mint nekem. Nem hagy neki választási lehetőséget, ahogy nekem sem hagyott annak idején.

– Akkor miért nem hagyod el?

– Lucius... nem volt mindig ilyen – hajtotta le az asszony a fejét. – De amit veled tett, az volt az utolsó csepp a pohárban. Sohasem láttam még ilyennek. És arra kell gondolnom, hogy velünk is... hogy velem is...

– Érdekből mentél hozzá, nem? – Bill hangja érzelemmentes volt.

– Tulajdonképpen igen, de...

– Akkor meg van oldva a probléma. Fogod Dracót, és elhagyod Luciust. Menedéket kérsz, mondjuk tőlünk, a Rendtől. Mi megvédjük az ártatlanokat. Te rengeteget tudsz, ami nekünk hasznos lehet... Azért jöttél, hogy segíts, nem? Akkor tedd azt! – Narcissa kényelmetlenül feszengett. – Vagy ahhoz is gyáva vagy?

Pillanatnyi csönd. Aztán a nő arcul ütötte Billt, hogy csak úgy csattant.

Bill nem szólt, pedig a vágás az arcán felszakadt, és kis vércsík indult el az állkapcsa felé. Narcissa látta ezt, és rögtön elszégyellte magát.

– Sajnálom.

– Én is.

– Rendbe hozom.

– Nem kell.

A fiú egy kendőt szorított az arcára, és visszahuppant a fotelba. Narcissa szintén. – Le kéne mosakodnod – szólt a nő. Valóban, Bill rettenetesen nézett ki, az arca is soványabb volt, mint mikor elfogták Londonban, ráadásul a családja napok óta nem hallott felőle. És neki nem az volt az első dolga, hogy értesítse őket, hanem helyette itt van, Narcissa Malfoyjal.

– Nem mondod – morogta gúnyosan.

– Enned is kéne.

– Hát etess meg.

Bill ezt nem gondolta komolyan, Narcissa mégis felállt, és tevékenykedni kezdett az ő konyhájában, valami ehető után kutatva. A fiú némán követte minden mozdulatát. – De előbb tényleg mosdanod kéne – fordult megint felé a nő –, mert aztán elfertőződnek a sebeid, és mehetsz a Mungóba.

– Köszönöm, hogy így aggódsz – gúnyolódott Bill. – A kúrián nem volt nálam pálca. Ez viszont kicsit más helyzet. Most nálam van egy pálca, még ha jóval szarabb is, mint az enyém volt, és nem bízom benned.

Narcissa vállat vont.

– És ha elmegyek fürödni, utána mesélsz a Nagyuradról?

– Talán.

Tíz perccel később Bill elmerült saját fürdőkádjában, és el is csodálkozott rajta, mennyi mocsok ázott le róla. Való igaz, ezerszer jobban érezte magát tisztán, frissen mosott hajjal, de a víz eszméletlenül csípte a sebeit. Ez annak a jele, hogy gyógyul – mondta mindig Molly.

Anya...

Pálcáját maga mellé rakta, hogy ha Narcissa meg akarná támadni, legalább ne legyen olyan könnyű dolga. Bár eddig nem mutatott sok hajlandóságot... Ha meg akarta volna ölni, egész eddig megtehette volna. Otthagyhatta volna Lucius kezei között. De még pálcát is adott a kezébe...

Eltökélte, hogy nem számol be a családjának, mi történt vele. Majd kitalál valami mesét. Biztos halálra aggódják magukat... De hát mit tudnának csinálni, ha tudnának is róla? Hiszen Bill élve megúszta. Az pedig, hogy Narcissa Malfoy szöktette meg, épp eléggé ambivalens, és csak gyanúsítgatásra adna okot.

Lassan kezdte magát jobban érezni valamivel.

Elhatározta, hogy bosszantja egy kicsit Narcissát, így egy szál törülközőben ment ki a nappaliba. De a nőnek a szeme se rebbent, úgy csúsztatott elé egy tányér... valamit. Bill oda se nézett, csak nekiesett a kajának, napok óta alig kapott enni, bár az éhséget egy idő után már nem érezte. A gyengeséget annál inkább. És most apránként minden tagjába kezdett visszatérni az erő.

– Mutasd magad – kérte Narcissa, és mögé sétált, hogy szemügyre vegye a hátát. – Nincs valami gyógyfüved itthon?

– Csak amik a munkámhoz kellenek – válaszolt ő.

Narcissa válogatott a különféle kencék között, aztán egynél megállapodott, és ismét nekiállt, hogy kezelésbe vegye a fiút. A gyógyfüves kenőcs mindjárt tompította az égő fájdalmat. A nőt nemigen zavarta, hogy Bill gyakorlatilag meztelen.

– Tudod, nem emlékeztetsz a fiamra – mondta Narcissa.

– Mert nem is – így Bill. – Én griffendéles voltam, most meg véráruló vagyok.

Narcissa hallgatott. Mikor elkészült, hátrébb lépett.

– Megígértél valamit – szólt Bill.

– Nem ígértem semmit. Azt mondtam, talán.

A fiú felállt, s kihívóan nézett le Narcissára. Még mindig nem tudta, miért jött utána, miért jött fel hozzá, és ő miért hagyja, hogy gondoskodjon róla; de eltökélte, hogy valahogy kiszed belőle mindent, amit tud. Narcissa ekkor felemelte az egyik kezét, és Bill arcára simította, oda, ahol a seb volt. – Egy „véráruló”, aki bátrabb, mint a saját férjem. Tudod, Bill... néha olyan, de olyan magányos vagyok...

Hoppá!

Bill elkapta Narcissa csuklóját. – Mit akarsz ezzel mondani?

– Csak azt, hogy... hogy te nagyon... – A fiú lélegzete elakadt, az asszony ugyanis szabadon maradt kezével végigsimított a nyakán, majd levándorolt a mellkasára... Bill megremegett, de csendben hagyta, hogy Narcissa cirógassa. Őrület... Így simogatta már bent a cellában is... Vagy ha nem is így, de úgy, mint egy mindenre képes, kiéhezett nő, aki a férjétől nyilván soha nem kapja meg igazán, amire vágyik. Lassan vörös köd ereszkedett Bill agyára. Mit tegyen? Mutassa meg Narcissának, hogyan szeret egy véráruló? Elvégre ő maga is kíváncsi volt rá, hogyan szeret egy gyilkos felesége... Ők ketten tűz és jég. Úgy megmutatja ő Narcissának, hogy örök életére megemlegeti... Ujjait a nő tarkójára kulcsolta, magához rántotta, és vadul, erőszakosan megcsókolta.

Narcissa cseppet sem tiltakozott. Belement a játékba, és legalább olyan hévvel csókolta vissza Billt. Körmeit a fiú meztelen hátába vájta, s hagyta, hogy a másik leráncigálja róla a talárt.

Reggel volt. Mire Bill kinyitotta a szemét, Narcissa az ágya szélén ült, már teljesen felöltözve.

– Jobb reggelt – mosolygott rá a nő. – Nem aludhattál valami jól, szegénykém, fél éjszaka beszéltél álmodban.

– Tényleg...? – Bill álmosan pislogott. Volt valami nyugtalanító Narcissa mosolyában.

– Igen – állt fel az asszony. – Azt, hogy „ne”, és hogy „Misztériumügyi Főosztály”...

A fiú rémülten ült fel. – Hogy mi?

– Én nem tudom – mosolygott még mindig Narcissa; majd odahajolt Billhez, és futó csókot lehelt a szájára. Az azonban alig figyelt rá. – Mennem kell. Lucius már tombolhat. Majd azt mondom neki, hogy elveszítettelek... – Narcissa intett, és kifordult a szobából.

Mire Bill kiért utána a folyosóra, az asszony már elhoppanált.

Ismét változott a kép.

– Megölöm azt a ribancot!!

Bill fel-alá járkált a Grimmauld tér 12. egyik emeleti szobájában, és a dühtől magánkívül a falhoz vágott egy Lángnyelv whiskys üveget. Egyetlen, csak egyetlen éjszaka erejéig megbízott Narcissában, erre... az apja kis híján belehalt!

Neki kellett volna tegnap éjjel őrségben lennie, de Molly és Arthur lebeszélték, mondván, pihenje ki magát. Itthon azt hazudta, hogy a Gringotts miatt kellett napokra eltűnnie... És ő hetyegett Narcissával... Ó, Merlinre!

Leroskadt egy rozoga székre, és a kezébe temette az arcát. Sajnálta, hogy még mindig nem elég részeg.

Ekkor Ginny bukkant fel az ajtóban. – Mi a baj, Bill? – A kislány rögtön észrevette a széttört üveg maradványait.

– Én tehetek róla... én... nekem kellett volna őrködnöm tegnap...

– Ne beszélj hülyeségeket! – Ginny megindult felé, és ő felállt, a karjaiba zárta a húgát. Ahogy a vörös loboncos fej a mellkasába fúrta magát, Bill is megnyugodott egy kissé, és némileg pozitívabban kezdett gondolkodni. Lehet, hogy mégsem Narcissa árulta el. Lehet, hogy Lucius szedte ki belőle. Vagy lehet, hogy a kígyó, és hogy épp az apja volt ott, csak véletlen egybeesés... Merlinre, bár így lenne!

Szörnyen dühös volt magára, nemcsak ezért. Hanem mert egyre csak egy ember járt a fejében. Narcissa. Narcissa...

Másik helyszín, másik kép. Narcissa és Bill ismét Bill lakásán álltak, egymással szemben.

– Hányszor mondjam még, hogy elhidd, nem én voltam?! – tajtékzott Narcissa. – A Nagyúr egyébként sem köti Lucius orrára, mik a tervei!

– Igen? Most már hajlandó vagy mesélni erről a te Nagyuradról? Mégis, mit akarsz elérni, ha már segíteni nem vagy hajlandó?!

– Bill, kérlek, én... szeretlek.

A legmélyebb csönd, amit hallott valaha ez a lakás. Bill magában ízlelgette a súlyos szavakat. Hogy Narcissa Malfoy... szereti... éppen őt!

– Nem hiszem el – vetette oda, pedig bensőjében határtalan indulatok dúltak. Vajon azért, mert... szerette volna, ha igaz, amit a nő állít? – Az ilyesmit be is kell ám bizonyítani. Nem elég annyi, hogy „nem én voltam”.

Narcissa ekkor odalépett hozzá, és megcsókolta. Bill pedig... szíve legmélyéből ujjongott. Miközben az eszével tudta, hogy ez bűn, a legnyilvánvalóbb árulás, amit a családjával szemben elkövethet. De csak ölelte tovább Narcissa Malfoyt...

Ismét másik szín. Ugyanaz a szituáció; ámde Bill nem Narcissát ölelte, hanem egy hozzá hasonló, de karcsúbb, szebb, fiatalabb alakot. Bill boldog volt Fleur Delacour mellett. A lány elhozta neki azt, amiben már nagyon régen nem volt része: napfényt, örömöt, felszabadultságot. Menekülést a béklyók közül, leszámolást az eddigi démonokkal. Innen Narcissa és a vele való affér olyan színben tűnt fel, mint egy kamaszos eltévelyedés, egy heg, amit nem mutogatunk senkinek, olyan helyen van. Hogy is hihette egykor azt, hogy szereti, hogy őmiatta el kell hagynia a családját?

Most pedig megteszi, amit már jó ideje tervezett.

Mikor ajkaik elváltak, Bill benyúlt a talárja alá, és egy kis dobozt húzott elő. Abban pici, ezüst jegygyűrű csillant meg.

Fleur felsikkantott, és újból Bill nyakába vetette magát. Immár menyasszonyként.

Újabb kép. Bill ráérősen pakolászott a lakásán, és egy kis rózsaszín törpegolymókhoz beszélt, amit Fred és George sóztak rá, mikor legutóbb a boltjukban járt. Tulajdonképpen egész aranyos kis jószág volt, legalábbis néha feldobta a napjait, mikor Fleur éppen nem volt ott. Az jutott eszébe, az állatka legalább annyira bájos, mint leendő felesége... Édes Merlin, már csak néhány nap az esküvőig. Már erre a lakásra sincs szüksége, Fleurrel megkapják a Kagylólakot, éppen a tengerparton, mert Fleur Franciaországban is a tenger mellett lakott...

– Na, mit szólsz, Lizzy? Jövő héten koszorúslány leszel Charlie vállán.

A törpegolymók egyetértően szuszogott.

Ekkor kopogtak.

– Szabad! – kiabált ki Bill. Gondolta, Molly jött át dirigálni, segíteni a rendrakásban, egyszóval azt csinálni, amit imád: sürgölődni-forgolódni.

Az ajtóban a könnyáztatta arcú Narcissa Malfoy állt.

Billben megállt az ütő. Éppen most... Lassan egy éve már, hogy nem látta Narcissát. Fleur mindent feledtetett vele. Azóta... Lucius megjárta az Azkabant, kitört a varázslók háborúja, Dumbledore meghalt, és azt rebesgetik, Draco Malfoy szintén beállt halálfalónak, és vissza sem megy a Roxfortba...

– Mit akarsz? – kérdezte Bill barátságtalanul.

– Csak hallottam, hogy... megnősülsz. Gratulálok.

– És ezért bőgsz?

–...

– Figyelj, Cissy. Mi most háborúban állunk egymással. Érted? Te az egyik, én a másik oldalon. És semmi nem változtat azon, hogy a te barátaid az én barátaimat gyilkolják le. Hiába jöttél, nem tudok segíteni...

Narcissa tehetetlenül állt a szoba közepén. – Igazad volt – rebegte. – Tényleg gyáva vagyok. Gyáva vagyok, hogy Lucius mellett maradok, gyáva vagyok, hogy azt gondolom, csak így tudom megvédeni a fiamat, és gyáva vagyok, hogy közvetlenül az esküvőd előtt idejövök hozzád, és könyörgök, hogy szeress. – Az asszony most már nyíltan sírt. A könnyek végigfolytak az arcán, és Billt egyszerre elfogta a vágy, hogy lecsókolja őket, egyesével... Valami vigaszt nyújtson ennek a kárhozott asszonynak, aki – bár ezt semmi pénzért nem vallotta volna be ténylegesen magának – rendszeresen felbukkant a gondolataiban. Akkor is, mikor Fleurrel szeretkeztek. Mikor Greyback megtámadta, holdtölte előtt egy nappal félig eszméletlenül feküdt a Szent Mungóban, szándékosan kérve, hogy üssék ki, nehogy vad kétségbeesésében kárt tegyen magában – mintha éjjel egy ismeretlen valaki lopózott volna a szobájába, és hajolt volna fölé, akinek éppen olyan illata volt, mint Narcissa Malfoynak...

Az egyetlen átok, amit ő sem tud megtörni. Ez a nő. Két ujjal felemelte Narcissa állát, és mélyen a szemébe nézett...

Sötét szoba. Bill fel-alá járkált Narcissa előtt. Megint csak eltelt némi idő; Narcissa arca megnyúlt, szürkébb lett, és Billé nemkülönben. Láthatatlan, áthidalhatatlan feszültség ült köztük.

– A testvérem volt! – kiabálta Bill, és öklével nagyot csapott az asztalra. – Ki tudja, melyikőtök felelős a haláláért! Lehetett akár a drágalátos unokanővéred, Bellatrix! Vagy – lehettél akár te is! És ezek után van képed idejönni! Össze se tudom számolni, hány embert vesztettem el, aki fontos volt nekem!

– Te is tudod, hogy erről nem én tehetek – suttogta Narcissa. – Te is tudod, hogy csak Draco után mentem vissza a kastélyba. Nincs közöm a testvéred halálához. De ha bosszút akarsz állni, akkor rajta. Most itt vagyok. Megteheted.

És Bill csak nézett rá, merőn. Nem tette meg. Pedig annyira meg akarta...

Ismét másik szín.

A Kagylólak ablakán betűzött a kora tavaszi napfény. Amivel Bill Weasley a legkevésbé sem törődött.

Azzal annál inkább, hogy Fleur házon kívül volt. Nem bírta már elviselni felesége jelenlétét a szobában.

Fleur háta mögött kisebb-nagyobb rendszerességgel lopott órákat egy másik nőtől, miután nem is olyan régen, egy éve Lucius Malfoy rejtélyes körülmények között meghalt. Az egy dolog, hogy háborús bűnösnek számított – de amitől Merlin végképp nem óvta meg szerencsétlent, az a saját felesége volt. És Bill a legkisebb szánalmat sem érezte Lucius Malfoy iránt. Amivel viszont immáron képtelen volt maga megküzdeni – az állandó, enyhíthetetlen lelkiismeret-furdalás, ami különösen akkor volt borzasztó, ha Fleur egy légtérben tartózkodott vele.

És most, ezen a szép tavaszi napon megelégelte.

Család...

Soha nem lesz neki olyanja. Mikor Fred meghalt, ő úgy érezte, soha többet nem lenne képes bármilyen hasonló kínt elviselni, nem bírná ki, ha őmiatta vagy más miatt még valakinek szenvednie kéne... Szerette Fleurt, aztán megcsalta... És Fleur nem értette, miért nem esik már teherbe.

Mindjárt vége van...

Szépen, komótosan megfogalmazta a levelet, amit húgának szánt.

Drága Ginny!

Mikor ezt megkapod, már valószínűleg nem leszek az élők sorában. Amit vele küldök, azt te, és csakis te nézheted meg, és kérlek, ne beszélj róla senkinek, főleg apának és anyának ne. Így is nehéz lesz nekik, ami rájuk vár. És ne haragudjatok rám.

Bill

Mikor végzett, pálcáját a homlokához érintette, és emlékeinek ezüstös-fénylő szálait egy kis fiolába töltötte.

***

Ginny fázósan húzta össze magát Harry mellett az ágyban. Férje hiába kérdezgette, mi baja, egyszerűen nem tudott neki mit mondani. Baj volt egyáltalán? Haragudnia kellett volna Billre?

Nem tudott, nem volt rá képes. Miután látta az emlékeket, hosszú percekig némán zokogott egy sarokban; olyan közel volt Billhez, hogy szinte meg tudta volna érinteni, de az egész csak káprázat volt, délibáb. Bill halott.

De ő mégis erősnek érezte magát; meg fogja találni Narcissa Malfoyt...

VÉGE