Táncolj, kislány!

Egy férfi, akinek fontos szerepe volt az események alakulásában.

Egy lány, akinek nem volt beleszólása.

Egy férfi, akinek elege lett abból, hogy két ellentétes erő is a bábjának tekintette, ezért kilépett a játszmából.

Egy lány, akinek nincsenek céljai.

Egy férfi, aki rejtett életet él.

Egy lány, akit kitaszít a saját világa.

Egy férfi és egy lány, akik egy fagyos estén találkoznak.

A története címe: Táncolj, kislány!

Szereplők: Perselus Piton, Pansy Parkinson

Kulcsok: Tél, szerelem, varázsbár-tulajdonos

Műfaj: Némi angst, némi romantika

Korhatár: 16

Figyelmeztetések: AU, OOC, durva nyelvezet

Leírás: 

Egy férfi, akinek fontos szerepe volt az események alakulásában.

Egy lány, akinek nem volt beleszólása.

Egy férfi, akinek elege lett abból, hogy két ellentétes erő is a bábjának tekintette, ezért kilépett a játszmából.

Egy lány, akinek nincsenek céljai.

Egy férfi, aki rejtett életet él.

Egy lány, akit kitaszít a saját világa.

Egy férfi és egy lány, akik egy fagyos estén találkoznak.

Megjegyzés: az utolsó haiku kivételével (mivel az saját produktum), minden jog J. K. R.-t, Macuo Basót, Szántai Zsoltot és Fodor Ákost (R. I. P.) illet.

Táncolj, kislány!

„Keserves ízű

a jég is, ha patkány-mód

oltom a szomjam...”

/Macuo Basó; Fodor Ákos fordítása/

        Órák óta bolyongott az utcákon, remélve, hogy belebotlik valamibe – vagy valakibe; bármibe –, ami a segítségére lehet. Alig múlt huszonegy éves, de már nincstelenként tengődött. Roppant igazságtalannak találta ezt, hiszen abban a tudatban nőtt fel, hogy neki minden jár, csupán azért, mert tisztavérű boszorkány. Eszerint is élt, egészen a Sötét Nagyúr bukásáig. Akkor kezdődtek a gondok. A Parkinson név már egyáltalán nem csengett jól, és az újjáalakult minisztériumi vezetés intézkedéseinek hatására – a Wizengamot minden olyan családot, amely köztudottan támogatta Voldemortot, anyagi kártérítésre ítélt – kiderült, hogy a jómód, amiben addig élt, csupán látszat, amit az apja hitelekből tartott fenn. A remélt öröksége elúszott, alig maradt pár száz galleon a széfjükben, és azért is sorban álltak a hitelezők. A csodálatos kúriájuk ráment a tartozások visszafizetésére, kénytelenek voltak egy London közelében fekvő városban kivenni egy szűk lakást, ráadásul mugli környéken, hogy ne kelljen elviselniük a varázslók megvetését.

        Pansy gyűlölte. A lakás a maga két szintjével, négy szobájával és két fürdőjével sötét, dohos kis lyuk volt csak korábbi otthonukhoz képest, és két év után, amikorra minden tartalékukat felélték, még kisebbe kényszerültek.

        Nem csak őt viselte meg a váltás; az anyja hamarosan belebetegedett abba, hogy a korábbi barátok semmibe vették őket, és a városi levegőt sem bírta. Végül, egy éve meghalt.

        Pansy addigra már engesztelhetetlenül megvetette az apját; őt, a gyenge jellemét okolta a helyzetükért. Úgy gondolta, gyarapítania kellett volna a vagyont, nem elherdálni, hogy majd ha eljön az ideje, neki, Pansynek bőven legyen miből elkezdeni a saját életét. De Pavo Parkinson lényegében kisemmizte őt. És ezt sosem fogja neki megbocsátani.

        Megfosztotta attól, amit mindig is ígért. Elvette tőle, ami neki jár.

        Dühödten taposta a fagyos járdát, bár már fájt a lába; a csizmája nem volt elég meleg, és mostanra a havas eső is átáztatta. Mindennél jobban vágyott egy melegítőbűbájra, de nem kockáztathatott; muglik lakta környéken járt, és az olyanokra, mint ő, mágikus érzékelőt raktak; mindig tudták, mikor, hol, milyen varázslatot végez. A legkisebbet is. Eddig három felszólítást kapott az illetékes osztálytól – következő alkalommal tárgyalás nélkül az Azkabanba vihetik.

        Így aztán fagyoskodott tovább, miközben az utcákat járta. Arra fanyalodott, hogy munkát – mugli munkát – vállaljon, hogy meg tudjon élni.

        Gyűlölte Pavo Parkinsont, és vele együtt mindenkit, akit – akár közvetve is – a helyzetéért okolhatott. Még Dracót is, az egyetlen fiút, akit már-már szeretett. Az ő apjával szemben Lucius Malfoy tökéletesen értett ahhoz, hogyan kell forgatni azt a bizonyos talárt, hogy a legrosszabb helyzetből is jól kerüljön ki. Amíg a Parkinsonok teljesen tönkrementek, addig a Malfoyok vagyona alig csökkent, és adományokkal biztosították, hogy továbbra is befolyásos családként tartsák őket számon. Draco pedig, ahogy megszilárdult a helyzetük, egyszerűen ejtette őt, és összeállt a Greengrass lánnyal.

        A távolban neonfelirat villant zölden: Bár. Felcsillant benne a remény. Végre egy hely, ahova betérhet melegedni. Mélyen a kabátja zsebébe túrt, dermedt ujjaival újra átszámolta az ott lapuló pénzt. Három sarló, néhány knút és öt font bújt meg ott pár penny társaságában. Talán elég lesz egy bögre forralt borra, hogy átmelegítse, és ha szerencséje van, még egy szendvicset is ehet.

        Sem a bejárat, sem a felette pislákoló fényfelirat nem árulkodott arról, mi várja odabenn. Nem volt lepukkant, de egyértelműen nem a felső tízezer kedvenc helye volt. Zene szűrődött ki az utcára, és a kis ablakon bepillantva látta, hogy bent vastagon áll a füst.

        Nyúlt, hogy benyisson, amikor váratlanul kivágódott az ajtó, és egy, az évszakhoz képest túlontúl lengén öltözött nő viharzott le a kétfokos lépcsőn.

        – Kapd be, Sylar! Felmondok, hallod? – pördült meg. Műkörmös ujját a küszöbön megjelenő férfira szegezte, és közben a kabátjával küzdött. – Elegem van abból, hogy kurvának néznek!

        Pansy érdeklődve nézte a jelenetet; a Sylarnek nevezett férfi teljesen elállta a kijáratot, és rezzenéstelen arccal figyelte a nőt, aztán nagyot szívott a cigijéből, a csikket pedig egy közeli, jéghártyás pocsolyába dobta. Farmert és trikót viselt, így Pansy tökéletesen látta a bal vállán a tetoválást, ami egy denevérrel harcoló kígyót ábrázolt. A kígyó láttán egy pillanatra elkapta a nosztalgia; olyan jó volt, amíg a Roxfortba járt, mindig volt elegendő étel, puha, meleg ágy, és az égvilágon semmi gondja nem volt.

        A szívsajdító emlékezésből Sylar tekintete rántotta ki. Olyan alaposan mérte végig, hogy azt egészen kényelmetlennek érezte. Már-már kikérte magának a vizslatást, amikor a férfi megszólalt.

        – Megüresedett egy állás. Érdekel?

        Nem gondolkodott sokat, mielőtt rábólintott, és követte a férfit a Bárba.

A helyiséget a hosszú pult uralta, mellette egy üres pódium állt, a többi helyet pedig asztalok és székek foglalták el.

        – Mit kell csinálnom? Felszolgálnom? – szegezte a kérdést Sylar hátának.

        – Van benne gyakorlatod?

        – Hogyne – felelte szemrebbenés nélkül.

        – Hogyne – ismételte a férfi, de az ő szájából gúnyosan hangzott. – Még egy ilyen hazugság, és repülsz innen – figyelmeztette. – A kisebbik ajtó mögött öltözhetsz át. Ha azzal megvagy, kezdhetsz is táncolni – tájékoztatta a pódium felé intve, majd a bárpult mögé vonult.

        Pansy, amint rájött, miféle munka vár rá, csak hápogott.

        – Mégis, mit gondol maga rólam?! – kérdezte felháborodottan.

        – Tényleg tudni akarod? – tudakolta Sylar, miközben a pult alól elővett egy bontatlan üveg italt, és a tükrös hátterű polcra tette. – Ahogy akarod. Egy kétségbeesett lányt látok, aki nem akarja elfogadni, hogy az élet árnyékosabb oldalára került, és mégis bármit megadna egy tál meleg ételért.

        A jellemzés Pansy elevenébe talált, de a büszkesége nem engedte, hogy kimutassa. Eldöntötte, hogy csak azért se lesz fehérneműben vonagló nőcske. Odáig azért még nem süllyedt, bár korgó gyomra nem igazát értett egyet vele.

        – Táncikáljon ott maga – közölte kevélyen, és kivonult a bárból.

        A másnap este azonban megint ott találta. Csöpp lakásuk küszöbén ugyanis felszólítások halma várta, és hiába kattintgatta a kapcsolót, sötét maradt. A lehelete is látszott a hidegben. Az apjára rá se nézett, bebújt az ágyba, magára húzott mindent, amije csak volt, és a vacokmelegben átvészelte az éjszaka maradékát és a másnap nagy részét. Közben azon gondolkodott, hogy belül ő is pont olyan hideg, mint a lakás. Tél volt a lelkében, nem melegítette senki szeretete, csak amit önmaga iránt érzett.

        Apró, fehér foltok úsztak el az arca előtt, miközben a Bár lépcsőjén állva vívódott. Bemenjen vagy mégse? Végezzen alattomos munkát, elégedjen meg ennyivel, csak hogy jusson ételre és fűtésre?

        Közel egy órája tanakodott magával, és közben eleredt a hó. Csak néhány pihe szállingózott, jelezve, hogy még tél van. Végül csak elszánta magát. Egy megaláztatást még csak-csak elvisel, ha úgy adódik. De hogy később mi lesz vele... Azt talán még Merlin sem tudná megjósolni. Mély levegőt vett, megmarkolta a kilincset, és határozottan belépett a bárba.

        Sylart kereste a tekintetével, de nem látta sehol, így a termet vette szemügyre. Füsttől és időtől sötét faburkolat, tükrök és sötét tónusú, pikáns képek a falon, bőrbevonatú székek és egyéb ülőkék, nehéz függönyökkel elszeparált részek, modern mugli zene nyomta el a beszélgetni próbálók hangját.

        Felült a bárpult előtt sorakozó hosszúlábú székek közül az egyetlenre, ami szabad volt, hogy ott várja meg, míg Sylar előkerül. Az meg sem fordult a fejében, hogy a férfi aznap este talán ott sincs. A zsebébe kotort, hogy rendeljen egy italt, de inkább lemondott róla. Amíg van hó és jég, szomjan nem fog halni, ezért inkább meghagyta azt a pár fontot ételre. Esetleg ruhára – toldotta meg még a gondolatot, ahogy a szemközti tükör segítségével a körülötte lévők öltözetét összehasonlította a sajátjával. Minden pulóver, ing és blúz olyan puhának – és főleg melegnek – tűnt, pedig közel sem voltak olyan szépek, olyan minőségi darabok, mint amik a Shanda és Sheymeshben készültek. Néha átkozta magát a büszkeségéért – az egyetlen dolog, amije maradt –, ami nem engedte, hogy kérjen és elfogadjon. Az egyetlen dolog az örökségéből, ami nem úszott el, ami tartósnak bizonyult... és ugyanolyan hazug alapokra épült, mint a vagyonuk.

        Tudta jól, hogy kilóg a miliőből, legalábbis, ami az öltözékét illeti. Minden másban viszont bőven felettük állt. Felszegte hát a fejét, kihúzta magát, mintha csak egy elegáns bálon feszítene.

        A pult túloldalán serénykedő középkorú nő egyre sandábban méregette, és húsz-harminc perc elteltével meg is szólította Pansyt.

        – Ez nem hajléktalanszálló – vetette oda fitymálóan. – Ha van pénzed, rendelj, ha nincs, tágulj innen!

        – Dobasson ki – felelte Pansy foghegyről. Neki egy mugli nem fog dirigálni.

        A nő erre utálkozó fintorral törölgetni kezdte a pultot, ügyelve rá, hogy többször is meglökje Pansy kezét.

        Újabb tíz perc telt el azzal, hogy Pansy a polcon sorakozó palackok címkéjét böngészte. Whisky, konyak, gin és még vagy kéttucatnyi olyan ital, amikről még sosem hallott. A látvány újabb fájó pontot érintett benne; a tizenhetedik születésnapját. Jómódú aranyvérűként számíthatott arra, hogy hatalmas felhajtással ünneplik majd, uralkodókat megszégyenítő pompával. Csakhogy Voldemort legyőzése sok dolgot megváltoztatott, és Pansy bálját sosem tartották meg, pedig konkrét tervei és elvárásai voltak az esemény kapcsán. Csodálatos ruhát álmodott magának, és hogy Draco aznap este az egész társaság előtt eljegyzi. Atyáik büszkén tekintenek rájuk, másnap pedig új szerződés születik a két család közt.

        Ezeket az ábrándokat pukkasztotta ki a valóság. Nem vezették be – hivatalosan – a társaságba, és már nem is fogják. A varázsvilág elitje számára egy senki marad.

        – Épp jókor, főnök! – rezzentette fel a pultos hangja. – Van itt egy nő, aki nem hajlandó fogyasztani! – közölte felháborodottan valakivel, aki Pansy mögött állt.

        – Valóban? – könyökölt le Sylar Pansy mellett a pultra. – Ne aggódj, Sarah, megmutatom neki, hol a helye – ígérte, és a tekintetét végig Pansyn tartotta, aki kezdte kényelmetlenül érezni magát a szokatlan figyelemtől.

        Amikor a férfi megragadta a karját, mintha villám sújtotta volna. Mágiát érzett a férfiból, akinek szintén érezni kellett az övét. Felnézett, egyenesen a fagylalóan kék szempárba, és ahogy összevillant a tekintetük, biztos volt benne, hogy mindketten tudják, mi a helyzet.

        – Mit is mondtál, mi a neved? – tudakolta Sylar, miközben keresztülvezette a helyiségen egy szerényebb, eldugott ajtóhoz.

        Pansy úgy gondolta, az a hátsó kijárat, ami egy szűk, sötét és szemetes sikátorra nyílik, és ahova két percen belül kitaszítják. A férfi kérdését elengedte a füle mellett; mit számít a neve, ha többé úgysem teheti be ide a lábát?

        – Nyisd ki – utasította Sylar, amikor az ajtóhoz értek.

        – Azt várja, hogy magamtól sétáljak ki? – szegte fel az állát Pansy harcra készen. Francba azzal, mit gondolnak róla a bárbéli emberek, ő bizony ki nem teszi a lábát a hidegbe. Önként semmiképp.

        – Csak fogd meg azt a rohadt kilincset – nézett rá áthatóan Sylar, mintha puszta gondolattal irányítani tudna másokat.

        Pansy ezen elmélázott egy-két másodpercig, és már-már fontolóra vette, hogy engedelmeskedik, de újra felülkerekedett benne a dac.

        – Miért?

        A férfi bosszúsan felsóhajtott, és nem győzködte tovább. Pansy összerezzent, amikor erős marok zárta magába az ő fehér bőrű, koszos kézfejét, és miközben a kilincs a tenyere alá simult, meglegyintette egy érzés, amit nem tudott beazonosítani, és ez zavarta. Lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta – az ajtóval együtt –, meglepetten, ösztönösen hátrébb lépett, beleütközve Sylarbe.

        – A muglik csak egy tisztítószeres kamrának látják – tájékoztatta a férfi.

        Pansy imádta a mágiát, a lételeme volt, az identitása legfőbb pillére. Felragyogott az arca, ahogy körbenézett a kamránál jóval nagyobb helyiségen, ami sokkal ódonabb volt, mint ahonnan átjöttek. Három tűzhely volt, kettő felett vastag vasüst állt – egyben forralt bor ontotta fűszeres illatát, a másikban ragu rotyogott –; a harmadik kandalló közlekedésre szolgált. Az egyik falat itt is palackokkal teli polcrendszer borította, de helyet kapott rajta más is: bájitalok, azok hozzávalói, és számtalan más dolog, amit nem tudott beazonosítani. Helyet kapott még a teremben többféle mágikus lény számára kialakított terület, beszélgetősarkok.

        – Íme az ajánlatom, kislány – állt elé Sylar. – Felszolgálsz, takarítasz, cserébe kapsz egy szobát, ahol meghúzhatod magad, ételt és heti tíz galleont. Az esetleges borravaló is a tiéd.

        Pansy újra és újra végigjártatta a tekintetét a félhomályos helyiségen, szívta magába a mágiát, feltöltekezett vele. Olyan rég nem varázsolt, hogy belesajdult a benseje. Érezte, hogy kitörni készül, és boldogan engedte volna szabadon, de a félelem, hogy emiatt az Azkabanba kerülhet, segített visszatartani.

        Ha elfogadja az ajánlatot, nem kell többé a lakásnak csúfolt lyukban fagyoskodnia, lesz mit ennie és egy kis pénze is, hogy összeszedje magát. Ha nem fogadja el, mehet vissza az apjához, ahol a háziúr naponta a nyakára jár a bérleti díjért, közben a ruhái lassan lefoszlanak róla.

        Nem volt kétsége afelől, hogyan dönt. Bármilyen alantas munka is a felszolgálás és takarítás a nagy múltú Parkinson család – az egyik őse, Perseus Parkinson mágiaügyi miniszter volt az 1700-as évek első felében – egyetlen sarjának, bármennyire nem illett egy büszke aranyvérűhöz, csak jobb volt, mint a totális nélkülözés.

        Ő élni akart, lehetőleg jól élni, de kezdetnek, úgy érezte, ez éppen megteszi.

        – Rendben van – bólintott. – Szólítson... – Egy pillanatig habozott, a valódi nevét mondja-e meg; túl sokszor köpték már le a cipőjét annak hallatán. – Szólítson Pansynek.

        Sylar felvillantott egy szájzugmosolyt.

        – Megmutatom a szobádat.

        Egy szűk csigalépcsőn az emeletre vezette.

        – Az az ajtó az én szobámra nyílik. Eszedbe se jusson bemenni oda, ott nem kell takarítanod. Itt a teakonyha, az a fürdőszoba, ez pedig itt a te szobád. Sajnálatos módon az épület túl öreg ahhoz, hogy mágiával alakítani lehessen, így a hálószobák kivételével minden helyiségen osztoznunk kell. Szedd rendbe magad, holnap este hatkor kezdesz – tájékoztatta Sylar, majd sarkon fordult, és visszament a bárba.

.oOo.

„Hófehér szűzhó

üli a félig-vert híd

nyers gerendáit.”

/Macuo Basó; Szántai Zsolt fordítása/

        Két hét telt el, és Pansy kezdte úgy érezni, hogy jó, vagy legalábbis nem rossz irányt vett az élete. Messze volt még attól a színvonaltól, amit megszokott, de legalább egy picivel közelebb került hozzá.

        Persze, nem volt mindig ilyen „elégedett”. Az első napok alaposan megviselték, leginkább a méltóságát. Házimanónak való munkát kellett végeznie, és nem csak a varázstudóknak fenntartott részben; poharakkal teli tálcákkal rohangált egész nap, törölgette az asztalokról a kilöttyent italokat, nyálas, ragacsos poharakat, undorító hamutartókat mosogatott, latyakot takarított a padlóról, sőt, még havat is lapátolt a bár körül. A munka legalja azonban az illemhelyek rendben tartása volt. A legelső alkalommal komolyan fontolóra vette, hogy inkább él az utcán, de nem fog wc-t pucolni. Nincs az az étel, az a puha párna, amiért megérné. De a pénz beszél, arany dallamot duruzsolt a fülébe. Csak a galleonok miatt maradt.

        Sylart alig látta, Sarah-t pedig rühellte, és ez az első perctől kezdve kölcsönös volt. Mióta Pansy ott dolgozott, Sarah elérte Sylarnél, hogy csak felszolgálnia kelljen, takarítania ne, és Pansyt ugráltatta minden eldobott csikk, kilöttyent ital vagy levert pohár miatt. Még azt is megengedte magának – ügyelve arra, hogy Sylar egy szavát se hallja –, hogy közölje Pansyvel, menjen inkább a rudat fényesíteni, abban bizonyára tehetségesebb.

        Tény és való, hogy Pansy nem volt gyakorlottnak, sem alaposnak mondható, ami a takarítást illeti, hiszen a Parkinson kúriában és a Roxfortban is házimanók végezték az efféle munkákat, ő legfeljebb a ruháit és egyéb személyes dolgait rendezgette. Még ágyneműt sem kellett soha cserélnie, vagy leszedni az asztalt étkezés után, most meg... mások mocskát takarította, és még egy köszönömöt vagy legalább egy csipetnyi tiszteletet sem kapott érte cserébe. De kibírta. A lassan gyülekező galleonok kedvéért. A pénz volt az oka annak is, hogy csak szóban vágott vissza Sarah-nak, pedig nagyon viszketett a mágiája egy kis átokért. Újra és újra, egyre sűrűbben kellett emlékeztetnie magát: ha varázsol, azzal az Azkabanba kerülést kockáztatja. Pedig mennyivel kellemesebb lett volna egy egyszerű bűbájjal fényesre és illatosra varázsolni a mellékhelyiségeket ahelyett, hogy térden állva sikálja a sokat látott porcelánokat...!

        A két hét alatt megedződött annyira, hogy már nem érezte úgy zárásra, hogy képtelen talpon maradni, és nem fogta el a hányinger, ha visszaköszönt vacsorákat kellett feltakarítania. Sarah szurkálódásait sem vette már magára – annyira –, ellenben Sylar egyre inkább foglalkoztatta.

        Akárhányszor látta a férfit, az általában egy-egy rekesz italt vagy hordó sört cipelt fel a raktárból a vállán, és mindig ott lógott a szája sarkában a cigi, sokszor meggyújtatlanul. Atlétát viselt, csakis feketét, Pansy sosem látott rajta sem inget, sem pulóvert, se mást.

        Egyre többször kapta magát azon, hogy keresi a Sylarrel való találkozást. Újra és újra látni akarta a kék szem és a fekete haj kontrasztját, az érzelemmentes arcot, a cigi felparázsló fényét, be akarta szívni a fanyar füstöt. Megbámulni a tintakígyót és -denevért a karján.

        Azt azonban nem tudta, mi készteti erre; puszta kíváncsiság, netán a hála, amiért felkarolta, netán valami más? Hiába tűnődött ezen pohármosogatás közben vagy épp lefekvés után, nem találta meg a választ.

        Elégedett, fáradt sóhajjal terítette a mosogató peremére a kifacsart rongyot, és egy nagyot ásított. Hajnali három óra volt, és végre végzett. A legkényelmesebb vendég is távozott, a székek a letisztított asztalokon pihentek, a padló makulátlanul fénylett, a polcok és a rajtuk sorakozó üvegek, poharak ragyogtak a tisztaságtól.

        – Végeztem – jelentett ki, miután nyújtózkodott egy jót. Egyre többször fájdult meg a háta, amin a puha ágy sem segített.

        – Gyere ide – utasította Sylar, aki az aznapi bevételt számolgatta. Takarítás közben Pansy meg-megállt, és tekintete elidőzött a férfi arcán és ujjain, ahogy feljegyezte egy füzetbe, melyik italból mennyi fogyott. Azok az ujjak, amik korábban a ceruzát tartották, most bankjegyeket és érméket rendezgettek.

        Nem tudta, mire számítson, de engedelmeskedett. Tekintete a pénzre siklott, és felsóhajtott; ha annyi galleonja lenne, ahány pennyt a kocsmatöltelékek italra fordítanak, semmire sem lenne gondja.

        – Tetszik a látvány? – tudakolta Sylar.

        Rajtakapottan pillantott a férfi arcára. Meglepte az átható tekintet, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta az a kényelmetlen érzés, amit kiváltott belőle. Megvonta a vállát.

        – Nem tagadom, jó ennyi pénzt látni egy kupacban – ismerte be.

        – Még jobb lenne a zsebedben tudni, nem igaz?

        Pansy elhúzta a száját. Nem szerette, de felismerte a keresztkérdéseket.

        – Jobb lenne – hagyta rá Sylarre –, de ha ezzel arra céloz, hogy képes lennék meglopni, hát téved – emelte magasra az orrát.

        És így is volt. Szerette a pénzt, a fényűzést, a tudatot, hogy bármit megvehet, amire csak szemet vet, és nem utasított vissza ajándékot, de sosem alacsonyodott volna le odáig, hogy lopjon. Hiszen neki mindez jár, ennélfogva nem engedheti meg magának, hogy egy mocskos tolvaj szintjére süllyedjen. Ha mégis megtenné, azzal az utolsó csepp méltósága is odaveszne.

        A válaszával kiérdemelt egy halvány mosolykezdeményt, és a férfi átcsúsztatott a pulton egy tízfontos bankót.

        – Tedd el, megérdemled.

        Pansy nem habozott. Szégyenérzet és zavar nélkül nyúlt a pénzért, és összehajtogatva a nadrágja zsebébe csúsztatta. Elvégre, megdolgozott érte. Átváltva úgy két galleont ért, de jól tudta, hogy a kis pénzt is meg kell becsülnie.

        Ha mást nem is, ezt a leckét alaposan megtanulta.

        – Értékelem, hogy a muglik előtt nem varázsolsz, kislány.

        – Pansy – vetette közbe. Utálta ezt a lenéző, megvető kislányozást. Ő nő.

        – De a varázslók közt sem használsz mágiát – folytatta zavartalanul Sylar.

        A férfi választ vár, ez egyértelmű volt. Ő viszont nem akarta kikürtölni a titkát, a legnagyobb félelmét, a fenyegetést, amit a mágiahasználat jelentett.

        – Jó okom van rá – adott egy semleges választ a ki nem mondott kérdésre, és örült, hogy Sylar nem feszegette tovább a témát. Végignézte, ahogy a férfi egy fémkazettába teszi a pénzt, azután úgy döntött, sétál egy kicsit a hóesésben.

        Nem ment messzire, csak addig a pontig, ahonnan először pillantotta meg a Bárt. Szinte tökéletes volt a csend; a város már aludt, tízcentis, fehér lepel vigyázta az ott élők almát. Abban a percben jól érezte magát, olyan jól, ahogy már évek óta nem; a fenyegetés árnya helyett a remény fénye vetült rá, hiszen onnan, ahol pár hete volt, már csak felfelé vezetett út. Hirtelen jött életöröme feledtette vele a fáradtságot, és táncra perdült. Széttárt karokkal forgolódva, arcát a hófelhők felé fordítva tért vissza a Bár elé.

        Sylar a lépcsőn állva, az ajtónak vetett háttal figyelte őt, ujjai közt cigarettával, vaskos füst- és páragomolyagokat lehelve a puha éjszakába.

        Pansy kipirult arccal állt meg előtte. Két hosszú percig nézte a férfit, aki állta a tekintetét, vonásai nem árultak el semmit arról, mire gondol. Pansy nem érzett felőle elutasítást, és ez felbátorította; kivette a kezéből a cigit, az ajkai közé vette, és beleszívott. Látta Sylar szemében a felizzó parázs fényét, és mögötte talán mást is.

        A dohány és a füst íze, illata sokkal kellemesebb volt, mint várta. Diót érzett benne, egy csipetnyi vaníliát, valamint bergamottot. Ízlett neki, még a szemét is lehunyta az élvezettől.

        – Nem való az neked, kislány – vette vissza a cigarettát Sylar.

        – Pansy – nézett fel egyenesen a szemébe, és az arcába fújta a füstöt. – Nem ez az első alkalom.

        – Valóban? – vonta fel a szemöldökét Sylar.

        Pansy viszont összevonta a magáét. Annyira ismerősnek érezte ezt az apró mozdulatot, de az egyetlen személyről, akihez társítani tudta, évek óta az a hír terjedt, hogy meghalt. Gondolatban vállat vont; bizonyára nem csak Perselus Piton képes a szemöldökét mozgatni. Például ő maga is meg tudja tenni; kihívóan felvonta az egyiket, szinte provokálva a férfit. Te jó Merlin, hányszor használta ezt a Roxfortban...! Leginkább akkor, amikor emlékeztetni akarta Dracót arra, hogy összetartoznak. Az utolsó években a kelleténél többször feledkezett meg erről az ifjabb Malfoy, ezért, hogy ne riassza el magától még jobban, nem nyaggatta, inkább magára vonta valaki más figyelmét, mondjuk, egy naiv hugrabugos fiúét. Draco persze nem tűrhette ezt, és tüstént jelét adta, hogy Pansy csak az övé, senki másé.

        Az emlékek egy pillanat töredéke alatt suhantak át az elméjén, ahogy jöttek, úgy mentek is vissza a többi közé. Sylar tekintete benyelte, úgy érezte, mintha belecsobbant volna egy jéghideg vizű, hótáplálta hegyi tóba. Különös módon ez nem kijózanítóan hatott rá; épp ellenkezőleg, vágyhullámot keltett benne. Forróság öntötte el, szája elnyílt, és ahogy feljebb lépett a lépcsőn, összekeveredett a tüdejükből előgomolygó pára.

        Annyira meg akarta csókolni ezt a szűkszavú, ridegnek tűnő férfit, hogy az szinte fájt. Akart valakit, aki nem megvetéssel tekint rá, mint a saját világában szinte mindenki, hanem csodálattal. Még ha csak egy-két óráig is...

        Sylar szeme megvillant, és Pansy egy pillanatig úgy érezte, ugyanazt akarják. A férfi mégsem tett semmit, csak a cigaretta utolsó millimétere izzott fel, hogy aztán az egyre mélyebb hóban lelje halálát.

        Pansy óráknak érezte azt az időt, ami eltelt addig, mire Sylar végre megmozdult. De csalódnia kellett; a várt csók helyett csak megragadta a karját, beterelte a bárba. Lemondóan, dühösen rántotta le a cipzárt a kabátján, és épp faképnél akarta hagyni a férfit, amikor az maga felé penderítette, tarkón fogta, és lehajolva keményen megcsókolta.

        Egyikük sem finomkodott. Marták egymás száját és nyelvét, fogaik fájón koccantak, talán még szikrát is vetettek. Mi mással magyarázhatta volna Pansy a tüzet, ami végiglobogott benne? Annyira akarta ezt a férfit, hogy abban a pillanatban kész lett volna egészen odaadni magát neki, pedig az ő köreiben az ártatlanság komoly értéknek számított.

        Sylar vetett véget a csóknak azzal, hogy egyszerűen felegyenesedett. Pansynek csak ekkor tűnt fel igazán, milyen magas; még a válláig sem ért.

        – Ez ám a hév, kislány – állapította meg Sylar. Az arca újra olvashatatlan volt. – Még sosem raktak meg rendesen, mi? – villantott fel egy apró, gúnyos vigyort.

        Mivel tökélyre fejlesztette eme képességét, Pansy nem mutatta, hogy mélyen megbántották a szavak. Képen törölhette volna Sylart a bunkó megjegyzés miatt; hát hogy jön ő ahhoz, hogy kigúnyolja, egyáltalán szóba hozza az ő – nem létező – szexuális életét? Visszavághatott volna valami hasonló sértéssel, de ahhoz ismernie kellett volna a férfi gyenge pontját, csakhogy semmit nem tudott róla. A legjobb hát, ha se meg nem erősíti, se meg nem cáfolja a megállapítást. Felvillantott egy sejtelmes mosolyt, majd egy „jó éjt, főnök”-kel elköszönt, és királynői testtartással a szobájába vonult.

        Ő többé egy férfinak, sőt senkinek nem szerzi meg azt az örömet, hogy lássa a sértettségét. Nem lesz céltábla azért, hogy aztán gyönyörködhessenek a szívébe, a lelkébe, az önbecsülésébe ütött sebekben. Szobája négy fala közt azonban egészen más volt a helyzet. Olyan dühösen akasztotta a kabátját a falra szerelt kampóra, hogy az kiszakadt a helyéről, és közben nagyon-nagyon csúnyákat gondolt Sylarről. Már nem is értette, mit látott benne, hogy miért akarta annyira. Hiszen csak egy tapló. Még mindig dohogva vette magához a hálóruháját és vonult a fürdőbe, és gondosan bezárta az ajtót, mint mindig, nehogy a férfi rányisson.

        Csak az ágyban, a takaróba burkolózva enyhült meg valamelyest. Hiszen olyan régóta lepte dér a szívét, és most, ha csak pár percre is, de kiolvadt egy kicsit. És ezt Sylarnek köszönhette, bármit mondott is utána.

        Ábrándos mosollyal aludt el. Álmában egy folyó partján állt, Sylar a másikon, előttük csónakok sora ringott a vízen. Mintha csak azért lettek volna ott, hogy ők könnyedén eljuthassanak egymáshoz.

.oOo.

„Míg te tüzet raksz,

én gömbölygetek neked

egy nagy hólabdát!

/Macuo Basó; Fodor Ákos fordítása/

        Napokig kerültek mindenféle kontaktust. Sylar csak ritkán jelent meg, és olyankor Pansynek sürgősen más dolga akadt. Erre csak részben volt magyarázat a férfi sértő megjegyzése, sokkal inkább tette azért, hogy bebizonyítsa, ő bizony józan, erős nő, olyan, aki tudja, hogy egy csók nem jelent semmit, és nem akaszkodik rá senkire – még akkor sem, ha történetesen már igencsak szükségét érzi annak, hogy végre szeressék, hogy hozzábújhasson valakihez.

        Draco figyelmét kikövetelte. Egykor szó szerint, később némi rafinériával. És mire jutott vele? Ő jóval a megszokott életszínvonal alatt tengődik, míg Draco vígan él a családi vagyonból, és eljegyezte azt a Greengrass hercegnőcskét.

        Ha kénytelen volt beszélni Sylarrel, nem emlegette fel a csókot, célzást sem tett rá, a mozdulataira, a mimikájára is ügyelt, pedig szívesen megismételte volna.

        Kár lett volna tagadnia: egyre inkább belehabarodott, noha nem tudta megmondani, mi az, ami Sylarhez húzza. Vonzónak találta, bár nem állíthatta róla határozottan, hogy jóképű. Tetszett neki, hogy nem beszélt feleslegesen, hogy nem akart mindenáron a bugyijába férkőzni, mint az a néhány férfi, akik korábban  alkalmazták. Tetszett neki Sylar rendíthetetlennek tűnő, tibeti lámákat megszégyenítő nyugalma, és az is, hogy mindig egyenesen, kertelés nélkül a lényegre tért. És a titokzatosság, ami körüllengte.

        Hetek óta dolgozott neki, mégsem tudott róla semmi mást azon kívül, hogy a Sylar nevet viseli, hogy övé a Bár, hogy különleges cigarettát szív, és hogy milyen ízű a csókja. Gyakorlatilag nem ismerte. Viszont kedvenc elfoglaltsága lett, hogy különböző múltakat kreált a férfinak. Hol szökött halálfaló volt, hol egy olyan ember, aki elveszítette az egész családját, és a Bárba fektette minden pénzét, idejét és gondolatát, hogy megbirkózzon a gyásszal, míg máskor csak egy különc alak volt, aki itt lelte meg élete értelmét.

        Figyelte őt. Messziről, észrevétlenül nézte, amikor az italokat pakolta, amikor kivezette a bárból azokat, akik átléptek egy bizonyos határt, vagy amikor kiállt a lépcsőre, hogy elszívjon egy szálat a különleges cigarettából.

        Figyelte, és egyre inkább úgy gondolta, hogy Sylar is éppen olyan magányos, mint ő, még akkor is, ha nem tudta, hol és kivel tölti azt az időt, amikor nincs a bárban.

        Olyanok ők, mint két hópehely. Különböznek ugyan, de nagyon hasonlóak. Magányos, fagyott cseppek.

        Összeolvadnak-e egyszer?

        Nem bánta volna.

        Egy péntek délelőtt úgy döntött, hogy a szabadidejét nem a négy fal között tölti. Fogta a bőkezű mugli vendégektől kapott borravalóból összegyűlt fontjait, és vásárolni ment. Egy közeli second hand üzletben vett egy melegebb kabátot és néhány ruhadarabot, egy másikban fehérneműt, egy harmadikban női pipereholmit, és végül egy nagy adag friss, illatos, forró fish'n'chipsszel a parkba indult. Ki akarta élvezni a kellemes időjárást.

        Mindent vastagon borított a szűzhó, még a vaskos felhőrétegen alig átderengő fényben is vakított. Minden olyan tisztának, ártatlannak hatott, eltűnt minden mocsok, még ember is alig volt az utcákon. Szerette a parkot. A kúriájuk hatalmas birtokára emlékeztette, ahol a szünidők java részét töltötte, legtöbbször egyedül. Testvére nem volt, barátai sem igazán, a szüleit pedig teljesen lefoglalta, hogy fenntartsák a jómódúság látszatát.

        Csak most döbbent rá, hogy voltaképpen mindig magányos volt. Az ő világában, ott, ahol az aranyvérűség eszméje mindent átitatott, fontosabb volt a haszonnal kecsegtető érdekismeretség, mint a barátság, fontosabbak az elvek a szeretetnél.

        A felismerés elrontotta a kedvét. Már nem tűnt varázslatosnak a hóval borított park, sokkal inkább egy álarcnak, amit ha levetnek, láthatóvá válik minden hazugság.

        Az utolsó krumplidarabot bekapva inkább visszaindult a Bárba.

        A lába alaposan átfagyott, mire megérkezett, ezért úgy döntött, nyitás előtt még vesz egy hosszú fürdőt. Az új ruhái közül kiválasztott néhány darabot, és a fürdőbe indult velük.

        Egy órán át hevert a kádban – amit, egyébként, szintén ő tartott rendben –, hagyta, hogy a fürdőolaj illata és a forró víz elbódítsa, átjárja minden porcikáját; talán el is aludt, míg azon tűnődött, milyen lehet együtt élni egy férfival, aki szereti és tiszteli. Vagy legalább teljesíti minden óhaját, kielégíti az igényeit minden téren. Nem igazán lepte meg, hogy az ábrándbéli férfi Sylar alakját vette fel, hiszen ő volt az egyetlen, akire számíthatott – bár igyekezett szem előtt tartani, hogy ez bármikor megváltozhat. Munkát, szállást, ételt adott neki, és a csókja...! A Dracótól kapottak meg sem közelítették.

        Miután kiszállt a kádból és szárazra törölte a bőrét, belebújt az újonnan vásárolt fehérneműbe. Tökéletesen álltak rajta, elégedetten nézegette magát a tükörben... míg a nagy lendülettel kinyíló ajtó meg nem zavarta.

        Annyira meglepődött, hogy eszébe sem jutott maga elé kapni valamit, és így Sylarnek volt alkalma alaposan szemügyre venni. Aztán már nem is akart; tetszett neki, amit a férfi szemében látott. Magabiztosan elmosolyodott, kihúzta magát, és várta, mint mond vagy tesz Sylar. Nem bánt volna még egy észveszejtő csókot.

        – Táncolj ma este a vendégeknek, és a heti béred tripláját kapod érte – hangzott az ajánlat.

        Nem, erre nem számított. Mintha arcul csapták volna. Megint.

        – Még mindig szajhának néz?

        – Nem adtál rá okot, hogy ne tegyem, kislány – vont vállat Sylar, és levette a trikóját. Mezítláb, farmerben állt Pansy előtt, aki szintén élt a lehetőséggel, és jól megnézte őt magának. – Elvetted a cigimet és beleszívtál, ami bizonyos körökben felhívás orális szexre, utána úgy izzottál a csóktól, hogy már kezdtem aggódni, a biztosításom fedezné-e az öngyulladásból adódó tűzkárt. És most sem kelted szemérmes ifjú hölgy benyomását – mutatott rá tárgyilagosan, már a nadrágjával matatva.

        Pansy arcába vér szökött.

        – Túl sokat enged meg magának – figyelmeztette Sylart. Mire befejezte a mondatot, sikerült uralnia az indulatát, és még egy angyali mosolyt is produkált, majd magasra emelt orral kivonult a kis fürdőből.

        Még késő este is dohogott, és közel állt ahhoz, hogy különféle átkokkal sújtsa a férfit. Olyanokkal, amikkel nem árt neki – mégiscsak a főnöke, akitől a pénzt kapja –, de kínos helyzetekbe hozhatná.

        – A heti béred triplája – emlékeztette Sylar, ahányszor csak hallótávolságon belül kerültek egymáshoz.

        Nem állt kötélnek, pedig elég csábító volt az a harminc galleon egyetlen estéért. Kapott már ennél megalázóbb ajánlatokat is... De többet ért annál, mint hogy részeg alakoknak riszálja a hátsóját. Sokkal többet.

        – Na, nem gondoltad meg magad? – tenyerelt elé a pultra Sylar, miután felcipelt a raktárból egy rekesz gint.

        Pansy bűbájos mosollyal nézett fel rá.

        – Ötezer galleon – közölte. – Annyiért már hajlandó lennék fontolóra venni.

        – Azt hiszem, többször kell ellenőriznem, nem jársz-e rá sutyiban a whiskyre. Hülyeségeket beszélsz. Ennyi pénzért még a Királynő is hajlandó lenne ledobni a textilt. Miből gondolod, hogy te érsz ennyit?

        Pansy sejtelmes, „nekem mindegy” mosollyal vállat vont. Nem volt veszítenivalója. Ha könnyűvérűnek akarják nézni, hát fizessék meg, hogy az legyen. Ötezer galleon szép kis summa, abból már futná saját otthonra, új egzisztenciára. Kezdhetne új, immár független életet. Bár előtte jó lenne végre kitalálni, mihez kezdjen magával, mi az, amiben van annyira jó, hogy arra alapozni tudjon. Elvégre, a fél életét azzal a tudattal élte le, hogy Malfoy-feleség lesz, akinek nincs más dolga, mint jól mutatni befolyásos férje oldalán. Nem volt szüksége másra, mint a csinos pofikájára.

        Nekiállt, hogy letörölje a pultot – holott alig pár perccel azelőtt végzett vele, hogy Sylar újra felbukkant –, és úgy tett, mit aki egészen belemélyed a munkába.

        – Használhatnál mágiát is – emlékeztette a férfi.

        – Itt? – kapta fel a fejét. A Bár mugli részén voltak.

        – Akár – hagyta rá Sylar. – Persze, úgy, hogy senkinek se tűnjön fel.

        Nem válaszolt. Egészen jól boldogult már a kétkezi munkával, már a gyomra is megedződött. Árulja el, hogy egyetlen varázslat egy mugli előtt, és akár az Azkabanba is kerülhet? Az fegyver lenne a másik kezében, bármikor ellene fordíthatná. Na meg, pálcája sem volt, évekkel azelőtt kettétörték, újra pedig nem volt pénze.

        – Nem vagyok benne túl jó – felelte kicsivel később. Ez igaz is volt, meg nem is.

        Sylar elkapta a csuklóját, és közelebb rántotta magához, szinte összeért az orruk. A tekintetük egymásba mélyedt, de Pansy ezt most kényelmetlennek érezte.

        – Hazudsz – állapította meg Sylar, majd elengedte, és a cigijét elnyomva a raktárba indult.

        Pansynek azon az éjjelen megkérték a kezét; a férfi, aki előállt a házassági ajánlattal, legalább olyan magas volt, mint Sylar, csak épp kétszer olyan széles és jóval bárdolatlanabb. Pansy akkorra már megtanulta, hogyan kezelje az ilyen alakokat, és elviccelte a helyzetet. Csakhogy a pasas – Jim, John, vagy valami hasonló – minél többet ivott, annál komolyabban gondolta, és a legurított whiskyk ütemében fogyott a türelme is. Olyannyira, hogy előre akarta hozni a nászéjszakát, lehetőleg azonnalra, Pansy pedig csak azt vette észre, hogy kettesben van a melákkal a ritkán látogatott női mosdóban, és az egyetlen kijáratot elállja Jim – John, vagy valami hasonló –.

        Jókora – két méter magas, és legalább százötven kiló – gondban volt. Mágia nélkül esélye sem volt a pasassal szemben; vagy hagyja magát – minden porcikája tiltakozott a gondolat ellen –, vagy nem, de akkor mehet az Azkabanba. Nem létezett jó megoldás. Csak a fürgeségében bízhatott. Úgy vélte, ha elég gyors és ügyes lesz, elcsalhatja a férfit az ajtótól, aztán elsurranva mellette kimenekülhet a mosdóból.

        Elszámította magát. Elbotlott a férfi lábában, és elesett. A fejét zuhantában beverte az egyik mosdókagylóba, és a jobb könyökére érkezett, ami csúnyát roppant, és a fájdalomtól szinte lebénult. A fejét ért ütéstől elkábult, és mint a szél a faleveleket, úgy söpörte ki az elméjéből a valóság elemeit. Csak a karjában lüktető fájdalom maradt. Aztán apránként feltisztult a tudata, és megpróbálta ágyékon – vagy bárhol, ahol éri – rúgni a fölé térdelő férfit, ezért viszont akkora pofont kapott, hogy teljesen elszakadt a valóságtól. A kép, a hangok a semmibe vesztek.

        Arra eszmélt, hogy lebeg.

        – Ne mocorogj, ha nem akarod, hogy ledobjalak – figyelmeztette Sylar.

        – Tegyél le – motyogta, és inkább a büszkeség beszélt belőle.

        Felszisszent és megtántorodott, amint függőlegesbe került. Szédült, duplán látott, a feje és a karja lüktetett. Kellett egy kis idő, amíg összerakta az emlék-mozaikot, addig Sylarbe kapaszkodott, hogy ne rogyjon össze. Amikor összeállt a kép, ki akarta fejezni abbeli reményét, hogy Sylar kicsinálta Joe-t – vagy Jimet –, de amint kinyitotta a száját, szavak helyett a vacsorája távozott. Rettentően kínosan érezte magát, de belátta, hogy túl rosszul van ahhoz, hogy akár csak mentegetőzzön. Inkább hagyta, hogy Sylar újra a karjába vegye és a szobájába vigye. Ott kapott jeges borogatást a fejére, még néhány gyógyitalt is; felismerte közülük a gyomornyugtató főzet jellegzetes aromáját – talán mégsem hiába ülte végig a bájitaltan órákat –, a csontforrasztó semmi mással össze nem téveszthető állagát.

        Hol ébren volt, hol elájult, de reggelre nagyjából rendbe jött. Már nem hallott harangzúgást, a kicsi, gonosz koboldok sem kopácsoltak már arany után kutatva a fejében, és az ágy melletti széken is csak egy alvó Perselus Pitont látott.

        Megkönnyebbülve hunyta le a szemét, és megállapította, hogy a csontforrasztó is megtette a hatását. Kicsit fájt még ugyan a karja, de már gond nélkül tudta mozgatni.

        Olyan hirtelen ült fel, hogy beleszédült.

        Perselus Piton?!

        Összezavarodva meredt a férfira. Hogy került oda? Mindenki úgy tudta, évek óta nyoma veszett, sőt, halott. Ennek nem volt semmi értelme. Biztosan csak hallucinál vagy álmodik, agyrázkódásnál ez gyakori...

        Közelebb kúszott hozzá. Meg akarta fogni, hogy tudja, valódi-e, vagy valamilyen rejtélyes oknál fogva éppen őt képzeli oda. Ujjbegye éppen csak érintette a férfi karját, ami jóval szikárabb volt Sylarénél, amikor az kicsit megrezzent, és kinyílt a szeme.

        Pansy mozdulatlanná dermedt. Piton arcából Sylar nézett rá. Az ő kék szemébe bámult legalább egy percen át, mielőtt visszazuttyant a párnára.

        – Úgy látom, jobban vagy.

        Igen, ez Piton professzor hangja. Hat éven át fenyítette, dorgálta, dicsérte és kérte számon őket, szinte a sejtjeibe ivódott, kitörölhetetlenül.

        – Nagyon bevertem a fejem, ugye? – suttogta. – Biztosan azért hallucinálom ide az egykori házvezetőmet. – Abba inkább nem gondolt bele, mit jelent az, ha valóban csak hallucinálja Pitont, és ennek ellenére mégis elbeszélget vele. Az csak még jobban összezavarta volna.

        – Ne aggódj, kislány, nem képzelődsz – felelte a férfi.

        A válasz nem nyugtatta meg; hihetetlenül zavaró volt Sylar szavajárását Piton hangján hallani. Ráadásul ez azt jelentette, hogy...

        Felnyögött, és a feje búbjáig rántotta a takarót. Merlin mágiájára, Pitonnal csókolózott! Kétségbeesetten szerette volna, ha szét tudja választani a két férfit egymástól, de már késő volt. Nem tudott Sylarre nem Pitonként gondolni, és ez fordítva is igaz volt. Annyira... annyira képtelen helyzet volt...!

        – De hát... Hogyan? – motyogta a takaró alól.

        – Elég amatőr hiba volt részemről, hogy nem gondoskodtam a saját főzetem bevételéről.

        Pansy nem volt teljesen ostoba, hallott már a százfűlé főzetről. De az a szempár...

        – A szeme...? – merészkedett elő.

        – Ha évekig élsz valaki más bőrében – sóhajtotta Piton –, az bizony következményekkel jár. Egy látványos, de ártalmatlan mellékhatás.

        Hallgatásba merültek. Pansy feje zúgott a feltoluló kérdésektől, de épp elégé össze volt zavarodva, nem vágyott még nagyobb káoszra.

        Valamivel később Piton felállt, távozni készült.

        – Piton professzor! – kapott a keze után Pansy, bár mag sem tudta, miért. Talán csak nem akart egyedül maradni.

        – Felejtsd el Piton professzort, kislány. Ő évekkel ezelőtt meghalt, és ez így van jól. Így kell maradnia. Az én nevem Sylar.

        Pansy nagyot nyelt. Nézte a vakító szempárt az elnyűttnek ható arcban, majd bólintott, és elengedte Pit... Sy... a férfi ujjait.

        – Pihenj. Kapsz két szabadnapot, úgysem venném addig sok hasznodat.

        Az a gúnyos kis mosolykezdemény. Hogy nem vette észre már korábban?

        – És ha bárkinek is megemlíted a Perselus Piton nevet, azt fogom állítani, hogy titokban rájársz a whiskyre. Átkozottul meggyőző tudok lenni.

        Pansy nézte, ahogy a férfi kilép a szobájából. Magára maradt a kusza gondolatokkal.

        Piton Sylar bőrébe bújt, ez tiszta sor. Bártulajdonos lett, kiszolgál muglit és varázslót egyaránt. De hogy érte el, hogy ne találjon rá a Mágiaügyi Minisztérium?

        És hogy lesz képes ő mindezt feldolgozni?

        Egy teljes napot átaludt az agyrázkódásnak köszönhetően, és közben furábbnál furább álmok szórakoztatták. Amikor felébredt, érezte, hogy valamire emlékeznie kéne, valami fontosra, de homályos ködbe borult elméje azon része.

        Azzal nyugtatgatta magát, hogy mégsem lehet olyan fontos, ha nem jut eszébe, így aztán a fürdőbe vonult, rendbe szedte magát, és lesétált a bárba. Vendégek nélkül teljesen idegennek tűnt.

        Hamarosan rájött, mi zavarja – rend és tisztaság fogadta mindenhol, holott egy teljes napig az ágyában feküdt. Vagyis, ha Sylar egymaga is képes rendben tartani a csehóját, akkor rá nincs is szükség. Sylar csak szánalomból alkalmazta. Ez annak ellenére sértette az önérzetét, hogy ezzel tulajdonképpen az életét mentette meg. De Pansy nem megtűrt személy akart lenni, hanem valaki, akire szükség van. Nélkülözhetetlen akart lenni, olyan, aki nélkül megáll az élet, ennélfogva pedig kedvére alakíthatja a helyzeteket.

        Felbőszült. Olyannyira, hogy a szobájába sietett, összepakolta kevéske holmiját, aztán elhagyta az épületet. Volt már annyi pénze, hogy legalább egy kis időre kivegyen valahol egy szobát, munkát is kereshet. A galleonjait pedig fialtathatja a Gringottsban, még ha ehhez vissza is kell térnie a varázsvilágba.

        Késő délutánig rótta az utcákat, fázott, elfáradt, és még mindig nem talált se új szállást, se munkát. Elkeseredve rogyott le egy jeges padra, és gondolatban átkozta a sorsot – a szüleit, Pottert, a Nagyurat és még oh, be sok mindenkit... –, amiért nélkülöznie, fagyoskodnia kell. Nyelte a könnyeit, és még az is megfordult a fejében, hogy szégyenszemre visszakullog a Bárba.

        – Nem szép dolog felrúgni egy egyezséget, kislány.

        Ijedten rezzent össze. Nem hallotta, hogy bárki közeledett volna, túlságosan elmerült az önsajnálatban. Közben Sylar megkerülte a padot és leült mellé. Bőrkabátja – amit Pansy akkor látott először – zsebéből előhúzott egy szál cigit, és komótosan meggyújtotta.

        Pansy nézte, és a férfi ujjai láttán beugrott neki, mi az, amire reggel annyira emlékezni akart. Felnézett, de Pitoné helyett Sylar arca és tekintete fogadta.

        – Mondja ezt az az ember, aki mindenki előtt eljátssza, hogy ő valaki más. Én Sylarrel kötöttem egyezséget, nem Perselus Pitonnal.

        – Perselus Piton? – emelte meg a szemöldökét Sylar. – Hülye egy név – húzta el a száját, miközben a szeme sem rebbent, ezzel elbizonytalanítva Pansyt. De ő nem adta fel.

        – Tegnap beismerted, hogy te vagy Perselus Piton, aki százfűlé főzet segítségével Sylar alakjába bújva él. Annyira ostobának nézel, hogy azt hiszed, a bolondját járathatod velem?

        – Ostobának? Dehogy – legyintett Sylar. – De alaposan kupán vágtad magad. Talán még unikornist is hallucinálhattál a szobádba.

        Nos... ez igaz volt. Lehet, hogy csak álmodta ez a pitonos dolgot...? Hiszen Sylar semmiben sem hasonlít rá... legfeljebb a hajszínük egyezik. De ezt el lehetett mondani még pár ezer emberről Angliában.

        Hogy ne tűnjön még bolondabbnak, témát váltott.

        – Neked nincs rám szükséged – jegyezte meg színtelen hangon.

        – Miből gondolod?

        – Varázsló vagy. Öt perc alatt el tudod intézni azt, ami nekem két órámba kerül.

        – És még táncolni sem vagy hajlandó – tette hozzá Sylar fájdalmas sóhajjal.

        – Nem vagyok könnyűvérű nőcske – sziszegte Pansy.

        – De forróvérű igen – mormolta a férfi, egyenesen Pansy szemébe nézve. – Érdekel, valóban szükségem van-e rád?

        Pansy szíve nagyot dobbanva a torkába ugrott. Sylar tekintete megbénította, ezúttal a szó kellemesebbik értelmében. Felidéződött benne az a csók, és szinte megigézve bólintott. Sylar akkor felállt, felhúzta magához, és megcsókolta, de ezúttal lágyan, gyengéd lassúsággal.

        – Talán... talán meg tudsz győzni, hogy maradjak – hebegte halkan Pansy, miután levegőhöz jutott.

        – Visszajössz velem? – suttogta a férfi.

        – De nem kell táncolnom, ugye? – ráncolta a homlokát gyanakodva Pansy.

        – Talán – vigyorodott el Sylar.

        Pansy elfintorodott. Nem tette boldoggá a válasz, de hagyta, hogy a férfi a vállát átkarolva a Bár felé terelje.

        Szótlanul lépkedtek egymás mellett. Pansy nem tudta, mire gondol, mit érez a férfi, önmagával sem egészen volt tisztában. Sylar csókja mennyei. Megmentette a bengától. Csak hála lenne, amit érez, vagy valódi vonzalom? Utóbbi sokkal valószínűbb volt. Csak hálából aligha csókolta volna meg, és még kevésbé élvezte volna. Márpedig élvezte, nagyon is.

        Megpróbálta Sylaréhez igazítani a lépteit, de képtelen volt felvenni a tempóját. Két sarokkal odébb viszont azt vette észre, hogy a férfi hozzálassult, és szinte andalognak a sötétben. Már-már giccsbe hajlóan idilli volt, de nem bánta. Jó volt, meghitt, amilyenben még sosem volt része.

        Jó hangulatban telt az este, éjszaka nagy része. Többször összemosolyogtak, ami Sarah-nak is feltűnt, és egyáltalán nem tetszett neki. Ahol csak tudott, belekötött Pansybe, és igyekezett besározni őt Sylar előtt, amivel elérte, hogy Pansy már ne is akarjon szólni hozzá. Ám ezekért kárpótolta Sylar sokat ígérő tekintete.

        Nem tudta, mennyire lesz erős és tartós, ami kialakulni látszott köztük, azt sem, valódi-e egyáltalán, vagy csak többet lát bele, mint amennyi valójában. Egyszerűen csak ki akarta élvezni, hogy végre valami jó is történik vele, hogy van egy ember, aki melengeti a lelkét. Átadta magát az érzésnek, és nem érdekelte az sem, ha csak éjfélig tart, mint a muglik körében tündér keresztanyaként elhíresült boszorkány varázslata.

        A valódi gond azonban valamivel zárás előtt kezdődött. Megjelent a bárban Joe – esetleg Jack –. Jókora monoklit viselt, és morcosnak tűnt, amiért eltérítették a násztól.

        Pansy megengedett magának egy sötét, kárörvendő mosolyt. Legalább nem úszta meg sértetlenül ő sem.

        Csakhogy Jim – Josh? – nem egyedül érkezett, és nagyon bosszúszomjasnak tűnt, ami nem volt jó jel.

        Apróságokkal kezdődött. Egy felborult pohár, egy kinn felejtett lábfej, lehulló cigiparázs. Megjegyzések, feldőlő székek. Aztán egy fejmagasságban elsuhanó üveg. Pansynek ennél a pontnál fogyott el a türelme, és már azon volt, hogy segítséget kér Sylartől, amikor az megjelent.

        A balhézók csak akkor lendültek bele igazán. Törni-zúzni kezdtek, nem kímélték a berendezést és azokat a vendégeket sem, akik nem voltak elég fürgék. Sylar próbált köztük rendet vágni, két alakot ki is hajított az utcára, de egyedül kevésnek bizonyult ellenük; négyen ugrottak rá egyszerre, és bár egy ideig egészen jól állta az ütéseket és rúgásokat, végül legyűrték, és nem úgy tűnt, hogy a támadók beérik ennyivel.

        Pansy reszketve, egyre növekvő félelemmel és dühvel nézte a jelenetet. Tenni akart valamit, de tudta, hogy semmi esélye nemhogy négy, de egyetlen férfi ellen sem. De azt is tudta, hogy ha nem avatkozik közbe, Sylar nem ússza meg a támadást egy-két véraláfutással és töréssel. Ahogy ez tudatosult benne, elhatározásra jutott. Lesz, ami lesz, de nem hagyja, hogy még jobban bántsák őt.

        Nem volt pálcája, és anélkül csak kisebb bűbájokat kockáztatott meg régebben, de ez most nem számított. A kezébe koncentrálta a mágiáját – érezte, ahogy felforrósodnak az ujjbegyei –, azután válogatás nélkül szórta az átkokat, csak arra figyelt, nehogy Sylart találja el.

        Öt percen belül csend lett, amit csak kettejük zihálása tört meg.

        Hihetetlenül megkönnyebbült, amikor látta, hogy Sylar megpróbál talpra kecmeregni, mert ez azt jelentette, hogy még él, és talán nincs túl nagy baja.

        A varázslás szinte minden erejét kiszívta, kimerülten botorkált oda és rogyott térdre mellette.

        – Miért nem használtad az erődet? – szipogta. Magához akarta ölelni Sylart, de nem merte; egyetlen ép porcikát sem látott rajta.

        – Amiért... – Elakadt, a hangja elfúlt, és friss vérpatak indult útra a száját elcsúfító sebből. Visszahanyatlott a letaposott, vérpettyes hóba. – Amiért neked sem lett volna szabad – préselte ki magából.

        – Sajnálom – sírta el magát Pansy. Biztos volt benne, hogy többé nem látja őt. Nem bírta tovább tartani magát; minden ereje elszállt, oldalra dőlt, és vacogva, csorgó könnyel nézte Sylar lassan felismerhetetlenné váló arcát.

        Mire megérkeztek az aurorok, a fagyos havas eső elvegyítette a hóval Pansy könnyét és Sylar vérét.

.oOo.

„Korsómat a fagy

keze repesztgeti az

álmatlan éjben.”

/Macuo Basó; Fodor Ákos fordítása/

        Összefolytak a napok. Nem volt nappal, sem éjszaka, csak kegyetlen sötétség, amit néha fáklyafény tört meg, jéggé dermedt nyirok... és az állandó üvöltés. Dermesztő orkán tombolta körül az Azkabant, felkorbácsolva a tengert.

        A szél süvöltése, a hullámok robaja és a többi fogoly tébolyult kiáltásai lassan az őrületbe kergették. Nem bírt aludni, előre-hátra ringatta magát a nedves, penészes takaró alatt, és számolt. Számolta a cellája alatti sziklákhoz csapódó hullámokat, a foglyok üvöltéseit, a sajátjait, hogy hány csepp könnyet sírt el azóta, hogy rázárták a cella ajtaját. Számtalanszor – ezeket is számolta, míg bírta – keveredett bele és kezdte újra, hogy ne tudjon az édes emlékekre gondolni, mert azok fájtak a legjobban.

        Egy nap – még tél volt, vagy már tavasz? – zörrent a cella zárja. Éles fény tolakodott a szemébe, fájt, szinte felnyársalta. Nyüszítve kuporodott a legtávolabbi sarokba, el, el a bántó világosságtól.

        – Látogató! – közölte egy hang, majd kezek ragadták meg a karját, és kivonszolták a szűk cellából. Folyosókon vitték végig, majd belökték egy szobába, ahol egy székre ültették, súlyos láncokat raktak mindkét csuklójára, és magára hagyták.

        Csipp, csepp, csöpp, gyűlt kis tavacskába a falról és mennyezetről csepegő nyirok. Csipp, csepp, három, négy, öt, csöpp – mormolta. A számolás jó volt, biztonságos, az nem fájt, csak összezavarta időnként. Vagy ő zavarta össze a számolást? Csipp, csepp, csipp, csepp, változott a ritmus.

        Ajtó nyílt, léptek koppantak a kopár köveken. Nem nézett fel, a számolásra koncentrált.

        – Pansy. Kicsim.

        A láncok engedtek annyit, hogy befogja a fülét. Se látni, se hallani nem akarta azt az embert.

        – Menj el – tátogta. Régóta nem beszélt. Vagy némán kuporogva számolgatta a cseppeket, a szívverését, vagy üvöltött a többi rabhoz hasonlóan. A hangszálai sem akartak működni ezen a helyen.

        Csak a lánc zörgött, amíg Pansy megszámolta a szemeket. Harmincegy-harmincegy mindkét oldalon. Harmincegy éves lesz, mire kijut innen. Ha kijut innen.

        – Sajnálom, lányom, én mindent megtettem... – hallotta, s a szavakkal egy időben kesztyűs ujjak érintették a kezét.

        Elrántotta a karját, és úgy nézett az apjára, hogy az hátrahőkölt.

        – Mindent megtettél – sziszegte. Hát mégsem némult meg. – Mindent megtettél, hogy ide juttass!

        Bántóan rekedt, mély volt a hangja, mintha valaki másé lett volna.

        – Becsaptál, elhitetted velem tizenöt, tizenhat, tizenhét éven át, hogy valaki vagyok, hogy számítok, hogy a puszta létezésem jogán tiszteletet érdemlek! – fröcsögte, meglepően tisztán gondolkodva. – És most nézz rám! – emelte meg a hangját. – Nézz rám, és élj tovább a tudattal, hogy te juttattál ide! Légy átkozott! Gyűlöllek! – üvöltötte, kikelve magából. A szeme szinte szikrázott, teste pattanásig feszült.

        Az apja – őszebb volt, görnyedtebb és kevésbé elegáns, mint ahogy emlékezett rá – sápadt dermedtséggel állt előtte, sugárzott belőle a megbántottság. Azután biccentett, a fejére tette a kalapját, és rávert az ajtóra.

        Még több nap mosódott össze és rakódott le fojtogató penészként a kövekre, és Pansy már nem számolt. A tudata visszavonulót fújt, az idő nagy részében rémálmok gyötörték – még ébren is –, vagy csak meredt maga elé szótlanul. Néha meglepte néhány kellemes emlék, de már nem tudta, valódiak-e, vagy csak álmodja őket. Azt sem, hogy ő maga nem csak valaki más képzeletének terméke csupán.

        Olykor meglepően tisztán látta a helyzetét; tudta, hol van, miért, és azt is, hogy ha valami csoda folytán ki nem kerül onnan, végleg, visszavonhatatlanul megtébolyodik. Ott sorvad el a nyirkot könnyező, penészspórát lehelő rideg falak közt. És olyankor sírt. Siratta azt a Pansyt, aki lehetett volna, a szerelmet, amibe Sylar oldalán épp csak belekóstolt, és kínozta az is, hogy nem tudta, mi lehet a férfival.

        A folyosókon cirkáló dementorok újra és újra rákényszerítették, hogy végigélje a saját és Sylar megtámadását, és lassacskán kiöltek belőle minden reményt.

        Egykedvűen tűrte, hogy a szürkés manóujjak megtisztítsák megritkult haját, meleg, szappanos vízzel lemossák a testét, majd tiszta, meleg ruhát adjanak rá. Órák óta tiszta volt a tudata, tudta, mi vár rá, de annyira fásult volt, hogy nem érzett félelmet, izgatottságot, se reményt. Beletörődött, elfogadta, hogy az Azkabanban fogja bevégezni, tudta, hogy ez vár rá, akkor miért citálják a Wizengamot elé? Hogy tovább gyötörjék hamis reményt ébresztve benne? Hogy belerúghassanak még egyet? Lehunyta a szemét. Zavarta a bűvölt fény, bármilyen halovány volt is. Kapott főzetet, ami nagyjából helyreállította megbolydult elméjét, kapott erősítő főzetet, hogy meg bírjon állni a lábán, de a fény még mindig bántotta vaksötéthez szokott szemét. Karcsúsága a múlté lett, szinte csontsoványra fogyott, bőre viaszosan sápadt, beteg színű volt.

        Vissza akart menni a cellájába. A sötétbe, hallgatni a felcsapó hullámok robaját. Már ezek jelentették az állandóságot, a biztos pontot.

        A szótlan manók végeztek, távoztak, helyettük két sötét taláros férfi jött, közrefogták és hoppanáltak vele. Az új helyre érkezésük pillanatában lehányta az egyik auror talárját. Egy székre ültették, figyelték minden mozdulatát – a semmit –, majd bevezették egy magas terembe, ahol hűvös volt, de még így is jóval melegebb, mint az Azkabanban.

        Székhez láncolták, bájitalt itattak vele, kérdezgették, ő pedig a szérum hatására készségesen válaszolt. Nem nézett senkire, csak mereven bámult előre, mintha ott sem lenne. Mondatok röpködtek körülötte

        többrendbeli

        a varázstársadalom elleni

        mágiahasználat

        fogság

de összegabalyodtak, szétestek, szavak összefüggéstelen kupacává váltak.

        Kalapács koppant, ítélet született, amit fel sem fogott, annyira fájt már a feje a fénytől és a hangzavartól. Csuklójáról lehullt a lánc, egy apró szobába vezették, amit sötét fával burkoltak, és ahol egy férfi várt rá.

        Fekete hajú, magas, vakítóan kék szemű férfi.

.oOo.

„Jégvirág bontja

néma ablaküvegen

békés szirmait.”

        A komódon gyűlő újságok száma mutatta a múló napokat. A legújabbat – a huszadikat, talán – Perselus éppen olvasta.

        Pansy a kandalló közelébe állított fotelben ülve, vastag, kockás takaróba burkolózva figyelte a hullámokat, ahogy összetörték, szétszórták és a parti sziklákra mosták a holdfényt. A tűz békésen pattogott, és minden szinte szívfájdítóan békés volt.

        – Lecsengett már? – kérdezte halkan.

        – Le. Ahogy az várható volt – felelte Perselus, és papírzizegés jelezte, hogy összehajtotta és a többire rakta a Prófétát.

        Pansy tárgyalásán – és korábban Perselusén is – ott ült egy tudósító a Próféta szerkesztőségéből. Az ügyük külön-külön is szenzációnak számított, de az igazi felhajtás akkor tört ki, amikor kiderült, hogy Pansy tárgyalását követően együtt távoztak a minisztérium épületéből, és később szintén együtt látták őket az Abszol úton; sőt, olyan helyeken is, ahol korábban sosem jártak. Kéjesen vájkáltak a múltjukban, felismerhetetlenné színezték, úgy adták tovább. Még azzal is meggyanúsították őket, hogy már a Roxfortban gyengéd szálak fűzték őket egymáshoz.

        Perselus megvető arckifejezéssel olvasta végig a róluk szóló híreket. Pansy sem örült a történetük eltorzításának, de nem volt hajlandó belelovallni magát. Nem ért annyit az a csürhe. Különben is, megvolt a maga baja.

        Nem csak a firkászok miatt voltak azon a néptelen vidéken – Pansynek nem tett volna jót, ha rögtön visszakerül a zajos, emberektől nyüzsgő városba. Még mindig nem heverte ki az azkabani borzalmakat. Így Skócia legészakibb csücskében húzták meg magukat, egy elhagyatott világítótoronyban. A nappal csupán pár órából állt, a part pár száz lépésre volt, a szél és a hullámok éppen olyan hangosak és hidegek voltak, mint az Azkabannál.

        Bár ennek és Perselus türelmének és figyelmének, valamint az általa készített főzeteknek köszönhetően lassan normalizálódott az állapota, időnként – bár szerencsére egyre ritkábban – számoláson kapta magát; a szőnyeg színei, a függöny rojtjai, a padló deszkái. Mindketten tudták, hogy soha többé nem lesz már ugyanolyan, mint volt.

        Az Azkaban sötétsége beleivódik abba, aki két hétnél több időt tölt ott, és képtelenség tőle szabadulni.

        Rengeteget aludt, főleg Perselus altatója jóvoltából. Ha nem itta rendszeresen, kísértetként bolyongott a házban, a parton, és a legváratlanabb pillanatokban fakadt sírva vagy kezdett sikoltozni. Perselus rengeteget beszélt hozzá; beszélt a múltjáról, az életéről, a titkairól is, vagy könyvből olvasott fel megnyugtató hangján.

        Pansy pedig Sylar után szép fokozatosan beleszeretett egykori professzorába is. Nem számított a test, a hang, hiszen ugyanazt a lelket rejtette. A csókja, az ölelése is éppen olyan jóleső volt.

        Nem rótta fel neki halálfaló múltját, és – ismerve a teljes történetet – nem vetette meg, amiért elvette Dumbledore életét, s azután elmenekülve Sylarként új életet kezdett. A Wizengamot mindkettejüket felmentette, szabad emberként jöhettek-mehettek, varázsolhattak; bár Pansy a Sylar-Perselust ért támadás óta nem használt mágiát. Úgy érezte, arra még nem áll készen.

        És most lecsengeni látszott a körülöttük csapott felhajtás.

        – Hogyan tovább? – szólalt meg halkan, belekortyolva a keze ügyébe helyezett forró teába.

        – Maradunk, amíg szükségét érzed – lépett mellé Perselus, és nagy tenyerével beborította Pansy keskeny, sápadt kezét. – Te mit szeretnél?

        Lehunyt szemmel felsóhajtott, és a férfi arcához simította a magáét. Kedvelte a nyugalmat, amiben éltek, de már hiányolta az élő színeket. Ott, a keskeny földnyelven minden szürke volt; a felhők, a víz, a kövek, még a sirályok és a partra sodort kagylóhéjak is. Még egy csenevész fenyő sem árválkodott a környéken, ő pedig vágyott egy fákkal, virágokkal teli parkba.

        – Lehetne egy hatalmas birtokunk, rajta egy kicsi, kényelmes ház, félnapi járóföldre a legközelebbi falutól. Az sem baj, ha csak muglik lakják. Esetleg nyithatnál egy patikát. Segítenék berendezni, eladni a készítményeidet – sorolta.

        – Vagy újra megnyitjuk a bárt. Átnevezhetnénk, mondjuk, PP&PP-nek.

        – És majd egymást tapossák a vendégek, hiszen ki ne vágyna Perselus Piton, a leghírhedtebb méregkeverő, az egykori halálfaló koktéljára? – nevetett fel halkan Pansy.

        – Főleg, ha Pansy Parkinson bájos idomait is megcsodálhatják közben – tódította egy félmosoly kíséretében Perselus. – Bár könnyen előfordulhat, hogy egy-két vendég rejtélyes módon elhalálozna, amennyiben illetlenül viselkednének a hölggyel. Ha már itt tartunk: még mindig ötezer galleonra taksálod magad? – húzta fel magához Pansyt.

        – Egy knúttal sem kevesebb – bólintott, végigsimítva a férfi állát. – Bár a tulajjal, és csakis vele, azt hiszem, kivételt tehetnék...

        Ha akart is mondani még valamit, azt Perselus beléfojtotta egy csókkal.

        Ébren töltötték az éjszakát. Elkortyolgattak egy üveg gyenge bort, tervezgették a jövőjüket, incselkedtek, hallgatták a szél süvöltését, és figyelték, hogyan hízik az ablak sarkában nyíló jégvirág.

VÉGE