2015. december 20.

Szilánk-lánc

A háborút Voldemort és csatlósai nyerték, de a hatalom sosem elég. A Nagyúr meg akar szerezni valamit, amitől impériuma dönthetetlen lesz, de a titkot védő ősi átkot csak egyvalaki tudja megtörni: Bill Weasley. A szívnek pedig nem lehet parancsolni.
A története címe: Szilánk–lánc
Szereplők: Narcissa Malfoy, Bill Weasley, Lucius Malfoy
Kulcsok: tél, Narcissa Malfoy – Bill Weasley (szerelem), átoktörő
Műfaj: dráma, angst
Korhatár: +18
Figyelmeztetések: AU, OOC, erotikus tartalom
Leírás: A háborút Voldemort és csatlósai nyerték, de a hatalom sosem elég. A Nagyúr meg akar szerezni valamit, amitől impériuma dönthetetlen lesz, de a titkot védő ősi átkot csak egyvalaki tudja megtörni: Bill Weasley. A szívnek pedig nem lehet parancsolni.


Olyan régen volt, olyan hihetetlen régen érezte már a boldogságot, hogy nem is emlékszik, milyen az. A száraz kenyérre pillant maga mellett, ott hever a földön, rajta rossz szagú penész és férgek. Boldogság az, amikor romlatlan ételt kap és tiszta vizet? Örül neki, tehát igen, az lehet; de valahol egészen messze, agyának egy távoli, poros zugában ébredezik egy emlék, ami nem is igazán emlék, hanem vágy, a régi élete felé: otthon. Anya, apa, testvérek – sok vörös üstök, hatalmas szív és pimasz tekintet –, és Fleur, meg a barátok. A tavasz, a reggel, az álmos délután, az eső és fagy, az ölelés, a nevetés; minden hiányzik neki. Boldog volt úgy, hogy igazán észre sem vette. Hogy ki van még életben, nem tudja. Talán senki, talán mindenki.
Olyan ez, mint egy szirmait vesztett virág: szeret, nem szeret, szeret, nem halt meg, meghalt – kegyetlen. A hátára fordul és a nedves kőplafont nézi, szórakozás a csend – egy, kettő, három, négy, öt –, és a homlokára csöppenő vízcsepp. Az előbb hét másodperc alatt bontotta meg a némaságot, most csak öt kellett. Furcsa, kiszámíthatatlan. Egészen életszerű, ott sem létezik a bizonyosság. Érdekes.
Gondolatai összegabalyodnak, és teljesen szétpattannak a fejében, ahogy hirtelen rátör a köhögés, és testét görcsbe rántja az öklendezés. A hasán fetreng, túl gyenge, hogy ülésbe tornássza magát, csak tekeredik a földön, mint valami szánalmas jószág, de eszébe sem jut, hogy sajnálja magát; lehetne erősebb is. Kitartóbb. Az ő vétke.
Csillapodni kezd köhögése, ajkát élénk színű vér pettyezi, kezén elmaszatolva szárad a vörös nedv; már nem az első eset volt. Dühödten ránt egyet a láncán, utolsó energiatartalékait ostobán használja fel, érzi, ahogy a kimerültség és a fájdalom elborítja a testét, ráfolyik tudatára és elnyomja őt, akár lángot az eső. Psziché–tócsa, hasztalan létezés.
Valaki gyengéden megérinti, és ez a valaki szinte a semmiből szökött mellé, valami puha, valami kedves, valami meleg porcelánkéz. Milyen fehér, milyen szép… Bill Weasley egy pillanatra meginog, nem biztos benne, hogy ébren van, talán csak álmodik, bár ájulásai legtöbbször álomtalan zuhanások a sötétségbe. Virágillat csapja meg, némileg észhez térítve, de képtelen kinyitni a szemét; pillái szűk résén át nézi ezt a gyönyörű kezet, ami most a karján simít végig. Megborzong. Nem álmodik.
– Hagyj békén… – De jól esne ordítani, csupán csak egy kis foszlott, megtépázott büszkeséget mutatni! Nem megy, hang is alig szökik ki a torkán, inkább szánalmas suttogás csupán, semmint erélyes kiáltás.
– Enned kell.
– Nem akarok.
Narcissa arcán átsuhan valami érthetetlen érzelem, talán aggódás, talán csak türelmetlenség. Vékony ajka kissé szétnyílik, és halk sóhaj szalad ki a száján, ahogy végignéz az elgyötört fiún; mikor került ide, már ő sem tudja. Egyikük sem számolja az időt, nap vagy hónap, oly keveset számít: mind a ketten foglyai ugyanannak az akaratnak. Narcissa aranykalitkában, Bill sírkamrában tűr, és elvisel, és vár – de nem tudják, hogy mire, csak kölcsönösen érzik, hogy valami jönni fog, egy megmentő, egy csoda, bármi.
– Hoztam rendes ételt – Narcissa hangja szelíden omlik a nyirkos, ablaktalan pincehelyiségre, de Bill makacssága úgy tűnik, törhetetlen; feladott mindent, kivéve a büszkeségét nem. Azt még kincsként őrzi, Lucius kiszedett belőle neveket, titkokat, rejtekhelyeket, de nem hagyta megalázni magát. Ha úgy tetszik, áruló előbb lett, mint térden csúszó féreg; bár láncra verve, több láb mélyen egy koszos üregben, koszt nyelve és penészt lélegezve, nem olyan biztos benne, hogy mindez megérte.
Bünteti magát. Talán Ron már halott, éppen ő miatta. És Ginny? Anya…? Szemét elöntik a könnyek, és tenyerébe temeti az arcát, hogy Narcissa ne láthassa a gyengeségét. De hát már mindegy ez is. Lássa, tessék. Kínlódva fordul meg, törött bordája fájón sajog a hús alatt, de nem bánja, megérdemli ezt is, valahol még hálás is Luciusnak, mert megverette; megint. Narcissa tekintetét keresi, látása homályos, duzzadt szemhéja lüktet, alig látja a nő körvonalait.
– Miért jössz le hozzám? Mindig ezt csinálod. Tetszik? Ez itt – végigmutat magát, a mozdulat esetlen, szinte bénult, karja a földre hanyatlik. Fáj. Testét és lelkét is nyúzza a kín, sebei sajognak, és az a maradék büszkeség ott bent a megfakult pszichében, alig viseli el, hogy ilyen összetörtnek látják.
Talán harcolnia kéne, talán magasról tenni rá, hogy egy nővel kellene megküzdenie, talán elfelejteni, hogy kinek a felesége… Képtelen rá. A nő minden látogatásakor agyába vágja magát ez a gondolat – küzdeni, menekülni! –, de szinte másodpercek alatt ki is csorbul belőle a szándék. Nem tudná megmondani, mikor kezdődtek ezek a látogatások; már egy jó ideje. Eleinte fekete csuklyás alakok jöttek hozzá akkor, mikor Lucius és kínzói végeztek vele, és kiszedték belőle az újabb és újabb árulást; sebeit ellátták, ételt nyomtak le a torkán, hogy tovább bírja, ne múljon ki idejekorán. Aztán egy nap az árnyékok után eljött Narcissa, új bűbájt mondott rá, sebeit átkötözte, a csuklyások kontármunkáját finoman, szelíden javította ki. Rettegett tőle, rettegett ettől a törékeny asszonytól, minden érintésétől, szavaitól; a rosszat sejtette benne, görcsösen húzódott minél távolabb tőle, míg végül önmagát sarokba nem szorította. Akkor tűrte a törődést, hiszen mozdulni nem volt hová. De nem értette; most sem érti, miféle kegyetlen játék ez, milyen újabb kínzás rettenetes felvezetése.
– Csak hagyd, hogy ellássalak.
– Ez nem válasz… – Bill dacosan felpillant, még mindig csak elmosódott vonalakat lát a nőből, de valahol nem is bánja. Így bárkit odaképzelhet, erős, hatalmas istenellenséget, aki előtt nem szégyen félni.
– Kérlek – Narcissa gyengéden simít végig Bill arcán, a megkérgesedett vér alatt ott húzódik a régi, behegedt forradás. Kettejük közül ő az egyetlen, aki tudja, a szándék mögött nem húzódik semmiféle előkészítése egy brutálisabb tortúrának, de képtelen még önmagának is megmagyarázni, hogy miért jár le a fiúhoz napról napra, ráadásul Lucius tudta nélkül. Narcissa mindig akkor jön, amikor férje megy, amikor karján felizzik a sötét jegy, amikor a Nagyúr hívja, amikor a család ezredrangú, szinte nyűg és teher a férfinek.
Mióta eltemették Dracót, semmi sem a régi. Kihűlt az egész világ, fagyos kötelesség tartja csak össze őket, már régóta nem férj és feleség ők ketten, csak egymásra utalt emberek egy kétszemélyes falkában. A birtok végén van a sír; Narcissa gyakran látogatja, varázs nélkül, önnön kezével tépkedi ki a gazokat, és ültet virágot a fejfa köré. Tudja, Lucius mennyire megveti ezért, dolgozószobája ablakából figyeli őt ilyenkor, sétapálcáját idegesen szorítja, és dühét fékezni próbálja. Többnyire sikertelenül, és Billt újra ezernyi kín égeti.
– Miért nem segítesz neki?
Bill egy szempillantás alatt elfelejti a rettegést, ami a sarokba kényszerítette Narcissa elől, és dühödten, szinte diadalittasan kiált fel: lám, igaza lett! Mégiscsak akarnak tőle valamit, a gyengédség, a szelíd szavak, a meleg étel és tiszta víz mind csak egy nagy hazugság parányi részei, hogy kiszedjék belőle a titkot, amit a Nagyúr már régen megfejteni vágyott. Pontosan nem tudta, mi is ez a talány, illetve, hogy mi van a rejtély mögött, de azt igen, hogy tucatnyi átoktörő próbálta már szétzúzni a varázst, mert Voldemort könnyebbnek gondolta elpusztítani magát a rejtvényt, mint megfejteni azt. Bill egészen biztos abban, hogy ha valakinek sikerül áttörni az átkot, akkor valami egészen, a mostaninál is rémesebb apokalipszist zúdít a világra; ebben nem akar részt venni. De tudja azt is, hogy rajta kívül más nem képes erre – vagy csak hízelegve ezt hiszi, önmagát is becsapva. Nem fog megtörni… gyengesége sok embert a halálba küldött, muglit, varázslót, idegent és barátot; többet nem viselne el.
– Tudtam… Miért hittem neked? Te is csak Malfoy vagy. És most, mi lesz? Mit akarsz tenni? Ah… csak hagyj békén – reményvesztetten törnek elő belőle a szavak, a csalódás, és önmaga ostobasága, amiért elhitte, hogy Narcissa talán egy kicsit más, mint a többi, most undorító keserűséggel marja érzelmeit. Elfordul a nőtől, szinte gyermeki elveszettséggel takarja el arcát, láncai belecsörögnek a mozdulatba. Barbár mugli–módszer, akár a kutyát, varázs nélkül verik bilincsbe, csuklóját és bokáját véresre dörzsölte a durva acél, de ez a legkevesebb, emiatt már rég nem bánkódik.
– Bill… – Nevére felfigyel egy pillanatra, emlékét sem tudja, mikor hívták így legutoljára, de nem reagál rá, egyre csak szánja önmagát. Most valami eltört benne, a büszkeség, a tartás, a becsület egy korcs, groteszk szilánkja végleg elhamvadt a reménytelenségben. Hiába próbálja visszatartani a könnyeit, nem sikerült; hagyja felszakadni a zokogást, mosson le róla minden fájdalmat és félelmet. A kínzások emlékét, az árulása borzalmát, mindent, amit csak lehet. Vállán érzi Narcissa törékeny kezét, a gyengéd érintésbe beleborzong, gerincén felkúszik valami forró, zsibbadt érzés, ami maradék akaratán is tör egyet. Olyan hévvel fordul a nő felé, hogy Narcissa kis híján felsikít, és segítségért kiált, de torkán akad a hang. Bill úgy leli őt, mint utolsó mentsvárát az életben, érthetetlen, földöntúli ragaszkodással, némán, mégis ezernyi érzelemmel; Draco ölelte így még azon az estén, amikor utoljára látta őt.
Nem érti, de nem is akarja megérteni, belezuhan a világba, ami csak a kettejüké, és viszonozza az ölelést; nem tudja, miért. Azt se tudja, miért jár le hosszú hónapok óta Billhez. Benne is eltört valami, sírba szállt fiával minden, amiben egykor hitt, minden emlék, minden szeretet, ami Luciushoz kötötte.
Két vérző áldozat kapaszkodik össze, lélek és test tökéletes haláltusája. Hagyják elúszni a perceket, nem szólnak egymáshoz, de beszélgetnek; öleléssel, érintéssel, pusztán a hallgatással. A dohos pincében szavak nélkül születik meg az elhatározás és a megegyezés: túlélik. Kerüljön bármibe, de túlélik.

***

– Tehát azt mondod, segíteni fog? – Lucius Malfoy tetettetett nemtörődömséggel tölt italt a poharába, és nézegeti, mint valami különösen érdekes dolgot, valamit, ami ezerszer többet ér a pincébe zárt fiúnál, és felesége szavainál.
Narcissa mindent megvallott neki, beszámolt az összes látogatásról, amit Billnél tett. Gondosan felépített része ez a tervnek, nem az ártani akarás vezérelte. Azt mondta, Weasley bizalmába férkőzött, és, hogy milyen szánalmasan egyszerű dolga volt, hamar megszelídült, akár egy korcs, ha gazdája ételt szór az ólba.
– Fél, nem bírja tovább, azt hiszem – Narcissa szavai halkan csengenek, nem illik a sötét környezetbe. Kezét tördeli, és kibámul az ablakon, nem mer férjére nézni, akit még sosem érzett ennyire távol, ennyire másnak és ennyire kegyetlennek. Ez már nem az a férfi, akit ő anno annyira megszeretett, csak valami torz árnyéka, kopottas emléke, aki már csak nevében viseli a régi életet. Lucius; erőt kell vennie magán, hogy ne engedjen utat a könnyeinek.
– Az én drága feleségemre – nem kevés gúny színezi a hangját, ahogy a férfi Narcissa felé fordul; a kezében tartott pohár tartalmát hanyag mozdulattal issza ki, a brandy jóleső érzéssel folyik végig a torkán. – Ah! És mondd csak, pontosan hogyan is győzted meg?
Arcán nyoma sincs gyanakvásnak, kérdése pusztán vegytiszta érdeklődés, hogyan sikerült egy ilyen gyenge nőnek elérni azt, ami neki, és csatlósainak hónapok alatt sem ment. Narcissa ennek ellenére úgy érzi, férje átlát rajta, és pontosan tudja, mi történt a pincében, hogy került Billhez egyre közelebb, ismer minden beszélgetést és panaszt, nyílt titok előtte a csók, és… Gondolatait erővel töri szét, és a havas birtokot figyeli a színezett ólomüvegen át. Nem, lehetetlen, hogy Lucius tudjon kettőjükről; azt hiszi, hogy az asszonyi kegyelem győzte meg a fiút, elvégre anya – volt –, ismeri a lélek gyengéit, jól tudja, hogyan kell szelíden engedelmességre parancsolni valakit.
– Félt, ahogy mondtam. Egy rettegő elmét nem nehéz befolyásolni – szenvtelen hangon beszél, hidegen, és rettentő nehéz, hogy ne vágjon vissza Luciusnak, de nem akarja még jobban megtépázni azt, ami kapcsolatukból megmaradt. Szívesen a fejéhez vágná, hogy éppen az ő módszerük ilyen: rettegésben tartani az embert mindaddig, míg meg nem törik. Igazán nincs miért csodálkozni, hogy ez Billnél is működik, noha Narcissa tökéletesen tisztában van vele, hogy a fiút nem ez hajlította az együttműködésre.
Háta mögött halkan koppan a kiürült pohár, ahogy Lucius az asztalra teszi; a hideg rázza minden zajtól, ami nem csörög, és rázkódik karcosan, fémesen, mint Bill láncai ott lent a pincében. Derekára erős kezek fognak, Lucius egy ideje száműzött minden gyengédséget, kedvességre már képtelen. Magához húzza a nőt, álla alá nyúlva szegi fel a fejét, és pár másodpercig némán tartja a kikényszerített szemkontaktust.
– Ugye sosem hazudnál nekem?
Narcissa hűvös pillantása szétbomlik, helyébe kétség furakszik, félelem, hogy talán Lucius mégis tud a titkos pince–románcról. Zavartan nézne félre, de a férfi nem engedi, állát elengedve hajába tép, és úgy tartja fogva a nőt. Némán vizsgálja őt, a lelke mélyére szeretne látni, elhallgatott érzelmeket feltépni, de már egy jó ideje képtelen megfejteni felesége pillantását.
– Ne kérdezz ilyet, tudod a választ – suttogja gyengéden, és végigsimít férje fáradt, borostás arcán. Mosolyt erőltet magára, asszonyi, engedelmes mosolyt, amit Lucius annyira szeret, és kissé lábujjhegyre állva csókolja meg. A haját fogva tartó kéz megrezzen, gyengül a szorítás, és pár pillanatig úgy tűnik, minden a régi, amikor még a Nagyúr ereje csak ébredezett, és elbukott próbálkozások sora volt minden erőfeszítése a visszatérésre. Akkor még szerették egymást, lassan folytak el az évek, hűségük ellenére is hitték, hogy megmaradhatnak ebben a békességben; de a háború elpusztított mindent, ahogy a világban, úgy bennük is.
Luciusban, ha élt is valamiféle gyanú, az egyből szétpergett, ahogy Narcissa hozzá simult, és most semmi más nem létezik fáradt tudatában, csak ez a csók, és a bevégezni váró vágyak. Könnyedén kapja fel a nőt, és ülteti az asztalra, semmi érzelem nem akad a mozdulatba a szenvedélyen kívül; birtokolni akarja azt, ami az övé. Türelmetlenül tépi, szakítja a selyemfűzőt, de mozdulataiban még sincs erőszak. Narcissa szemét lesütve tűr, mint mindig, a csókig volt partnere urának, utána csak eszköze a vágyainak. Dideregve próbálja felvenni a ritmust, és törékeny ujjaival a férfi ingét kezdi gombolni, de Lucius megakasztja a mozdulatban, és kezét a csuklójánál fogva löki arrébb. Nem engedi, hogy önkényét megbontsák, ő dönt, ő ural, övé minden tett és érzelem. A gyengéd csók halovány emlékét darabjaira töri, Narcissa vállát keményen megragadja, ujjai a bársony–bőrbe marnak, és  durván a hasára fordítja; szoknyáját feltűri, és derékig tolja a brokátot. Mielőtt övét kioldaná, Lucius végigsimít a pőre háton, felesége márvány-fehér testén; a látvány elégedetten a tudatába ég.
Narcissa, miközben a végét várja férje önkényének, Billre gondol… Billre, ott lent a picében. Eszébe kúsznak az emlékek, és halk nyögés szakad fel a torkából. Sebzetten is mennyire szerette… Ő és Lucius – ég és föld. Nem tudja, hogyan történt; egyik percről a másikra egyszerűen csak megtörtént, aztán újra és újra, napról napra, hétről hétre – hónapra is talán. Egy csókkal kezdődött, Billel jó ideje csak nézték egymást, mint két gyermek, aki a világról semmit sem tud, de ösztönösen érzik, hogy valamit tenni kell, és ami tesznek, az helyes. Ajkuk félénken találkozott akkor először, és beleszédültek a valóságba, ölelték, egyre bátrabban és akaratosabban ölelték meg egymást. Nem számított semmi, sem a veszély, hogy Lucius rajta kaphatja őket, sem az esetlen mozdulatok, ahogy Bill testét a fájdalom és a gyönyör elegye felváltva vezette, sem a hideg, nyirkos és mocskos kövezet, amit nászágynak éreztek maguk alatt – semmi, azokban az órákban semmi sem számított, csak ők ketten.
Minden apró érintés egy vallomás volt, némán ordító szerelem, amit szavakkal kifejezni egyszerűen nem lehet. Kettős kapocs béklyózta össze lelküket: fogva tartó és fogvatartott bonyolult, érzelmi káosza, és fogoly–szolgamegértés a közös börtönben. Megértették egymást és szerették, de egyikük sem tudta, miért, hogyan, és meddig… De végérvényesen egymáshoz láncolta őket valami megmagyarázhatatlan kötelék.
Tarkóján érzi Lucius erős kezét, arcát a hideg asztallapra szorítja, és könnyeit visszatartva tűr, egyre csak tűr; már a színleléshez is gyenge, de tudja, hogy férjét ez már hidegen hagyja. A saját élvezetét hajtja, nem törődik magán kívül senkivel és semmivel. Narcissára hajol, és elmerül a nőben; ősi, állatias ösztön–hörgést szűr a foga között, csípőjét vadul mozgatja, teljesen lenyúzva magáról az arisztokratikus eleganciát, ami lényét mindenkor áthatja – most azonban rajtuk kívül nincs senki a szobában, aki láthatná ezt az alantas, önző vágyat, ami testét uralja. Belemarkol az éjfekete tincsekbe, ujjai közé hófehér szálak akadnak; felfeszíti Narcissa fejét, nyaka fájó szögben áll, legszívesebben kiáltana, de egy hang sem jön ki a torkán. Egy perc még, aztán vége lesz; Lucius teste megfeszül, arcára ráomlik a beteljesült vágy, és nyögve élvez el.
Hanyagul engedi el a nőt, pihegjen kedvére az asztalra kiterülve, ő már végzett vele. Zakóját igazgatja a tükör előtt állva, zilált tincseit gondosan a füle mögé fésüli, majd újratölti a poharát, és lassan kortyolgatja a tartalmát.
– Segít hát – állapítja meg közömbösen, mintha az elmúlt óra kiesett volna, mintha nem döntötte volna Narcissát az asztalra és nem hágta volna meg, mintha még mindig abban a kapcsolatban élnének, amiben évekkel ezelőtt. – Holnap reggel indulunk.

***

A zsupszkulcs az északi főhadiszálláshoz közeli rejtekhelyre repíti őket; Bill arccal a hóba zuhan, nyögve próbál feltérdelni, keze a háta mögött összekötve, a béklyót varázs acélozza szakíthatatlanná. Vállára jókora ütést mér Lucius sétapálcája, úgy érzi, izmai majd’ szétszakadnak; két halálfaló rántja állásba, egy pillanatra megszédül, és elhomályosodik minden, de aztán kitisztul a látása. Hófödte sziklarengeteg mindenfelé, amerre csak a szem ellát. A magas, égbenyúló északi havasok fehér sipkás óriásokként veszik körbe őket, harmadnapja megállíthatatlanul szakad a hó.
– Előre, Weasley! – az egyik halálfaló durván meglöki, és kis híján megint orra bukik. Lába zsibbad a fagytól, egész testében remeg; pulóvere szakadt, és vérétől nedves.
Narcissa összébb húzza magán a hófehér prémbundáját, és igyekszik a lehető legközömbösebb arcot vágni; rá sem néz Billre. Előző este mindent megbeszéltek, minden apróságnak tetsző dolgot, lépésről lépésre, amennyire csak lehetett. Ha elbuknak, együtt halnak meg, mert Narcissa biztos benne, hogy férje nem tűrné el az árulást; nem lehet hibázni.
– Mégis mit akar? Segítek, de mit akar? – Bill elkínzott tekintettel néz Luciusra, aki reggel óta egy szót sem szólt hozzá. Csak felhozatta a pincéből, és közölte vele, hogy a kapott utasításokat feltétel nélkül cselekedje meg. Vita nincs, és kezét máris a zsupszkulcsra tette, együtt fogták meg a mágikus tárgyat, ami ide repítette őket Narcissához, és a halálfalókhoz. Azóta hallgat.
– Mész előre, és teszed a dolgod, ha eljön az idő – feleli most mégis, halkan, fagyosan beszélve. Szavaiba belekap a szél, Bill alig hallja, de azért kihámozza az értelmét és megtörten bólint, jelezve, hogy megértette.
Szeme még most is alig szokta meg a napfényt, úgy érzi, mintha ezernyi fénytűvel szúrnák a koponyába mélyedő golyóbist a pincében töltött hosszú idő után. Reszketve próbál előre menni, de a hóban lassan halad, ám kivételesen senki nem nógatja, hogy gyorsítson léptein. Fejét leszegi, hogy legalább egy kicsit védje szemét a ragyogó fénytől, ha már eltakarni nem tudja, de még így is rettentő fájdalom hasít belé, és csak lépked, lépked lassan, és talpa alatt ropog a hó.
Nem tudja, hogy merre tartanak, Narcissa se tudta, csak annyit mondott neki akkor este, amivel már eddig is tisztában volt: Voldemortnak kell valami, aminek a helye ismert, de hozzáférni nem tud, mert átok védi, különös talány, amit eddig senki sem bírt megfejteni, a veszélyes rontást feltörni meg pláne nem. Halálba fulladt minden próbálkozás, és a Nagyúr ideges… Lucius szintúgy, hiszen Billt mindeddig képtelen volt betörni, ám most végre sikerült rábírni az együttműködésre.
Órák óta gyalogolnak, és most Billen van a türelmetlenség és idegesség sora; minden egyes lépést kínlódva tesz meg, keze átfagyott, már nem zsibbad, igazából egyáltalán nem érzi végtagjait a fagyos szélben. Néha meglökik, ha pár másodpercet lopni akar magának a pihenésre és megáll a térdig érő hóban, ilyenkor úgy érzi, nem bírja tovább és Narcissára kell néznie, hogy a nő pillantása egy kis erőt leheljen a lelkébe; de kitart, és megy tovább, ha fel is tekint, akkor is csak Luciust figyeli.
Hogy jutott idáig… hogyan? Megtörten vonszolja magát, arcát vörösre csípte a téli fagy, nem, egyszerűen nem bírja tovább és térdre esik. Vörös tincsei a szemébe lógnak, a bíbor szálak rengetegén át borzadva nézi a közeledő alakokat, és páni félelem fogja el; nem akar még több fájdalmat, elég volt. Felnyög, és sötétségbe fordul a vakító hó-világ.
– Elájult – állapítja meg a nyilvánvalót az egyik halálfaló, aki vékony köpenyében könnyedén hajol le az eszméletét vesztett Billhez. Testét bűbáj védi a hűvöstől, ahogy mindenkiét a kis csoportból, egyedül a földön fekvő fiú nem bírja ezt a kegyes privilégiumot.
– Pihenjünk, Lucius. Én is elfáradtam – Narcissa szelíden megérinti a férfi karját, pillantása némán kérleli őt. Férje kelletlenül elhúzza a száját, az efféle gyengeséget sosem tűrte, de végül belátja, hogy egy ájult kölyökkel nem sokra mennek. Felsóhajt, és az égre néz, mint aki a hófellegekből szeretné megállapítani az időt, és a helyet, merre járnak és mikor.
– Nincs messze a barlang – jelenti ki, és dönt: – Odamegyünk.
Prémgalléros köpenye alól előhúzza a pálcáját, és Billre szegezi; Narcissának arcizma se rezzen, de szíve majd’ meghasad, ám érzelmeit jól titkolja. Lucius vingardium leviosa-t mormol, és az ájult test könnyedén a levegőbe emelkedik, mintha repülne, és Bill valahol egészen mélyen, bénult érzékei távoli kis zugában valóban úgy érzi, mintha puha szárnyakon lebegne a vad hóesésben.

***

– De miért nem érti meg, hogy pálca nélkül nem megy?!
Bill Weasley legszívesebb a haját tépné idegességében; két nap telt el, mióta ájulásából felébredt, és végre célhoz értek. A havasok sziklás gerincén sötét hasadék nyílt a mélybe, éppen akkora, amekkorán egy ember még kényelmesen átfér. A barlang inkább egy kriptára emlékeztette Billt, semmint egy hegybe fúrt veremre; halottak mindenhol, több tucat kihűlt test, és üveges tekintet. Voldemort csatlósai, akik megpróbálták megtörni az átkot, de kudarcot vallottak, és a rontás széttépte a lelküket.
– Nem fogok pálcát adni a kezedbe – Lucius higgadtan beszél, és keményen Bill szemébe néz, ekképp is nyomatékosítja szavait.
– Négyen vannak ellenem… Merlinre! Mozdulni is alig bírok. Csak legyen már vége és fejezzük be!
Lucius elgondolkodva nézi a fiút, a fájdalomtól reszkető testét, kimerült, könnyáztatta arcát, esetlen mozgását; igaza lehet, úgysem bírna velük, de azért nem fog ostoba döntést hozni. Bill mögé lép, és hátra kötött kezéről feloldja a varázst; a véres kötél tompa hanggal esik a földre. A két halálfaló ugrásra készen áll, ha Bill valami őrültségen törné a fejét, de nem tervez semmi ilyet… Hálásan nyög fel, és zsibbadt karját dörzsölgeti merev, fájó ujjaival. Valami keményet érez a tarkójába fúródni, Lucius pálcáját.
– Csak egy rossz mozdulat, Weasley, és nem a halál lesz a legrosszabb, ami történni fog veled. Megértetted?
– Megértettem… – feleli csendesen, és idegesen összerezzen, ahogy a férfi aprót koppant a nyakára, mintegy nyomatékosítva a figyelmeztetést.
– Nagyszerű. Narcissa, a pálcádat!
– Tessék? Lucius, nem…
– Most!
Minden, amit aznap este megbeszéltek, borulni látszik; Narcissa pálca nélkül tehetetlen. Sápadtan, reszketve engedelmeskedik férjének, közben nem bírja ki, lopva Billre néz, aki csüggedten enged el minden reményt, és nem viszonozza a nő pillantását. Mit is gondoltak? Hogy Narcissa majd olyan könnyen lefegyverez három férfit, és a kietlen havasok közt egy életre megszökhetnek? Mert a terv ez volt. Milyen rettenetesen nevetséges és szánalmas most, hogy rájuk zuhant a józanító valóság.
– Fogd! – Lucius Bill kezébe nyomja a pálcát, de mielőtt elengedné, fagyos éllel súgja fülébe a figyelmeztetést, el ne feledje egy pillanatra se. – Kétszer is gondold meg, mielőtt cselekszel.
Bólint; tudomásul vette, és sebzett ujjai ráhajlanak a pálcára, hogy végre a markába zárhassa. Tekintetét fogva tartja az előtte magasodó sziklafal, benne rúnákra emlékeztető jelek, mégsem képes értelmüket megfejteni. Karcok, amik halálos átkot hordoznak, ha nem a megfelelő sorrendben forgatják be őket; de egyszerűbbnek tűnhet magát az átkot leszedni, és mágiával áttörni a sziklafalat. Lehunyja a szemét, és semmi másra nem figyel, csak a csendre, gondolatait és érzéseit összeszedve igyekszik a varázs mélyére süllyedni, de eredménytelen minden; rettentő erős és ősi bűbáj ez. Közelebb lép a falhoz, ami mögött a Nagyúr valami elképzelhetetlenül nagy hatalmat remél, és Lucius vele mozdul; tarkóján még mindig ott feszül a pálca. Kezét megemeli, úgy tűnik, mintha meg akarná érinteni a rúnával faragott köveket, de csak közel hajol hozzájuk, és szinte hallja, ahogy sistereg a mágia. Senki nem mozdul körülötte, visszafojtott lélegzettel várják szó szerint a csodát, hogy Bill darabjaira töri az átkot, és uruk örök dicsőségre tehet szert.
A kezében Narcissa pálcája remeg, eszébe sem jut szökni, minden figyelme a rúna-ette köveké. Halkan mormol megannyi ismeretlen varázsszót, távoli vidékek elfeledett bűbájait, de a sziklafalon a rontás makacsul ellenáll. Órák telnek el látszólag a semmittevéssel, és Lucius egyre idegesebb, de nem zavarja meg Billt, aki még mindig lehunyt szemmel suttog valami érthetetlen bűbájt. És egyszer csak lassan, iszonyú lassan valami megbomlik a sziklafalban, felizzanak a kőbe vésett rúnák, és égő pergamenként peregnek a földre, feltárva egy aprócska járatot a barlang egyik hasadékába vájva.
– Biztonságos. – Csak ennyit mond, és kimerülten a földre rogyik, de Lucius szinte azon nyomban talpra rántja.
– Menj előre! Indulj már! – és türelmét vesztve taszítja át Billt a nyíláson. Arra számít, hogy az varázst mégsem sikerült megtörnie, és az elátkozott sziklafalból kitör a rontás, és halált hoz a fiúra ugyanúgy, mint azokra a szerencsétlenekre ott a sarokban, akik szintén megpróbálták elpusztítani a bűbájt, de semmi sem történik. Sorban átkelnek a résen, maguk mögött hagyva a halottakat. Lucius szíve a torkában dobog, szinte megrészegíti a siker, hogy végre bizonyíthat a Nagyúrnak, és a múltbéli botlásait immár végérvényesen megbocsájtja neki, azonban mámora hamarosan olvadt viaszként csepeg le róla. Egy hatalmas csarnokba érnek, aminek közepén jégszín lángok nyúlnak a magasba, egy keskeny csigalépcső körül.
– Ott kellene felmennünk? – az egyik halálfaló izgatottan lép Bill mellé, egyszerűnek érzi a feladatot, de rajta kívül mindenki sejti, hogy feljutni rajta egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik.
– Ez is…?
– Igen. – Bill a halántékára szorítja a pálcát tartó kezét, arcán a megbájolt lángok sötét árnyéka táncol, és kimerülten ül le a földre. – Elfáradtam… Egyelőre a rejtvényt sem látom, nemhogy az átkot. Pihennem kell, csak egy kicsit, utána… utána menni fog, esküszöm. Fáradt vagyok, nagyon fáradt…
Egyre halkabban ismételgeti, és Lucius újfent belátja, hogy Billnek megint igaza van; kimerült, így képtelen lesz bármi hasznosra. Idegesen káromkodik egyet, Narcissa ijedten pillant rá, szokatlan tőle az efféle dühkitörés, de megérti csalódott haragját. Régóta vágyott már erre a lehetőségre, hogy bizonyíthasson a Nagyúrnak, és most itt áll a siker kapujában, de újabb akadállyal néz szembe, és az egyetlen, aki meg tudná törni az átkot, fáradtan piheg a lábánál.
Kitépi Bill kezéből a pálcát, és indulataival viaskodva ül le egy sziklára – várni kell tehát erre a nyomorultra, míg újra összeszedi magát.

***

– Narcissa…! – Tompán zúg fel a tudatában egy ismerős hang, de nem bírja beazonosítani a forrását. Arcán finoman végigsimít egy kéz, puhán és szeretetteljesen, úgy, ahogy nagyon régen nem érintették, csak titokban, egy nyirkos, ablaktalan pincében. Bill…? Szinte azonnal maghoz tér a kábulatból, tekintete őt keresi, őrülten és rettegve, hogy mást fog látni a vörös üstök, és kedves arc helyett.
– Itt vagyok, itt vagyok…
Bill gyengéden átöleli, karjaiban tartja a boldogságot, és ringatja, nyugtatja Narcissát, mint egy riadt gyermeket. Finoman cirógatja a törékeny nőt, aki még mindig alig tért magához, és túlságosan is össze van zavarodva ahhoz, hogy megpróbálja megérteni a helyzetet; egyre csak reszket, és belekucorodik Bill ölelésébe. Mi történt... ? Összeszorítja a szemét, görcsösen dédelgeti a képzetnek hitt érzelmeket, mert egyre biztosabb benne, hogy ez az egész nem történhet meg, hogy csak álmodik, és valójában senki, se Bill, se Lucius nem tartja őt ölelő kezében. Hagyja elmúlni a perceket, s mikor zaklatottsága csillapodik, félve, de mégis kinyitja a szemét. Puha ágyon ül valakinek az ölében – Bill az, ugye? Bill… –, hópihés párnák és szőrmetakarók között. A kandallóban halkan ropog a tűz, vöröses lánggal világítva meg a kicsi szobát. Fejét kissé megemeli, hogy körbenézhessen, és az ámulat, ez a kába varázs csak nem szűnik meg; a sarokban ezüstfenyő áll, rajta ezernyi apró dísz, szikrát szóró csillag, és szárnyait szelíden bontogató szív. Ez nem lehet a valóság. Minden erejét összeszedve húzódik el a férfitól, és mielőtt az arcára nézne, mély levegőt vesz felkészülve a legrosszabbra, hogy ez az idilli állapot darabjaira hullik.
De nem hullik… Valóban Bill ölében van, az ő szerető keze simogatja, sebzett arcán mosoly ül.
– Nem értem… ez… hogyan? Mi…?
– Ne félj, minden rendben van.
– De… hogyan? Hol van Lucius? És mi? Mi hol vagyunk? Mi történt?!
Narcissa ébredező pánikkal szakad ki Bill öleléséből és kétségbeesetten indulna bármerre, ahol válaszokat talál, de csak áll megsemmisülten, mert semmit sem ért, lelkében teljesen a káosz; elgyengülve rogy a földre, a kandalló jóleső melege és a fenyőillat egészen elbódítja. Bill mellételepszik, szelíden, és óvatosan érinti, akár a sebzett vadat; nem akarja még jobban felzaklatni. Hátulról öleli át, Narcissa enged neki, és hátát Bill mellkasának dönti.
– Mire emlékszel?
– A lángokra – feleli Narcissa, és belebámul a kandalló tűzébe. – A kék lángokra és a lépcsőre. Elfáradtál, és… és…
Tehetetlenül megrázza a fejét, saját elméje cserbenhagyta, a legutolsó emlékképe, hogy Billt Lucius előtt látja térdelni, aztán teljes a sötétség.
– A sziklafal… Emlékszel, milyen sokáig tartott? Valójában az átkot egész hamar megtörtem, mégsem mozdultam még onnan, mert az átok helyébe egy másikat helyeztem.
– Tessék…? – alig hiszi Bill szavait, egy pillanatra elsötétül előtte minden, és ha lehet, még jobban összezavarodik.
– Megátkoztalak titeket – feleli nemes egyszerűséggel, és szája szegletében pimasz mosoly bujkál. – Olyanok vagyunk, mint a muglik; minden legyen látványos és pazar! Egy némán elszórt átkot már észre sem veszünk. Ne aggódj, a tiédet már megtörtem.
Narcissa Bill felé fordul, és pillantása megakad a mosolyán; egy aprócska jel, csak ennyi kell, és elhiszi minden szavát, hogy most már minden rendben van, és… gondolni sem mer rá. Boldogság? Lehet ez valóban az övék?
– De mit tettél?
– Illúzió. Az a lángoló lépcső valójában ott sincs, de ők mindenhol talányokat fognak látni, és nem érzik az idő múlását. Ha esetleg megfejtik, az átok újabb káprázatot húz a tudatukra, és ez így fog menni újra és újra, míg végül…
– … meghalnak?
Bill nem válaszol, csak szorosabban magához húzza a nőt, és arcát a puha tincsek közé fúrja. Valójában gyilkossá vált, igen, csak áldozatai még élnek, évekig, évtizedekig úgy, hogy megcsalt agyuk fel sem fogja, miféle kegyetlen átok–játékot űz velük egykori kínzottjuk. Narcissa, aki érzi, és érti a fájdalmát, gyengéden kibontakozik az ölelésből, és Bill arcát a tenyerébe fogja.
– Köszönöm – súgja, és szeretne még annyi mindent mondani, de a könnyek torkán forrasztják a szót, és reszketeg csókot lehel szerelme ajkára. Mintha a múlt szilánkjaira robbanna, és nem létezne semmi más, csak ők ketten, a kis szoba, benne a karácsonyfa és a kandalló melege. Az ezernyi kérdés, ami Narcissa fejében kavargott – hogyan szöktek meg? az átok ehhez kevés kellett, hogy legyen… és hogy jöttek ide? egyáltalán hol vannak? és mi lett azzal a valamivel, amit Voldemort annyira szeretett volna? –, most szétpattant semmiség, lényegtelen homokszemek a boldogság tengerében.

Mosolyog.

– Mi van vele? – Lucius értetlenül hajol Narcissa fölé, aki kifejezéstelen arccal bámul bele a sötétkék lángoszlopba.
– Talán láza van, vagy a gyász. Draco… az emésztette fel, hallottam már ilyet. – A halálfalók tanácstalanul állnak a barlang fagyos csarnokában, és hármójuk közül csak Lucius gondol a legrosszabbra; Bill.
– Mit tettél vele? – az indulattól reszketve ordít crucio-t, és Bill fájdalomsikolyai fülsiketítő robajjal visszhangoznak bele a barlangba. Az igazat csakis ő tudja, és a sírba viszi; valóban szórt átkot, álnokul, észrevétlenül, de csak Narcissára, aki most is tudatának mélyén valóságnak hiszi a szobát, a fenyőt, a csókokat – a boldogságot.
Bill reszketve, ajkán a pimasz mosollyal még egyszer ránéz a nőre, aki annyi hónapon át ápolta, szerette, és azt képzelte, hogy majd együtt megszöknek, és örökre együtt lesznek. Ó, te drága… Az éles köveken feküdve megtartja a mosolyt akkor is, mikor a fájdalom már egészen elviselhetetlen, mikor teste zsibbadni kezd, és elméje bomladozik, mert ember több kínt ép ésszel túl nem élhet. Mindenki meghalt, akit valaha is szeretett, barát, család, ismerős arcok tűntek el, és árulása ebben kulcsszerepet játszott; talán saját anyját is ő ölte meg… Narcissa porcelánarca is egyre fakóbb, Bill már alig látja, de a varázs, amit a sziklafalnál olvasott rá, halála után is élni fog. Voldemort is megmondta: Bill Weasley az átoktörés mestere.

És ezt az átkot ember nem töri meg soha.

Elméjébe ég Narcissa boldog mosolya, és tudata lepereg róla; holttestét a kék láng–árnyak nyaldossák, és Luciusra rászakad a valóság. Kijátszották. A románcot valahol mélyen sejtette, de nem törődött vele, olyan lehetetlen volt még csak elképzelni is, hogy ezek ketten bármire is juthatnának egymással.
Szerelem! Micsoda ostobaság! De csak megcsalták… csak kijátszották. Mégis sikerült a boldogságba szökniük. Ó…!

Vége

7 megjegyzés:

  1. Kedves író!

    Tél-faktor: A tél itt több féle szempontból is megjelenik. Egyrészt, mint évszak és karácsony, másrészt, meg mint az elmúlás, a reménytelenség kifejezője. Jól építetted be ezt a kettősséget a történetbe, nagyon jól áthatotta az egészet. Minden kellék megvolt, ami teljessé tette a tél-faktort.
    7 pont

    Összkép: A történet logikusan felépített, kerek egészet alkot, viszont hiányoltam ezért némileg több háttér információt. Bill ugyan sejthette, hogy a családja és a barátai meghalhattak, de nem lehetett ebben biztos, mégis úgy írtál erről, mintha tényként kezelné. Ez kissé zavaró volt, de ez nem akkora hiba, hogy ne tudtam volna élvezni a művet. Szépek voltak a leírásaid, választékosan, szépen fogalmazol. Megfelelő volt a hangnem, a történet stílusa olvasmányos, letisztult. Amit még észrevettem az néhány elírás, betűkihagyás, de nem volt vészes.
    5 pont

    Páros-kémia: Nagyon megszerettem a főpárosodat. Bill/Narcissa párossal még nem olvastam eddig, de sikerült nyomban megszeretetned velem őket. Finom, reménytelen szerelem jellemzi a kapcsolatukat, kecses, mint Narcissa és reménytelen, mint Bill. Mégis lélegzik és lüktet a sorok között az igazi szerelem.
    7 pont

    Titkos kulcs: Az átoktörő tökéletesen meg volt, nincs is mit ragozni rajta. Központi szerepet játszott, köré épült a történet.
    7 pont

    Szubjektív: Nagyon tetszett. Elmerültem a mű stílusában, szinte teljesen átmosott, a szomorú téma ellenére megmelengetett. A stílusodat imádtam. Olvasnék még tőled!
    7 pont

    Köszönöm, hogy olvashattam!

    Üdv: LL, zsűri tag (Kritika Klub tag, megtalálsz minket a Merengő fórumán.)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Író!

    Köszönöm, hogy olvashattam a történetedet :)

    1., Tél faktor:
    Örülök neki, hogy te sem a nagyon sablon karácsonyt tetted a középpontba, hanem egyéni felhasználása volt a kulcsnak. A végén a barlangos rész kreatív, de félig könyvhű, míg a pincebeli fogság ridegsége nagyon is jól illik a fagyos évszakhoz.
    7 pont

    2., Összkép:
    Nekem újra kellett olvasnom párszor a végét, mire leesett, hogy mi lesz Lucius sorsa, de őszintén mondhatom, nem zavar, hogy nincs happy end. Mivel ez a szerelem amúgy is menekülőút volt mindkettőjük részéről, stimmelt a végeredmény.
    Tetszett az is, hogy milyen kevés szereplővel dolgoztál, és mennyire rájuk koncentráltál.
    7 pont

    3., Páros kémia:
    Narcissa kitűnően megformált karakter, remélem a szex rész nem saját élmény, bármily jól megírt.
    Amit hiányolok, az Bill indítékai - vagy csak előbb eszköz volt a nő, aztán vált komollyá az érzelem?
    6 pont

    4., Titkos kulcs:
    többször felhasznált kulcs, 7 pont.

    5. Szubjektív:
    Nem először pontozlak, sanszos, hogy nem is utoljára, mindig élvezem a munkádat :))
    Köszöntem, de legközelebb kíméld meg Draco életét, mert majd szívinfarktust okoztál!
    7 pont

    Mariann

    VálaszTörlés
  3. Kedves Alkotó!

    Tél faktor: 7 pont
    Tél volt, nem csak megjelent, át is járt, meg is borzongatott… Nincs mit hozzáfűznöm.

    Összkép: 7 pont
    Mind kivitelben, mind tartalmilag helyén volt a ficed. Nem csak hogy szép, de igényes is. Nincs mit ragoznom, ez is max pont.

    Páros kémia: 7 pont
    Éreztem a szereplők közeledését, pontosan úgy adagoltad, hogy megértsem és átérezzem, evidensnek tartsam. Így is történt, nem maradt kérdés. Narcissa elvesztette a fiát, az egyetlen okot, amiért érdemesnek tartotta a kitartást, a küzdést, Lucius meg… Hát hozta azt a kegyetlen és önző alakot, amilyet (én legalábbis) megelőlegeztem. Narcissa talán sebzettebb volt lelkileg, mint Bill fizikailag, teljesen megértettem az indokait, Bill meg… Az egyetlen, amit nem értettem vele kapcsolatban, hogy miért mond le már eleve arról, hogy jó vége lehet a rabságának. Mármint úgy beszélt a családjáról, mintha történt volna velük valami, de ezt nem tisztáztad konkrétan. Úgyhogy ez végül is nyitott maradt.
    Lucius meg. Úgy kellett neki, a haszontalanja jól megkapta. Még ha ilyen édeskeserű véggel is kellett számolnom.

    Titkos kulcs: 7 pont
    A végére kerekedett ki igazán ez az átoktörés-ügy. Akkora csattanó lett, annyira nagyot alkottál a befejezéssel, hogy csak egy vézna, hitetlenkedő mosolyra futotta tőlem olvasás közben… Az ötlet az illúzióval már önmagában telitalálat, de hogy egy zseniális csavarást oda tudtál mérni rá még pluszban, azzal megvettél kilóra.

    Szubjektíve: 7 pont
    A legmélyebb nyomot hagyó fic, amit mostanában olvastam. Borongós, mély, intenzív, már az első mondattal gúzsba kötsz, és követlek, mint valami láncra vert rab. A hangulata sajátos, az egészet körbelengi valami vészjósló, drámai köd, mégse lesz rossz kedvem tőle. Pontosan azt adtad, amire most valahogy… vágytam? Nem tudom megmagyarázni, de kellett ez a melankólia. Narcissa/Bill páros – egyáltalán van olyan, aki a kihívás keretein kívül elgondolkozott ezen? Mert beszélni szeretnék vele… Meredek, viszont valahol adja magát. Nos, ha van fic, ami alapul szolgálhat egy „kampánynak” az ő viszonyukkal kapcsolatosan… Hát ez az. Ajánlani fogom. Respect!

    Örülök, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
  4. Kedves Alkotó!

    Tél faktor: 7 pont
    Tél volt, nem csak megjelent, át is járt, meg is borzongatott… Nincs mit hozzáfűznöm.

    Összkép: 7 pont
    Mind kivitelben, mind tartalmilag helyén volt a ficed. Nem csak hogy szép, de igényes is. Nincs mit ragoznom, ez is max pont.

    Páros kémia: 7 pont
    Éreztem a szereplők közeledését, pontosan úgy adagoltad, hogy megértsem és átérezzem, evidensnek tartsam. Így is történt, nem maradt kérdés. Narcissa elvesztette a fiát, az egyetlen okot, amiért érdemesnek tartotta a kitartást, a küzdést, Lucius meg… Hát hozta azt a kegyetlen és önző alakot, amilyet (én legalábbis) megelőlegeztem. Narcissa talán sebzettebb volt lelkileg, mint Bill fizikailag, teljesen megértettem az indokait, Bill meg… Az egyetlen, amit nem értettem vele kapcsolatban, hogy miért mond le már eleve arról, hogy jó vége lehet a rabságának. Mármint úgy beszélt a családjáról, mintha történt volna velük valami, de ezt nem tisztáztad konkrétan. Úgyhogy ez végül is nyitott maradt.
    Lucius meg. Úgy kellett neki, a haszontalanja jól megkapta. Még ha ilyen édeskeserű véggel is kellett számolnom.

    Titkos kulcs: 7 pont
    A végére kerekedett ki igazán ez az átoktörés-ügy. Akkora csattanó lett, annyira nagyot alkottál a befejezéssel, hogy csak egy vézna, hitetlenkedő mosolyra futotta tőlem olvasás közben… Az ötlet az illúzióval már önmagában telitalálat, de hogy egy zseniális csavarást oda tudtál mérni rá még pluszban, azzal megvettél kilóra.

    Szubjektíve: 7 pont
    A legmélyebb nyomot hagyó fic, amit mostanában olvastam. Borongós, mély, intenzív, már az első mondattal gúzsba kötsz, és követlek, mint valami láncra vert rab. A hangulata sajátos, az egészet körbelengi valami vészjósló, drámai köd, mégse lesz rossz kedvem tőle. Pontosan azt adtad, amire most valahogy… vágytam? Nem tudom megmagyarázni, de kellett ez a melankólia. Narcissa/Bill páros – egyáltalán van olyan, aki a kihívás keretein kívül elgondolkozott ezen? Mert beszélni szeretnék vele… Meredek, viszont valahol adja magát. Nos, ha van fic, ami alapul szolgálhat egy „kampánynak” az ő viszonyukkal kapcsolatosan… Hát ez az. Ajánlani fogom. Respect!

    Örülök, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
  5. Tél faktor: Remekül jelenítetted meg a telet, igazán csontig hatolónak éreztem a hideget, a reménytelenséget. 7 pont
    Összkép: Szép ívet jár be a történet, de mint Luthien is írta a véleményében, nekem is van egy kis hiányérzetem Bill háttértörténetével kapcsolatban. 6 pont
    Páros kémia: Érdekes párosítás, nagyon sok lehetőséget tartogat annak ellenére is, hogy előre sejteni lehet, hogy ez egy reménytelen szerelem. Sajnos nekem itt is van egy pici hiányérzetem, nem éreztem annyira, hogy mitől is szeretett ez a két ember egymásba, bár az egyértelmű volt az elejétől, hogy parázslik körülöttük a levegő. 5 pont
    Titkos kulcs: Teljes mértékben megvolt, nagyon jól is használtad, egyértelműen 7 pont.
    Szubjektív: Nagyon érdekes, sötét tónusú történetet írtál, amiben szerintem a hangulat rengeteget dob rajta. Végigkíséri a reménytelenség és a fájdalom, és ez még inkább arra ösztökél, hogy szurkoljak, hátha happy endbe fordul a sorsuk, de nagyon is reális, hogy nem így történik. Nagyon szépen fogalmazol, sodort magával a stílusod. 6 pont

    VálaszTörlés
  6. Kedves Író!

    Mivel szorít a határidő, jelenleg csupán a pontokat hozom; a kifejtett véleménnyel/magyarázattal a következő napon érkezem majd.

    1. Tél-faktor: 7 pont
    2. Összkép: 6 pont
    3. Páros-kémia: 6 pont
    4. Titkos kulcs: 7 pont
    5. Szubjektív vélemény: 7 pont

    VálaszTörlés
  7. Kedves Író!

    Köszönöm a türelmedet, hozom a pontjaidat!

    1. Tél-faktor: 5 pont
    Ne haragudj meg ezért, de számomra ez kevés. A tél maga alig jelent meg az alkotásodban, konkrétan egyetlen „felvonásban” szerepelt csupán. A Lucius által teremtett hangulat valóban fagyos volt, de ez csak kicsivel több, mint „féltávig” repítette a tél-faktort.

    2. Összkép: 5 pont
    Igaz, elkülönítetted egymástól a részeket, mégis eléggé kuszának éreztem, főleg a végét. Egyik pillanatban a lángoló lépcsőt látjuk, aztán a szobában ülünk a kandallónál, a következőben pedig újra a barlangban vagyunk, én meg csak találgatok, hogy hol ugrottam át egy bekezdést, mit néztem el… Aztán rájöttem, hogy semmit, egyszerűen csak nem sikerült úgy átvezetned, ahogyan minden bizonnyal szeretted volna. Vagy talán mégis én voltam a félvak, nem tudom.
    Apróbb hibákkal találkoztam, nem lényegesek, a legjobbakkal is előfordul.

    3. Páros-kémia: 4 pont
    Nem. Nagyon nem. A tartalmi összefoglaló alapján egészen másra számítottam a kettejük kapcsolatának vonatkozásában. Valami szenvedélyesre, valami konkrétumra, vagy legalább tényleges okfejtésre, hogy ők ketten pontosan miért is? A mikor, meg a hogyan az érthető és valószínűsíthető is, de jobban örültem volna valami olyasminek, ami kicsit kézzel foghatóbb, ha lehet így fogalmazni.
    Sokkal okosabbnak tartom mindkettőjüket annál, még egy ilyen kétségbeesett helyzetben is, hogy egy ilyen utópisztikus szökési kísérletbe egy pillanatig is belelovallják magukat. Folyamatosan emlegetted a szerelmüket és a kötődésüket, amit talán meg is tudnék érteni más keretek között, de az általad felvázolt világban számomra ez kissé nehézkes volt. Nem jött át annyira, amennyire szerettem volna.

    4. Titkos kulcs: 7 pont
    Hát, akármi is volt az a valami, amit Voldemort annyira szeretett volna, az átkot sikerült megtörni, ez tény. Tetszett, hogy nem csak a tényleges értelmét használtad fel, hanem olyan vonást is kölcsönöztél Billnek, ami eszembe sem jutott volna – hogy ő szór olyan átkot valaki másra, amit rajta kívül senki nem tud megtörni. Szuper gondolat oda és vissza is.

    5. Szubjektíve: 4 pont
    Nagyon nagy bajban vagyok.
    Nagyon ígéretes volt a tartalmi felvezetés, örültem, hogy merészen választottál a jelen idejű E/3-mal, és tetszettek a szóvirágaid is, ám ahogy haladtam előre a történetben, egyre inkább megakasztott mind a jelen idő, mind pedig a fogalmazásod. Sok helyen gördülékeny, könnyed az írásod, néhol pedig belegabalyodtam a gondolataidba. Úgy érzem, annyira nagyon szerettél volna átadni magadból egy darabot, hogy végül az igyekezetbe botlottál bele.
    Sajnálom, hogy nem dolgoztad el megfelelően a szálakat, rengeteg kérdőjel maradt bennem és nem a jobbik fajtából.
    Végig vártam, vártam az izgalomra, aztán izgultam a történésért, vártam és vártam, de nem történt semmi emlékezetes, semmi konkrét. Haladtunk előre, teltek az oldalak, és nem kaptam meg azt a katarzist, amire számítottam, pedig nagyon drukkoltam érte. Talán az én hibám, ne is vedd magadra.
    A gondolatjelek utáni kommentárok, illetve új mondatok kezdése a megfelelő írásaik szempontjából hagyott némi kívánnivalót maga után, erre a jövőben figyelj majd oda, itt könnyű rontani.

    Kérlek, ne bántódj meg a negatívumokon, építő jellegűnek szánom, semmiképp sem szeretnék a lelkedbe gázolni, ez csak az én megkésett kis véleményem. Főleg, hogy ahogy látom, én voltam a mumus nálad pontozás és véleményezés szempontjából. Igazán sajnálom! :(

    Sok ihletet és kitartást, remélem, találkozunk még a jövőben!

    Üdvözlettel, Csibi

    VálaszTörlés