Szívharangok

Négy, teljesen különböző mentalitású embert összezár a szükség, a közöny és a segíteni akarás karácsony idején. Mind teli vannak titkokkal és emlékekkel egy olyan világban, ahonnan a remény már rég kiveszett, és az utolsó kérdésük már csak az, maradt-e még miért küzdeni.

A történet címe: Szívharangok

Szereplők: Lucius Malfoy, Perselus Piton, Harry Potter, Dudley Dursley

Kulcsok:

         Karácsonyi tradíció: karácsonyi kívánság

         Szereplő: Perselus Piton, Lucius Malfoy

         Karácsony szelleme: békés

         Páros-kémia: barátság

         Titkos kulcs: éneklő páncélok (Bölcsek Köve)

Műfaj: hurt/comfort

Korhatár: nincs

Figyelmeztetések: AU, néhol OOC karakterek

Leírás: Négy, teljesen különböző mentalitású embert összezár a szükség, a közöny és a segíteni akarás karácsony idején. Mind teli vannak titkokkal és emlékekkel egy olyan világban, ahonnan a remény már rég kiveszett, és az utolsó kérdésük már csak az, maradt-e még miért küzdeni.

Megjegyzés: A történet figyelmen kívül hagyja a hetedik könyv történéseit. Az utolsó csatában Harry halt meg, Voldemort és Piton túlélte, illetve a sötét oldal került hatalomra.

Ha az ember egy varázsló mellett nőtt fel, sok dologhoz hozzászokott már az idők során, ezt Dudley Dursley biztosan állíthatta.

Ennyi év elteltével már meg sem lepődött, hogy leérve egy bagoly ücsörgött az asztalán, előtte az aznapi Reggeli Prófátéval, miközben a szellemmé lett unokatestvérét próbálta megcsípni a fizetség miatt, sikertelenül. Ráadásul a madár még egy kis meglepetést is hagyott a tegnapi mosatlanon.

Csodásan indult a napja, mint mindig.

Az egész őrület a Kis Hős halálának ötödik évfordulóján kezdődött. Aznap reggel arra számított, hogy a sercegő szalonna illatára fog megérkezni, aztán a felesége mosolyogva köszönti, a kislányuk pedig, az a másfél éves kis csöppség majd vidáman felgügyög, ahogy mindig, amikor meglátja. Ehelyett mindössze egy szellemet talált, ráadásul az ő székén ülve, az ő újságját olvasgatva, miközben a családja lefagyva ácsorgott az előszobában.

Aztán Harry szelleme beköltözött a lépcső alatti gardróbba, és úgy tűnt, köszöni szépen, tökéletesen megvan, és nem is tervez elmenni innen belátható időn belül.

Ez volt tizenöt éve, és Dudleynak azóta már bőven volt ideje belerázódni a helyzetbe.

Így ahelyett, hogy egyre liluló fejjel üvöltözni kezdett volna, mint ahogy az apja tette, csak elhúzta a száját, és néhány mugli érmét ejtett a bagoly lábán csüngő erszénybe. Az állat se tűnt sokkal boldogabbnak nála, de azért egy búcsú-csípés után kirepült az ablakon. Úgy tűnik, a madárnak ma jó napja volt, máskor kelleni szokott egy jó negyedóra, mire rá tudja venni, hogy ne követeljen tőle - pont tőle! - varázslópénzt.

Dudley ilyenkor érezte, mennyire fejlődőképes is valójában.

- Úgy látom, ismét beköszöntött karácsony - vigyorodott el idegesítően Harry, miközben a széke fölé lebegett, úgy téve, mintha ülne. Célzatos pillantást vetett a Dudley-n feszülő hópelyhes pulóverre, ami ritka ronda darab volt, zakóval főleg, de ő imádta.

Önérzetesen megigazította a pulóvert, majd levetette magát a helyére és automatikusan nyúlt volna a pirítósáért és a kávéjáért, de csak állott levegőt markolt.

Ez a hátránya, ha egy szellemmel él együtt az ember. Még csak reménye sem lehet arra, hogy bármikor is főtt étel vagy akármi hasonló várja étkezéskor.

Bosszankodva felpattant, majd beindította a kávéfőzőt, miközben a Reggeli Prófétát böngészte. Halál, eltűnés, eltűnés és még több halál... Nem is értette, hogy tudja Harry mindig rábeszélni, hogy megrendeljen egy olyan varázslóújságot, amiben semmi mást nem olvashat, csak lehangoló híreket.

- Bevásárolni megyek, úgyhogy őszintén remélem, képes leszel valahogy túlélni a távollétem - morogta az orra alatt Dudley, miközben az Azkabanból szabadult foglyokról olvasott. Egy pillanatra ilyenkor mindig arra gondolt, vajon Harry hogy fog reagálni, ha meghallja a hírt, mit érezhet az örökös pókerarca mögött. Ő maga sosem érzett semmit, ez még mindig nem az ő világa volt.

- Tudod, ez két okból sem történhet meg. Egyrészt... - Végigmutatott magán. - Másrészt pedig veled megyek, nehogy épp te találj belehalni a hiányomba.

- Kac-kac. Kapj fel valamit, aztán indulunk - dobta le Dudley az újságot az asztalra, majd elindult a bejárat felé. Csak a kabátjával bíbelődve tudatosult benne, mekkora sületlenséget mondott, elvégre egy szellem nem tud megfázni.

Tévedett. Ezt a helyzetet sosem fogja teljesen megszokni.

- Fel nem foghatom, hogy erre mi szükség van - sóhajtott fel Dudley, miközben megigazította a fülhallgatóját, mintha csak azon keresztül telefonálna. Az emberek ilyenkor egy-egy pillanatra furcsán néztek rá, aztán közönyösen elfordultak. Csak egy egyszerű üzletembernek nézett ki, aki egy pillanat alatt elkeveredhetett az ünnepi forgatagban. A mellette lebegő szellemet senki sem látta, amíg Harry nem akarta - még ő sem.

- Nem szeretném, hogy az egyetlen társaságom meglépjen, amíg nem figyelek.

- Valld be, hogy csak imádsz idegesíteni.

Dudley zavartan félrenézett, majd tettetett érdeklődéssel kezdte figyelni a vásári forgatagot. Mindig enyhe lelkiismeret-furdalása támadt, amikor hallotta az aggódást a másik hangjában, és tudta, hogy Harry attól fél, hogy egyszer tényleg nem tér majd haza, ő pedig már nem tud rajta segíteni, többé nem mentheti meg. Nem érezte, hogy megérdemelne ennyi törődést.

Körülöttük csupa kedvetlen ember mászkált, ha nem villogott volna megannyi fénycsillag és lángfüzér a járókelők feje felett, el sem hitte volna, hogy hamarosan karácsony van. A varázslók háborúja a muglikon is nyomott hagyott, az emberek lehangoltak és kialvatlanok voltak, és ha Dudley erősen koncentrált, látni vélte a magasban őrjáratozó dementorokat is. Még ennyi idő után is kirázta a hideg akkor is, ha csak rájuk gondolt.

A frissen sült sütemények és a halványan belekeveredő fenyőillat volt az, ami még tartotta benne a lelket. Élvezte, hogy évente egyszer ráérősen sétálgatnak, miközben forralt bort kortyolgat és pár percig csak az a legnagyobb baja, mit lehetne adni karácsonyra egy szellemnek.

Utóbbira sajnos még tizenöt év alatt sem sikerült rájönnie.

Dudley lemondóan kidobta a poharát, majd elindult kifelé a tömegből. Kezdte idegesíteni az a látszattökéletesség, ami lassan belepte minden porcikáját a színes forgatagban. Elege lett a hamisan mosolygó családokból, az elégedett apukákból, a büszke anyukákból és az elkényeztetett csemetéikből, amilyen egyszer ő is volt, akik zavartan lesütötték a tekintetüket, ha elhaladtak a közeli sikátorban gubbasztó megviselt öregember előtt. Nem bírták elviselni, hogy egy hajléktalan megzavarja a nagy karácsonyi tökélyt.

Dudley hirtelen elhatározással a férfihoz sietett, majd a kezébe nyomott valamennyi pénzt. Legalább egy embernek legyen igazán jó karácsonya. Az öregember csak valami furcsa keserűséggel és elutasítással felnézett a szemébe lógó hosszú, őszes tincsek alól, majd önérzetesen elfordította a fejét.

- Mehetünk? - suttogta Harry a fülébe, miközben félredöntött fejjel figyelte az idegent. Dudley végre megmozdult, eddig észre sem vette, hogy már percek óta lecövekelve mered maga elé, csak akkor ocsúdott fel teljesen, amikor megérezte a szellemérintést a vállán.

Nemtörődöm módon megvonta a vállát, majd figyelmen kívül hagyva a Harry arcán megtelepedő halvány büszkeséget elindult hazafelé, akaratlanul is felvéve a gyerekkorában annyira rá jellemző magabiztos, kissé flegma testtartást.

Harry lemondóan megrázta a fejét, majd egy pillanatra még visszatekintett, aztán valami rossz érzéssel az unokatestvére után sietett.

Teljesen olyan volt, mintha az öregember egyenesen őt figyelné.

- De most komolyan, milyen szellemnek lenni? - hozta fel Dudley ismét kedvenc témáját, mire Harry lemondóan elhúzta a száját. Már a Magnólia köznél jártak, és eddig őszintén remélte, hogy kivételesen megúszhatja ezt a kérdést. - Mit érzel a külvilágból?

- A hátsó ülés alatt rohadó büdös zoknid aromáját például kimondottan erősen lehet érezni. Attól még a holtak is felkelnek, nekem elhiheted.

Dudley csalódottan állította le a kocsiját a Privet Drive négyes számú házának kocsifelhajtóján, de mire ismét megszólalhatott volna, Harry egy szó nélkül kilebegett a kocsiból. Ha jól gondolta, fél perc múlva már a lépcső alatti gardrób sötétjében gubbasztott.

Dudley csak elégedetlenül sóhajtott, látva, hogy sokadszorra sem sikerült a köztük lévő néma megegyezés határait feszegetnie, majd egy igazi Dursleyhez illően a kertben való szöszmötöléssel próbálta elfeledni a problémáit.

Az egyetlen probléma ezzel az volt, hogy semmi érzéke nem volt az egészhez, télvíz idején ráadásul egyébként is csak az idejét vesztegette. Természetesen ez nem akadályozta meg abban, hogy megnyírja az egyébként is siralmasan kinéző sövényt.

Egy ideig észre sem vette a neszezést. Ő maga alapszinten is elég zajt csapott, ráadásul még rá is zendített néhány ősrégi karácsonyi dalra, és talán fel sem tűnik soha, ha nem hallja meg maga mellett Harry hangját.

- Ajtónyitó varázslatot hallottam. Azt hiszem, van odabenn valaki. - Dudley hiába kapta oldalra a fejét, az unokatestvére ezúttal láthatatlan maradt, csak a levegő finom remegése mutatta, hogy ott van.

- Próbáld meg felderíteni, miféle és mit akar. Én jövök elölről - vett elő a farzsebéből komoran egy varázspálcát. Igaz, használni nem tudta, de szakavatatlan kézben is képes volt néha akkora pusztítást végezni, ami még egy sárkányt is leterít.

A régi deszkák halkan recsegtek a talpa alatt, ahogy egyre fentebb haladt a lépcsőn. A ház a szülei óta nem volt felújítva, sosem érezte magában az erőt, hogy bármit is változtasson azon a képzelt idillen, ami még mindig a szeme elől lebegett, ha körülnézett. Szerette azt hinni, hogy még mindig tizenéves suhanc, és a sarok mögül bármikor előbukkanhat az anyja vagy az apja.

Persze erre már semmi esély sem volt.

A szülei volt hálója felől halk motoszkálást hallott, egy ősz hajú férfi kotorászott az éjjeliszekrény fiókjában, hátulról határozottan ismerősnek tűnt. Dudley nem gondolkozott, csak suhintott egyet a pálcával, mire az öltözőasztalon álló tükör szanaszét robbant, a következő mozdulatra pedig az idegen meglepett nyekkenéssel elterült, egy varázspálca hangos koppanással gurult ki a kezéből az ágy alá.

Dudley olyan gyorsan süllyesztette vissza a saját pálcáját a zsebébe, mintha égetné a kezét. El kellett ismernie, hogy a mágia az egyik leghasznosabb dolog volt azok közül, amit ismert, de megszeretni sosem fogja. Ahhoz túl sokan használták rosszra.

- Határozottan fejlődőképes vagy. A végén még kiderül, hogy a Roxfortban lett volna a helyed - lebegett elő a falból Harry kíváncsian.

- Még csak az kellene, vénségemre... - morogta Dudley, miközben áttúrta a betolakodó zsebeit. Pár knúton kívül mást nem talált.

- Nem vagy még vén.

- Dehogynem, ősöreg. Hozzám képest a százplusz éves mágusok életerős fiatalok.

Harrynek is el kellett ismernie, hogy ha ez nem is volt teljesen igaz, azért lehetett benne valami. Az unokatestvére néha, főleg, ha elmerengett, sokkal idősebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. Olykor lelkiismeretfurdalása volt, amiért ő már soha többé nem öregszik, aztán csak ő maga is elszomorodott.

Sokkal boldogabb lett volna vénséges, reszketeg öregemberként, ha azok veszik körül, akik valaha is fontosak voltak számára. Ő sosem vágyott az örök fiatalságra, még akkor sem, ha nem kellett volna ekkora árat fizetnie érte. Nem volt szüksége erre a féléletre.

- Tudod, kedvelem a jótékony énedet, de legközelebb jobban megválogathatnád, kinek segítesz - lebegett közelebb az ájult férfihoz, akit nem is olyan régen még a karácsonyi vásár közelében gubbasztott.

- Persze, majd mágikusabbnál mágikusabb képességeimmel belelesek a fejébe. Megfelel?

- Kezdetnek jó lesz, sok sikert hozzá - vonta meg a vállát Harry, majd kis szünet után hozzátette: - Látott engem, azt hiszem. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de rám nézett.

- Lehet, hogy csak a hangodat hallotta - emelkedett fel Dudley, és most már ketten figyelték a magasból a férfit. - Néha igazán befoghatnád olyankor a szád, egyébként.

- Én is szeretem, amikor kiruccanunk valahová, köszönöm kérdésed - vigyorodott el Harry, mire Dudley csak lemondóan megrázta a fejét.

- Inkább azt mondd meg, nagyokos, hogy mit csinálunk vele?

Így került a betolakodó egy székhez kötözve Harry régi szobájába, mire felébredt.

- Maga Lucius Malfoy, ugye? - kérdezte Harry gyanakodva, amikor a férfi kinyitotta a szemét. Malfoy lesajnálón végignézett rajtuk, elidőzött Dudley izzadó-remegő pálcás kezén, majd kelletlenül bólintott.

- Mit keres itt? Voldemortnak már nem maradtak ellenségei, nincs értelme kémkednie - jegyezte meg Dudley, a hangja még saját maga számára is furcsának tűnt.

- Egy Malfoy sosem ugrál mások parancsára, és nem is kémkedik - válaszolt rövid szünet után, de úgy tűnt, többet nem tervez mondani. A hangja rekedt volt, bizonytalan, mintha elszokott volna a beszédtől.

- Hajlandó elárulni, mit keres itt? - lebegett közelebb Harry, mire Malfoy kifejezéstelen arccal elfordult. - Önnek is könnyebb lenne, ha elmondaná, hamarabb lesz vége ennek az egésznek.

- Én ráérek - jelentette ki nyugodtan Malfoy.

- Kettőnk közül enyém az örökkévalóság - jegyezte meg egykedvűen Harry, majd intett Dudleynak és kisétált a helyiségből.

- Esetleg megosztanád velem is azt a csodás ötleted?

- Nincs ötletem - vonta meg a vállát Harry, mire Dudley lemondóan megrázta a fejét.

- Esküszöm, lottóznom kellene. Már rég milliárdos lennék.

- Álmodozz csak - mosolyodott el Harry elgondolkozva, látszott, hogy az esze valahol messze jár, egy olyan világban, amiről Dudleynak még csak elképzelése sem lehetett.

Dudley Dursley viszont családjához híven sosem volt türelmes ember, így rövid időn belül kiszakította az unokatestvérét a gondolatok sodrából.

- Akkor mihez kezdünk? - Harry értetlenül felvonta a szemöldökét. - Egy ember megkötözve ücsörög a felső emeleten, és keresett valamit.

- És?

- Ez így nem állapot. Ez nem... normális. - Dudley igyekezett bőszen figyelmen kívül hagyni, hogy az élete egyébként sem mondható kimondottan normálisnak. Elvégre most is a rég halott unokatestvérével beszélget.

Harry persze csak vállat vont, mintha mindez teljesen természetes lenne.

- Kitalálunk valamit. Ha más nem, várunk, amíg megtörik.

Dudleynak határozottan nem tetszett az ötlet, de Harry arcán már megint az az elszánt arckifejezés ült, amikor azt hitte, képes lenne egyedül is megváltani a világot, és amikor teljesen felesleges volt vele vitatkozni. Így csak lemondóan fintorgott, és megpróbált úgy tenni, mintha kezdene is valamit magával.

És úgy, mintha nem járna minden gondolata azon, vajon mit tehet eközben az emeleten az idős mágus.

Harry az ablakban ült, amikor meghallotta a hangot. Késő éjszaka volt, már rég elmúlt éjfél, ő pedig feszülten figyelte az utcán járó varázslókat. Még manapság is látott néhány menekülő embert, családokat akár karon ülő csecsemővel rohanni a képzelt biztonság felé, de a többségük halálfaló volt. Halkan osontak az árnyékban, talán valamilyen feladatuk lehetett, de Harry sosem mert a nyomukba szegődni, félt attól, amit láthatna. Manapság egyre többen lettek, de már nem zavarta, amíg őket békén hagyták.

Aztán a konyha felőli bejárat megnyikordult, majd puha léptek hallatszottak, a ház öreg deszkái azonban még így is halkan nyikorogtak. A folyosóról halvány pálcafény vetült be, Harry pedig észrevétlenül beleolvadt a falba, épp csak annyira, hogy feltűnésmentesen követni tudja a betolakodót.

Alig pár másodperc volt, amíg az idegen elé került, de már majdnem a lépcső tetején jártak. A férfi vonásait teljesen eltakarta az arcába húzott csuklya, de Harryben fel sem merült, hogy halálfaló lenne. Akkor nem lenne ilyen csendes.

Harry mély levegőt vett, jó volt egy pillanatra úgy tenni, mintha még képes lenne rá, majd erősen koncentrálva előrelendült. Diákkorában rengetegszer látta Hóborcot, ahogy mindenfélét a tanulókhoz vág, de neki magának még sosem sikerült megérintenie semmi emberit. Most azonban működnie kellett, más választása nem volt.

A csuklya anyaga sírhideg volt az ujjai alatt, szinte folyékonynak tűnt, amikor lerántotta a férfi fejéről, és a megkönnyebbülés és a siker mámorában egy másodpercre nevetni tudott volna, a végig kacagni, amíg rá nem nézett a vele szemben állóra.

- Professzor? - csúszott ki akaratlanul a száján, miközben minden mindegy alapon láthatóvá vált. A férfi előtt nem kellett rejtőzködnie.

A két halott percekig nézett farkasszemet egymással. Harry szája szinte tátva maradt, ahogy végignézett a halottnak hitt bájitaltantanára hús-vér, megöregedett valóján, míg Perselus Piton csak cinikusan szemlélte őt. Az arckifejezése akár a meglepettség jele is lehetett, ha a fiú valamilyen érzelemhez akarta volna kötni a savanyú ábrázatot.

- Potter, gondolhattam volna, hogy maga sosem fog nekem nyugtot hagyni - morogta Piton, majd leeresztette a pálcáját, és sötétség borult rájuk.

- Ha a professzor úr hajlandó lett volna rendesen meghalni, most nem lenne ilyen problémája - vonta meg a vállát Harry, miközben lelki szemei előtt látni vélte a másik fintorát.

- Álljon félre, Potter. Rendi ügyben vagyok itt, úgyhogy ajánlom, ne akadályozzon.

- A Főnix Rendje? - csillant fel a fiú szemében a remény eddig haldokló szikrája. - Azt hittem...

- Hinni a templomban kell - morogta Piton, majd rövid gondolkozás után a második gyerekszoba ajtajához lépett.

- A rend nem oszlott fel?

- Esze ágában sem volt. - Harry szinte itta magába ezt a minimális információt is. Évek óta nem hallott már semmit a világos oldalról, esetleg a régi ismerősök, barátok haláláról értesülhetett a Reggeli Prófétából.

- És ki a vezetője?

- Itt áll maga előtt, Potter.

Harry a csodálkozástól dermedten figyelte, ahogy a másik benyit, majd egy egyszerű varázslattal eloldozza Malfoyt.

- Most akkor elmész vele? - kérdezte Dudley halkan. A szobája ajtajában állt, alig néhány perce kelhetett fel a zajra, még álmosan hunyorgott, a hálóköntös féloldalasan lógott rajta, épp hogy csak felkaphatta, mielőtt megnézte, mi történik.

- Nem tudom - suttogta Harry, de nem mert a másik szemébe nézni. Ha elmenne, csak láb alatt lenne, most, hogy halott, semmivel sem lenne a rend hasznára. Dudleynak viszont, még ha nem is vallotta volna be, szüksége volt rá, legalábbis Harry az elmúlt évek alatt szerette volna ezt hinni.

Dudley szólásra nyitotta a száját, ám ekkor Piton szinte kirobbant az ajtón.

- Potter, ha legalább egy kicsit is kedves magának a barátai élete, ezt a találkozást titokban tartja - mondta, majd lerobogott a lépcsőn.

- Maga fenyeget, professzor? - kiáltott utána Harry gyanakvóan. Hiába, a régi előítéletek sosem vesznek ki teljesen.

- Ha fecseg, mindannyian meghalunk. Azt hittem, van annyi esze, hogy ezt átlátja - jegyezte meg Malfoy, majd a volt bájitaltantanár után indult. Harry árnyékként lebegett a nyomukban.

- És mégis hogyan akarnak észrevétlenül eltűnni?

- Mit gondol, Potter? A Hopp-hálózat és a hoppanálás igen egyszerűen nyomon követhető. Idefelé seprűvel jöttem, és ha minden jól megy, visszafelé sem sikerül majd ráfagynom.

- Mégis mit gondol, majd szépen elszambáznak a halálfalók orra előtt, minket meg itt hagynak minden magyarázat nélkül? Betörtek a házunkba, az Isten szerelmére! A minimum, hogy ezek után legalább elmondják, mi a jó eget keresnek itt. - A három férfi csodálkozva meredt Dudleyra, aki eddig némán figyelte az eseményeket.

- Van tea? - kérdezte Piton elgondolkozva, mire Malfoy lemondóan kinézett az ablakon. Odakinn halvány fény égett, ahogy egy halálfaló épp darabokra átkozta a seprűiket. Eddig is sejtette, hogy Piton nem pusztán a lelkiismerete miatt döntött úgy, hogy maradnak, de mosolyognia kellett, ha arra gondolt, még Potterék lehetnek lekötelezve, amiért nem tűnnek el egy szó nélkül. Furcsa volt ez az apró vidámságérzet, ami hirtelen hatalmába kerítette, az elmúlt években nem érzett ehhez hasonlót.

Dudley bizonytalanul bólintott, bár nem teljesen értette, hogy jön ez ide.

- Akkor a közeljövőben ne akarják használni a vendégszobát. Nem maradunk tovább, mint ameddig szükséges. - Piton aprót bólintott, mintha csak magát akarná megerősíteni, majd elsietett az említett helyiség felé.

- Remélem, nem okozunk problémát - tette hozzá Malfoy olyan hangsúllyal, amiből érződött, hogy leginkább a barátja udvariatlanságát akarja ellensúlyozni.

- Nem hiszem, hogy ez bármelyiküket is zavarná - jelentette ki Harry érzelemmentes hangon.

- Csak pár napot kérünk, amíg továbbállnak a környékről. Higgyék el, nekünk sem nagyobb öröm az összezártság.

Sokkal könnyebb volt felvenni a szokásos Malfoy-álarcot. Nem mondhatta, hogy gyengék ahhoz, hogy elbánjanak az összes halálfalóval, akik pár perc alatt a környékre fognak seregleni, vagy, hogy a világos oldal - vagy bárminek is nevezzék - ellenállása már szinte semmi.

Annyival egyszerűbb volt hűvös udvariasságot tettetni és büszkén felsétálni a lépcsőn, mint őszintén beszélni ezekkel az idegenekkel.

- Örülnék, ha legközelebb nem egy gyors üzenetből kellene tájékozódnom, hol vagy - jelentette ki gúnyosan Piton, mikor becsukódott utána az ajtó és felhúzott egy hangszigetelő bűbájt.

- Pedig ha figyeltél volna, világosan elmondtam... - kezdte Lucius tettetett nyugalommal, azonban a másik félbeszakította.

- Nem vagyok hajlandó a patrónusoddal tárgyalni, habár elhiszem, hogy okosabb nálad. - Lucius egy halk sóhajjal figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, jól tudta, nem épp ez a megfelelő pillanat az önérzete védelmére.

- Valahol itt kell lennie, vagy legalábbis Potternek tudnia kell, hol van. Beteljesíthetnénk a jóslatot, és vége lenne ennek az egésznek. - A gondolat túl csábító volt, hogy igaz legyen, de már egyikük sem mert igazán hinni a boldog befejezésben.

- Persze, az előző jóslattal is olyan sokra mentünk.

Halk kopogás hallatszott, mire mindketten elnémultak. Az ajtó bizonytalanul résnyire tárult, aztán látva, hogy nem átkozzák ki rögtön, Dudley már kissé magabiztosabban lépett be a helyiségbe. Időközben felöltözött, és úgy tűnt, megpróbál az udvarias házigazda szerepében tetszelegni.

- Nem muszáj egész nap idefenn kuksolniuk, nem épp barátságos helyiség - nézett körbe zavartan a poros, rozoga bútorokon. Valaki nem igazán kímélte a berendezést, látszott, hogy az ifjabb Dursley nem szokott vendégeket fogadni.

Piton arca fájdalmasan eltorzult arra a gondolatra, hogy barátságosan kellene cseverésznie a volt diákja szellemével, vagy épp annak mugli rokonával.

- Tökéletesen megfelel ez is, köszönjük. Hamarosan úgyis továbbállunk - felelte Lucius, a hangja alapján még Piton is elhitte volna, hogy le van kötelezve ezzel a kis lyukkal. Az arca, amit a belépő nem láthatott, csak lemondó fáradtságot tükrözött.

- Csináltam teát - tette hozzá Dudley, mintha ez lenne a legcsábítóbb tényező a világon. - De persze ahogy gondolják.

A férfi egy pillanatig tétovázott, majd óvatosan behúzta maga után az ajtót. Lucius csak akkor szólalt meg, amikor a súlyos léptek már messzebbről hallatszottak.

- Nem várhatunk itt napokig, csak mert nem bírsz egy levegőt szívni Potterrel.

- Ez csak puszta udvariasság - jelentette ki morogva Piton. - Nem zavarok bele az életükbe.

- Azzal már bőven elkéstél. És egyébként is, te meg az udvariasság? - mosolyodott el gúnyosan Lucius, majd felállt, és az ajtóhoz lépett. - Gyere utánam, ha úgy érzed, tudsz máshogy is viselkedni, mint egy sértődött gyerek.

- Van elég bajuk nélkülünk is.

- Ne mondd, hogy máris legilimentáltad őket.

- Szó sincs róla. Néhány ember szokta a szemét meg az eszét is használni, tudod.

A szavai ellenére Piton felállt, majd mint aki a végzetére készül, elindult lefelé a lépcsőn. Lucius határozottan elégedett arccal követte.

- Nem tett neked jót az Azkaban - mormolta az orra alatt Piton, de szerencsére a másik nem hallotta.

Dudley épp egy doboznyi karácsonyi dísszel szenvedett a nappaliban, amikor leértek. Lucius halvány mosollyal állt meg az ajtóban, de a bennlévők nem figyeltek rájuk.

- Az ott csálén áll, és még giccses itt. - Harry mindössze annyival járult hozzá a művelet sikeréhez, hogy kritizált mindent, amit Dudley felrakott.

- Mégis milyennek kellene lennie? A karácsony maga egy giccsparádé.

- A Roxfortban nem - mosolyodott el Harry, Dudley pedig érdeklődve fordult felé.

Ritka volt, hogy a fiú szóba hozta a Roxfortot vagy a barátait, Dudley pedig mindig ámulattal hallgatta a beszámolóját. Kicsit olyan volt, mintha ilyenkor egy pillanatra ő is a varázslat részévé válna.

- Ott sosem túlozzák el a díszítést. A Nagyterem csupa magyal és fagyöngy, a fenyőfák pedig tele vannak gyertyákkal, jégcsapokkal, vagy némelyik hófödte, mind a tizenkettő más és lélegzetelállító. Némelyik akár egy mugli házban is állhatna, mégis körüllengi valami varázslatos légkör. Tudom, hogy ez így túlzásnak hangzik, de élőben egyáltalán nem az. És a folyosók... Ha látnád! Ha valaki arra jár, a páncélok dalra fakadnak, és ha szerelmespár sétál végig rajta, a plafonból fagyöngy nő ki, egy egész ágnyi.

Csend állt be köztük, de Dudley nem bánta. Érezte a másik hangjából áradó nosztalgikus szomorúságot, látta az elhomályosuló szemeket és érezte a körülöttük lebegő hiányt. Nem akart tolakodónak tűnni, vagy növelni a másik fájdalmát, mégsem bírta megállni kérdés nélkül.

- Ennyire hiányzik?

- Életem legszebb karácsonyait éltem át ott. Persze ez már régen volt. - Harry arcáról lassan leolvadt a szomorúság, és átvette a helyét az a komor vidámság, amit nap mint nap a külvilág felé mutatott. - Gyerünk, dobjuk fel kissé ezt a nyomortanyát. Petúnia néni szívinfarktust kap, ha meglátja, milyen kopár minden.

- Te emlékszel még az első roxforti karácsonyodra? - kérdezte Lucius suttogva, miközben a díszítő fiatalokat figyelte.

- A szentestét a harmadik emeleti mosdó plafonján töltöttem, hála Potternek. Az idősebbnek. - Piton nem tűnt túl boldognak az emlék felidézésétől, úgy tűnt, mintha nem is lenne itt teljesen lélekben.

- Tényleg, már emlékszem. Én voltam a prefektus, aki rád talált. Mintha akkor ismerkedtünk volna meg.

- El ne kezdj itt nekem érzelgősködni, amikor koncentrálnék - húzta el a száját Piton, Lucius pedig már inkább a bosszantás kedvéért folytatta.

- Ó az a csodás első karácsony... Narcissával Roxmortsban andalogtunk, órákig beszélgettünk a vajsörünk felett, miközben...

- Ezt most fejezd be - mordult fel Piton.

- Egyébként mit csinálsz? Ugye nem?

- Ha arra gondolsz, hogy megpróbálom legilimentálni a kölyköt, de bizony.

- És? - kérdezte türelmetlenül Lucius.

- Semmi. De még mindig megvan az esélye, hogy Dursley tudja, hol van a pálca.

- Nem épp ez a megfelelő hála a vendégszeretetért cserébe - húzta fel az egyik szemöldökét Lucius. - Szólj, ha találtál valami érdekeset.

Piton csak megforgatta a szemét, majd elkapta Dudley egy kósza pillantását.

Dudley kissé tántorogva pattant le a biciklijéről, majd a házuk bejárata felé indult. Késő este volt már, de odabenn még égett a villany, a fiúban pedig kezdett valami lelkiismeretfurdalás-szerű érzés motoszkálni, amiért a szülei még ilyenkor is rá várnak.

Meleg, tavasz végi nap volt, május harmadika, bár ez a dátum akkor még nem jelentett semmit Dudley számára. Akkor még csak egy este volt, amikor szórakozni ment a barátaival, és a szokásosnál kissé tovább kimaradt, mert tudta, hogy otthon úgysem fogják érte megszidni.

A kulcsai után kotorászott, amikor meghallotta a sikítást. Az édesanyja volt, bárhol megismerte volna ezt a magas, kissé fülsértő hangot, Dudley pedig kétségbeesetten esett neki az ajtónak, hogy segíthessen neki.

Amint bejutott, az emeletre rohant és berontott a hálószobába, már csak a vért hallotta dübörögni a fülében, amikor leütötte az ajtóban álló férfit.

Gondolkodás nélkül kapta ki a kezéből a varázspálcát, a zöld fény és a robbanás hangja teljesen elnyomták az érzékeit, az utána bekövetkező csend bántóan nyugodt volt az eddigi zajokhoz képest.

Vernon Dursley holtan feküdt a fia előtt, a szemei a semmibe néztek, de még így is a fal romjai között fekvő halálfaló véres teste felé meredtek. Petunia halkan nyöszörögve húzódott távolabb a holttestektől, a szemében ülő téboly megrettentette Dudleyt, mégis közelebb lépett.

- Ne aggódj, nem lesz semmi gond, anya - mondta mosolyogva, könnymaszatos arccal.

Ez volt a legnagyobb hazugság, amit életében mondott.

- Mit tegyek, hogy eltűnj végre az életemből?

Harry makacsul összeszorított szájjal lebegett a lépcső alatti gardrób sarkában. Valahonnan messziről gyereksírás hallatszott, egy halk női hang csitítgatta a kicsit.

- Talán ha eltemetsz, vége lesz ennek az egésznek. Fogalmam sincs - vallotta be elgondolkozva Harry. Dudley sóhajtása robbanásnak hatott a hirtelen beállt csendben.

Dudley öltönyben, egy rakat ajándéktáskával állt az ajtó előtt, majd dudorászva benyitott. Jó kedve volt, mindent sikerült beszereznie, amit akart, és izgatottan várta, vajon a családja mit fog szólni az ajándékokhoz. Szinte látta maga előtt a kislánya arcát, amikor először pillantja meg a Mikulást és kibontja élete első ajándékát. Ezek egyike sem tűnt nagy dolognak, de úgy érezte, ennél nincs is szüksége többre a boldogsághoz.

Odabenn csak égett szag és törött bútorok fogadták, köztük egy búcsúlevél és két holttest.

Akkor már nem sírt. Akkor már szinte számított rá.

- Mit gondol, van esély rá, hogy rendbejöjjön? - Dudleyval szemben egy fehér köpenyes mugli állt, fiatal orvos, aki bizonytalanul mérlegelte, mit is kellene mondania.

- Az esély mindenképp megvan rá. Az édesanyja beleőrült a sokkba, amit a férje elveszése okozott, de talán majd az ön jelenléte kirángatja őt a tudata legmélyéről.

Dudley bizonytalan pillantást vetett az orvosra, aki semmivel sem tűnt határozottabbnak nála, majd belépett a kórterembe.

Petunia felé nézett, kifejezéstelen, homályos pillantással, a szája néma szavakat formált, majd felé ugrott, és a lesoványodott, csontos kezek pillanatok alatt a nyakára fonódtak.

- Miért hagytál itt? Miért, Vernon? Vigyél magaddal engem is - üvöltötte rekedt hangon, majd egy ápoló visszarángatta az ágyába.

Dudley csak dermedten ácsorgott, és őszintén reménykedett, hogy álmodik.

- Itt álltam - jelentette ki Harry, majd a tisztás másik vége felé mutatott. - És ott volt Vol- Tudjukki.

Dudley érdeklődve nézett szét a fák között. A kastély romjainál holttestek hevertek szanaszét a törmelékek alatt, amik már rég az enyészeté lettek, a halálfalók szemében az ellenségnek nem járt ki a végtisztesség. Dudleyt undorította ez a hozzáállás, a látvány pedig szánalmat ébresztett benne, de az erdő olyan nyugodt volt, mintha egy másik világhoz tartozna.

A csata óta senki sem törődött a Roxforttal. A birtok a maga elvadult, gondozatlan valójában terült el előttük, amikor megérkeztek, de Dudley látni vélte, ami fénykorában volt: a rendíthetetlennek tűnő kastélyt, a tantermeket, a nyüzsgő diákokat, a falak mögött megbúvó otthont.

- És azt hiszem, ez itt a testem - lebegett arrébb pár lépésnyit Harry, majd az unokatestvére is lassan mellésétált. - Furcsa így látni saját magam.

- Ha rajtam múlik, nem sokáig fogod - jelentette ki komoran Dudley, majd ásót ragadott, és elkezdett gödröt ásni egy korhadt fa alatt.

- Nem akarok indiszkrét lenni, de hogy is haltál meg? Azt hittem, te vagy az utolsó esély, meg hasonlók. - Harry halkan sóhajtott, majd elnézett mellette egy távoli pontot figyelve, ahol talán csak ő tudta, mi található.

- Tudtam, hogy meg kell halnom. Egészen az utolsó pillanatig azt hittem, fel vagyok készülve, aztán megláttam Tudjukkit, és eszembe jutott, mennyi mindent kell itthagynom. Újra végig akartam járni az iskola minden egyes pontját a legapróbb zugig, látni akartam a barátaimat és Ginnyt, gyerekeket akartam és teljes életet, hogy aztán öregen, amikor majd a kandalló előtt ücsörgök legyengülten és megfáradtan, azt mondhassam, volt értelme élni. Úgyhogy előrántottam a pálcám és harcoltam, és amikor lefegyvereztem Őt, azt hittem, mindennek ellenére győzhetek. És aztán... Aztán egyszerűen csak meghaltam.

Dudley egy pillanatra felnézett, majd folytatta a sír behantolását. Nem tudta, mit lehet mondani ilyen helyzetben, nem illettek ide a jól ismert közhelyek, sem a mélyenszántó gondolatok. Nem tudott mást adni, csak a némaságát.

- Ez itt mi? - kérdezte Dudley, majd felemelt egy kopott fadarabot a földről.

- A pálcám. Vagy az övé, már nem is lényeges. Úgysem használja többé senki. - Dudley vállat vont, majd bedobta a sírba a varázspálcát is.

Elsimította a göröngyöket, majd várakozva megállt Harry előtt. Percekig meredtek egymásra némán, de a szellem nem tűnt el, csak megadó sóhajjal elfordult, és elindult vissza a kastély felé.

A szavak egyszer csak ott voltak, akaratlanul tolultak a nyelvére, ahogy figyelte a letört fiút, aki már hiába akart, képtelen volt elszabadulni ebből az életből.

- Harry, mind tudjuk, hogy nem éltél hiába.

Piton zavartan pislogott, majd elfordult, és csendesen elindult a vendégszoba felé. Lucius érdeklődve követte, de tudta, jobb, ha nem kérdezősködik, úgyis hamarosan megtud mindent.

- A Halálvessző a Tiltott Rengetegben van, Potter sírjában - jelentette ki Piton érzelemmentes hangon, amikor becsukódott mögöttük az ajtó.

- Hogy kerül...? Nem is érdekes. Lezárhatjuk végre ezt a háborút.

- Az egyetlen kérdés, hogy megéri-e.

Lucius meglepetten nézett a másikra.

- Gondolj bele, nincs több halál, veszély és bujdosás. Te is visszatérhetnél végleg Nagy-Britanniába, és a rendnek sem kellene a Balkánon rejtőzködnie. Hogyne érné meg?

- Nem bízom a jóslatokban - morogta maga elé Piton.

- Ahogy a csata óta senki sem, de már nem maradt más remény.

- Ha vége lesz ennek az egésznek, Trelawney kap egy hosszantartó némítóbűbájt.

- Ebben megegyezhetünk - mosolyodott el elégedetten Lucius. Bár ha Piton jobban belegondolt, a férfinak nem volt olyan mosolya, amiről ne sütött volna a Malfoy-gőg.

Néha még most is furcsa volt így látnia a másikat. Ha Luciusra gondolt, mindig az a szőke, makulátlan kinézetű férfi jelent meg a lelki szemei előtt, aki békeidőkben a nyakára járt, és ha már ott volt, önkényesen meginvitálta magát vacsorára is. Ha nem lett volna az az arckifejezés, rá sem ismert volna a zilált külsejű, megfáradt, komor öregemberré vált barátjára.

Persze az évek során ő maga is megöregedett, pedig el sem tudta képzelni, miket élhetett át a másik az Azkabanban, amiért akkor régen megingott a hűsége a Nagyúr iránt.

Piton néha még most is arra ébredt, hogy rémülten tapogatja a nyakát, vajon visszatért-e Nagini, hogy befejezze, amit elkezdett. Ha akkor, a csata napján nincs Narcissa, már rég nem élne - nem volt benne biztos, nem így kellene-e inkább lennie.

Malfoyék meggyógyították és kimenekítették a harcolók közül, amit sosem tudott megbocsátani se nekik, se magának. Ahogy a Nagyúr rájött, rögtön végzett Narcissával, Luciust pedig az Azkabanba záratta, amiért ki mert állni a feleségéért.

Piton kissé megrázta a fejét, majd lefeküdt aludni. Csak hallgatta Lucius nyugodt szuszogását, és őszintén reménykedett, hogy aznap éjjel elkerülik a rémálmok.

- Mondanám, hogy megcsinálom én, de így kénytelen leszel inkább hallgatni a tanácsaimra. - Dudley lemondó arckifejezéssel ácsorgott az épphogy a szobába erőszakolt, jobb napokat is megélt fenyő előtt, és talán ő volt az egyetlen ember a világon, aki képes volt ekkora rosszallással tartani egy egyszerű gömbdíszt.

- Nem, nem lesz griffendéles fánk. - Harry elégedetlenül ciccegett, a háttérben pedig Piton valami hálafélét motyogott az ég felé.

Harry leginkább úgy tett, mintha nem venné észre a két volt halálfaló jelenlétét. Nem mintha ne érezte volna Piton tekintetét a hátában, valószínűleg ha nem lett volna halott, a másik már úgyis belefojtotta volna a teájába. Vagy csak még mindig kissé paranoiás.

- Valaki erősítsen meg, hogy az ezüst dísz nem illik az aranyhoz - fordult hátra Harry olyan arccal, mintha ez lenne az élet legnagyobb problémája.

- Fáj, hogy egyet kell értenem magával, Potter, de tényleg nem - mondta Piton, mire Harry arcán megjelent valamiféle diadalmas kifejezés, Lucius pedig sóhajtva elvette Piton pálcáját és a fenyő felé intett, átváltoztatva az eddigi aranyszínű díszeket zölddé.

- Ez így nem fair, és még rosszul is néz ki. - Harry leginkább olyan arcot vágott, mint egy kisgyerek, akitől épp az imént vették el az édességét, Luciust pedig Dracóra emlékeztette, amikor kiskorában minden évben megsértődött, ha nem ő tehette fel a csúcsdíszt a fájukra.

- Mielőtt elkezdenek párbajozni - vetette közbe Dudley -, egyezzünk ki kék-ezüstben. Megkérhetném?

- A sajátoddal szenvedj - kapta ki Piton a varázspálcáját Lucius kezéből, miután a férfi elvégezte a varázslatot és elkezdte az ujjai között pörgetni.

- Megtenném, ha tudnám, hol van.

- Régi hálószoba, az ágy alatt. Még nem volt kedvem bemászni érte - ült le melléjük Dudley, kezében egy golyóstollal és néhány papírfecnivel, mire Harry is kíváncsian közelebb lebegett.

- A szokásos? - kérdezte Dudley, majd választ sem várva néhány szót firkált az egyik lapra, majd ugyanígy tett a másik fecnivel is, majd áthúzta, és újrakezdte az egészet.

- Elfelejtetted a tüzet - jegyezte meg Harry, de végül ő maga indult el a gyertyáért és a gyufáért. A konyhából éles koppanások és halk motyogás hallatszott, ahogy a fiú elejtette őket többször is egymás után.

- Minden szenteste kívánunk valamit, aztán elégetjük, hátha egyszer teljesül is - mondta Dudley, látva a két varázsló furcsálló tekintetét, majd várakozva feléjük nyújtott egy-egy lapot és a tollat.

- Én ehhez nem vagyok hajlandó hozzányúlni - mutatott rá Lucius fintorogva a golyóstollra, mire Piton szemforgatva felkapta, majd elgondolkodva kopogtatni kezdte vele az asztalt.

- Nem terjeszt halálos kórt, tudtommal - jegyezte még félhangosan, de látszott, hogy nem igazán figyel.

Mire Harry visszaért, már mind a négy cédula összehajtogatva várta a sorsát, Lucius pedig mindnek tudta a tartalmát - ha bárki rákérdez, ő csak véletlenül olyan szögben hajolt a tollért, hogy minden feliratot el tudott olvasni.

Harryén az állt, hogy még egyszer, utoljára szeretne találkozni a barátaival. Dudley papírjának egy részét sorozatos átfirkálások foglalták el, majd Harry kívánságának megismétlése. Perselus újra látni akarta a Roxfortot belülről.

Ő maga pár perccel később teljesen üresen égette el a papírt, egy ilyen kis cédulától nem remélt megváltást.

Lucius elégedetten tekintett végig a nappalin, miközben a hajnal első sugarai megtöltötték fénnyel a szobát. A helyiség most sokkal nagyobb volt, mint előtte, és megszólalásig hasonlított a Roxfort nagytermére. Ott voltak a fenyők és a rengeteg díszítés, a fal mentén ott sorakoztak a páncélok, amik abban a pillanatban, ahogy rájuk vetült a napfény, halkan dúdolni kezdtek. Még a plafon is a kinti időjárást tükrözte, igaz, ez mindössze csak álca volt, de Lucius minden önelégültség nélkül azt gondolta, azért igazán jó munkát végzett.

Az első, aki belépett, Piton volt. Talán ez volt az első alkalom, hogy Lucius láthatta, ahogy egy érzelem teljesen uralja a másik arcát, a férfi most nem próbálta elrejteni a csodálkozását, ahogy végignézett a szobán.

- Elolvastad - mondta Piton kissé vádló hangon.

- Megvalósítottam. Így azért egy fokkal jobban hangzik.

Az ajtóból ekkor meglepett kacagás hallatszott, majd Dudley óvatosan bentebb lépett. Harry a sarokból mosolyogva figyelte a termet, miközben együtt dúdolt a mellette lévő páncéllal.

- Szinte jobb, mint az eredeti - jegyezte meg Harry. - Elmehetne lakberendezőnek.

- És kezdhetné nálunk - szólalt meg Dudley is. - Ez elképesztő! Hát nem csodálom, hogy imádtál itt lenni, Harry.

- Egy Malfoy mindenhez ért - jelentette ki vigyorogva Lucius, mire Pitontól kapott egy szemforgatást válaszul. - De hamarosan vissza kellene alakítanom.

- Még egy kicsit hadd maradjon - kérdte Dudley, mire Lucius megadóan bólintott.

- Perselus - suttogta Lucius a másik fülébe -, nem kellene szólnod a rendednek?

- Nem hiszem, hogy sok értelme lenne - nézett rá Piton gyanakodva. - Ne akarj Télapót játszani, kérlek.

Lucius elégedetten körbenézett. Teljesen biztos volt benne, hogy Piton minden negatívsága és morgolódása ellenére meg fogja tenni, amire kérte.

- Szerinted vannak még halálfalók a környéken? - kérdezte Lucius. Már sötét volt, csak az utcai lámpák fénye világította meg kissé a helyiséget, de még egyikük sem tudott elaludni. Mindketten tudták, hogy hamarosan tovább kell állniuk, de nem érezték azt a felhőtlen boldogságot, amit kellett volna.

- Talán még néhány, ma már csak hármat láttam. Épp ideje lenne eltűnniük.

- Különös lesz elmenni. Azt hiszem, kezdtem megszokni.

- Ez mindössze azért lehet, mert nem te alszol a földön - jegyezte meg Piton, majd jelzésértékűen megkopogtatta a padlót.

- Te ajánlottad fel - válaszolta Lucius. - Bármit is mondasz, nem hiszem el, hogy nem vagy legalább kicsit féltékeny az életükre. Nem tudom, fogunk-e még mi ketten ilyen nyugalomban élni.

- Amint távoztunk, megkeressük a Bodzapálcát, aztán felőlem elköltözhetsz a hegyekbe birkapásztornak.

Piton nem mondta ki, hogy neki ilyen áron nem kellene ez az élet. Persze Lucius nem tudhatta, csak annyit mondott el neki a Dursley gyerek emlékeiből, ami hasznosnak bizonyulhat. A többi csak csendes pillanatokban zavarta meg a gondolatai peremén, de nem érezte, hogy bárkinek is el kellene mesélnie őket. Azt mindig is elmondhatta magáról, hogy tudott titkot tartani.

- Ne áltasd magad, nem bírnád sokáig a szellemességem nélkül.

- A szellemeket, kérlek, inkább hagyjuk. - Piton a másik oldalára fordult, majd lehunyta a szemét. - Holnap hajnalban indulunk, ajánlom, hogy ne akadékoskodj sokat.

Sokáig csak az utca neszei hallatszottak, de Piton jól tudta, hogy Lucius nem alszik, a lélegzete elárulta.

- Tudod, nem biztos, hogy el merek innen menni - suttogta maga elé Lucius, majd egy halk sóhajjal áttelepedett az ablakba. Pitonnak sosem volt erőssége az érzelgősség, így inkább továbbra is alvást tettetett. - Nem kell semmit mondanod, úgyis tudom, hogy valahol a szíved mélyén, ha van még olyanod, te is így vagy vele.

Piton megvetően elfintorodott. Bármennyire is csábító volt a maradás eshetősége, neki nem volt választása. Nem hunyászkodhatott meg még egyszer, nem tudta volna ismét végignézni a következményeit.

Lucius már félálomban volt, amikor meghallotta a halk hangot.

- Mr. Malfoy... Gondoltam, erre még szüksége lehet. - Hiába nézett körül, először nem látott semmit, aztán a kezébe lebegett valamilyen selymes anyag. Kibontotta, de nem kellett sokáig vizsgálgatnia, hogy rájöjjön, mi az, épp eleget hallott már róla Dracótól és Perselustól. A Potter család láthatatlanná tévő köpönyegét tartotta a kezében.

- Ezt nem adhatja ide - jelentette ki Lucius, a hangja látszólag ellentmondást nem tűrő volt, de az ujjai erősen markolták a ruhadarabot.

- Önöknek most jobban fog kelleni. Mikor indulnak?

- Kora reggel, azt hiszem.

- Bármikor visszajöhetnek, szívesen látjuk önöket. - Harry hangján érződött, hogy mosolyog, de Lucius most nem tudta volna szívből viszonozni ezt a gesztust.

- Köszönöm, de remélem, nem lesz rá szükség.

Jól tudta, hogy nem ezt kellett volna mondania. Annyi más mondat volt, ami nem lett volna ennyire sértő, reménytelen vagy lemondó, de könnyebb volt elvágni ezt a kezdetleges érzelmi köteléket is, mint később órákig gondolkozni, mi lenne, ha ismét itt lehetne.

- Mindenesetre boldog karácsonyt. Idén is, és a következő jó pár évben is.

Harry többször nem szólalt meg, és Lucius hajnalig néma csendben ült az ablakban, mint az itt töltött minden éjjel, és az utcán nyújtózkodó árnyékokat figyelte.

Lucius sosem hitte, hogy eljön még az a pillanat, amikor újra elé tárul a Malfoy-kúria minden fennköltségével és hűvös bájával. Az Azkabanban néha megpróbálta felidézni egy élet darabkáit, aminek a ház végig tanúja volt, mint már annyi Malfoyénak azelőtt, de a dementoroktól terhes levegőben az emlékek illékonyabbak voltak, mint bármikor máskor azelőtt. Most mégis itt állt a kapuban, és nem mert hinni a szemének.

A kúria semmit sem változott az évek során, mégis olyan volt, mintha először járna itt. Hosszan elcsodálkozott a kopár parkon és a halovány jégréteggel borított tavon, csak Piton célzatos mordulásainak volt köszönhető, hogy nem állt meg vagy fordult vissza. Bármit megadott volna, hogy sose jöjjön el az a pillanat, amikor megáll az ajtóban és be kell csöngetnie.

- Adj magadnak egy utolsó esélyt - mondta Piton talán egy órával azelőtt, de már nem érezte azt a reménysugarat, ami akkor magával ragadta.

A csengő máskor kellemes dallama most fülsértőnek tűnt, ahogy végighullámzott a kúrián, majd visszhangozva visszatért hozzájuk. Lucius még bizonytalanul hátratekintett, de nem láthatta a barátját a láthatatlanná tévő köpeny alatt, mielőtt kitárult az ajtó.

- Segíthetek? - mérte végig Draco hűvösen, és Lucius nem tudta nem úgy látni őt, mint a néhány évvel fiatalabb hasonmását.

Azelőtt sokszor eszébe jutott már, mit mondhatna, ha egyszer eljön ez a perc. Most mégsem jutott eszébe semmi a korábbi monológokból és a pergő dialógusok sorából, ami után - mindig azt képzelte - majd visszafogadják, csak egyetlenegy szó.

- Hazajöttem.

Draco arcára a megvetés és a közöny egy különös elegye telepedett, ahogy végre felismerte az apját.

- Neked itt már nincs otthonod - jelentette ki halkan Draco. - Menj el, épp elég bajt okoztál már.

- De a Malfoyok... - kezdte volna Lucius, de a fia közbevágott.

- Miről akarsz nekem szónokolni? A Malfoy-becsületről? Neked semmilyen sincs. A család védelméről? Épp azt teszem azzal, hogy nem engedem, hogy tönkretedd azt, amit évek alatt felépítettem. Csak arra kérlek, hogy menj el, és ne akarj nekünk ártani. Épp elég nagy tüske a családunk már így is a Nagyúr szemében, amiért nem vagyok hajlandó oldalt választani.

Valahonnan az ebédlő felől vidáman csengő női hang hallatszott, majd hamarosan feltűnt Astoria Greengrass a férje mellett.

- Ki a vendégünk?

- Csak egy vándorló pálcaárus. - Lucius torka akaratlanul is összeszorult a másik mondatában rejlő lenézésre. - De már indul is.

- Scorpiusnak hamarosan szüksége lesz egy varázspálcára, talán... - Draco csak lassan megrázta a fejét, majd egy szó nélkül bezárta az ajtót, Lucius pedig egyedül maradt az emlékeivel és valami önsajnálatfélével.

Piton óvatosan megszorította a vállát, majd elkezdte kifelé húzni, miközben ráterítette a köpenyt.

- Visszamehetünk? Csak pár órára. - Lucius nem fűzött nagy reményeket a kéréséhez, de nem lett volna nyugodt a lelke, ha meg sem próbálja. Pár másodpercig csend volt, mintha Piton fontolgatná választ.

- Hát persze.

- Jaj, Dudluskám, ilyen rendetlenséget... De várj csak, anya mindjárt kitakarít neked. - Petunia alig lépett be az ajtón, máris a takarítószerek felé vette az irányt, Dudley zavartan sietett utána, hogy megnyugtassa, még nem akarja megenni a kosz.

Harry számukra láthatatlanul, csak magában mosolyogva figyelte kettősüket az ablakból. A karácsony az ő napjuk volt, még akkor is, ha Dudley minden évben négy terítéket tett fel, egyet Vernon bácsinak és egyet neki. Petúnia néni sosem mondott rá semmit, de ebéd közben mindig kissé komorabb volt.

Sem Dudley, sem ő nem volt teljesen biztos abban, hogy Petunia néninek sikerült-e véglegesen felépülnie. Általában olyan volt, ahogy Harry emlékezett rá gyerekkorából, talán egy fokkal kevésbé idegesítő kiadásban, de voltak pillanatai, amikor a tekintete zavarossá vált. Ilyenkor néha Vernont kereste vagy megkérdezte Dudleytól, nem tudja-e, mi van Harryvel mostanában, de volt már, hogy Lilyt emlegette. Dudley ilyenkor csak megértően elmosolyodott, és elmagyarázott neki mindent a legelejéről, miközben látszott, hogy a szíve szakad meg.

Harry épp egy poharat próbált felemelni, amikor kopogtattak. Dudley és Petunia néni akkor már a karácsonyfa alatt beszélgettek, a férfi zavarában az anyjától kapott újabb ízléstelen pulóvert húzgálta, de elég halkak voltak ahhoz, hogy Harry ne halljon a társalgásukból semmit, így fogalma sem volt, mi zavarhatja a férfit. Nem érezte, hogy ez a beszélgetés most rá tartozna.

Harry kíváncsian átsiklott a falon, majd a pillanatnyi tégla- és malteríztől fintorogva a látogatók mögé siklott.

- Épp a legrosszabb pillanatban - suttogta, mire Malfoy hátrakapta a fejét, de mire megkérdezte volna, hogy érti, nyílt az ajtó és felbukkant benne Petunia.

A nő arcán szemmel alig követhető volt a változás. Pitont meglátva előbb megvetés ült ki az arcára, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha meg akarná ütni, majd pánik költözött a tekintetébe, és elrohant a meglepett jövevények mellett.

- Lily! Lily, merre vagy? - kiabálta kétségbeesetten, majd eltűnt a sarok mögött.

- Hogy kerülnek egyáltalán ide? - vetette oda Dudley futtában, de Piton elkapta a karját.

- Én okoztam gondot, én megyek utána. Visszakísérem az otthonba. - Dudley egy pillanatig csodálkozva nézett rá, majd örömtelenül elnevette magát.

- Hallottam, hogy remek legilimentor, de nem hittem, hogy ezt is... És egyébként is, maguknak nem kellene az utcán lenniük.

- Világos van, és itt van ez is - mutatta fel Piton a láthatatlanná tévő köpenyt, majd hosszú léptekkel Petunia után sietett.

- Miért jöttek vissza? - kérdezte Harry, próbálva elrejteni a hangjában bujkáló kíváncsiságot.

- Őszinte legyek? Fogalmam sincs.

- Tűnj innen. Nincs rád szükségünk. - Petunia halkan szipogva, lehajtott fejjel ücsörgött egy lepusztult játszótéri hintában, amikor Piton utolérte.

- Vissza kell jönnöd velem.

- Elrontottad az életünk. Felfogtad egyáltalán? - Petunia dühösen felpattant, miközben a csendes sírdogálás kontrollálhatatlan zokogássá vált. - Ha te nem vagy, a húgom nem válik olyan őrültté, mint ti, meg a többi bolondokházába való szerencsétlen. Nektek kellene ott lennetek, ahol most én vagyok! És nélküled... igen, nélküled nem kerül be az életünkbe a mágia, és ezt a napot, ahogy a többit is, a családommal tölthetném, és nem csak azon gondolkozhatnék, vajon mit tennének, ha még élnének.

Petunia elesetten felköhögött, majd visszahanyatlott a hintára.

- Szerettem Lilyt - jelentette ki halkan Piton. - Bármit is mondasz és bármivel is vádolsz, ezt nem veheted el vagy vetheted meg. És tévedsz, ez az egész nem rajtam múlt, a levél mindenképp megérkezett volna. Azzal, hogy hárítasz, neked még nem lesz kevesebb felelősséged ebben a helyzetben.

Ahogy Petúniára nézett, a Lilyvel való utolsó beszélgetése jutott eszébe. Akkor a lány ugyanígy, magába görnyedve ült, és csak annyi kellett volna, hogy Piton odalépjen és megvigasztalja ahhoz, hogy megbocsásson.

Akkor nem tette meg. Még egyszer nem követi el ugyanezt a hibát, márpedig ha most itt hagyja Petúniát, azzal még halálában is megsérti Lilyt.

Lassan közelebb lépett, majd felhúzta a nőt és belékarolt. Petunia lassan megnyugodva dőlt neki a vállának, majd amikor úgy tűnt, alábbhagyott a zokogása, Piton kettejükre terítette a köpenyt, és elindultak visszafelé a kopár utcában.

- És mit fog most csinálni? - kérdezte Dudley, mire Lucius csak vállat vont. A konyhában ültek egy tálca sütemény felett, miközben Harry láthatatlanul lebegett körülöttük, és ötpercenként átsuhant a falon körülnézni.

- Segítek Perselusnak, ha tudok. Szüksége lesz rá.

- Nem fog hiányozni Anglia? - Lucius keserűen elmosolyodott.

- Nem hiszem. Nem igazán van, aki hiányozzon.

Dudley már szóra nyitotta a száját, hogy újabb kérdést tegyen fel, amikor a bejárat hangos reccsenéssel betört, a férfi arcán pedig egy pillanatra megjelent a rettegés.

Harry volt az első, aki magához tért, majd megpróbálta megrázni Dudley vállát, azonban a keze átsiklott rajta. Ahhoz azonban épp elég volt, hogy a másik remegő kézzel előkapja a varázspálcáját, és az ajtóhoz siessen.

Az előszobában rögtön három pálca szegeződött az arcának.

- Hol van Piton? - kérdezte az egyik lány, amelyiknek hullámos, barna haja volt. - Elküldte a patrónusát, hogy ebben a házban van.

- Hermione? - kérdezte meglepetten Harry, miközben akaratlanul is láthatóvá vált. - És Ginny meg Ron?

Egy pálca hangosan koppant a padlón, majd Ginny felé lendült, de amikor át akarta ölelni, csak a levegőt markolta.

- Harry, miért nem...?

- Csak rosszabb lett volna.

- Könnyebb lett volna.

- Nem akarom összetörni a pillanatot - szólt közbe zavartan Dudley -, de Harry, mintha halványulnál.

A fiú csodálkozva nézett le magára, majd hosszú ideje először igazán, szívből felnevetett.

- Mi ez a csődület itt, autogramosztás? Mozduljanak már valamerre. - Piton a maga megszokott, fagyos modorával Harryhez sietett, majd felé nyújtotta a köpenyt.

- Tegye el, nekem már úgysem lesz rá szükségem. - Piton zavartan végignézett rajta.

- Épp ideje volt már, hogy ne rontsa itt tovább a levegőt.

- Kapok egy ölelést, professzor úr? - vigyorodott el Harry, mire Piton fenyegetően felmordult.

- Maximum néhány keresetlen szót. Meg ne próbálja, Potter.

Harry ölelésre tárta a karjait, majd lendületből átsiklott a volt tanárán.

- Szemtelen kölyke - borzongott meg Piton. - Ha most a Roxfortban lennénk, száz pontot vonnék le a Griffendéltől.

- Csak bátran, ha jólesik.

Harry arrébb lebegett, majd a barátai is kaptak egy-egy szellemölelést. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak lenne még tízezer évük, vagy ha nem is, néhány órájuk, vagy legalább tíz percük, hogy ne kelljen egy szó nélkül elválniuk.

- Örülök, hogy találkoztunk - mondta, és abban a percben ez tűnt a legigazabb mondatnak.

- Látod, végre megszabadulsz tőlem - mosolygott rá szomorúan Dudleyra.

- Nem tudsz maradni? - A férfi arcán látszott, hogy már előre tudja a választ, de azért mégis reménykedett.

- Nem hiszem. Nem tudom befolyásolni.

- Hát honnan szedek még egy ilyen idegesítő unokatestvért? - kérdezte Dudley nevetve, majd lehunyta a szemét, és próbált úgy tenni, mintha a másik nem épp most halna meg végleg és nem tűnne el az életéből. Mintha ott lenne még, mire kinyitná a szemét.

Még érezte a hideg borzongást a másik érintése nyomán, de nem merte megnézni, elment-e, nem akart szembesülni a valósággal.

- Kitartás, idővel jobb lesz - suttogta a fülébe Malfoy, majd léptek koppantak, a gyorsan elsuttogott karácsonyi jókívánságok a csendbe vesztek, majd kattant az ajtó és egyedül maradt.

Óvatosan kinyitotta a szemét, majd lassan körbefordult. Harry végleg eltűnt.

A szorgosan villogó karácsonyi fények, a melegen csillanó díszek és a kihűlt sütemények már csak bántották a szemét, ahogy a konyhába sétált, majd dühösen kidobta a kukába a Harrynek szánt ajándékot, és azt tette, amit gyerekkorában mindig, ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta. Elővett a hűtőből egy doboz fagylaltot, bekapcsolta a tévét, és megpróbált nem gondolkodni. Így legalább megvolt a halvány illúzió, hogy mindjárt bejön Petunia megnézni, mit csinál, vagy Vernon leül mellé újságot olvasni, esetleg odafenn felhuhog Harry baglya. Bármi, csak ne kelljen végleg rádöbbennie, hogy egyedül maradt.

Kissé megcsapkodta a tévét, hogy ne legyen olyan homályos a kép, majd beletörődve a ténybe órákig meredt rá mozdulatlanul anélkül, hogy egyáltalán felfogta volna, mit néz. Csak akkor kapcsolta ki lemondóan a készüléket, amikor éjfélt ütött az óra.

- Hát, boldog karácsonyt - mormolta maga elé, majd betelepedett az ablakba, ahol azelőtt mindig Harry ült, és a kihalt utcát figyelte. Minden pillanat újabb lehetőségnek tűnt, hogy valaki visszatérjen, vagy legalább erre járjon egy ismerős.

Csak azt nem értette, mitől lett a fagylaltnak ilyen sós utóíze.