1 + 1 = 3

Lily és James meghívják barátaikat és a fiú nővérét, hogy töltsék együtt a szentestét. Taylor, aki eddigi találkozásaik alapján nem kedvelte meg igazán sógornőjét, előbb érkezik, hogy segítsen az esti előkészületekben. A két lány együtt tölti a napot, majd az estét a nagy baráti társasággal, miközben Lily, aki ezzel nincs tisztában, próbálja elnyerni Taylor szimpátiáját. Vajon sikerül neki egy békés, boldog első szentestét varázsolni a kis Harrynek?

A története címe: 1 + 1 = 3

Szereplők: Lily Evans, saját női karakter, James Potter, Sirius Black, Remus Lupin

Kulcsok:

1   Szent Este/Christmas Eve (Karácsony Este)

2       családias

3      Lily Evans, saját női karakter

4      barátságon alapuló történet

5      Harry Potter és a Bölcsek Köve karácsonyi részletei – pukkantós bonbon

Műfaj: általános, romantikus

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: AU - nem megszokott szereplő megközelítés, de nem is kifejezetten OOC, a kulcsok szabad és elég egyéni felhasználása.

Leírás: Lily és James meghívják barátaikat és a fiú nővérét, hogy töltsék együtt a szentestét. Taylor, aki eddigi találkozásaik alapján nem kedvelte meg igazán sógornőjét, előbb érkezik, hogy segítsen az esti előkészületekben. A két lány együtt tölti a napot, majd az estét a nagy baráti társasággal, miközben Lily, aki ezzel nincs tisztában, próbálja elnyerni Taylor szimpátiáját. Vajon sikerül neki egy békés, boldog első szentestét varázsolni a kis Harrynek?

1 + 1 = 3

 „Játsszuk, ami nincs, de lehetne. 
Játsszuk, ami nincs, de szeretne 
lenni. Esendő mimagunkat.”[1]

Lily

Harry sírására ébredtem, majd az órára nézve felnyögtem: még csak fél öt volt. Este még abban reménykedtem, hogy legalább hatig alhatunk, de kisfiam keresztbe húzta a szülői számításaimat.

- James, sír a pici – böktem meg páromat, jelezve, most rajta a sor, hogy visszaaltassa Harryt.

- Biztosan éhes, etesd meg – mondta, majd átfordult az oldalára és hortyogott tovább, mintha mi sem történt volna. Sokszor csodálkozom, hogy képes ilyen hangos sírás mellett is az igazak álmát aludni, de elképzelni is képtelen voltam. Vártam két-három percet, hátha abbamarad, de nem, így inkább felkeltem és a bölcsőhöz mentem.

Harry, amint észrevette, hogy ott vagyok mellette, egészen megnyugodott. Felvettem a karjaimba és ringatni kezdtem. Nemsokára már ő is ugyanolyan édesen aludt, mint az apukája, akire amúgy is annyira hasonlított. Megdöbbentett, hogy mennyire egyformák Jamesszel, de nem csak külsőleg, hanem belsőleg is.

- Kíváncsi vagyok, te is ugyanolyan leszel-e, mint ő? Szoknyavadász leszel, vagy csak egy lány fog létezni számodra? – tettem fel a költői kérdést, majd megpusziltam a feje búbját és visszaraktam a kiságyba. – Mindegy is, mi ugyanúgy szeretni fogunk, kisfiam.

Megint az órára néztem, és úgy döntöttem, már felesleges visszafeküdni, a szememből amúgy is kiröppent az álom.  Gyönyörködtem még egy kicsit a kislegényben, és továbbra is azon tűnődtem, vajon milyen ember lesz majd belőle, ha felnő. Jó szülei leszünk vajon? Nem lesz baj belőle, hogy ennyire felelőtlenek és fiatalok voltunk, sőt vagyunk?

Hirtelen azt éreztem, hogy két kar öleli át a derekam, a vállamra pedig súly nehezedik.

- Gyere, bújj vissza, nélküled nem tudok aludni – susogta James a fülembe, majd egy puszit nyomott az arcomra, aztán kezdett visszahúzni az ágyba.

- Jól van, megyek már – feleltem csendesen.  – Azt ugye tudod, hogy most neked kellett volna megnyugtatni?

- Tudom, de… ne haragudj! – A félhomályban nem láttam tisztán az arcát, de sejtettem, hogy most éppen azzal a mosolyával vigyorog rám, aminek lehetetlen ellenállni és imádom.

- Utállak – morogtam, miközben visszabújtam az ágyba, ő pedig ismét átölelt és így aludtunk egészen reggelig.

Taylor

Mindig is imádtam a Kóbor Grimbusszal utazni, és soha nem értettem, mások miért választják inkább a hopponálást vagy a zsupszkulcsot helyette. Nekem hiába van meg a jogosítványom, amióta átmentem a vizsgán, egyszer sem használtam. Az az őrült száguldás, a sebesség, majd a hirtelen fékezések, amit az emberek annyira utálnak, én pontosan ezt szerettem. Ezért sem értettem meg soha az ellenszenvüket, mivel annyira hasonlít az érzés arra, mikor a legnagyobb sebességgel repülsz a seprűdön, majd hirtelen megállsz, különben palacsintává lapulsz a falon.

Csak bámultam kifelé az elsuhanó tájra, ami kezdett egyre ismerősebbé válni. Az órámra néztem és tudtam, hogy hamarosan otthon leszek. Éjjel anyáék is megjönnek a vendégségből, addig pedig élvezhetem a kedvenc öcsém és kis családja társaságát. Mikor először meghallottam, hogy elveszi Lilyt, azt hittem, tréfál. Körülbelül másfél évig csak arról leveleztünk, hogy adjak neki tanácsot, hogyan érje el, hogy a lány egyáltalán randizzon vele. Végül nagy nehezen csak sikerült rávenni. Mikor James ezt megírta, el sem akartam hinni neki, pláne, mikor a következő levelében arról számolt be, hogy a lány végre igent mondott neki és megpróbálják együtt. Aztán telt-múlt az idő és még mindig nem szakítottak. Nem mintha örültem volna neki, hiszen olyan nagy munkája volt benne az öcsémnek. Viszont akkor már nagyon kiakadtam, mikor egy éve bejelentette, hogy apa lesz és ezért (is) elveszi feleségül.

Szilveszterkor tartottak egy kisebb szertartást, aztán júliusban megszületett Harry. Még nem is láttam a kicsit, csak képeken, de örülök, hogy fiú és inkább az öcsémre hasonlít, mint Lilyre. Nem tudom miért, de sosem kedveltem meg úgy igazán. Jó, igazából tudom. Azért, mert sokáig húzta James agyát és ő sosem nézett rá úgy, mint ahogyan ő rá. Néha olyan érzésem van, mikor velük vagyok, hogy a lány csak kihasználja, öcsikém pedig annyira elvakult, hogy ezt észre sem veszi. Viszont mindig reménykedem benne, hogy tévedek, mert hiába lett a neve Potter, nem érzem családtagnak.

Gondolataimból az rázott fel, hogy hirtelen nagyot fékeztünk, én pedig a földön találtam magam.

- Megérkeztünk – közölte velem a kalauz, miközben én próbáltam feltápászkodni a földről.

Miután leszálltam, pár percig csak álltam, kezemben a csomagjaimmal, és néztem a házat, ahol felnőttem. Mindig jó érzés volt hazatérni, ugyanis a lakásom Londonban éppenséggel nem volt túl otthonosnak mondható. Olyan sok munkám volt az elmúlt években, hogy alig tartózkodtam abban a kis garzonban, így még mindig rengeteg berendezési tárgy meg felszerelés hiányzott belőle, ami otthonossá tette volna. Miután kibámészkodtam magam, mély levegőt vettem és elindultam a bejárat felé.

Lily

Másodszorra arra ébredtem, mintha idegen hangokat hallottam volna a földszintről. Álmosan emeltem fel a fejem, és Jamest már nem találtam ott mellettem. Egy csiga lassúságával felültem az ágyon, és füleltem, hátha hallok még valamit. A földszintről nem sok hang szűrődött fel, hosszas hallgatózás után vettem csak ki egy női hangot és páromét. Mintha villám csapott volna belém, úgy pattantam fel és próbáltam összeszedni magam, hogy legyen valami emberi kinézetem. Gyorsan felkaptam az első ruhákat és belebújtam, ami először a kezem ügyébe került, kétszer végighúztam a fésűt a hajamon, vetettem egy pillantást a kicsire, majd leszaladtam köszönni. Szerencsére James átvette tőlem a háziasszony szerepét, nagy bögrékben már ott gőzölgött előttük a kávé, miközben a konyhában ülve beszélgettek és reggeliztek. Taylor nekem háttal ült, így szerelmem vett észre először, s amint meglátott, mosoly terült szét az arcán.

- Jó reggelt – köszöntem, amint beléptem.

- Neked is – köszöntek, Taylor pedig hátrafordult ültében, úgy üdvözölt.

- Bocsánat, hogy csak most jövök, de egy kissé elaludtam – fordultam sógornőmhöz, majd Jameshez. – Te meg miért nem keltettél fel? – kérdeztem egy szúrós pillantás közepette.

- Próbáltalak, de semmire sem reagáltál, gondoltam, pihenj még egy kicsit. Kérsz kávét?

- Ühüm – mondtam, majd lehuppantam és nekiláttam reggelizni. – Hogy vagy? Régen láttunk – kérdeztem Taylort.

- Hát igen, sok a munka, de élvezem. Imádom az utazást, azt, hogy ennyi ember nyüzsög körülöttem és a folytonos pörgést. Persze, néha fárasztó is tud lenni, de tényleg imádom, amit csinálok.

- Szerencsés vagy. Na és a magánélet? – kíváncsiskodtam.

- Furcsa, de szinte mindig találok valakit, de sosem lesz komoly, aztán persze időm sincs rá – nevetett. – Elboldogulok én egyedül is.

- Értem – mondtam, miközben persze fürkésztem az arcát.

Taylor számomra mindig egy megfejthetetlen jelenség volt. Úgy hasonlítottak egymással Jamesre, mint két tojás, és mégsem. Ez persze a korkülönbségből is adódott, hiszen hét év rengeteg. Mégis, annyira jól kijöttek, mintha együtt nőttek volna fel, mint én meg Petunia. A különbség csak az, hogy ők még mindig ugyanúgy szeretik egymást, ha nem jobban…

Taylor amúgy sem nézett ki huszonnyolcnak, hanem az ember velünk egyidősnek mondaná. Persze ez fotós-modellként biztosan nagy szerencse, hiszen annál tovább csinálhatja, amit szeret, és ha abba is hagyja egyszer, még mindig ott van a jogi végzettsége.

Egyébként én mindig nagyon kedveltem, bár talán most találkoztam vele harmadszorra. Mégis, James mindig annyi minden mesélt róla, hogy néha azt érzem, mintha nekem is a testvérem lenne.

Taylor

Miután harmadszor is bekopogtattam, James végre ajtót nyitott. Látszott, hogy nemrég ébredhetett fel, és még nincs egészen magánál. Azonban amint realizálta, hogy én vagyok az, aki megzavarta legédesebb álmait, nagyon megörült nekem. Miután kiölelkeztük magunkat és az utcán állva ő majd megfagyott, tekintve, hogy egy szál köntös volt rajta a pizsama felett, beljebb mentünk. Ő úriember módjára egyből elvette a csomagjaimat, – nem mintha olyan sok minden lett volna nálam – és felvitte őket az emeletre a szobámba. Én addig a konyhába mentem és főztem egy kávét. Már lefőtt, mire ő előkerült.

- Lily? – kérdeztem.

- Még alszik. Az éjjel felsírt Harry és ő kelt fel hozzá. Az előbb próbáltam felébreszteni, de képtelenség. Ahogy tudok, úgy próbálok segíteni neki, de suli és munka mellett nagyon nehéz, pláne, hogy anyáék sem mindig érnek rá, így a legtöbb dolog rámarad.

- Értem. Na és a kedvenc unokaöcsém?

- Csak egy unokaöcséd van – mondta, miközben játékosan forgatta szemeit. – Még –

tette hozzá már vigyorogva. – Gondolom most még ő is alszik, mert csönd van. Elég sokat tud sírni, mert mostanában elkezdett jönni a foga, de ettől függetlenül imádom. Egy kész kis csoda. Mikor először a kezembe fogtam, hát az az érzés elmondhatatlan.

- Ajaj, a végén még felnő az én kisöcsém – töröltem ki játékosan a könnycseppeket a szememből.

- Attól azért még messze vagyunk – vigyorgott.

- Ez nyilvánvaló. Csak rád kell nézni!

- Hé! Jó, ne szívd tovább a vérem, inkább mesélj gyorsan, mi van veled. Az a baj, hogy tizenegy felé még be kell mennem a Minisztériumba elintézni egy-két apróságot, de nem tudom, meddig fognak benn tartani. Azért majd igyekszem elszabadulni.

- Már gyakorlatod van?

- Igen. Januártól pedig vizsgázunk.

- Jaj, de nem hiányzik. Szerettem a jogot, meg érdekelt is, de nem tudom, hogy fogok-e valaha kezdeni valamit azzal a papírral. Mindenesetre megvan, így anyáék boldogok és elégedettek lehetnek, engem pedig békén hagynak, hogy azt csinálhassam, amit szeretnék.

Észre sem vettük, hogy elrohant az idő, úgy belefeledkeztünk a beszélgetésbe. Nem sokkal azelőtt, hogy Jamesnek el kellett indulnia, még Lily is előkerült. Nem látszott kialvatlannak, bár már jócskán elmúlt tíz óra, mikor felbukkant. Öcsikém persze egyből vigyorogni kezdett, amint meglátta a lányt, a szemei pedig csillogni kezdtek. Kicsit elszorult a szívem, mert ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy egykor én is mennyire boldog voltam Matt-tel. Az ő szemében is ugyanezt a csillogást láttam, mikor rám pillantott, nekem pedig a térdeim remegtek meg mindig tőle.

Mi sem természetesebb, hogy Lily meg pont akkor érdeklődött a szerelmi magánéletem után, mikor eszembe jutott volt kedvesem. Hirtelen azt hittem, felrobbanok, olyan ideges lettem, de szerencsére megtanultam jól titkolni az érzelmeimet, így semmit sem vettek észre abból, hogy legszívesebben elbőgtem volna magam. Aztán pár perces hallgatás következett, ami szerencsére nem vált kínos csönddé. Lily folytatta a reggelije elfogyasztását, míg én még a kávémat kortyolgattam. James felment Harryért, hogy lehozza, ha már mi lányok úgyis egész nap a konyhában robotolunk majd, legalább az emeletre ne kelljen felrohangálni a kicsihez.

Lily

Miután James elment, Taylorral még babáztunk egy kicsit. Nagyon tetszett neki Harry, látszott, hogy egyből belopta magát a szívébe, és kisfiamon is éreztem: tudja, hogy családtag, ezért fogadta ilyen nagy szeretettel. Miután tisztába tettük és megetettem, hozzáláttunk a főzéshez. Örültem, hogy sógornőm elfogadta az ünnepekre a meghívást és velünk is tölti azokat. Szerettem volna jobban megismerni, amire most remek lehetőségem nyílt. Felosztottuk egymást közt a feladatokat, majd hozzáláttunk az ipari mennyiségű étel előállításának. Tayloron kívül szentestére meghívtunk még pár régi és új barátot, hogy töltsük együtt a karácsony előestéjét. Kicsit izgatott voltam, hiszen most először voltam úgy igazán háziasszony, és Harrynek is ez volt az első karácsonya, úgyhogy szerettem volna, ha legalább jól sikerül és nem katasztrofálisan.

Az ünnepi hangulathoz szerencsére hozzájárult az időjárás: ennyire délen ugyanis több, mint hat éve nem esett hó karácsonykor, de most évek óta az egyik leghidegebb telet éltük meg, és minden hófehérbe öltözött. Jégcsapok függtek az eresz minden pontjáról, a ház előtt pedig már nem is látszódott, hogy hol kezdődik vagy ér véget a feljáró között a virágágyás.

Taylor annak ellenére, hogy nem szokott sokat főzni, nagyon rutinosan mozgott a konyhában, amit kicsit irigykedve figyeltem. Sose volt az erősségem a főzés, noha mostanra úgy-ahogy belejöttem, Doreának köszönhetően. Mikor még otthon laktam, akkor is már inkább a tudományos könyveket bújtam vagy valamilyen regényt, mint a receptek leírásait. Taylor ezzel szemben rengeteget segített édesanyjának és szemmel láthatóan örökölte tehetségét a fakanál forgatásához, így inkább ő irányított, én pedig egyáltalán nem bántam. Láttam rajta, hogy élvezi, amit csinál, én pedig inkább a segítségére akartam lenni, mint hátráltatni. Ennek hatására pedig egyre beszédesebb lett. Hála Merlinnek, úgy éreztem, kezdett megnyílni felém. Általában mindenkivel jól kijövök, és hamar megtaláljuk a közös hangot, de Taylor nehéz eset volt. Az első találkozásunk után volt egy sanda gyanúm, hogy nem kedvel, mivel Jamessszel teljesen máshogy viselkedett, mint velem. Ezt azonban gyorsan elhessegettem, meg láttam, hogy másokkal se olyan közvetlen, mint az öccsével és ez természetes.

Taylor

Lily szemmel láthatólag nem volt egy konyhatündér, és ugyan ez egy apróbb dolog, ami nélkül lehet élni, de örültem, hogy végre igazam lett. Régóta sejtettem, hogy nem lehet annyira tökéletes, mint amennyire James leírása állították. Még anyáéknak vagy más közös ismerősnek sem árultam el soha, hogy nem kedvelem szegény lányt. Az eddigi találkozásaink alapján láttam, hogy mindenki mennyire nagyon szereti, így biztosan furcsán néztek volna rám, ha elmondom, én nem kedvelem. Miután megkaptam a meghívást, hogy töltsem velük az ünnepeket, nagyon sokáig töprengtem, hiszen tudtam, hogy így a Lilyvel együtt töltendő idő kikerülhetetlen lenne. Mégis, kíváncsi voltam az unokaöcsémre, és gondoltam, adok sógornőmnek is egy esélyt, hátha el tudja velem felejtetni az első benyomásaimat róla. Minél többet gondolkoztam rajta, annál biztosabb lettem benne, hogyha nem játszik annyi ideig az öcsém szívével, akkor jobban megkedvelhettem volna.   

- És melyik részét élvezed jobban a munkádnak? Mikor te fotózol, vagy mikor téged? – kérdezte Lily, és először nem is akartam válaszolni, mert nem szeretem az ilyen hirtelen témaváltásokat, de rá kellett jönnöm, hogy a lassan kínossá váló csöndet akarta csak megtörni, így hát feleltem a kérdésére.

- Változó. Nagyon függ a csapattól, akikkel együtt dolgozom, vagy attól hogy mit. Vannak borzalmas modellek, akik olyanokat csinálnak, amit én sosem, mert tisztelem a másikat annyira, hogy ne toljak ki vele ennyire. Például előfordult már olyan, hogy órákat késett valaki vagy másnaposan jelent meg, így persze, hogy nem haladtunk egyről a kettőre. A rendezvényeket viszont imádom, mindig találkozni új emberekkel, nagy a nyüzsgés, megy a pletykálkodás, ingyen kaja-pia. Persze, nem ez a lényeg – nevettem fel. – Ahogy a modellkedésnél sem az, hogy kapok egy csomó jó cuccot. Néha jó, hogy az emberek felismernek, meg rengeteg pozitív visszajelzést kapok mikor én vagyok az újságokban, mert azt látják és tudják, míg azt, hogy másról én készítettem, nem feltétlenül.

- Tényleg, és hogy kerültél kapcsolatba a szakmáddal? Mármint ez a jogtól nagyon távol áll.

- Tudom. Már az egyetemre jártam, mikor egyik nap mentem a könyvárba, az utcán leszólított egy srác és megkért, hogy hagy csinálhasson rólam egy sorozatot. Először azt hittem, viccel, ezért elküldtem a fenébe, meg hogy engem ne zaklasson. Aztán valahol az Abszol úton futottunk össze teljesen véletlenül és megkért, hogy igyak meg vele valamit. Addig kérlelt, míg végül rábólintottam, aztán elkezdtünk találkozgatni, végül beleszerettem.

- A srácba vagy a fényképezésbe? – kérdezett vissza Lily. Csak ekkor fogtam fel, hogy a beszélgetés egy olyan pontra tévedt, ahová nem szerettem volna.

- Mindkettőbe – feleltem röviden és tömören, majd lázasan kezdtem valami olyan téma után kutatni, ami nincs kapcsolatban Matt-tel. – Na és te? Hogy szerettél bele az öcsémbe? – dobtam vissza a labdát. Lily arca majdnem olyan vörös lett, mint a haja.

- Hosszú történet – felelte ugyanolyan röviden, mint én.

- Van időnk, és én úgyis csak James változatát ismerem, ő meg biztosan sokat szépített a maga javára – mondtam neki, magamban pedig gondoltam, hogy addig kell ütni a vasat, amíg az meleg.

Lily

Taylor alaposan behúzott a csőbe, bár jogosan tette. Nagyon érdekelt a magánélete, mert arról alig tudtam valamit. Jamesből alig lehetett valamit kihúzni, és azt mondta, anyukájáéknál se kérdezzek rá, ha lehet, mert ez még mindig egy fájó pont mindenkinek, pedig már négy év telt el azóta. Mindössze ennyit sikerült megtudnom, többet nem volt hajlandó elárulni, Taylort pedig nem akartam már az első vagy második találkozásunk után lerohanni ezzel. Azt hittem, most elérkezett az idő, de nagyon melléfogtam.

Kérdésére azonnal elvörösödtem. Nem igazán beszéltem erről még senkivel, mert szégyelltem néhány dolgot, amit régebben tettem vagy gondoltam. Ránéztem a velem szemben ülő Potter lányra, és a szívem azt súgta, mondjak el neki mindent, mert megbízhatok benne, így hát belefogtam a történetünkbe.

- Azt gondolom, nem kell bemutatnom, hogy az öcsédről sosem mintáznák meg a szerénység mintaszobrát, illetve azt, hogy önbizalomhiányban sem igen szenvedett. Volt egy nagyon jó barátom, ő árulta el azt is, hogy mi vagyok valójában. Hogy is mondjam? Kicsit más volt, mint James és a baráti köre, majdnem mindenben az ellentéte. Őrá is ráhúzták azt a sztereotípiát, hogy minden mardekáros rossz, és ezzel minden meg is volt magyarázva. „Miért véded, hiszen ő a Mardakárba jár?!” Ezt a kérdést mindig megkaptam, és azt hiszem, valahol jogos is volt a dolog.

- Várjál csak, nem ő az, akit Jamesék állandóan szekáltak? Valami p betűs neve volt, de már nem emlékszem rá tisztán.

- Piton, de ők csak Pipogyusznak hívták, igen. A legjobb barátom volt, míg egy RBF vizsga után sárvérűnek nevezett. Rettenetesen megbántott, többször is próbált bocsánatot kérni az incidens után, de képtelen voltam elfelejteni a történteket, hiszen tőle vártam volna a legkevésbé – a düh és a csalódottság még most is könnyeket csalt a szemembe. Felnéztem a plafonra, pislogtam párat, majd folytattam. – James valamikor ötödik karácsonya után hívott el először, hogy randizzak vele, de mivel folyton bántotta a barátomat, nem akartam elmenni. Ahogy láttam, addig is mindig megkapta, amit akart, és nem szerettem volna én is beállni a sorba. Hatodikban aztán újra és újra próbálkozott, de még akkor sem engedtem neki. Nem tudom, mi történt vele a nyár folyamán, de nagyon megváltozott. Önmagához képest egy kicsit szerényebb lett, nem volt olyan öntelt, és mások szekálásával is leállt. Még Sirius is, pedig ő talán még jobban élvezte, mint James – csóváltam meg a fejem az emlékek hatására.

Egy kis időre meg kellett szakítanom elbeszélésemet, mert a nappaliból egy követelődző és valószínűleg éhes kisember sírása hallatszott. Taylor mondta, hogy ő befejezi az utolsó simításokat az ételeken, én menjek csak és etessem meg Harryt, aztán lassan mi is ehetnénk valamit uzsonnára, ugyanis a késői reggelinek és a sütés-főzésnek hála teljesen elfelejtkeztünk arról, hogy ebédre nekünk sem ártana enni valamit.

Miután Harry jóllakott, még egy kicsit játszottam vele, aztán visszafektettem a bölcsőjébe, de nem akart elaludni, így megkértem Taylort, hogy sétáljunk egyet, miután mi is bekaptunk pár falatot. Összeszedtem mindent, amire szükségünk lehetett, majd felszaladtam átöltözni, és nemsokára el is indultunk. Rögtön, ahogy kitettük lábunkat a lakásból, éreztem a megváltást. Nagyokat szippantottam a hideg, téli levegőből, ami a tüdőmet és az agyamat is kitisztította a benti párás, meleg levegőtől. Még mindig havazott, de már nem olyan sűrűn és nagy pelyhekben, mint mikor órákkal előbb kinéztem. Lassan kezdett sötétedni, de olyan jól esett a friss levegő, hogy egy picit elnyújtottuk a sétánkat. Harry szerencsére hamar álomba szenderült, Taylor pedig mindhármunkra kiszórt egy védőbűbájt, hogy semmiképp ne fázzunk meg.

- Ezt főleg akkor szoktuk használni, ha valamilyen lengébb öltözékeket fotózunk, de még hideg van hozzá és fázik benne a modell – magyarázta, én pedig próbáltam memorizálni, hiszen efféle bűbáj mindig jól jön az ember lányának. – No, de ott hagytuk abba a történetet, hogy James nagyon megváltozott és úgy érzem, messze még a vége.

- Igen. Szóval megváltozott, de még mindig nem tudott meggyőzni róla, hogy én őt akarom, aztán eltelt még egy nyár, és a hetedik év elején történt valami. Nagyon sablonos, de a kíváncsiságom sodort bajba, és James mentett meg. Tudom, ez így elég homályos, de fogalmam sincs róla, mennyit tudsz a dolgokról, én pedig nem akarom elfecsegni – néztem bocsánatkérően Taylorra.

- Teliholdas éjszakán kimentél a parkba, mert nem tudtál aludni, sétáltál, valamiért a Rengeteg felé vitt a lábad, ahol egy vérfarkassal találkoztál?

- Igen, de ha tudod a történetet, akkor miért mesélem?! – kérdeztem meglepetten.

- Mert James magát hősnek állítja be, és mert őt ismerem, téged viszont alig.

- Jogos a felvetés. Szóval valahogy úgy. Aztán teltek a hetek, először kértem, hogy csak titokban találkozzunk, ugyanis párszor tettem néhány ígéretet, miszerint sosem fogok randit adni neki. Mégis, egyre többet és többet találkoztunk, olyan oldalait ismertem meg, amiket az órákon vagy a többiek előtt sosem ismertem volna meg, és ez volt az, amiért beleszerettem. Annyira nyílt és őszinte volt előttem, teljesen máshogy viselkedett, egyszerűen elbűvölt. Rám borult az a tipikus rózsaszín köd, így egy vagy másfél hónap után nyíltan is elkezdtünk randizni, bár a titkos találkák akkor is megmaradtak: a könyvtár vagy a kastély más, eldugott szegleteiben, végül a Szükség Szobáját is megmutatta, ami elég gyakori helyszíne lett ezeknek a légyottoknak.  Amire viszont nagyon szívesen emlékszem vissza, az az első csókunk – mondtam, miközben éreztem, hogy megint elpirulok. – Épp valamelyik órámra igyekeztem, ami James órarendjében nem volt benne, mikor a folyosó közepén berántott a láthatatlanná tévő köpenye alá és lekapott. Én ugyan kicsit romantikusabbnak képzeltem el, de nem panaszkodhatom, mert nagyon jó volt. Akkor mondtam ki, hogy „Jó, akkor próbáljuk meg együtt.”

Taylor

Miközben Lily mesélt, látszott rajta, hogy teljesen átszellemül az emlékek hatására. Kezdtem kételkedni, hogy ennyire félreismertem volna? Hiszen ha jobban belegondolok, én se vagyok az a típus, aki rögtön akárkivel összejön. Bár az is tény, hogy Mattről fogalmam sem volt, milyen ember, és így sokkal könnyebb ismerkedni, mint valaki olyannal, akiről már van egy elég szilárd, kissé negatívabb véleményed.

- Tudod, nem volt könnyű a RAVASZ utáni időszak – jegyezte meg Lily. – Hazamentem ugyan, de a testvéremnek ott lakott az akkori barátja, aki azóta a férje, és mivel mind a ketten muglik, valamint a szüleim is, muszáj volt varázslatmentesen élnem. Iszonyatosan nehéz volt az a pár hét, amit ott töltöttem, még magamat is megleptem azzal, hogy mennyire nehéz mágia nélkül élni az életedet. Száz százalékig hozzászoktam és reflexből kaptam volna elő a pálcámat minden egyes pillanatban. Aztán a szüleid és James felajánlották, hogy költözzek ide. Kicsit gyorsnak éreztem a dolgot, de egyszerűen nem bírtam ki otthon, már majd megőrültem Petuniától és attól a dagadt Dursleytől. Állandóan hangsúlyozták, hogy ők mennyire átlagosak és hogy ez a normális. – Lily itt keserűen felnevetett. – Mikor beköltöztem, az egy megváltás volt. Pár hétig mintha a mennyországba érkeztem volna, aztán, ahogy múlt az idő, úgy elkezdtünk veszekedni Jamesszel. Annyival másabb volt így együtt élni vele, mint amikor még a suliban külön voltunk. Akkor mind a kettőnknek engednie kellett egy kicsit a szokásaiból és ezt csak rengeteg vita árán sikerült leharcolnunk egymással. Ráadásul mind a kettőnket felvették az Aurorképzőbe, így a nap minden egyes percét együtt töltöttük, és szerintem ez mind a kettőnknek sok volt. A tantárgyak nehezek voltak, én este tanulni akartam, James bulizni menni, nélkülem nem megy el, máris kész volt a balhé.

- És ha valamit ő a fejébe vesz, abból nehezen enged – jegyeztem meg. – Amit ő kitalál, annak úgy kell lennie, és csak neki lehet igaza. Tipikus pasi.

- Pontosan! – nevetett Lily, majd komolyabb hangnemre váltott. – Nehéz volt, de átvészeltük ezt az időszakot, összecsiszolódtunk, de aztán meg a folytonos együttléttől ellaposodott a kapcsolatunk. Én sem adtam úgy magamra, ő sem, az együttléteink is egyre ritkultak. Lassan odáig jutottam, hogy a szakítás is eszembe jutott, mert nem bírtam. Sok volt, bezárva éreztem magam. Egy kis szabadságra vágytam, arra, hogy kiéljem magam! Ám nagyon féltem, hogy mi lesz velem James nélkül, nem lett volna hová mennem, pénzem édeskevés volt, iskola mellett képtelenség lettem volna annyit dolgozni, hogy el tudjam tartani magam. Küzdöttem magammal. Már a kapcsolatunk sem volt olyan, mint régen. Nem éreztem, nem vettem észre magam körül semmit, annyira beszűkültem, hogy csak a tanulmányaimra koncentráltam, és olyanokat csináltam, mint azelőtt soha, például ok nélkül elkezdtem mindenkire féltékenykedni. És a mai napig nem értem, miért? James soha másra rá sem nézett, ellenben én nézegettem a fiúkat, néha még a gondolatával is eljátszottam, hogy mennyivel másabb, talán jobb lenne velük, mint Jamesszel. Nem éreztem semmit, mikor azt mondtam, szeretem, annyira automatikusan jött, de érzés nem volt benne, és ez összezavart… – hadarta Lily, aki az utolsó szavaknál már sírt.

Egy kicsit megsajnáltam, mert látszott, hogy nehezére esett erről beszélni, de valakinek már muszáj volt kiöntenie a szívét. Valószínűleg én vagyok az első, akinek ezt így elmondta. Megöleltem és próbáltam megnyugtatni. Magamon is csodálkoztam, de ahogy ott állt és sírt előttem, tényleg éreztem egy kis szánalmat. Boldogtalan volt, és nem tudott kihez fordulnia a bajával, a kisöcsém pedig vagy elhallgatta ezeket az apró információkat, vagy nem vette észre a jeleket, hogy a lány boldogtalan mellette. Az pedig elég nagy baj a későbbiekre nézve.

Lily lassan kezdett megnyugodni, néhány perc után még a könnyei is elálltak.

- Gyere, menjünk haza, igyunk egy teát, rendbe szedjük magunkat, mert nemsokára jön a többi vendég – mondtam, majd lassan elindultunk az otthonunk felé.

- Most biztosan egy szörnyetegnek gondolsz, aki nem érdemli meg Jamest.

- Nem – feleltem. – Nem tartalak szörnyetegnek, de azt ugye tudod, hogy nem csak magadat, de a környezetedet is boldogtalanná teszed, ha ez így megy tovább?

- Tudom, és az a baj, hogy én mindig is nagy karriert képzeltem el magamnak, de így… Félre ne érts, imádom a kicsit, csak olyan nehéz látni, hogy James halad előre a tanulmányaival, nemsokára be is fejezi, már gyakornokként dolgozik, én pedig be vagyok szorulva ebbe a kicsi és szűkös világba, ami abból áll, hogy gyereket nevelek és főzök, mosok, takarítok. Néha egy kicsit féltékeny is vagyok rá, annak ellenére, hogy tényleg nagyon-nagyon szeretem Jamest, egyszerűen képtelen lennék nélküle élni és belehalnék, ha elveszíteném. Erre tudod mikor jöttem rá?

- Nem, de érdekel.

- Mikor először láttam a karjában Harryvel. Olyan hihetetlen szeretettel nézett erre a csöppségre, közben hitetlenkedve, hogy ez a pöttöm kisember belőle is egy darabka. Hihetetlen volt, hirtelen újra ott röpködtek a pillangók a hasamban, felgyorsult a szívem és ez azóta sem múlt el. Újra érzem, hogy szerelmes vagyok. Jaj, ez meg nagyon nyálas volt, igaz?

- Dehogy! Ez gyönyörű, higgy nekem – bólintottam, miközben nyugtatólag rámosolyogtam.

Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. James ezekről a hullámvölgyekről nem igazán beszélt. A vitáikat persze megemlítette, de most rá kellett jönnöm, hogy túl fiatalok voltak még ehhez az egész helyzethez, amit most magukra vállaltak. Lily nem olyan rossz lány, mint amilyennek gondoltam, hiszen a maga módján szereti az öcsémet, de még mindig nem győzött meg arról, hogy James a legjobbat választotta volna. Szép és okos, ehhez kétség sem fért, de ez a hol szeretem, hol meg nem dolog idegen és érthetetlen volt számomra. Ha valakibe szerelmes vagyok, akkor azt teljes szívemmel teszem, és nem csinálok úgy, mint a gyerekek, hogy addig a két percig, amíg a haragszom rád-ott játszok, ne szeretném.

Ám lényegében nekem bármennyire is furcsa a dolog, rájuk kellett hagynom, mert az ő dolguk és csak reménykedhettem, hogy tudják, mit csinálnak.

Mire hazaértünk, már jócskán besötétedett és a bűbájom ellenére kezdtük érezni a telet. A járdán el volt seperve a hó, ebből pedig tudtuk, hogy végre James is hazaért. Amint beléptünk a lakásba, már egyből ott termett mellettünk, lesegítette rólunk kabátjainkat, majd a nappaliba terelt minket, ahol már várt minket a forró tea.

- Te titokban távlegilimenciát is tudsz alkalmazni?  - kérdeztem nevetve, miközben helyet foglaltunk.

- Nem, én is nemrég értem haza, gondoltam, én majd ide leheveredem, aztán csak meg kell innom, de mivel nem voltatok itthon, kénytelen voltam magam főzni egyet, és mivel annyira jó fej vagyok, többet csináltam.

- Te, férjek gyöngye – ironizált Lily, majd megcsókolta Jamest, én pedig ezt a pillanatot választottam, hogy elmenjek lefürödni és átöltözni még a vacsora előtt.

Lily

Hála Merlinnek, Taylor nagyon megértő volt és még mindig nem tudtam elhinni, hogy ennyire szerencsés lennék az új családommal. Az a sok anyósvicc, ami van, az sem véletlenül jött létre, mégis, imádtam Doreát és határozottan állíthatom, hogy ő is nagyon kedvel engem. Charlus is egy remek ember, habár kicsit szűkszavúbb, mint a felesége, de hozzám mindig van egy-két kedves szava, ha látja, rosszkedvű vagyok. Miután pedig Harry megszületett, ha lehet, még jobban szerettek, hiszen hála nekem megérkezett a várva-várt első unokájuk.

James már otthon volt, mire mi megérkeztünk, sőt még teát is főzött, amiért nagyon hálás voltam.

- Te, férjek gyöngye – ironizáltam, majd megcsókoltam. Éreztem, ahogy minden porcikámban felpezsdül a vér, amint ajkai az ajkamhoz értek. Lehúzott az ölébe, átöleltük egymást és kicsit megfeledkeztünk magunkról. Szinte egész nap nem láttam, és most, hogy itt volt, be akartam pótolni minden egyes elmulasztott percet, amíg el kellett válnom tőle. James már a pulóverem anyaga alá is benyúlt, mikor észbe kaptam és felpattantam.

- Na – méltatlankodott. – Miért mentél el? Gyere vissza!

- Tudod, hogy nem vagyunk kettesben – mondtam neki, de nem láttam sehol Taylort. Kicsit elszégyelltem magam, hogy ennyire nem voltunk rá tekintettel.

- Szerintem a szobájában van. Na, gyere ide – próbálkozott James, de már megtört a pillanat. Töltöttem egy csésze teát, majd azzal együtt odabújtam hozzá.

- Hány óra? – kérdeztem szerelmemet, majd nagyot kortyoltam a forró italból.

- Fél hat lesz mindjárt.

- Akkor nekünk is készülnünk kellene. Megetetem Harryt, aztán megfürdeted? Annyi idő alatt én is rendbe szedem magam, neked úgyis elég öt perc, ahogy ismerlek.

- Jól van. Sirius valószínűleg előbb jön, azt mondta segít átrendezni a szobát.

- Mintha nem pár pálcasuhintás lenne az egész. Úgyis tudom, hogy csakis a kviddicsről fogtok beszélni, esetleg, hogy milyen új lányt szedett fel. Tényleg, végül hoz valakit?

- Nem, lányt nem, de talán Remus is csatlakozik hozzá. Még nem tudta megmondani délelőtt, mikor találkoztunk.

- Rendben, persze, semmi gond. Na, indulás, mindjárt itt vannak a vendégek.

- Parancsára! – vágta magát haptákba James, majd hármasban elindultunk, hogy ünnepi öltözékünket magunkra öltsük.

Taylor

Miután felmentem az emeletre, kicsomagoltam, majd elmentem fürdeni. Mindig is szerettem, hogy külön fürdőszobák vannak a szobákhoz, így bármikor teleereszthettem a kádat jó forró vízzel és akár órákig is áztathattam benne magam, anélkül, hogy bárki megzavart volna. Most is így tettem, jó sok habfürdőt téve a vízbe, és úgy elálmosodtam, hogy elaludtam. Később arra ébredtem, hogy James kopog az ajtón, hogy élek-e még. A víz közben nagyon kihűlt, így dideregve másztam ki a kádból, magamra csavartam egy törölközőt és úgy nyitottam ki neki az ajtót.

- Mit csináltál odabent? Már azt hittem, megfulladtál, mert nem válaszoltál.

- Elaludtam – vigyorogtam rá, öcsém tenyere pedig találkozott a homlokával.

- Nők – mondta, miközben forgatta a szemeit. – Csak azért jöttem, hogy szóljak, a többiek kezdenek szállingózni és egy óra múlva tervezünk vacsorázni is.

- Rendben, akkor mindjárt megyek, csak előbb felöltözöm, mert nem hiszem, hogy egy száll törölközőben kellene flangálnom.

- Hidd el, van aki örülne neki – kacsintott rám.

- Mondd meg Siriusnak, hogy még mindig semmi esélye nálam, szóval ne is reménykedjen.

- Nagyon csalódott lesz – vigyorgott James.

- Tudom, és annyira sajnálom szegényt – affektáltam. – Na de komolyan, – váltottam vissza normál hangnemre – pár perc és megyek.

- Rendben – bólintott testvérem, majd sarkon fordult és elment.

Annyira nem siettem, mint ígértem. Nem ismertem túl sok barátját Jamesnek, inkább csak Siriust és Remust, meg tudtam, hogy van egy negyedik fiú is, aki Tekergőnek hívta magát, de annyira szürke kisegér volt a három egyéniség mellett, hogy sosem jegyeztem meg őt magamnak igazán.  Mivel tavaly az esküvő egy szűk kis szertartás volt, majd egy ebéd, rajtuk és a családon kívül nem sok ember volt jelen, most viszont sokkal nagyobb társaság készül összeülni, ahol sok embert nem ismerek. Bár mindig azt hangoztatom, hogy mennyire jó új embereket megismerni, kicsit mindig tartok tőlük. Félek attól, hogy a munkám miatt lekezelőek velem, vagy bekategorizálnak a szép és üresfejűek közé, ahová a legtöbb modell tartozik. Viszont ma este a családom barátaival fogok találkozni, biztos vagyok benne, hogy legalább a feléjük való szeretet miatt senki nem fog bántani.

A szekrényhez léptem és elkezdtem keresni valami szolid, de mégis csinos darabot. Egy fekete kisestélyi szerű ruhára esett a választásom. Már majdnem belebújtam, mikor rájöttem, hogy lehet, nem kellene ennyire kiöltöznöm és igazán megkérdezhettem volna Lilyt a ruháról.

- Egye fene – gondoltam, majd felhúztam a ruha cipzárját. – Akinek nem tetszik, ne nézzem rám, Siriusnak meg úgyis csorogni fog a nyála, akármi legyen rajtam.

Black mindig is egy érdekes személyiség volt. Már első alkalommal, mikor átjött hozzánk a nyári szünetben, bepróbálkozott nálam, pedig akkor még csak tizenkét éves volt! Ahogy hallottam, később sem változott meg, nagy szoknyabolond lett, de a lányokat sem kell félteni James elmondása szerint, boldogan omolnak a fiú karjaiba, kivétel engem. Akárhányszor találkoztunk, mindig tett valami megjegyzést, hogy jó vagyok nála, én pedig hagytam, mert ugyanúgy az öcsémnek tekintettem. A szememben még ugyanolyan kisfiú, mint mikor megismertem, és elképzelni sem tudnám, hogy egy ennyivel fiatalabb barátom legyen.

Feltettem egy kis sminket, megfésültem a hajam, felkaptam a fényképezőgépemet és elindultam lefelé.

Szerencsére nem voltak olyan sokan, az ismeretlenekkel bemutatkoztunk egymásnak, Sirius pedig rögtön mellettem termett és az este végéig nem is hagyott magamra, így mindig volt társaságom. Rosszabb volt, mint egy nő, mindenkiről mondott valami pletykát, vagy vicces és ciki sztorikat, és a karizmatikus személyisége miatt sosem tudtunk kettesben maradni, bár lehet, hogy ennek nem kifejezetten örült.

Lily

Elsőként tényleg Sirius érkezett meg, ami meglepő volt, mert általában ő mindig mindenhonnan elkésett. Hiába, javíthatatlan a blöki, de én így is kedveltem. James csúnyán is nézne rám, ha nem így lenne, hiszen az országos cimborájáról volt szó.

Nemsokára befutottak a többiek is: régi és új barátok a párjaikkal, a végére egész szép kis társaság gyűlt össze. Olyan harmincan voltunk, így nem kevés tértágító bűbájt alkalmaztunk a nappalin és a konyhán, annak ellenére, hogy amúgy is hatalmas helyiségek.

Harry kézről-kézre járt, mindenki megcsodálta, és senki nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a szemei az enyémek, amúgy meg kiköpött James, és a fiúk azt is hozzátették, hogy alig várják, hogy repülni lássák, abban is örökölte-e apja tehetségét. Igazából én a mai napig nem értem, James miért ment inkább aurornak, mint profi játékosnak, hiszen nagyon sokra vihette volna hivatásos fogóként. Mostanában alig jutott ideje erre a szenvedélyére, ha pedig nagy ritkán alkalma nyílt rá, akkor úgy jött haza, mint aki a fellegek közt járt – és ha azt vesszük, nem is állunk olyan távol az igazságtól.

Már épp kezdtük volna feltálalni a vacsorát, mikor James nem bírt magával: a konyhában voltam, ő pedig magához rántott és hevesen csókolni kezdett, de nem csak a szája, hanem a kezei is felfedezőútra indultak.

- James! – szóltam rá, bár lehet, hogy egy kicsit hangosra sikeredett. – Nem bírsz magaddal? Még meglátnak a többiek.

- Ugyan, Lily – susogta a fülembe, amitől remegni kezdtek lábaim, és inkább a pultnak dőltem, hogy biztosan talpon tudjak maradni. – Rajtunk van a köpeny, nem lát meg minket senki.

- De…

- Semmi de, egész nap nem voltam itthon, utána meg semmi időnk nem volt kettesben maradni, ha pedig igen, akkor készülődtél. Viszont észvesztő vagy ebben a ruhában, én pedig megőrülök érted!

- Akkor bírd még ki az este végéig, jó? – kérdeztem, de válaszolni már nem engedtem, inkább beléfojtottam a szót. Mikor ajkaink elváltak, elégedetten vigyorgott. – Szeretlek – mondtam, majd fejem a mellkasára döntöttem, és pár percig így maradtunk összebújva.

Körülöttünk volt egy kis jövés-menés, de szerencsére senki sem vett észre minket, aminek örültem, mert tényleg jó volt ez a néhány nyugodt pillanat így összebújva. Már amúgy is lassan szétváltunk volna, mikor Taylor nézett be és minket keresett.

- Ha itt vagytok esetleg egy bizonyos köpeny alatt, akkor nem akarom tudni, mit csináltok, de gyertek, ha tudtok, mert koccintunk, aztán elkezdünk enni nélkületek – mondta, majd elment.

- Hű, ez ciki.

- Miért kell mindig azt feltételezni, hogy azt csináljuk? – kérdezte tettetett felháborodással szerelmem.

- Azért, mert ti férfiak mindig csak azt akarjátok, és ez alól te sem vagy kivétel – kezemmel végig simítottam az arca élén, miközben még egyszer megcsókoltam, majd kibújtam a köpeny alól és csatlakoztam vendégeinkhez.

Taylor

- Boldog karácsonyt! – kiáltotta egyszerre vagy húsz torok, aztán a szoba a kristálypoharak csengésétől volt hangos. Gyorsan felhajtottam a sherrymet, majd újratöltöttem. A második pohárnyit már nem ittam meg olyan gyorsan, mert nem akartam berúgni, éhgyomorra pedig nagyon nem bírom az italt.

- Meddig maradsz? – kérdezte Remus.

- Az óévet még mindenképp itt töltöm, úgy hallottam, akkor is valami hasonló buli készül, csak nagyobb társasággal és valahol kibéreltek egy helyet Londonban.

- Úgy van. Bár én szívem szerint otthon maradnék, de ezek a jómadarak a világ végére is eljönnének értem, és nem engednének punnyadni az év utolsó napján.

- Még jó, ilyenkor bulizni kell és csajozni, élvezni az életet és a fiatalságot, mielőtt te is James sorsára jutnál és igazába hajtanák a fejed. Akkor vége a jólétnek, jön a számonkérés, hogy hol és kivel voltál, miért voltál eddig, miért ittál ennyit és a többi… - fejtette ki nézeteit Sirius.

- Te komolyan így gondolod vagy csak félsz az elkötelezettségtől? – kérdeztem hitetlenkedve. A szüleim házassága szinte felhőtlenül boldog volt, és akárhogy is, de Jamesék is szerették egymást, így nem értettem Tapmancs nézeteit.

- Sem egyik, sem másik, de kizártnak tartom, hogy lenne olyan nő, aki miatt feladnám önmagam – mondta, én pedig rosszallóan ingattam a fejem.

- Majd megtudod, mi az a szerelem és akkor visszatérünk majd erre a témára. No, de mikor eszünk már? Éhen halok!

A vacsora visszaidézte a roxfortos éveimet. Ott voltak hasonlóan pazar lakomák, ha nem én készítem Lilyvel az ételeket, azt hittem volna, hogy a suliból hozatták. Már a második fogásnál tartottunk, mikor előkerültek az elmaradhatatlan pukkantós bonbonok. A sok robbantgatástól viszont megült a füst a szobában, úgy, hogy nem láttam, ki ül velem szemben, ezért muszáj volt kiszellőztetni. Lily aljas volt, mert ahogy kinyitotta az ablakot, felmarkolt egy kis havat, golyót gyúrt belőle, majd James felé hajította, de elvétette, és valaki mást talált el. Több se kellett a társaságnak, úgy ahogy voltak, kirohantak hógolyózni, néhányan még a cipőjükbe sem bújtak bele. Természetesen én sem maradhattam ki a mókából, bár én inkább a pillanatot örökítettem meg és csak nevettem a többieken. Azonban a fiúk kihasználták, hogy nem figyelek, Sirius hátulról elkapott, James felemelte a lábaim, és beledobtak egy nagyobb kupac hóba. Sikítani kezdtem, ahogy a hideg anyag a bőrömhöz ért, és próbáltam volna feltápászkodni, de nem hagytak. Lily volt olyan bátor, hogy a segítségemre sietett, de a két erős fiú ellen ő is édeskeveset ért. Mondjuk legalább azt elérte, hogy ne kettő egy ellen legyen az arány, így hamarabb fel tudtam kelni, viszont sógornőm pórul járt. James azonnal a hátára fektette, és nem is engedte felkelni, pedig Lilyn is legalább annyi ruha volt, mint rajtam. Azonban a lány eszes volt, egy apró puszit nyomott James ajkaira, aki ennyivel nem érte be, így rögtön csókolózni akart. Lily ezt a pillanatnyi kis figyelmetlenséget kihasználva egy marék havat bújtatott kedvese pólója alá, aki rögtön felugrott, így ő is fel tudott kelni.

Remus ekkor lépett közbe és mindenkit beterelt, mielőtt még az egész kis csapat tüdőgyulladást kapna. Odabent aztán jól megraktuk a kandallót, így a lángok sem maradtak éhesek, jó sok hasábfát kaptak vacsorára, cserébe pedig vígan lengedeztek a tűzcsóvák. Miután megszárítkoztunk, visszaültünk és folytattuk a vacsorát. Ez a kis mozgás mindenkinek jót tett, a hangulatnak mindenképp. Addig sem alakult rosszul az este, de ezután végképp. Az asztalnál több dolog is téma volt, persze mindenki mindegyikhez hozzá akarta rakni a maga véleményét, így az általános hangzavarnál egy kicsit nagyobb kerekedett. Pláne, hogy minden egyes pukkantós bonbonból származó vicc után koccintottunk és inni kellett, valamint néhányan eljutottak arra a szintre, hogy mindegy mire, de inni kell.

Éjfélkor viszont a józanabbak úgy gondolták, lassan ideje hazaindulni, elkezdtek hazaszállingózni és páran elkísérték egy-egy részegebb cimborájukat, hogy mindenki biztonságban hazaérjen. Mióta bejöttünk, nem igazán figyeltem, hogy James vagy Lily mit csinál, annyira lefoglaltak új ismerőseim. Most viszont megtaláltam őket, és megdobogtatták a szívem. Ott ültek összebújva a kanapén, sógornőm szinte már aludt, olyan fáradt volt, az öcsém pedig valahogy úgy nézhetett rá, mint amit Lily írt le nekem, mikor a kis Harryt tartotta először a karjaiban. Csak rá kellett gondolnom, rögtön unokaöcsém sírása hangzott le az emeletről. Lily fáradtan felnyögött és már tápászkodott volna fel, de James visszanyomta, hogy csak pihenjen és máris eltűnt a lépcsőn felfelé.

Habár Matt halálával egy ajtó bezárult előttem, hogy nekem is ilyen fiatalon saját családom lehessen, ugyanakkor egy ablak kitárult. James ekkor döbbent rá: mennyire múlandó az életünk, és nekünk attól nem lesz jobb, ha bántunk másokat, mert az élet megteszi ezt helyettünk is. Ő változtatta meg annyira, hogy Lily elérhető legyen számára, később pedig a kettőből három lehessen.

---

[1] Szilágyi Domokos – Játékok II.