Megannyi emlék – szép és vigasztalan

Remus Lupin emlékekbe szédülve tölti a roxforti karácsonyt, ahová immár tanárként tért vissza.  Miután hírül kapja, hogy feltehetőleg Sirius Black küldte Harry Potternek a Tűzvillámot, eszébe jutnak a régi emlékek, és míg magányosan rója a hó-ösvényes, roxmortsi tündérutcákat, emlékezik… Emlékezik a fiatalkorára, emlékezik a százfűlé főzetre, emlékezik a pár sarlóért eladott testére, emlékezik Sirius Black szerelmére – majd újra a jelenbe bukik, és régen volt boldogság lángol fel a megfásult lélekben. Hanyatlásból jut a csillagokig.

A története címe: Megannyi emlék – szép és vigasztalan

Szereplők: Remus Lupin, Sirius Black

Kulcsok:

karácsonyi tradíció – éjféli mise;

szereplők – Sirius / Lupin;

karácsonyi hangulat – magányos;

titkos kulcs (könyv) – Azkabani fogoly; titkos kulcs – hóvihar;

páros kémia – slash

Műfaj: romantikus, dráma, keserédes angst

Korhatár: +16

Figyelmeztetések: AU, OOC, slash, enyhe erotikus tartalom, néhol komor hangulat

Leírás: Remus Lupin emlékekbe szédülve tölti a roxforti karácsonyt, ahová immár tanárként tért vissza.  Miután hírül kapja, hogy feltehetőleg Sirius Black küldte Harry Potternek a Tűzvillámot, eszébe jutnak a régi emlékek, és míg magányosan rója a hó-ösvényes, roxmortsi tündérutcákat, emlékezik… Emlékezik a fiatalkorára, emlékezik a százfűlé főzetre, emlékezik a pár sarlóért eladott testére, emlékezik Sirius Black szerelmére – majd újra a jelenbe bukik, és régen volt boldogság lángol fel a megfásult lélekben. Hanyatlásból jut a csillagokig.

* A cím Fodor Ákos versének egy részlete.

I. Prológus a jelenhez

A hírt Perselus Piton hozta. Ott állt szobájának korhatag küszöbén a rosszhírek gyász-fekete hírnöke, hogy nyomorult, megkeseredett sorsán csavarjon még egyet. A vékony, fakó ajkak szenvtelenül formálták a szavakat; elnémult emlékük halotti lepelként borul még most is a szobára.

Remus Lupin az ágy szélén ül a hűvös homályban, és fázósan simít végig meztelen karján. Kimerítette az éjszaka, a telihold opálos ragyogása, Grayback szörnyű öröksége, ami újra és újra lenyúzza csontjairól az emberséget. Teste tébolyodik, pattan, reccsen: csak elméje nem bomlik vele, hála Perselus fluidumának.

A drága jó Piton; látogatása óta szüntelen gondolatai közé vág egykori iskolatársának a neve, de Remus most először nevet fel a keserű csendben. Elkészítette neki, mert Dumbledore erre kérte – nem a jó szíve vezérelte tettében. Hálás érte, és ez a hála egyszerre ironikus és őszinte. A bájital hasznos, tisztán tartja tudatát akkor is, mikor a Hold cibálja ösztönei gyeplőkötelét, azonban a test változása ellen még ez a folyékony varázs is tehetetlen: hatástalanul rohad bele a szövetekbe. A vérfarkas-kóron semmi sem tör átkot, testében felbomlik a materiális világrend. Olyankor csak liheg ez a tiszta forrásvíz-tudat, szenved a nyirkos szőrcsomóölelésben, és józanságában néha eltűnődik, van-e így értelme bárminek is?

Rettegni, titkolni, vigyázni a benne élő szörnyalakot…

Emberbőrbe zárt vadat; vadbőrbe zárt embert.

Aztán csak mosolyog, keserűen, fájdalmasan, behódolva a végzetnek. De azért nehéz, rettentően nehéz erősnek maradnia.

Sóhajtva hajtja le a fejét, izzadt tincsei a szempilláján akadnak, tarkóját fagy leheli. Pillantása a kihűlt hamura siklik a kandalló szürke gyomrában; a lángok órák óta kialudtak, nem táplálja őket sem hasított fa, sem varázslat. Semmivel sem törődött, mikor kimerülve – újra emberhúst mozdítva meggyötört csontjain – végre az ágyba zuhant. Most már sajnálja figyelmetlenségét, hogy bájolás nélkül hagyta a tüzet, de egy csenevész vállrándításnál nem ér többet az elkésett gondolat. Hajába túr, a nyirkos szálakat oldalra simítja, miközben kábán fordul hátra, és bámul ki az ablakon. A szerényen díszített ólomüvegre friss hó tapad, ezernyi apró, jeges pihe, hírnökei a karácsonynak.

Éppen csak délutánba fordult az idő, odakint mégis álmos sötétség nyújtózik a roxforti tájon, szennyes hófellegek úsznak az égen, beleakadnak az árnyas dombokba és lefolynak a befagyott tó tejszín-jegére. Szép is lehetne; Remus bódult révedésében azonban nem lát semmit, csak néz mereven kifelé a zúzmarás üvegen, és Perselus szavain töpreng tehetetlenségében.

Nincs kedve a nagyterembe menni, ahol bizonyosan már az ünneptől nehéz a levegő, és a karácsonyi hangulat fojtón feszül szét az asztalok között. Minden gyertya, aranyos szalag, üveggömb és fagyöngyfüzér, az édes, narancsos fahéjillat, minden-minden arra az éjszakára emlékeztetné, amit olyan nagyon feledni szeretne, de koponyája csontbörtönéből egyáltalán nem szöknek könnyen a régen volt érzelmek, emlékek.

Keserédes nosztalgia bomlasztja gondolatait, miközben ruháját ráérősen magára ölti. Nyújtja a perceket, fogyjanak csak kedvükre, míg ingét gombolja, zakóját hanyagul simítja. Nem akar magyarázkodni a sápadt fáradtságért, ami egész lényét körbeöleli, sem a fénytelen, kimerült tekintetért, a meggyötört sóhajokért. Ezúttal nem; csak egyedül szeretne lenni odakint a szürkületben, és gondolkodni, töprengeni múlton és jelenen, mindenen – Merlinre, mennyi mindenen a szelíden neszező téli fergetegben.

Ő hozta a hírt, Perselus Piton; ő volt az, aki vértelen ajkakkal, kérlelhetetlenül az arcába vágta: Sirius Black egy seprűt küldött Harry Potternek. Tényként tárta elé a lehetőséget, pedig nem volt bizonyosság, bárki lehetett. És mondott még szörnyűbbet is, amitől Remus lelke porrá hullott a bordaüregében: a Tűzvillámot valószínűleg megátkozták, hogy Harry Pottert meggyilkolják vele.

Nem küldhette Ő, főleg nem ilyen céllal, lehetetlen, egyszerűen lehetetlen… Szíve keserűen dobban mellkasában, újra és újra felzörög egy mélabús, fásult dallam, egy vérből harácsolt szomorú akkord, ami akkor zokog, ha Sirius emléke fellángol a fáradt gondolatok között.

***

II. Megannyi emlék: szép és vigasztalan

A Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály csendjét sietős léptek nesze veri fel; nem ez az első eset, hogy Remus Lupin szellemügyességgel surran be a sterilszagú kórtermekbe, hogy bűnös lelkiismeretén újabb sebet ejtsen. Az iskolai szüneteket most sem úgy tölti, ahogy a többi diák: nincs csillagszórós estebéd se otthon, sem a Roxfortban, csak London kihűlt utcái, az Abszol út sötét sikátorai és az eltitkolt szégyen – vagy szükség –, ami miatt lába most is a kórházba vitte.

Az épület oldalsó szárnya olyan, akár egy lélegző kripta, egy szörnyű váróterem, ahonnan az életbe már nem, csak a halálba vezet a beteg útja. Valahányszor erre jár, megborzong a komor szobák láttán, az egyenletesen szuszogó alakok mozdulatlanságán, megbájolt szívük lassú ütemű dobbanásán. Az itt fekvők testét olyan kór rágja, ami ellen mind a mágia, mind a mugli-kuruzslás tehetetlen. Kókadozó virágok gyászkoszorúja közt várják az elmúlást, úgy, hogy a szerencsétlenek még csak nem is tudnak magukról. Csak fekszenek, és lélegeznek, és napról-napra halványabbak lesznek hozzátartozóik emlékezetében.

Remus egész testében remeg, ahogy végignéz a katonás rendbe állított vaságyakon, a személytelenség test-erdején, a kifejezéstelen arcokon, akik egykor valakik voltak, mára csupán emberi kacatok. Lábuknál egy betegkarton gúnyolja mindazt, mi megmaradt belőlük: egy név, születési dátum, kórtörténet, vizitációs aláírások.

A sok kába tudat közül azonban egy kiemelkedik, ami fontosabb, mint a többi, ami esztendők egész sora óta látogatók nélkül sorvad, ami a halál kapujában is gyönyörű maradt. Remus egyesen hozzá siet, minden lépés egy erkölcsi törés, szégyen és bűntudat. Az orvosi ágyon fiatal fiú fekszik, szelíd és jámbor, pont olyan, mint legutóbb az ittjártakor. Szőke tincsei sápadt arcát keresztezik, ajka száraz, cserepes; évek óta nem nyílt szóra cseresznyeszínű vonala. Karja sem mozdul, csak fekszik a vékony test mellett, zsibbadt inai az elpuhult csontokra fonódnak, lustán nyargaló vére langyosra nyalja a kihűlt tagokat. 

Látogatója szánakozva nézi a rebbenő pillákat; nincs benne akarat, csak idegek játéka a lezárt szemhéj alatt. Végigsimít a fakó, beteg arcon – van rettenetesebb sors az övénél is! –, és reszkető kézzel nyúl talárja zsebébe. Ujjai egy apró fémtárgyat érintenek, cifrátlan ollót, ami elfér a markában. Reszkető kézzel, de magára parancsolt magabiztossággal emeli a keresztpengét a fiú homlokához; retteg, hogy egyszer lebukik, és mindenre fény derül. Szisszenve nyisszan az olló, és az elhanyagolt tincsek közül pár vékony csomó Remus markába hull.

Selyempapír zizeg bele a csendbe, ahogy gondosan elcsomagolja a lenyesett szalmahajat, és zsebének rejtekébe süllyeszti a lopott trófeát. Még erre az apró zajra is összerezzen, rettenetes égdörgésnek hallja a csendes sóhajok között. Újra a fiúra néz, a névtelenre, a meglopottra, és legszívesebben felüvöltene. Az ájult ajkakra néma bocsánatot lehel – de sokszor, keserűen sokszor megtette már –, és hátra sem pillantva kisurran a kórteremből pont úgy, ahogy jött: nesztelen tolvaj-lidércként.

*

A Foltozott Üst dohos falai közt a földre zuhan egy pohár; Sirius Black diadalittasan kiált fel a sokadik elfogyasztott Lángnyelv whisky után. Torkát forró parázs égeti, mint aki lávát nyelt, de felszított büszkesége nem engedi, hogy szégyenszemre köhögésbe fojtsa a rettentő érzést, amit az ital kapart fel benne. Ordít, mint a férfiak – ordít, mint a veszett ebek szoktak.

Már nem emlékszik, miért indult el otthonról, a kandalló fűtötte meleg, fenyőillatú lakásból. Valami felkavarta – érzés, emlék, gondolat –, és ez a valami kihányta Siriust a téli éjszakába. London szövevényes utcáit járta tétova magányában, hol megállva, elidőzve egy-egy hó köntösbe bújt épületen, de leginkább csak unottan húzta lépteit, nem figyelve arra, a sors hová veti.

Cipőjének orra jégszilánkot rugdosott, mikor az idegen kezek belékaroltak. Kétoldalt fogták, mint ellenséget szokás, vagy mint haldokló embert az utolsó imán. Ökle célt tévesztetten feszült a fagyos szélben, pálcája kabátja rejtekében lapult, esélye sem volt elérni. Pár szörnyű másodpercig a világ tajtékzó félelem-massza volt, aztán elcsitult a rémület; néhány múltbéli arc tréfálta meg, akiknek már a nevére sem emlékezett. Invitálásuknak eleget tett, és most itt van velük a fogadóban, ezekkel a megkopott nosztalgialakokkal, akikkel egyszer a távoli múltban már találkozott.

Talpa alatt sikítva reccsen az összetört pohárszilánk; Sirius a nehéz alkoholmámorban egészen a falig tántorog. Hátába valami kemény vágódik, majd esik a földre, és nyomában újfent csörömpölés támad. A Reggeli Próféta egy kivágott újságcikke volt díszes keretbe foglalva, amin egy kurta leírás mellett a Foltozott Üst egykori alapítója integetett. Sirius hiába motyogja bocsánatát, óvatlan, részeg botlása elűzi a fogadós maradék türelmét is. Bor-piros arca elsötétül az eleddig visszatartott indulattól; lapátkezével keményen a pultra csap.

– Mára ennyi, kifelé! – dühödt hangja ostorként csattan a jókedvű társaság ostoba vigyorán. Elégedetlen panaszhörgés szakad fel a delíriumos torkokból, borlehelet nyargal végig a keserű szivarfüstön át, ahogy újabb kört követelnek a mulatók.

Hiába az asztalra szórt ezüstsarló, és hiába az ökölbe szorult kezek szédelgő fenyegetése, a férfi döntése elzengett törvény, megmásíthatatlan határozat: Sirius és a többiek már nem vendégei a kocsmának.

– Ez egy fogadó, nem valami pálcadobáló kupleráj. Te meg – kapja el Siriust a kabátjánál fogva és dühösen megrázza, mielőtt kihajítaná az éjszakába –, nem is ihatnál még. Na, kotródj innen!

Sirius nevetése tompa visszhangot ver a hófödte város kába csöndjében, és még akkor is csúfondárosan lihegi mosolyát, mikor térde a fagyos betonon koppan – a fogadós lapátkeze jó nagyot lendített rajta. Zúgó fejjel ül a padkára, körülötte zsibong a kidobott társaság, ostoba szavak és homályos tekintetek metszik a csillagtalan éjszakát, és Siriusnak hirtelen hányingere támad. Nem az alkohol rázza érzékeit, és nem is a friss, hűs levegő csattan az arcán; nem ettől van rosszul. Sokkalta inkább attól a mérhetetlen undortól, attól az idegszakító, forró viszolygástól, amit a mulatozó társaság puszta látványa, létezésük sajnálatos ténye kivált belőle. Szánalmas – képtelen megfogalmazni érzései váratlan pálfordulását, de ösztönei nyögve könyörögnek, hagyja itt a rég nem látott ismerősök kényszerbarátságát, mert a végén még valami ostobaságot tesz ezen a különös éjjelen.

– Hé! Most meg hová mész? – rekedten kiáltanak utána, de Sirius csak idegesen legyint a kezével, és faképnél hagyja a dülöngélő társaságot. Tudatát tisztára kaparja a dermesztő fagy, úgy érzi, mintha egy cseppet sem ivott volna. Józansága azonban csak gondolataiba fonódik, teste támolyogva jár a kihalt utca szűzhavában. Valami meleget érez végigfolyni a tenyerén; olvadozó viasz-simogatás a bőrön. Odavonzza pillantását, és a látvány feltépi a fájdalom bénultságát: kezét felsértette egy pengeélű jégszilánk, amikor az utcára hajították.

*

– Ez duplája a múltkori árnak! – Remus kétségbeesetten fakad ki, arcát elkeseredett, könyörgő tehetetlenség uralja. Nem szól többet, csak tekintete kérlel reménykedve, azonban az előtte ülő férfi rutinos közönyét ez nem hatja meg. Sokan rebegtek már reszketeg fohászt, de alkudni senkinek sem sikerült vele. Vele, aki egyszerűen csak Faustónak hívatja magát, és akinek a keze alatt a mugli- és varázsvilág erkölcsi fertője úgy táncol, ahogy abba még a Zsebpiszok köz sikátortársadalma is belepirul. Kiskapukat feszeget, a pitiáner bűntettek lajstroma egyre nő körülötte, de éppen ez a visszafogott üzérkedés teszi hatékonnyá a szervezet működését.

Ráérős mozdulattal sodorja ujjai közt a cigarettát; Fausto fagyos, fürkésző tekintete elidőzik a fiún. Nem kérdés, hogy fizetni fog. Remus mindig fizet.

– Ez az ára.– Hanyagul vállat von, és hátradől a székében, kevély pillantását mindvégig Remuson tartva. A fullasztó csendbe felsercen a cigarettavég parazsa, ahogy Fausto meggyújtja a sodort dohányt. Elégedetten sóhajtja tüdejébe a mentafüstöt; állát felszegve fújja ki nikotinlélegzetét. – Ha nem fizetsz, csináld meg magadnak a nyomorult főzetet, vagy használd az eredeti arcodat, mikor ágyba viszed az ügyfeleket.

– Nem… nekem szükségem van rá… a százfűlé főzet… – megsemmisülten motyog, sápadt ajkai remegnek, szédül a hallottakba. Elkészítené ő maga, ha lenne hozzá alapanyaga, de ezek hiányában szüksége van Faustóra. Időre dolgoznak mindig; hiba nélkül; magas áron. Nem tehet mást, mint hogy fizet, pontosan úgy, mint legutóbb: megtörten, engedelmesen, könnyeit nyelve a keserű csendben. Még egy utolsó, reménykedő pillantást vet a férfire, majd kelletlenül leszámolja az aranyérméket. Galleonok csörögnek az öltönyös markában, Remus féltő gonddal óvott kis vagyonának egy jelentős része.   

Évek óta csinálja, de nem tudja megmondani, mikor kezdte. Nem igaz, hogy az első alkalmat megjegyzi az ember; őrült igyekezettel próbálja elfelejteni, agyának minden idegsejtje lázas kábulatba hajtja magát, hogy ne emlékezzen, mikor dobta oda magát valaki másnak pár júdási ezüstért. A test egy templom, aminek te vagy az istene – szól a mondás, és Remus tucatszor árulta el önmagát a kéjtől bűzlő, idegen sóhajok között.

Egy nap aztán nem bírta tovább; az arc, ami a tükörből nézett vissza rá, saját vonásaira égette a szégyen és a megvetés billogját. Undorodott magától – az egész univerzumtól. Ott állt a Temze partján kábultan, zsibbadt tudattal meredve a mélysötét vízfolyam fölött, és meg akart halni. Eltűnni. Semmivé lenni. Gondolatait csak ez tette ki. Már nem vágyott semmire, nem akart semmit; a világnak nem volt szüksége rá, hát neki se kell a világ. Még a vérfarkas is kushadva kuporgott lelke zugában, Remus megfáradt és kisemmizett életösztönét semmi sem rázta fel az álmából – és, ha már álom, úgy legyen örök.

Gondolataiban volt csak elszánt, tettében gyáva volt. Összeroskadt, elhasznált húsbábként zokogott a vízparton és szánta magát, ó, de nagyon szánta nyomorult sorsát; ájulásig vinnyogta a keserű átok-káromkodást, mígnem egy férfi rátalált. Fausto alattomos szavai meggyőzték: a világ nem rossz hely, néha barátok is akadnak, és öröm, és mámor, és kábulat. És a test… árucikk, nem több. Üzlet, és mint ilyen, meglobbizható. Csalhat vele. Gazdag lehet…

… milyen rettenetes hazugság. Remus elkínzott pillantást vet a galleonokra, majd átadja Faustónak a selyempapírba csomagolt szalmaszín hajszálakat. A férfinek ki sem kell hajtania a leheletvékony lapot, hogy tudja, a fakó tincsek kihez tartoznak; ugyanahhoz a fiúhoz, aki most is öntudatlan eszmélettel hagyja, hogy arcát és testét valaki más használja, míg ő álom és halál mezsgyéjén fekszik a Szent Mungóban.

– Időre meglesz, addig van tartalékod, ugye? – Fausto kérdésére Remus keze akaratlanul is talárja belső zsebébe siklik, ahol a maradék százfűlé főzet lapul egy elhasznált kis flaskában. Némán bólint, mire a férfi elégedetten vigyorodik el.

– Remek, akkor hajtsd fel, mert várnak rád a 7-esben. – Remus csüggedten indul, noha már számtalanszor eltervezte, hogy testét sosem hajtja többé idegen akarat alá, és a pénzt, amire szüksége van, másképp szerzi meg, de mindeddig alulmaradt az igyekezete. Könnyebb így élni… irányítva, parancsszóra, mint dacolni és erősnek lenni; a kényszerű engedelmességért sarlót meg galleont kapni.

Már az ajtóban áll, mikor Fausto utána kiált: – Negyven százalék, ne feledd! – Hogyan is tehetné; ördögi kör. Amit az éjszaka megszerez, majdnem a felét Fausto zsebébe teszi, a maradékból a főzetet fizeti. Hajnalra majdnem ott tart, mint az idegennel hált este előtt: nincstelen magányában.

*

Remus kopogására kettőt kattan a zár, hangosan neszel a benne forgó kulcs. Pillantása a rozsdaette fémlapocskán pihen az ajtón: a 7-es szoba előtt áll újragyúrt csonttal, hússal és bőrrel. Arcába valaki más vonásait véste az utolsó adag százfűlé főzet. Gondolatai bűnterhes lelkiismerettel nyargalnak végig agyán; arra a fiúra gondol, aki a Szent Mungóban szendereg szelíd kábulattal, és akinek tökéletes mása meghurcolja elbitorolt identitását. Remus Lupin, a vérfarkas, a meglopott kórházi áldozat – e perben ez mind ő, egy tudat, tucatnyi képzelt, viselt lélek.

Távolodó léptek puha zaja veri fel a csendet; a vendég elfordított a kulcsot, de ajtót már nem nyitott. Remus sóhajtva lép be a szobába, húsmaszkjára mosolyt erőltet, kedveset és magabiztost. Szöveteiben nyúlik a százfűlé főzet, nyúzott rostjain őrt áll még egy ideig a bájital, nem fog egyhamar visszaváltozni Lupinná. Arca vidámnak tűnik, csak a jégszín tekintetek sírnak láthatatlan bánatot a szőke tincsek alatt. Egy pillanatra meglátja magát a zúzmarás ablaküvegben – milyen szörnyű, milyen rettenetes valaki más bőrébe gyűrni a lelket, és ráerőszakolni egy idegen személyiséget –, és elborzad az alantas tetten, a kihasznált, kórházágyon sorvadó szerencsétlenen.

Lépni kell. Lépni, létezni, elviselni. Ő választotta ezt az életet, mert a legelején könnyűnek hitte – mára pedig megszokta az aljasságot, a bűntudatot, a szajhaságot. Olyan ez, mint a Temze parti öngyilkossága: megtehetné, abbahagyhatná, ha lenne ereje hozzá. Keserűen néz félre, az ablaküvegből vádlón mered vissza rá a lopott szempár – mintha tükörképe pár pillanattal később mozdult volna, mint ő, de talán csak a képzelet játéka…

Háta mögött halkan zörög a zár, rutinos mozdulattal hajtja be az ajtót, és varázsol mécses-fényes hangulatvilágítást; tudja, hogy vendége nem mugli, nyugodtan használhatja a pálcapraktikát. Elnézi az ágyon ülő alakot, gerincének feszes ívét, hátának izmait, erős vállát a gyűrt trikó alatt. Arcát e szögből nem látja, de fiatalnak tűnik, zavartnak; talán az első lesz neki. Remus gyászos lelkiismeret furdalása pillanatok alatt lepereg arcáról, vonásai kedves mosollyá lágyulnak, szinte meghatja vendége gyámoltalansága. Léptei alatt némán süpped a szőnyeg, és már éppen a fiú mellé ülne, mikor határozott, erős szavait belevágja a csendbe:

– Nem érdekel a neved, nem smárolok, a pénz az asztalon, ne nyisd ki a szád, csak, ha értelmes dologra használod. Érted, ugye? Elcseszett egy éjszaka ez, de majd te jobbá teszed. Remélem. Na, gyere már ide!

Ez a hang… ez hang. Édes Merlin, ez a hang…!

Félreértette a lehajtott fejjel ülő vendéget, bizonytalanságnak nyoma sem volt benne. Tenyerét babrálta szórakozott gonddal – bár az idevezető úton elhagyta részegségét, józansága még nem teljes, eszébe sem jutott ellátnia kezén a jégvágta sebet.

Remus szédülve áll az ágy mellett, torkán ég kiáltás és zokogás egyaránt. Nem lehet… Arcát hamuszín iszonyat sápasztja, a felismeréstől egész testében reszket, csontjai lötyögnek, gondolatai kifolynak a koponyaüregből, tagjaiból elszáll minden erő; térdre esik, tekintetét vakká bolondítja a tudatára süllyedt sötétség.

– Na, igen, ez jó kezdés lesz… hé! Mi van veled? ­– Sirius az övét lazítja a lábánál kuporgó előtt, de megakad a mozdulatba, mikor lenéz az izzadt, fakó arcra. Még sosem látta ezelőtt, ismeretlen tekintetet fátyoloznak a könnycseppek, ismeretlen a reszkető száj is, az elképedt vonások, a homlokra simuló szalmatincsek. Minden idegen Remus Lupin százfűlé áztatta sejtjein.

Sirius nem ismeri meg; hogyan is tehetné? Számára az előtte térdelő riadt fiú egy idegen test, lélegző eszköz, fizetett szolgáltatás – nem tudhatja, hogy a sok-sok réteg alatt jó barátja remeg és ordít némán a kínzó tehetetlenség miatt. Remus nem mondhatja el neki, azt a szégyent nem élné túl… és vissza sem utasíthatja a vendéget, akkor minden eddigi hiába volt, Fausto nem tűri az ilyet; nem lesz több százfűlé főzet, nem lesz több könnyen szerzett sarló az önálló – rágondolni is nevetséges – élethez.

– Én… – kezdi hebegve, de leintik, mondván hagyja el a beszédet, elvégre nem azért van itt. Máskor Sirius talán kedvesebb lenne egy ilyen helyzetben, de jelenleg arra is nehezen emlékszik, hogyan jutott ide. Miután magára hagyta a bormámoros társaságot, nem fegyelmezte lépteit, lába vitte, amerre jónak látta; aztán egy megnyerő modorú férfi beinvitálta a kuplerájba (karácsonyra igazán meglepheti magát ezzel az élvezettel). Nőért is fizethetett volna, de az utolsó pillanatban szórakozva kacagta el hirtelen jött kívánságát: legyen inkább fiú a ma esti, ünnepi partnere.

Zsákbamacska volt, hogy végül kit küldenek hozzá, de Siriusban nincs csalódottság. Tetszik neki a tört szívű fiú, van benne valami különös báj, még a könnyes zaklatottság ellenére is. Akár sajnálhatná is… de a fenébe, fizetett érte! És a kölyöknek tudnia kell, mit vállalt. Hah, kölyök… ránézésre egyidős lehet vele. Nem számít, ma este semmi az égvilágon nem számít csak a saját, önző öröme.

Befejezi a félbemaradt mozdulatot; öve sebesen siklik derekáról, és a földre hull. Zipzár ordít bele a csendbe, és Siriust egyre türelmetlenebbé teszi a fiú tétova nyomora. Nincs túlzottan kedvére a lelkesedés hiánya, de nem is tervez a lelkére beszélni, hogy tegye a dolgát, és kezdje el végre a szórakoztatását. Helyette inkább cselekszik, és bokáig lerázza magáról a nadrágot – foszladozó türelemmel, pőrén áll a másik előtt. Remus sápadtságát vérrózsák zabálják a lopott arcon, és lassan, kínzóan lassan megmozdul végre, széttörve a megrökönyödött bénultságot.

Közelebb helyezkedik hozzá, tudatából lázasan igyekszik kizárni a tényeket, a fájó igazságot, hogy ki fizetett neki ezen az éjjelen. Remegő tenyerével végigsimít Sirius combján, érintése nyomán megremeg a jó barát, ajkai közül kiszökik egy halk sóhaj; nem a romantikáért szórta a sarlókat az asztalra… Belemar a szőke tincsek szalmahadába, és férfiasságát mélyen Remus torkába nyomja, nem törődve az öklendező nyögésekkel, sem a kegyelmet kérő, szűkölő tekintettel.

 E pillanatban agyuk pontosan ugyanarra gondol élvezetben és tűrésben egyaránt: megérdemli. Remus – vagyis ez az önmagát megalázó, élettől forró test – nem kap mást, mi érdeme szerint jár neki. Képtelen sajnálni őt, ahogy Remus is képtelen szánni magát. Megérdemli… Nem lehet büntetlenül játszani a megnyomorodott identitásokkal, nem lehet, egyszerűen nem; a sors bosszúját kell most elviselni. Legszívesebben keservesen zokogna, tébolyultan ordítaná az igazságot a főzetről, könyörögne barátjának, mentse meg önmagától, de nem teszi; nem teheti. Csak tűr, mint mindig, ezen az ünnepi éjjelen fájdalmasabban, mint máskor.

Sirius mozdulatait ugyan nem uralja erőszak, de az óvatos, szelíd gyengédségségnek is híján van, és nem áll le, nem, amíg magáévá nem tette a fizetett testet. Cibálja, vetkőzteti, mint valami emberi játék babát, és Remus maró szégyennel tűri minden egyes önkényes érintést az elbitorolt bőrén – és valahol mélyen, nagyon mélyen lelke végeláthatatlan szakadék-sötétségében élvezi a hanyag érintések önzését…

Mindig is vágyta Siriust, de sosem gondolta volna, hogy barátjában efféle hajlamok vannak. Félt a kudarctól, félt a visszautasítástól, a csibész-pajtásság megromlásától, így inkább hallgatott; és most, mikor végre úgy érinti őt, mint titkos álmaiban, Remus csak egy jelentéktelen lélegző tárgy, egy idegen fiú Sirius számára.

Néma könnyei csak akkor törnek ki, mikor az ágy helyett az asztalra lökik, és ott hágják meg – hát ennyit sem ér, hogy párnákba fullassza fájdalmas nyögéseit? Elrongyolódott sóhajai együtt neszelnek az asztalra szórt pénzérmékkel Sirius heves lökései alatt.

A sors… a sors! Minden zsarnok közt a legkegyetlenebb úr.

Nem tudja, mennyi ideje feküdhet az asztalon, miután Sirius végzett vele – egy perc, vagy tíz? Semmit sem számít. Fáradt, kisemmizett lélek zörög a lopott húsburokban, fájdalom és keserűség fullasztja Remus hamis identitását. Háta mögül hallja a halk piszmogást, ahogy barátja magára ölti a ruhákat; összerezzen, mikor vállán érzi Sirius gyöngéd érintését.

– Kösz mindent, vagy mit szoktak ilyenkor mondani…

– A kezed.

– Tessék?

– Láttam, hogy megsérült. A kezed – ismétli, és zsibbadt tagokkal tornássza fel magát. Sirius lebámul a vérmaszatos tenyerére, mire nemtörődöm mozdulattal int Remus felé. Nem számít, eddig sem zavarta, ezután sem fogja.

Pedig az igazság az, hogy a húsba vésett seb pokolian égeti az idegeit, szívének minden egyes dobbanására kínzó lüktetés vág végig rajta. Ökölbe szorítja a kezét, hogy Remus ne láthassa, ám arcáról képtelen elűzni a fájdalmas fintort.

– Segítek… – És Siriusnak fogalma sincs, miért hagyja, hogy ez az aprósarlós szajha a gondját viselje. Csak nézi, egyre bámulja Remust az idegen hús alatt, és nem érti, miért nem neveti ki ostoba törődését és hagyja faképnél ezt a szerencsétlent. Lehunyja szemét, gondolatai messze kalandoznak, sűrű lélekmocsár alján ficánkolnak, valami különös titok után kutatva; van itt valami borzasztó rejtély, amire képtelen rájönni. Megérzi tényét, ahogy kutyák is megérzik vihar előszelét.

Mikor kezét ellátták és a fájdalom enyhül, halk, már-már szégyenlős köszönetet rebeg. Valamit még szöszmötöl Remus ágyra dobott ruhái közt, majd vissza sem nézve kilép az ajtón, csak asztrál-emlékét hagyva maga mögött: keserédes illatot, érintést, hangot.

Remus sokáig mered még az ajtóra, pillantása üveges könnycsillanás, képtelen bármire is gondolni. Sirius, ha tudnád, mit tettél… De nem tudja, és Remus összeszorult szívvel lép az ágyhoz, mellkasát szétfeszíti hallgatása néma kínja. Levetett ingjére néz, pilláira dermednek a könnyek; ruháján apró kitűző csillog, varázslat mozdítja a villogó betűket rajta: boldog karácsonyt. Ó, Sirius…

Valahol az utcán felzeng egy dallam; a kicsiny, lelkes kórus üdvdala halkan folyik be a szobába, fáradt mosolyt csalva Remus arcára.

*

Másnapra egész London ünnepi fagyba öltözött; az előző napok hórétegére friss pelyhek hullottak, megbénítva a várost. Az utcák békés csendjét jeges szél kavarja fel, jégdarát szórva a járókelők arcába. A téli fergeteg egyre erősödik, hófellegek takarják a csillagos eget, szellő tépi az út menti fák didergő ágait. Remus egyedül bolyong a karácsonyi fények közt, minden házból úgy világlik ki az ünnepi hangulat, mintha ezernyi tündérszárny ragyogna bele az éjszakába. Csendesen lépked, talpa alatt roppan a hó, és csak nagyon sokára jut fülébe az ismerős, kacagó szó:

– A füleden ülsz, cimbora? Ezer éve kiabálok neked. Mit keresel Londonban? – Remus arcán ostoba döbbenet ül Sirius vigyorát látva, és némán hagyja, hogy barátja megölelje a találkozás örömére.

A sors nem büntette eléggé? Még most is gyötri, csűri-csavarja lélekkínját, hogy még a tegnap esténél is nyomorultabbul érezze magát. Milyen más most Sirius, mint akkor… Gyengéd és őszinte. Persze, ott a szobában Remus idegen arc mögül élte meg a másik vágyait, barátja nem tudhatta, ki van a hústakaró alatt. Most újra az igazi vonásait hordozza, testében nyoma sincs a százfűlé főzetnek. Belerogy az ölelésbe, jóleső melegség járja át kiüresedett lelkének minden zugát, és keze reszketve szorul a jó barát dereka köré.

–  Csak erre volt dolgom. Örülök, hogy látlak. – Remus mosolyogva lazít a szorításon, legszívesebben órákig így maradt volna, de nem akarja, hogy Sirius aggódni kezdjen érte, látva szerencsétlen széthullását; képtelen lenne megmagyarázni, mi hajlította ilyen mély szomorúságra. Inkább mosolyt erőltet ajkára, mint akinek nem fáj semmi; pedig milyen keserű görcs üli meg lelkének minden egyes elkínzott psziché fonalát…

Mégis, csak úgy repülnek a percek, repülnek a nevetések. Kihűlt kezükben fahéjas teát szorongatnak, fűszeres illata gőzölögve szökik az egyre fagyosabb éjben. Sirius sokadára próbálja lerágni a papírpohár szélére tűzött narancskarikát; bohóckodása őszinte mosolyt csal Remus arcára, felszabadult kacagásának dallamos hangját elnyeli az erősödő szélvihar zúgása.

– Addig nevetsz, míg le nem eszem a tiédet is.  Az a tea legjobb része – és már mozdul is Remus pohara felé, fogait játékos fenyegetőzéssel csattogtatva. Boldog, pajtási hahota zeng bele a téli hidegbe, ezúttal túlharsogva a cudar szelet, és egy pillanatra egyikük sem gondol a tegnap éjszakára. Másért bár, de mindketten feledni igyekeznek.

Sokáig sétálnak a csontig hatoló hidegben, fejük felett tébolyodott szél süvít, ágak törnek és hullnak a földre, zuhanásuk hangját eltompítja a vastag pehelytakaró. Szemüket vörösre csípi a vad hófúvás, karukkal igyekeznek védeni arcukat az apró, jeges szúrásoktól, ahogy bőrüknek ütköznek a fagyott cseppek. Sirius már vagy tucatjára átkozza el a szentestét, mikor egy újabb üzlet kilincsét rázza feleslegesen; minden zárva van. Még egy nyomorult kocsma sincs nyitva, ahol meghúzhatnák magukat a hóvihar elől és kicsit felmelegedhetnének.

Bosszúsan sétál vissza az út közepén didergő barátjához, és fejével néma nemet int, jelezve, hogy ezúttal is eredménytelen maradt az ideges kopogtatás az ajtófélfán. Átkarolja Remus derekát, megóvni igyekszik a fagytól, de a fázós remegést nem zúzza szét a gyengédség. A vihar egyre vadabbul tépi őket, lépésenként kell megküzdeniük a dacoló hó-hurrikánnal.

Harangkongás harsogja túl a szélsikítást, mire Sirius hirtelen jött ötlettől vezérelve kapja fel a fejét, és mutat a külvárosi templom égbenyúló tornyára. A két átfagyott jó barát megszaporázza a lépteit, csizmájuk alatt nyikkan a hó. A templom ólomüvegén kiszűrik a fény; színes varázs, mennyei tündöklés az ítéletidőben. Remus ámulva nézi a látványt, fülébe hasonló dallam kúszik, mint a tegnap esti utcakórus halk rigmusa. Hirtelen szakad rá az emlékezet, arcát összerántja a fájdalom, a szörnyű titok súlya, néma hallgatása. A széllel együtt erősödik az ének, zengő zsoltárok és áldások szöknek ki a tündérfényes ablaküvegen. Remus már alig lát a hófúvásból, Sirius kabátját markolja, hogy ne vesszen el a viharban.

Az ódon templomajtó halkan reccsen, ahogy Sirius nekifeszülve belöki; nyomukban beszökik a fagyos szellő, megremegnek a gyertyafényes szentek, és az imára kulcsolt kezek. Bódító illat zuhan érzékeikre, melegség kúszik gerincük mentén, ahogy olvadni kezd a rájuk ragadt fagy. Az oltárnál fiatal pap áll, szertartásos áhítattal üdvözli Krisztusát, mögötte angyali kórus kíséri az éjféli misét, előtte alázatos tömeg zengi a hálaimát.

Remus zavarban van, sosem járt még templomban ezelőtt, és most úgy érzi magát, mint valami jöttment senkiházi, aki jogtalanul osztozik az ünneplő tömeggel, aki megint egy tolvaj, mert ellopja a másoknak járó karácsonyi hangulatot. Félszeg sápadtsággal néz körül, míg Sirius leveti a kabátját. Fázós mozdulattal követi példáját, előző napi ingje gyűrötten tapad rá, miközben a pap dallamos hangon kántál. Egészen megbabonázza, lúdbőrözik a ruha alatt, arcára boldog mosolyt csal a meghitt hangulat, a különös béke, ami a templomot uralja.

Csillogó szemekkel pillant Siriusra, mondani szeretne valamit, valami kedveset, valami szelídet, de torkán forr a szó és sápadt arcán hamuszín rémület vág végig. Sirius tekintete az ingén függ, mereven bámul egy pontot, ajka szólna, többször is szólna, kérdezne, követelőzne, de csak egyetlen egy remegő szóra futja:

– Te…

Hasztalan a magyarázkodás, ha Remusnak volt is esélye a hazugságra, széttörte a meggondolatlan, ösztönszerű mozdulattal, amivel a kitűzőt takarta el. Milyen buta, ostoba hiba… Hogyan is felejthette el Sirius tegnap esti, apró hálaajándékát, amit az az ismeretlen, tétova fiú kapott tőle, miután ellátta kezén a sebet, és miután… miután. Képtelen befejezni a gondolatát, halk nyögéssel néz félre.

Ordít a tény. Tudja; csak hogyanját és miértjét nem érti. Sirius zavartan nézi a kitűzőt, az apró árulót, amit felismert, és amit, ha csak Remus nem ugyanazzal a szajhával hempergett, mint ő és vette el tőle, ő maga tűzte az ingére. Hihetne benne, csakhogy ebben az esetlen mozdulatban, ebben a csendes vallomásban benne volt minden. Tekintete elkínzottan siklik Remus arcára, magyarázatot várva a szörnyű lelepleződésre, a miértekre és hogyanokra – mindenre.

– Te… – ismétli halkan, megrökönyödve, de Remus a szavába vág, mielőtt bármi mást mondhatna, és vall, mindent bevall, sziklaként zuhanva le róla minden elnyomott, elhallgatott kín, és bánat, és keserűség.

– Én, igen – fakad ki csendesen, könnyeit bőszen nyelve, hangján erőt véve, hogy ne némítsa el a visszatartott zokogás. – Hazudhatnám, hogy csak véletlen, hogy találtam ezt az átkozott kitűzőt, de már képtelen vagyok tovább titkolni, főleg a tegnap után… Te tűzted az ingemre akkor este. Nem ismertél fel a százfűlé főzet miatt, én pedig nem szóltam, mert féltem, ugyanúgy, ahogy rettegek most is, hogy elveszítelek, ha megtudod rólam az igazságot. Ne kérdezd, miért teszem, mert egy ideje már én sem tudom, csak a megszokás hajt rá, hogy újra és újra megtegyem, más testébe bújva és…

Riadtan elhallgat; Sirius megragadja, és a falnak taszítja. Harag fátyolozza a tekintetét, reszket a visszatartott dühtől, az égető igazságtól, tetteinek emlékétől. Hogy bánt vele azon az átkozott este… hagyta, hogy bántsa, hagyta, hogy megalázza. Miért nem szólt? Ha tudta volna, édes Merlin, ha csak sejtette volna… Sirius némán mered rá, kezét remegve emeli; Remus könnyeitől fulladva, elkeseredetten nyög fel, szánalmas, vézna hangját elnyomja az imádkozó sokaság. Lehunyja a szemét, ajkait összeszorítja, elég csak érezni, nem kell látni az ütést. Fejét kissé oldalra fordítva felkészül barátja jogos haragjára, öklének dühödt csapására, de Siriusnak nincs ilyen szándéka. Tenyere finoman érinti Remus arcát, gyengéden simít végig rajta.

– Soha többé ne rejts el az arcodat előlem. Soha, érted? – Közelebb hajol hozzá, testük összesimul, szívük mintha együtt dobbanna a templomi fényárban. – Nem veszítettél volna el. Hogy is gondolhattál ilyenre? Egyszer megígértem, hogy történjen bármi is, én mindig melletted leszek. Nem emlékszel?

Remus elkínzottan bólint, reszket a simogatás alatt, homloka lázasan gyöngyözik. Elhasználtnak érzi magát, hazugnak és rettenetes barátnak; szólni próbál, de ajka néma marad. Félszegen pillant Siriusra, akinek vonásain már nyoma sincs a haragnak, és akinek tekintetében őszinte aggódás csillan.

– Ígérd meg, hogy soha többé nem teszel ilyet. Hogy egy életre elfelejted azt a főzetet, és ezt az egészet. Nincs az a probléma, amit James, Peter vagy én ne tudnánk megoldani, neked erre nincs… nem lehet szükséged! Remus, a fenébe… hogy gondoltad te ezt? – fojtott hangon dorgálja, sokkal inkább szeretettel, semmint haraggal. Hitetlenség ül arcán, nem érti, egyszerűen fel nem foghatja, mi vehette rá erre az egész szörnyűségre Remust, de biztos benne, hogy bármi is kényszerítette rá, megoldják majd.

– Megígérem, sajnálom… sajnálom, sajnálom, sajnálom! – Nem bír tovább dacolni a sírással, és felzokog, mire pár rosszalló tekintet tapad rájuk, de hamar ellágyulnak a kemény pillantások. Bizonyosan csak meghatotta a pap szava; kedves, jólelkű fiú. Remeg még egy kicsit szavainak sajnálata alatt, majd Sirius nyakába temeti arcát, édes-keserű könnyei nedves maszatot hagyva barátja bőrén.

– Holdsáp… – Sirius Remus álla alá nyúl, és szelíden felszegi a fejét. Könnyáztatta vonásain fájdalom, és valamiféle furcsa megkönnyebbülés ül, hogy az igazság végre kiderült. Tekintete elidőzik a meggyötört arcon, az ismerős szemeken, a szájon, és mosolyogva hajol hozzá még közelebb, elfelejtve tegnapot, templomot, mindent. Puha csókot lehel Remus ajkára, aki először döbbenten fogadja, majd átadva magát az események nem várt fordulatának, gyengéden viszonozza. Alig hiszi… alig, alig… Elveszik a csókmámorban, szédülve öleli Siriust, belereszket a vágyba, a hirtelen jött boldogságba, amiről azt hitte, sosem lehet az övé.

Felháborodott kiáltás rebbenti szét őket – mit művelnek?! –, egy pillanatig megütközve merednek egymásra, majd néznek szét, mint akik álomból riadnak és rájönnek, hol is vannak.  Látva az elborzadt, sápadt arcokat, elnevetik magukat, és kabátjukat sebesen felvéve, hallgatva a szörnyülködő imákat, kézen fogva kirohannak ki az éjszakába, abba a kérlelhetetlen hóviharba, ami karácsony éjjelén bekergette őket a templomba.

***

III. Utószó a mosthoz

Sápatag kísértetként gázol az üszkös, latyakos hóban Roxmorts kihalt utcáin kóborló, zaklatott magányában. Elnyűtt, nehéz talárját kérlelhetetlen szél-ujjak tépik, foszlott szegélye hópihék menedéke a vad éjszakában. Remus gondolatai Siriuson járnak, és azon a százfűlé fertőzte estén, ami először hajtotta barátja önkénye alá. Először… először és utoljára, mert bár a templomi csók után számtalanszor szerették egymást, együttléteiket nem szennyezte egyoldalú önzőség. Olyanok voltak, mint egy regényből szabadult titkos szerelmespár, kapcsolatukat még barátaik elől is titkolták. Övék volt minden, nem osztoztak még csak szeretetük tényén sem.

Remus megáll egy mellékutcában, és pillantását fogva tartja egy szél tépte, mozgó plakát. Sirius Black tébolyult, néma nevetése mered vissza rá a körözési felhíváson. Szomorúan simít végig a pergamenarcon, mivé lett a jövő, mivé lett a barátságuk… Lehajtott fejjel, keserűen néz félre, ujjait görcsbe húzza a bánat, a fájdalom; letépi a kiragasztott plakátot. Kabátjába gyűri, mint oly sok éve a szalmaszín tincseket, titkát ne tudja, ne lássa senki.

Magányosan lépked tovább, talárja alatt fázik a szélben, zsebében az őrült Sirius nevet. Kivilágított, ünnepi díszbe öltözött házak mellett halad el az egyre erősödő télviharban, gondolatai emlékfolyamába feledkezik, szinte már vakon lépked.

Hirtelen történik minden: valaki megragadja a karját, valaki behúzza egy sötét sikátorba, valaki a falnak löki, és valaki nagyon hasonlít Siriusra.

Torkán akad kiáltás és lélegzet egyaránt, elámult döbbenettel nézi az elnyűtt, fáradt arcot, a rég nem látott barátot, aki megszökött börtönéből, aki elárulta a Potter-családot. Némán merednek egymásra, percek peregnek bele az éjszakába, pillanatok morzsolódnak a hópelyhek kavalkádjába, és csak nagyon sokára szólalnak meg, törnek jeget, távolságot, kétségeket.

– Nem hiszed, amit beszélnek, ugye? – Sirius tekintetében könnyáztatta remény csillan, gyengéden megrázza Remust, aki kábaságból ocsúdva felel neki:

– A tények… minden ellened szól. És a Tűzvillám Harrynek… – Látva a meggyötört barát elkínzott, lemondó arckifejezését, finoman megszorítja karját az elrongyolt kabát alatt. – De valahogy… sosem hittem, hogy tényleg megtetted.

– Mert nem én voltam! De a seprűt valóban én küldtem a keresztfiamnak, átkok nélkül, Holdsáp, ne nézz így rám! Már nem kell sokat várni. Bebizonyítom, hogy barátaink nem miattam haltak meg, higgy nekem… kérlek. Eljön az idő, és én bebizonyítok mindent – lázasan hadar, szemében az Azkabanban töltött téboly-évek emléke csillan. Hosszú haját a szél cibálja, feslett talárja csattog a viharban, és eszébe jut az a régen volt éjszaka. – Összeköt múltat és jelent.

– Hogyan? – Remus értetlenül néz rá, körülöttük szél zúg, cserép zörög, ág karcolja az eget, egészen hasonló ítéletidő tépázza a roxmortsi falut, mint ami Londont marta azon az estén, amit most már nem akar elfelejteni…

James és Lily halála után Remus kétségbeesetten igyekezett Sirius minden emlékét kitörölni agyából, de hiába az akarat, a fagyos csalódás és az elsiratott szeretet, mégsem sikerült tisztára mosni tudatát. E percben nem bánja; újra hisz Sirius ártatlanságában; azok a Tapmancs-szemek nem hazudnak.

– Akkor és most, ugyanaz a hóvihar, és hallgasd… – Sirius a füléhez emeli a mutatóujját, arcán különös fénnyel ragyog a boldogság és a remény, hogy hamarosan tisztára moshatja nevét. Tenyerébe zárja Remus arcát, két kezében fogja, mint aki sosem engedi el többet, és ajkára óvatos tűzzel csókolja szerelmének pecsétjét.

Valahol messze felzeng az éjféli misére hívó harangszó, tompa, mély zúgása fagyos szelek hátán érkezik, és Remus valóban hallani véli a karácsonyi üdvharsonát, a templomi nosztalgiát pont úgy, mint azon a réges-régi vihar tépte éjjelen.

Elszakad a csóktól, és Siriust öleli, szorítja, könnyezve nevet a visszatért boldogságba; megbomló magány süllyed a hótakaró mélyére. Most minden tökéletes.

~Vége