Örök hűség a jóban és a rosszban. Főleg a rosszban

A Karácsony a boldogság, a nyugalom és a szeretet ünnepe. Ha az ő helyzetükben lennél, Te vajon mit éreznél? Ez a történet nem vidám, de még csak nem is boldog. Keserédes a viszontlátás, lélekölő, ha szertefoszlik egy ábránd, mégis, a remény hal meg utoljára.

A története címe: Örök hűség a jóban és a rosszban. Főleg a rosszban

Szereplők: Lucius/Narcissa

Kulcsok: remény

         Nyakék – Harry Potter és a Félvér herceg

         Karácsonyi bál

Lucius/Narcissa

         canon

Műfaj: dráma

Korhatár: nincs

Figyelmeztetések: részben AU, részben OOC

Leírás:  A Karácsony a boldogság, a nyugalom és a szeretet ünnepe. Ha az ő helyzetükben lennél, Te vajon mit éreznél?

Ez a történet nem vidám, de még csak nem is boldog. Keserédes a viszontlátás, lélekölő, ha szertefoszlik egy ábránd, mégis, a remény hal meg utoljára.

Örök hűség a jóban és a rosszban. Főleg a rosszban

Jéghideg szél borzolta a hófödte sziget szikláit ostromló fekete tenger hullámait. A csillagos éjszaka sejtelmes, ezüstös derengésbe vont minden baljós árnyékot, reszketeg alakot, és az Azkaban ódon, zord sziluettjét. A tenger és a szél monoton zúgásába az érkezők elhaló beszélgetésének foszlányai vegyültek. Több kisebb csapat igyekezett befelé a hatalmas fekete épület biztonságot nyújtó kapuján.

A kietlen felvezető út szélén várakozó őrvarázslók, akár a túl nagyra nőtt fekete hollók, dideregtek a csontig ható hidegben. Feszült hallgatásuk és nyugtalan pillantásaik azt sugallták, cseppet sincs ínyükre a közeledő, talán halálos veszély. Térdük akaratlanul is megremegett a hivatásuk miatt rájuk nehezedő nyomás és időtlen felelősség alatt. Az Azkaban fenyegető árnyai maguk alá temették őket, s szívükben nőttön-nőtt a sötétségbe fulladó kétségbeesés.

Egy magas, fiatal varázsló gondolatai messze kalandoztak. Először töltötte az ünnepet távol a családjától. Ujjai elfehéredtek a dühtől, ha csak eszébe jutott, azért nem lehet odahaza, hogy bűnözők családjait oltalmazza egy olyan gyomorforgató és morbid eseményen, mint amilyen a mai.

Bál az Azkabanban.

Undorodva igyekezett elhessegetni a fejébe tolakodó jövőképeket.

Tolvajok, halálfalók, gyilkosok… Ők együtt tölthetik a karácsonyt a szeretteikkel, én pedig azért, hogy ők jól érezhessék magukat, nem ölelhetem meg a fiamat, a húgomat, és nem csókolhatom meg a feleségemet? Hát hol itt az igazság?!

Egyre sűrűsödő, fortyogó indulataitól észre sem vette a mellette toporgó törékeny teremtést. A nő türelmetlenül köhintett egyet. Mellélépő aurortársa válla figyelmeztetően súrolta az övét, de csak mély, kimért hangja rántotta vissza igazán a fagyos, sötét valóságba.

- Jó estét kívánok, Asszonyom! – A férfi udvarias főhajtással üdvözölte a jövevényt. – Bell? – Finoman újra meglökte, hátha reagál végre a kollégája.

- Üdvözlöm – hebegte rekedten a Bellnek nevezett fiatalember.

A nő a köszöntésre alig észrevehető biccentéssel felelt, de egy szót sem szólt. Méregzöld selyembe és plüssbe bújtatott macskaszerű alakja meg-megremegett a tél dermesztő leheletének erőszakos simogatásától. Makulátlan frizurája, és kifogástalan megjelenése ellenére meglehetősen nyúzottnak tűnt.

Valaha gyönyörű nő lehetett; férfiak százai heverhettek a lába előtt, ám mára a szépsége megfakult eme sötét időkben. Szigorú pillantása, és gőgös vonásai egy szomorú, megtört nő félresikerült álarcának kötelező kellékei voltak csupán.

Bárkit megkaphatott volna, mégis egy halálfalónak, egy gyilkosnak adta a szívét. Láthatta előre a sorsát? Tudta, mibe vág bele, és botlásáért a megérdemelt büntetését tölti, száműzve a varázsvilág peremére, vagy… egyszerűen csak rossz útra sodorta az Élet? Soha nem fog már kiderülni.

Ahogy az asszony felpillantott a Holdra, az ezüstös bűvkörben a fiatal férfi felismerte őt.

- Malfoy – suttogta halkan maga elé. Ujjai görcsösen megfeszültek a fegyverén.

Ennek a nőnek a fia átkozta meg a húgom. Majdnem megölte! Az az alávaló, alattomos kis…

Narcissa fénytelen pillantása kínzó lassúsággal siklott az őt megnevező Bell arcára. Szemében valami tompa, eszelős fény csillant; úgy festett, mint aki mindjárt tébolyult sikolyban tör ki, és az aurorokra veti magát.

Egy végtelen pillanatra gyilkos csend telepedett a vállukra, a mágus idegszálai pattanásig feszültek, ám Narcissa mozdulatlan és néma maradt. Érdeklődve figyelte, ahogy a feketemágusvadász reszkető kezében táncoló hosszú, fekete pálca lassan a mellkasa felé közelít. Elnyíló ajkai örömtelen félmosolyra húzódtak.

Mikor a tekintetük újra találkozott, Bell úgy érezte, a nő belelát a lelke legmélyébe.

- Azt hiszed, életben maradnál, ha komolyan megpróbálnád? – Fájdalmasan nyugodt és sima volt a hangja. – Megtámadnál egy fegyvertelen, ártatlan nőt?

- Hallgass! – dörrent rá az idősebbik, mielőtt még az bármit is mondhatott volna. – Viselkedj!

- Én csak… – Bell elharapta a mondatot, és konok hallgatásba burkolózott. Tudta, hogy esélye sincs. Elfordította a pillantását, de Narcissa közelebb hajolt hozzá, és suttogva folytatta.

- Belegondoltál már abba, hogy ha eljárna a kezed, és túlélnéd a rád küldött átkok garmadáját, a következő karácsonyt te is itt töltenéd? Hm? Azok között, akiket annyira megvetsz… hozzád is jöhetne a kis feleséged látogatóba. Na, meg persze a húgod, Katie…– Maró gúny színezte a hangját. – Azt akarod, hogy a fiad apa nélkül nőjön fel?

- Asszonyom, kérem, jöjjön velem! – Udvarias kérése süket fülekre talált, így jobb mentőötlet nem lévén finoman, de határozottan karon fogta a nőt, és megpróbálta elvezetni a társától. – Induljunk!

- Honnan…? – nyögte előhaló hangon a kavargó szélbe Bell.

- Honnan tudom? – nevetett. – Nem óvod meg őket kellően. – Szavai nyomatékosításaként mutatóujjával megsimította a férfi halántékát. – Jól vigyázz magadra, te söpredék. Ne merd sértegetni a fiamat se!

Smith elborzadva hőkölt hátra, tágra nyílt szemeibe könnyeket csalt a zimankó.

***

A kapuig Narcissa egyetlen szót sem szólt. Felszegett állal, büszkén vonult az őt kísérő idős őrvarázsló oldalán. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy megalázva, esetleg megbántva érezné magát; halotti maszkján tökéletes nyugalom és önuralom ragyogott. A rendíthetetlennek látszó pókerarc mögött azonban fájdalmas csatát vívott saját magával.

Szégyellte, hogy meghurcolják őt és Dracót, szégyellte, hogy az egész varázslótársadalom tudomást szerzett az újságokból arról, hogy lecsukták a férjét… Megviselte, hogy az utcán ujjal mutogattak rá, megbámulták és összesúgtak a háta mögött. Félt Voldemort haragjától, attól, hogy bántja, vagy megöli az ő egy szem fiát, ha valamit nem úgy sikerül végrehajtania, ahogy azt a Nagyúr parancsolta.

Mindennek a tetejébe, ha ez mind nem lett volna elég, majd’ belerokkant abba, hogy minden erőfeszítése ellenére széthullott a családja. Elege volt abból is, hogy egyetlen társasága a félhibbant nővére volt, és hogy minden második délután a többi halálfaló-feleséggel kötelezően teázgatnia kellett, mert az illem, és a gyűlés úgy kívánta.

Legszívesebben megfelejtkezett volna önmagáról, Luciusról és erről az egészről, de túlságosan szerette őt ahhoz, hogy önző módon magára hagyja.

Örök hűség a jóban és a rosszban. Főleg a rosszban.

A fiához intézett szavak kesernyés ízével a szájában lépett be az Azkaban főkapuján. Sajgó szívvel gondolt rá, hogy sértegette és gyötörte Dracót, amiért nem akart eljönni az apjához. Jobban belegondolva nem is rá haragudott, mint inkább saját magára, csak ezt az ember nehezen ismeri be. Most, hogy lehiggadt, és átgondolta a fia által sorakoztatott ellenérveket a látogatással kapcsolatosan, be kellett látnia, hogy Dracónak volt igaza.

A felismeréstől, hogy alaptalanul, saját nyomorában vergődve bántotta élete második szerelmét, szemei könnybe lábadtak. A tudat, hogy saját lelkének megnyugtatása érdekében elvakultan veszélybe sodorta volna a fiát csak azért, hogy együtt tudhassa a családját néhány tünékeny, jelentéktelen órára, teljesen elkeserítette.

Amint az aurorparancsnokság ellenőrző pultja elé érkezett, elmorzsolt pár könnycseppet, mintha csak a szemeit fájlalná a kinti szél miatt. Nagy levegőt vett, és leküzdötte a némaság vágyának mardosó érzését; köszöntötte az őröket.

- Asszonyom! – A dísztalárba öltözött férfi mélyen meghajolt előtte, majd a belépéshez szükséges engedélyeket és papírokat kérte.

Narcissa átadta a mágiaügyi miniszter által szignózott hozzájáruló nyilatkozatot és a kivételesen engedélyezett bál cikornyás meghívóját. Míg a férfi átolvasta az iratot, ő előhalászta köpenye belső zsebéből a további papírokat.

Átnyújtotta a Varázsbűnüldözési Főosztály vezetője, Madame Amelia Bones által kiküldött jóváhagyó levelet, valamint a Gawain Robards, aurorparancsnok aláírásával ellátott börtönlátogatási engedélyt.

Kész örökkévalóságnak tűnt, mire mindenét alaposan átvizsgálták, és személyét belépésre alkalmasnak nyilvánították.

Összeszorult a szíve, ahogy átlépte az utolsó kaput a bálnak kialakított terem felé vezető folyosó előtt. Kavarogtak a gondolatai. Rettegett attól, milyen állapotban látja viszont Luciust, attól, hogy mit fog mondani neki, ha egyáltalán képes lesz beszélni vele… hogy lesz-e elegendő ereje ahhoz, hogy kitartson mellette most, az igazán nagy rosszban.

Minden egyes lépéssel nőtt lelkében a visszakozás vágyának undorító érzése. Olyan erővel tört rá a menekülhetnék, hogy a gyomra is felfordult tőle. A kanyargó folyosót fáklyák melegen lobogó lángja szegélyezte, mégis úgy vélte, menten halálra fagy a mellkasában dúló szakadatlan téltől.

Gyávának, ostobának és magányosnak érezte magát.

Ezért a látogatásért harcolt hónapokon keresztül; istennel és emberrel egyaránt szembeszegült azért, hogy láthassa hites urát, tűzön-vízen keresztülvitte az akaratát, és most, hogy itt volt a célegyenesben, egy karnyújtásnyira Luciustól, legszívesebben sarkon fordult volna, és fejvesztve menekült volna.

Annyira lefoglalták önostorozó gondolatai, hogy észre sem vette, hogy beérte az előtte haladó kisebb látogatócsoportot. Nekisétált egy széles vállnak, és megszédülve tántorodott hátra. Némi kötelező bájcsevej után zavartan elnézést kért, majd eloldalazott a beszélgető vendégek mellett.

Szeme sarkából rettegve vizslatott minden sarkot és zugot. Arról képzelgett, hogy bármelyik pillanatban rávetheti magát egy éhes dementor. Tudta, hogy csak a hely és a légkör játssza ki őt, mégsem talált nyugalmat.

Az őrvarázslók és a minisztériumi hivatalnokok biztosították afelől, hogy nem kell cellákat látnia, sem dementortámadástól tartania, mégis...

Ne aggódjon, Asszonyom, észre sem fogja venni, hogy a börtön a helyszín. Olyan lesz az egész, mintha egy baráti összejövetelen vennének részt.

Mintha…

A nyomasztó félhomályból hunyorogva lépett be a bálnak fenntartott terem ezüstös fénykörébe. Döbbenten pislogott végig a kör alakú helyiség dekorációján, és az ott tartózkodókon. Nagyobb volt a nyüzsgés, mint azt el tudta volna képzelni.

A falba mélyesztett, vak boltíves kőablakok előtt a kinti horizontot mintázó csillagos ég káprázata lebegett, némi életet lehelve az ódon épület halotti ridegségébe. A kőfaragványok mellett fekete vastartókban ezernyi fáklya holdfényű lángja lobogott, földöntúli ragyogásba vonva ezzel az egész termet.

Körben, a fal mentén aurorok vigyázták a nem mindennapi társaság nyugalmát, és egyúttal szemmel tartották a rabokat is. Patrónusaik szelíden, látszólag céltalanul lézengtek a meghívottak között, olyan hatást keltve ezzel, mintha csillagporban sétálna a megannyi nagyestélyibe és szmokingba öltözött látogató.

Narcissa ellenkező esetben rosszallóan ciccegett volna ettől a rengeteg cicomától, amit egyesek megengedtek maguknak, de most nem volt rá energiája. Elégedett volt saját visszafogott öltözékével, és ez bőven elég volt neki.

Túl fáradt volt hozzá, hogy másokkal foglalkozzon és megjegyzéseket tegyen, vagy butaságokról társalogjon.

Némi étel és ital várakozott a csarnok legtávolabbi pontján elhelyezett asztalon, hátha a vendégek megkívánnak valamit a beszélgetés közben. Megborzongva nézett végig a kínálaton. Fintorogva gondolt arra, hogy bármihez is hozzáérjen azok közül, amiket itt felszolgáltak. El sem tudta képzelni, ki lehet annyira elvetemült, hogy egy ilyen helyzetben jóízűen falatozni kezdjen. Elhessegette a gondolatot.

Elhűlve csodálta a rideg, személytelen karácsony tündérszép illúzióját. Nem érezte magáénak, karácsonyfa sem volt, mégis sírni támadt kedve a meghatottságtól, hogy nem a zord börtönfalak között, cellák erdejében, láncra verve kell viszontlátnia férjét. Titkon hálás volt ezért a valóra vált keserédes álomért.

Égő szemeivel Lucius alakját kutatta a fekete alkalmi ruhák tengerében. Semmire sem vágyott jobban, mint hogy végre átölelhesse, és a szemébe nézhessen, mégis addig halogatta ezt a várva várt pillanatot, amíg csak lehetett. Rettegett tőle, mit lát majd a hidegszürke szemekben. Félt a bírálattól, hogy valamit rosszul tett, míg a család feje távol volt, hogy nem úgy cselekedett mindenben, ahogyan azt ő, Lucius megkövetelné. Tartott tőle, hogy férje úgy találja majd, egyedül nem méltó a családja fenntartására, és egyéb másra sem.

Pár pillanatra fellázadt benne az önérzet, miszerint ő igenis képes egyedül is helytállni, és úgy nevelni Dracót, ahogy azt Lucius elvárná, de amint megpillantotta a férfi délceg, fáradt alakját az egyik vaksötét, csillaggal hintett kőablak mellett, minden gondolat kiszaladt a fejéből.

Megkerült egy beszélgető párt, és óvatosan mögé lépett. Gyengéden megérintette a vállát.

Lucius összerezzent és odakapta a fejét. Riadalom tompa fénye izzott az íriszeiben. Igyekezett mihamarabb rendezni a vonásait és kihúzni magát; szóra nyitotta a száját, de képtelen volt bármit is mondani.

Narcissa óvatosan közelített felé. Reszkető térdei épphogy elbírták a súlyát, könnyes pilláin át alig látta rendesen hitvese arcát. Lassan ölelte át, szorosan bújt hozzá és reménykedett, hogy Lucius viszonozza a gesztust. Várt türelmesen, de a férfitől csak egy kelletlen, szégyellős átkarolásra futotta.

Elszorult a szíve férje távolságtartó viselkedésétől, nem erre számított, de szótlanul tűrte, és mindent megtett azért, hogy minél több okot sorakoztasson fel maga előtt Lucius védelmében. Hátrált pár lépést, megtörölte a szemeit és némán bámult rá.

Észrevette, mennyire fáradt. Elkínzott vonásai cseppet sem hasonlítottak arra a magával ragadó, sármos ábrázatra, akire álmaiban emlékezett. Haja kócos volt és fénytelen, szemei ráncosak, pillantásai zavartak voltak, arcát őszes borosta borította. Íriszeiben a jól ismert arrogancia és fölényesség elegye keveredett valami ismeretlen érzés lappangó szikrájával. Úgy érezte, megszakad a szíve, hogy így kell látnia. Sütött minden egyes rezdüléséből, hogy retteg mindentől, ami körülveszi, még tőle is.

Kénytelen-kelletlen leküzdötte hát a vágyat, hogy hozzáérjen, és megpróbált megelégedni pusztán azzal, hogy láthatja. Tanakodott, mivel törhetné meg a jeget; nem várhatott tovább, hiszen vészesen fogyott a nekik szánt idő. Mesélni kezdett.

Mesélt neki Dracóról, az iskolai eredményeiről, biztosította arról, hogy minden rendben van, a lehetőségeikhez képest jól megy a soruk, és nagyon várják őt haza, a férfi azonban szinte végig a földet bámulta. Nem bírta elviselni felesége pillantását.

Legszívesebben a nyakába vetette volna magát, szorosan ölelte volna magához, de nem akarta, hogy mások sebezhetőnek lássák. Nem akarta, hogy azt lássák, valamivel fogást találhatnak rajta, hogy még tovább kínozhassák. Zokogni akart, de minden csepp könnyét elsírta már a cellája rejtekében.

Beszélni szeretett volna élete szerelméhez, de minden szó a torkára forrt. Bocsánatot akart kérni mindenért, amit elkövetett, azért, hogy elkapták, azért, hogy tönkretette a családjukat, és azért is, hogy nem olyan életet biztosított számára, mint amilyet ígért neki.

Nagyokat nyelt, hogy leküzdje feltörni készülő érzéseit. Próbálta kizárni az őket körülvevő fojtott hangú zsivajt és neszezést, csak Narcissa hangjára koncentrált.

Ez a hang tartotta életben, ehhez a hanghoz menekült minden magányos éjjelen. Minden egyes nap abban reménykedett, hogy hallhatja még ezt a csodálatos, halk, bársonyos hangot, hogy megérintheti azt a nőt, akit vagy így, vagy úgy, jóban és rosszban neki szánt a sors. Remélte, hogy Narcissa nem hagyja magára, nem fordul ellene, és várni fog rá.

Abban a pillanatban, ahogy a szemébe nézett, már tudta a választ. Ábrándjai sziklaszilárd alakot öltöttek azokban az eltökélt barna szemekben. Tudta, hogy vár rá, hogy szereti, és minden olyan lesz majd egyszer, mintha ez az egész meg sem történt volna.

- Hallasz engem, Lucius? – kérdezte Narcissa.

- Igen, hallak.

- Várom a véleményedet.

- Miről? – kérdezte meghökkenve, és most először hosszan belenézett felesége szemeibe. Megdöbbentőnek tartotta a tényt, hogy van még ember ezen a világon, aki kíváncsi az ő véleményére. – Bocsáss meg, túlságosan lekötött a… Nem érdekes.

- Draco a helyedre lépett a gyűlésben – mondta fojtott hangon Narcissa.

- Nagyon helyes. Jó fiú, jól tette. Ő is…? – Váratlan lelkesedés volt ez, egyikük sem számított rá.

- Nagyon helyes? Nem volt más lehetősége! A Nagyúr kiválasztotta. Megbízik benne, felavatta, de én nem…

- Ez nagyszerű! – Idegesen próbálta arrébb tessékelni a lábai körül tekergőző macskaforma patrónust. – Eredj innét! – Felé rúgott, de a mozdulat egyszerűen áthatolt a simulékony káprázaton.

- Nagyszerű?! Nem hiszek a fülemnek! A Nagyúr Dracóval akarja megöletni Dumbledore-t!

- Halkabban! – intette csendre. – Ezek – bökött a patrónusok felé – lehallgatnak, figyelnek minket.

- Megőrültél? – kérdezte Narcissa, kételkedve férje épelméjűségében.

- Nem, dehogy. – Közelebb húzta magához, és úgy tett, mintha szorosan magához ölelné, nehogy bárki is hallhassa, miről beszélnek. – Emlékezz csak a minisztériumi személyes, titkos üzenetekre. Figyelnek. Azért engedélyezték ezt a bálnak csúfolt látogatást, hogy feltűnés nélkül nyomozhassanak. Ezek a kis vakarékok, amellett, hogy kordában tartják a dementorokat, üzeneteket szállítanak. Kihallgattatnak velük minket, hogy cserélünk-e információt a kinti dolgokról. Mindenre harapnak, a Minisztérium retteg tőlünk.

- Jobban meggondolva, igazad lehet. Mindettől függetlenül akkor is beszélnünk kell erről!

- Nincs miről beszélnünk. A Nagyúr döntött. Dracónak végre kell hajtania a feladatát.

- Draco nem gyilkos, ő csak egy gyerek! Ezt nem…

- Meg kell tennie! Vedd rá! Akárhogy is, de meg kell tennie!

Lucius egészen fellelkesült. Minden korábbi bűnbánó gondolata, és vezeklési vágya egy szempillantás alatt köddé vált, elméje már csak arra volt képes, hogy elméleteket fabrikáljon Draco feladatának sikeres végrehajtás érdekében. Bármit megtett volna, hogy szabadulhasson a börtönből, és ezért – még ha nem is volt hajlandó beismerni magának – még a fiát is feláldozta volna.

- Miket beszélsz? Nem fogom gyilkosságra bujtogatni!

- Meg kell tennie! Ha megteszi, minden úgy lesz majd, mint régen, érted, ugye? Meg kell tennie. – A férfi idegesen toporgott a csillagporos kőablak mellett. – Ő az egyetlen reményünk! Minden úgy lesz, min régen…

Narcissa borzadva bontakozott ki Lucius karjaiból. Tágra nyílt szemekkel figyelte férje idegesen rángatózó vállát és reszketeg alakját. Mindenre számított, csak erre nem. Eluralkodott rajta az eddig viszonylag jól leplezett megszállottság.

Hogy kérheti azt tőle, hogy gyilkosságra nevelje a fiát? Komolyan feláldozná a lelkét egy kis dicsőségért, és hamis megbecsülésért?

- Hogy halad a terv?

- Miféle terv? – kérdezte zavartan a nő.

- Az, hogy hogyan fogja… hogy hogy fogja Draco… tudod.

- Több próbálkozása is volt már, de nem akarok erről beszélni.

- Miért nem? Tudni akarom! Nem járt sikerrel? Nyilván nem. – Rágni kezdte a körmeit. – Ostoba kölyök! Nem olyan nehéz megölni valakit…

- Ne felejtsd el, hogy Dumbledore-ról beszélünk! Az eszedbe sem jut, hogy Draco megsérülhet, vagy meghalhat, ha nem tudja teljesíteni a küldetést?

- Ugyan már, az a félnótás nem bántaná, akkor se, ha nyíltan az életére törne.

- A Nagyúr viszont igen. Annál is inkább, hogy már túl vagyunk két sikertelen kísérleten. Nem tudom, meddig nézi el.

- Támogatnod kell őt! Adj neki ötleteket.

- Lucius! – csattant fel hitetlenkedve.

- Milyen próbálkozásai voltak eddig? – akarta tudni a férfi.

- Nem lehetsz ennyire…

- Tudni akarom! – Összerezzent a saját hangerejétől. Körbesandított, felfigyelt-e rájuk valaki. Mikor megbizonyosodott róla, hogy senki nem foglalkozik velük, folytatta. – Mondd el!

- A nyakékről már beszámoltam neked korábban.

- Miféle nyakékről?!

- Emlékszel arra a smaragd nyakékre Borgin üzletéből?

- Emlékszem.

Narcissa a tőle telhető legrészletesebben beavatta Luciust Draco félresikerült merényletébe. Aprólékosan taglalt minden egyes momentumot a nyakék beszerzésétől kezdve, egészen Katie Bell balesetéig. Arról nem ejtett szót, hogy a fiú mennyire nehezen viseli lelkileg a rámért terheket. Kíméletes hallgatásával védelmezte omladozó lelkének ingatag pilléreit.

- Okos dolog volt a tiltott átok. Nem csalódtam benne! És mi történt a lánnyal? Szenvedett? Legalább végignézte?

- Elég volt, nem akarok erről beszélni!

- Ez nem változtat a tényen, hogy segítened kell neki!

- Nem fogom gyilkosságra ösztökélni, ő csak egy gyerek! A felelősség, a lelki teher egyszerűen…

- Ha szeretsz engem, megteszed! Azt akarod, hogy újra együtt legyünk, nem igaz? Hogy együtt legyen a családunk, és minden olyan legyen, mint volt…

- Ne zsarolj, Lucius! Feláldoznád a fiadat saját magadért?

- Ez nem zsarolás. A küldetése nemes célt szolgál, és ez mindannyiunk érdeke. Ha Dumbledore halott, Potter szinte védtelen lesz, és amint ez bekövetkezik, átvesszük a hatalmat, én pedig kiszabadulok innen. Hazamegyek, és együtt leszünk, minden rendben lesz, de ehhez az kell, hogy Draco teljesítse a feladatát. Rajta és rajtad múlik minden!

Lucius további érveit, miszerint Dracónak gyilkossá kell válnia ahhoz, hogy a család újra együtt lehessen, Narcissa már meg sem hallotta. Férje hangja oly távolinak és oly idegennek hangzott, mintha soha nem is hallotta volna korábban. A remény, hogy Lucius nézőpontja megváltozott a börtönben eltöltött hónapok alatt, egy pillanat alatt semmivé foszlott. Émelyegve tántorodott hátra, mély levegőket véve igyekezett visszanyerni az egyensúlyát.

Lucius csak hadart tovább szüntelenül, és ő egyre inkább úgy érezte, kedvese elveszítette a józan eszét. Kiábrándítónak látta és rémisztőnek látta azt, amivé vált…

Hátraejtette a fejét, megnyugvást keresve a plafon monoton egyszerűségében, de szilárd felület helyett csak kavargó füstszerű képződményt látott. Hunyorogva fókuszált a ködfátyol mögé. Lusta, fekete felhőként úszkáló dementorok izgága légiója vibrált a behatárolhatatlan magasságokban. A tüdejében akadt a levegő, és szúrni kezdett az oldala. Sikítani akart, de képtelen volt rá.

Szédült a rengeteg agyába tolakodó kérdéstől, a lelkét marcangoló érzésektől, úgy érezte, menten kettészakad a mellkasa, és belehal ebbe az őrületbe. Nem gondolta, hogy a karácsonyi látogatás azzal telik majd el, hogy félőrült hitvese arról papol neki, hogyan változtassák a fiukat alávaló gyilkossá.

A dementorok látványa egészen elzsibbasztotta, valami jéghideg kúszott az ereibe a vére helyére. Annyira abszurd és morbid volt minden körülötte, hogy szavakat sem talált rá. Úgy érezte, ha kinyitja a száját, szavak helyett az utolsó lehelete tör majd elő az ajkai közül.

- Érted? Rá kell venned – hajtogatta szakadatlanul Lucius. Szavainak nyomatékot adva megrázta az asszony vállait.

Narcissa félájultan omlott a karjaiba. Ereje és kitartása felmondta a szolgálatot. Elterült a patrónusok kavargó csillagporában. Aurorok lendültek felé, köpenyük védelmezőn libbent az arca elé, de mielőtt szólhatott volna, elnyelte a sötétség.

***

Az ágyában érte a reggel.

Lucius nevét kiáltva ült fel a takarója alatt. Lidérces álmaitól homloka és tarkója hideg verítékben fürdött. Borzongva dőlt vissza a párnájára. Kalapáló szíve csak lassan nyugodott meg vadult hullámzó mellkasában.

Próbálta felidézni, pontosan hol is járt álmaiban az éjjel. Homályos képek rémlettek a szeme elé, furcsán idegen és bántó szavak csengtek a fülében. Szemeit könnyek égették.

Minden üres volt és csendes. Hosszú percekig bámulta a plafonról aláomló, fantasztikusan megmunkált kristálycsillárt, míg végül halk kopogás törte meg mélázó gondolatainak némaságát.

- Szabad!

- Bocsásson meg, gazdám, nem akartam megzavarni – mondta illedelmesen a rongyokba öltözött, satnya kis házimanó.

- Mit akarsz? – kérdezte kimért hangon.

- A fiatalúr hamarosan megérkezik az iskolából. Kívánja, hogy reggelivel várjuk a szalonban?

- Három személyre terítsetek. Teát kérek.

- Vendéget várunk, Úrnőm?

- Három fős a család, te ostoba manó!

- Ha megenged egy észrevételt, Asszonyom, az Úr házon kívül van. Immáron ötödik hónapja. A vidéki birtokon üdül, hogy javuljon az egészsége, emlékszik?

- Miket hordasz… össze? – Elharapta a mondat végét.

Lucius az Azkabanban van. Börtönben van.

- Emlékszem – felelte végül.

- Gazdám, ne felejtse el a ma esti bálra szóló meghívását.

Narcissa ereiben megfagyott a vér. Hirtelen mindenre emlékezett, ami az éjszaka történt. Az aurorokra, a szóváltásra, a hosszú, kanyargó folyosókra, a dekorációszegény körcsarnokra, Luciusra, és a beszélgetésükre… Iszonyodva pillantott a házimanó tányér nagyságú szemeibe.

- Azt akarod mondani, hogy… ma van a börtönben… illetve a vidéki birtokon a bál? Én azt hittem… Annyira valóságos volt.

- Így igaz, ma van. Kikészítettem az öltözékét, ahogyan kérte. Ugye, nem gondolta meg magát, és elmegy? – Mivel nem érkezett válasz, csendesen folytatta. – Az Uram már minden bizonnyal nagyon vágyik szót váltani Úrnőmmel – mondta tapintatosan a manó.

- Igen. – Émelygés és zsibbadás vette birtokba az egész testét.

- Mindent előkészítettünk, a karácsonyi dekoráció makulátlan, ahogy Úrnőm kérte, nem lesz már gondja semmivel. – Megnyugtatónak szánt monológja ismét felelet nélkül maradt. – Engedelmével, gazdám – meghajolt, és egy halk pukkanással köddé vált.

A remény, hogy nem kell újra átélnie a Luciusnál tett lélekroppantó látogatást, úgy illant el, akár a kámfor. A tenyerébe temette az arcát és nagyot sóhajtott.

Csalfa remény kecsegtető szikrája lobbant a lelkében. Úgy érezte, álmai ellenére ez az este más lesz, mint ahogy félelmei lelki szemei elé festették. Minden rendben lesz!

Megacélozta magát, felkelt az ágyból és újult erővel nekilátott a napnak. Magára öltötte hálóköntösét, és a fürdőbe indult, hogy a forró zuhany alatt felkészüljön Draco fogadására, és az esti Azkabani látogatásra.

VÉGE